Hosszú volt a nap, Nath pedig igen csak fáradtan ballagott fölfelé a lépcsőkön, arra gondolva, hogy milyen jó is lesz majd, ha majd végre eldőlhet odafönt az ágyán, és még az sem érdekelte, hogy esetleg a testvére is a szobában tartózkodhat. Komolyan, nagyon sokat gyalogolt lent a faluban, mert szerette volna minden szögletét felfedezni, aztán persze már felfelé jövet a kastély környéke is ellátta őt bőven nézelődni valóval, úgyhogy jó pár órát talpon volt, mire végre belépett az ajtón.
Az első útja természetesen a konyha felé vezetett volna, ha csak nem kénytelen megállni, hogy megszemléljen egy elhagyott füzetet a földön. Felvette, nézegette, beleolvasott, de csak hamar rá kellett jönnie, hogy csak valami lány buta feljegyzései a kastélyban keringő mindenféle pletykákból, amik őt egyrészt nem érintették, másrészt még csak nem is érdekelték, hiszen nem ismerte ezeket az embereket.
Nem tartott sokáig, hogy ráunjon hát az olvasásra, és a föld helyett az egyik kiszögellésre tegye vissza az irkát, hátha jön megkeresni a gazdája is. Sok mindent el lehetett róla mondani, de azt soha, hogy tolvaj lett volna, ez meg ráadásul még a fáradtságot sem érte volna meg. Félkézzel kicsit megrázta a haját, mert szörnyen utálta, ha az egész a hátán van egy csomóban, aztán lassan, nézelődve tovább sétált. Nem sietett sehova, csak a gyomra korgott, de az sem olyan nagyon, mert még lent megevett a gyorsétteremben egy pizzát (igen, egymaga egy egészet), és valami süteményt még visszafele útra is hozott magával, de azért az idő elszaladt annyira fölötte, hogy most már újra meg tudott volna vacsorázni.

Leonie

Ha reggeli, akkor kaja - legalábbis ezen a véleményen volt ifjú hősünk, mikor nagy nehezen végre kimászott az ágyból, és eljutott arra a pontra, hogy képes legyen gondolkodni. Ő ugyan pont annyira letojta a vizsgaidőszakot, amennyire azt régen is tette, így persze tanulásról szó sem volt, de mégis fáradtnak érezte magát, noha az okát ő sem találta. Mindenesetre gyors mosdás és öltözködés után - melynek során egy sötétkék farmerhez fekete ujjatlan pólót húzott -, elindult lefelé a toronyból, hogy magához vegye a jól megérdemel táplálékmennyiség első részét a konyhán, lévén ilyenkor a nagyteremben már nem volt reggeli.
Nathanielnek olyan mértékben nem állt rá arra az agya, hogy egyáltalán bárki is követheti, hogy egyszerűen észre sem vette az utána settenkedő lányt, csupán valami halk suttogást hallott, ahogy a festmények egymás között megbeszélték, hogy miért nyalókás a lány ruhája, de ebből a fiú semmit sem fogott fel. Kissé még kómás volt, és egy picurkát kócos is, de annyi baj legyen, majd a huzat kifésüli a haját, ahogy megy.
A reggelbe beálló gyökeres változás hatalmas csörömpöléssel kezdődött. Nathaniel hirtelen fordult meg, hogy megnézze, mi ez az éktelen ricsaj, mikor is meglátta, hogy egy lány fekszik a földön, egy darabokra esett lovagi páncél társaságában. A fiú szemöldöke rögtön összeszaladt a látványtól, de nem kellett hozzá sokat gondolkoznia, hogy a fura ruhás lányhoz lépjen, és érdeklődően leguggoljon mellé.
- Hé, jól vagy? - böködte meg kíváncsian a lány karját, hogy valami reakciót csikarjon ki belőle, és csak ekkor vette tudomásul, hogy akárha az ikertestvérébe botlott volna, mert a csajszi épp olyan, ha nem még vadabb vörös lobonccal rendelkezett, mint ő maga.

Leonie

Miután a lány nagyon nem akart válaszolni jó pár másodpercig, Nathanielben felmerült, hogy valójában csak álmodik, mert hát miért is sétálna a valóságban erre egy nyalókás pizsis lányka, ámde hamar rá kellett jönnie, hogy nem, mégsem aludt el olyan mélyen, hogy még délben is az ágyában szundikáljon, mert éppen csak, hogy a lány elvette végre az arca elől a kezét, máris fájdalmas találkozásban részesült Nath orra a csajszi kobakjával, és ez bizony még akkor is kijózanította volna, ha valami csoda folytán alva jár.
- AUUU - összegezte Nath a véleményét kissé vonítós hangszínben, miközben egyrészt szépen lehuppant ő is a földre, másrészt ez úttal ő tapasztotta az arcára a kezét, de csak azért, hogy megnézze, egyben van-e még szegény orra. Valami nedvességet érzett, de csont nem tört, csak a vére eredt el, de hát az még nem olyan nagy baj, kapott már nagyobbat is.
Felnézett, és úgy tűnt neki, hogy a lány sincs sokkal jobb állapotban, és őt figyelve még a neve is beugrott neki óráról, szóval helyesbítsünk, Leonie sem volt jobban, mint ő maga, csak épp nem vérzett semmije. Mázlista.
- Nobej-díjas felfedezés - felelte aztán Nath kissé orrhangon, mert épp azzal volt elfoglalva, hogy zsebkendő híján az ujjaival fogja össze a fájó testrészt, mielőtt fogná magát, és elvérezne. - Te meg lány vagy - tette meg ő is a bejelentést, bár kevésbé hajtotta a hirtelen felismerés, hiszen ezt már vagy egy hónapja megállapította a másikról, de nem volt benne biztos, hogy nem kapott egy kicsit túl nagyot a lányka buksija.
Aztán a páncélra terelődött Leonie figyelme, és Nath is végignézett a felforduláson, aminek a közepén éppen kényelmesen ücsörögtek.
- Egy reparot neki, és nem lesz semmi baja - biztosította a lányt arról, hogy a páncél még menthető, mert csak darabjaira esett és nem atomjaira, bármennyire is veszélyesnek bizonyultak ma délelőtt egyes eridonos lányok. - Te engem követtél? - esett le aztán hirtelen Nath-nek az a bizonyos tantusz, mert más magyarázatot nem lelt a lány öltözékére és arra, hogy egy lovagi páncélnak rohant neki, ezek szerint éppen menedékkeresés közben.

Leonie

- Szerintem sincs agykárosodásom, de te nem kaptál egy kicsit nagyot mondjuk... tegnap...? - célzott a vörös herceg finoman arra, hogy a lányka kifejezetten furcsán festett, ám de ki ő, hogy bárkit is megszóljon? Így aztán szépen tovább is lépett, nem forszírozva a dolgot.
Aztán a lányka rájött, hogy Nath vérzik, és olyan hangos sipítással reagálta le, hogy a fiú abszolút meglepődve még az orrát is elengedte, a következő pillanatban pedig már nyomták is lefelé, és csakhamar újra a földön kötött ki, amit annyira nem díjazott ugyan, de mikor meglátta a lány őszintén aggódó arcát, akkor akaratlanul is elvigyorodott. Ejnye, milyen kis habajka nőszeméllyel hozta össze a sors!
- Igen, sokkal jobb így - vigyorgott Nath a helyzeten, magán, és Leonie-n is, aztán megrázta a fejét. - Nem, nem kell zsepi, mindjárt elmúlik, tapasztalat - röhögött csendesen, miközben valahol belül megjelent a kép, hogy ez hogyan is nézhet ki kívülről, és egyre kevésbé bírt a jókedvével.
Aztán kérdezett, a lány pedig picit visszavett az iramból, mintha egy cseppecskét szégyellné magát, Nath arcán pedig ettől egyre szélesebb lett a vigyor.
- Úgy legyűrted, ahogy Jeanne d'Arc se tudta volna - tett rá egy lapáttal a lelkesedésre, mert miért is ne, aztán várta, hogy a lány majd csak lekel róla, de nem... és nem... míg végül Nathaniel kénytelen volt megkérni rá.
- Figyu, nem akarlak megsérteni, de hamarosan a tüdőm is vérezni fog, ha így térdelsz rajtam - jegyezte meg kissé már zihálva, de határozottan jókedvűen, aztán ha Leonie odébb mászott, akkor újra felült, és miután megállapította, hogy az orra már csak minimálisan vérzik, ennyiben is hagyta a dolgot, és inkább körbenézett maguk körül.
- Rendbe kéne ezt tenni, mielőtt erre jár valaki - jegyezte meg, aztán a lányra nézett, azt méregetve, hogy vajon van-e a pizsijében varázspálca elrejtve, vagy neki kell előhalásznia a sajátját.

Leonie

- Mih? - döbbent le teljesen a vörös, mármint a hímnemű a kérdésen. Már miért lenne ő látó? Aztán kapcsolt, hiszen éppen ő kérdezte az előbb, hogy a lányka lefejelt-e valamit, és ezek szerint igen a válasz. Viszont lehet, hogy Nath-nek mégis megzápult kissé az agya, ha ilyen lassan reagál.
Aztán a lány a röpke unszolásnak eleget téve lemászott Nathanielről, aki kissé fellélegezve ült fel újra, nem is annyira a könnyű súly miatt, amit a másik jelentett, hanem mert nem szívesen ismerte el, de ez a kis törpe két mozdulattal a földre terítette. Ez még igazán nem sokaknak sikerült.
- Ööö... - nézett egy nagyon Nath, mikor a lány jutalmat emlegetett, mert az arcát látva a fiúnak úgy tűnt, hogy Leonie teljesen el is hiszi, amit mondott, ettől pedig egy pillanatra leálltak az agytekervényei. Aztán újra mozgásba lendült minden, és a fiú vette a lapot, töprengő arckifejezésre váltva.
- Hát nem is tudom, milyen jutalmat szeretnél? - nézett a lányra. - Mondjuk..öö.. kakaót? - vágta ki az első dolgot, amit el tudott képzelni a lány kezében. Más esetben ajánlgatott volna ő egyebeket is, kezdődően a suliban abszolúte szabálytalan italokkal, vagy esetleg egy csókot is megereszthetett volna, de nem volt szíve a lányka lelkébe taposni, mert kifejezetten aranyosnak találta, és jajj, annyira gyereknek!
Aztán Leonie már pattant is, és Nath engedelmesen felkelt a földről, hogy végre ismét függőlegesből tekinthesse meg a szétszórt páncéldarabokat, mielőtt előkaparta volna a pálcáját, hogy reparozon egyet, de hiába, a lány már újra a karját markolászta, és le is ült, így Nath kénytelen volt előre görnyedni, miközben tiltakozni próbált, viszont így sebtében az arcába került a fél lobonca.
- Hogy mi?? Befonni?! - próbált szabadulni a fiú, és ezen a ponton már el kellett gondolkoznia, hogy a másik tényleg annyira zakkant, mint amennyire annak tűnik, pedig az előbb még reménykedett, hogy a továbbiakat megússza egy körrel a konyhában, aminek során ő tekintélyes mennyiségű ételt nyom magába, Leonie-nak meg csinálnak a manók egy kakaót. Vagy ha már megmentette az életét, akkor esetleg ő maga. Na de mi ez? Hoppá, már Nath is elhitte egy pillanatra, hogy veszélyben volt és a másik egy hős. Te jó ég, úgy tűnik, ez ragályos.
És végül Nath megadta magát, mert mit számított már? Leült a lány elé, és miközben az arcát a kezébe temette, hagyta, hogy a másik befonja a haját. Most már jobban tartott attól, hogy ismerős jár erre, mint bármilyen prefektustól vagy tanártól.

Leonie

- Nyüh... - nyögött fel szelíden Nath, mikor kiderült, hogy egy kakaóval nem ússza meg a dolgot, ráadásul már egészen elhitte, hogy tényleg köszönetet kellene mondania a lánynak, pedig valójában az követte őt. Ennek ellenére máris agyalt, hogy akkor mi lehetne a jutalom, és jé, meg is volt!
- Oké, akkor jutalomból fonhatod be a hajam! - jelentette ki vigyorogva, mikor már a földön csücsült, egészen büszkén, hogy így kitalálta, mire is jó ez a fodrászkodás. - De azért kakaót is csinálok neked ha akarod. Nem manós, Nathanieles - tette még hozzá a rend kedvéért.
Az persze már más kérdés, hogy a hajfonás közben folyton sürgetni vágyta volna a lányt, mert ha az egyik haverja erre jár - bár szerencsére még nem volt sok belőlük -, akkor a következő évek kellemetlen szívatással fognak telni számára, elvégre mégis csak egy vadidegen csajszi bizgálja a haját.
- Ööö... Mennyire hosszút jelent az az "ennyire"? - érdeklődte meg aztán a megjegyzést hallva, de a következő eszmefuttatás már jócskán betett neki is.
- Gönd... MI?! - próbált egy pillanatra automatikusan szabadulni, de a lány a hajánál fogva tartotta. - NEM! Nem göndörítünk, szó se lehet róla! - tiltakozott hevesen szegény Nathaniel, most érezve át a súlyát, hogy kinek is került a kezei közé.
Aztán a lányka csak úgy hirtelen előtte termett, Nath pedig elkerekedett szemmel bámulta, ahogy kifűzik a cipőjét, és még arra se volt érkezése, hogy hirtelenjében tiltakozni próbáljon. Mire észbe kapott, már mindegy volt, ott lóbálta Leonie a fűzőt a kezében, és Nathaniel még így is csak hálás lehetett azért, hogy a cipőt nem fonta bele a hajába.
A következő pillanatban pedig már a befont hajtömeg úszott Nath látóterébe, aki megállapíthatta, hogy Leonie valóban ügyes kis kacsókkal rendelkezik, így aztán bólintott egyet.
- Tényleg szép lett. Mehetünk? - igyekezett minél előbb felkelni, de még közben érte a kérdés, amitől kis híján újra visszaült. - Neeem, köszönöm. Így is jó lesz, csak semmi konty - tiltakozott hevesen, és végre felkászálódott a földről, hogy aztán egy reparot intsen a lovagi páncél darabjai felé, és utána várakozón a lányra bámult.
- Reggeliztél már? Mert ha nem, akkor most is megkaphatod azt a kakaót - mondta neki, és becsületére legyen mondva, most semmilyen hátsószándéka nem volt.

Leonie

Nathaniel végül mégis csak vállon veregethette magát, hogy jól ki tudja találni, mi is kell az ilyen habajka nőszemélyeknek, mert Leonie fényt derített rá, hogy valóban kakaóra áhítozik. Így aztán a srác hagyta, hogy a csajszi végigrángassa a folyosón, és szégyen szemre alig tudott vele lépést tartani, bár ezt talán annak a rovására lehet írni, hogy túlságosan lefoglalta, hogy lány szövegére figyeljen, hiszen szó szerint be nem állt a szája. Egy idő után Nath már elgondolkodott, hogy a másik nem is szokott levegőt venni, de igazából nem zavarta, csak szépen vigyorogva haladt a nyomában egészen az ajtóig. Egészen derűs lett ez a nap.
Aztán elérték a kívánt helységet, a bemutatásra pedig Nath csak a szemét forgatta.
- Nathaniel. De már párszor találkoztam velük - jegyezte meg, és miután a lány elintézte, hogy valóban ő állhasson neki a reggelikészítésnek, egy darabig kissé tanácstalanul tekintgetett szét a konyhában, de aztán megtalált mindent, ami egy kakaóhoz kellhet.
Az ajánlatra viszont hevesen elkezdett bólogatni.
- Igen, az jó lenne! - kapott az ajánlaton, de csak a felajánlott ételeket hallva fordult meg a fejében, hogy talán nem kéne a lányt éles dolgok közelébe engedni, mégis végül az első dolog mellett döntött, mert az tűnt a legbiztosabbnak.
- Szendvics jó lesz. Mindegy milyen, csak sok legyen - jelentette ki átszellemült arccal, mert hát már igencsak éhes volt, amit újra meg újra megkorduló gyomra is bizonyított.
Ő maga közben tejet melegített, kakaót kavart, cukrot pakolt, és miután egy házimanó félénken meghúzogatta a nadrágját és a kezébe nyomott egy kancsó tejszínhabot és némi fahéjat, ezekkel koronázta meg az alkotását. Mivel ekkorra már rendkívül büszke volt magára, mert hát ő ugyebár nagy szakács, szépen el is indult az asztalhoz, hogy lepakolja a reggelijük iható darabjait.
- Te hogy állsz? - ment vissza, és kukkantott át a lány válla fölött, amihez igazán nem kellett nagy tehetség, simán átnézhetett volna a feje fölött is, de azt azért ugyebár mégsem illik. Aztán ha Leonie is kész volt, akkor igazi gavallér módjára segített neki az asztalhoz fuvarozni a dolgokat, hogy nekiláthassanak az evésnek.

Ahogy bejött a hűvösebb idő, Nath egyre kevesebbet mászkált ki a kastélyból, mert noha ő hozzá volt szokva az esős időjáráshoz, egy nyár bőven elég volt neki itt ahhoz, hogy a hőérzete becsapja, és inkább a meleg szobában akarjon maradni. Így hát most az ódon falak között rótta a folyosókat, egyre lejjebb haladva a toronyból, és időnként hátra pillantva, mert nem feledte még el Leonie orvtámadását, és nem szerette volna megérni, hogy legközelebb valaki ollóval rontson rá, hogy esetleg a későbbiekben szőnyeget fonjon a hajából. Persze ezt nem a lányról feltételezte, mert ő kifejezetten aranyos volt, de ki tudja milyen emberek vannak még itt? A rellonosokról szóló pletykákat hallva még a Mardekár is óvodának tűnt, úgyhogy a fiú inkább semmit se bízott a véletlenre.
Már csak pár lépcső volt hátra, hogy végre a kedvenc helye, a konyha szintjére kerüljön, de ahhoz persze még előbb át kell vágnia a bejárati csarnokon, ahol valaki nyitva fejeltette az ajtót, és most hűvös szél tolakodott be rajta. A fiú megborzongott, és miután úgy vélte, hogy senki se látja, hogy éppen rendes gyerek módjára viselkedik, odament az ajtóhoz és bezárta, aztán elindult a konyha felé.
Félúton azonban újabb dolog vonta el a figyelmét, mert ebből az irányból felfedezte, hogy a lépcső aljában valamilyen könyv hever, és mivel akármennyire is galád rosszfiúnak nézett ki olykor, akkor is szeretett olvasni, ez ráncot varázsolt a homlokára. Nem szép dolog csak így elhajigálni a könyveket.
A vörös oda is sétált hát és felvette a kötetet - valami mugli regény lehetett, bár a borítóján sárkány szerepelt, szóval ki tudja... Végül a srác leült az egyik lépcsőre, és belelapozott, mert felkeltette az érdeklődését.

Joan

Nathaniel szépen elmerült a könyvben, annak rendje és módja szerint, így nem vette észre, hogy valaki közeledik. Persze amúgy sem volt valami zajos az érkező, még akkor sem, amikor Nath lapozás közben egyszer csak azt vette észre, hogy nemes egyszerűséggel átestek rajta.
Mivel az ismeretlen nem rajta landolt, hanem mellette, és egyszerűen elterült a lépcsőn, Nath egy darabig csak kérdően nézett rá, de nem csinált semmit. Beugrott neki az előbbi eszmefuttatása a kastélyban lakókról, és teljességgel igazoltnak érezte az összes feltevését, mert hát mi az, hogy valaki csak úgy eltanyál, és nem kel fel? Ilyet a részegek szoktak tenni, vagy azok, akik betegek...
Na itt fordult meg Nath fejében, hogy mégis csak meg kéne kérdezni a másikat, mert mi van, ha szívrohama lett, vagy elájult, vagy bármi, ámbár a halk nyöszörgés nem erről árulkodott. Így aztán a vörös hajú fiú szépen behajtotta a könyv sarkát, hogy megjelölje hol tart, aztán komótosan becsukta, lerakta maga mellé a lépcsőre, és végül megpiszkálta kissé a mellette fekvő srác vállát.
- Hé, jól vagy? - kérdezte a másiktól, aki nagyon úgy tűnt, hogy finomnak találhatja a lépcső fokát, mert nem mutatott semmiféle hajlandóságot arra, hogy megforduljon. Oké, ebben az esetben talán meg kellett volna Nath-nek ijedni, hogy valaki azért leli halálát a Bejárati Csarnokban, mert átesett rajta, de sosem volt szívbajos típus, így csak folytatta tovább a beszédet.
- Nem azért mondom, de szerintem eléggé hideg van itt az alváshoz, meg valószínűleg tör is az a lépcső, de ha gondolod bűvölhetek neked egy paplant - jegyezte meg semleges hangszínben, és azzal a feltett szándékkal, hogy ha a másik rábólint, hát tényleg betakargatja, annyi baj legyen. Na de ez azért mégis csak furcsa.

Joe

Szerencsére Nath nem tartozott azok közé, akik nem értik az iróniát, így mikor a srác válaszolt, nem hagyta annyiban a dolgot azzal, hogy ha jól van, hát akkor minden rendben. Persze nem biztos, hogy a másik is ennyire értékelte, hogy egyszerűen csak nem hagyta őt békén, hanem tovább beszélt hozzá, de annyi baj legyen. Mikor aztán a másik végre megfordult, akkor jól szemügyre vette, és megállapította, hogy igencsak nyúzottan néz ki.
- Kissé mintha meggyötört lennél - jegyezte meg. - Maratont futottál, vagy esetleg megkergetett egy troll? - érdeklődte a srác kíváncsian, mert más okot nem látott arra, hogy valaki ennyire fáradt legyen. Persze kétségtelen, Nath még nem kóstolt bele a munka világába, egyrészt mert senki sem venné őt fel, másrészt meg amúgy is lusta volt hozzá.
A srác végül elvetette a paplan ötletét, amit Nathaniel annyira nem is bánt, mert komoly gonddal nézett volna szembe, ha varázsolnia kell egy ilyen alkalmatosságot, bár maximum lehozta volna a sajátját a toronyból. Persze csak a buli kedvéért.
- Ahhha. Értem - bólogatott az okfejtésre a vörös hajú, noha számára semmit sem mondott az, hogy a hazudósokra rászakad a plafon, mert még mindig nem volt otthon a magyar szólások és közmondások körében, de azért nagyjából kapiskálta a dolgot.
Viszont a következő kérdés őszintén meglepte.
- Nem, egyáltalán nem ütöttél meg - rázta meg a fejét Nath, magában elcsodálkozva, hogy nahát, ilyet is képesek az emberek kérdezni. Nem sokszor találkozott még illedelmességgel eddigi ideje során. - És neked nem fáj semmid? - kérdezte aztán, mert hát erre illik rendesnek lenni azzal, aki velünk is az. - De amúgy miért vagy ilyen fáradt, most komolyan? - nézett rá ez úttal tényleg érdeklődve, és nem csak évődve vele.

Joe

- Hát így már mindjárt érthető - bólogatott hevesen Nath, mert egy óriás mindjárt megmagyarázta, hogy miért is ennyire kómás a szegény srác. Egyébként a vörös egészen toleráns tudott lenni, már ha akart, és nem forszírozta tovább a dolgot - persze csak egy darabig.
Mivel úgy tűnt a másik komolyan megkönnyebbült attól, hogy nem érte őt semmi különösebb bántódás, Nath végre rávigyorgott.
- Nem értem miért pörögnek rá ennyire az emberek a vizsgákra - jegyezte meg. - Én például nem vettem elő egy könyvet se, mégis van már egy K-m és egy VF-em - húzta ki magát egy lezser mozdulattal, de nem bántásnak szánta a dolgot, csupán büszke volt magára. - Nahát, dolgozol is? Sok mindent csinálsz egyszerre akkor, nem is csoda, hogy ki vagy - állapította meg végül. - Hol dolgozol?
Valószínűleg mostanra a másik már rájött, hogy Nath-nek bizony többnyire be nem áll a szája, mondhatni élvezi, hogy ha valakinek nyomhatja a dumát, és még az sem aggasztja nagyon, hogy nincsenek nagy filozófiai mélységei a szövegének. Ez egyébként azért volt, mert aki szimpatikus neki, azzal szívesen és sokat beszélt, márpedig a hullafáradt diák itt mellette ebbe a kategóriába esett.
- Most találtam ezt a lépcső aljában - válaszolt aztán, odaadva a másiknak a könyvet, ha már ilyen hirtelen megélénkült. - Eredetileg a konyhába indultam enni, de nem szeretem, ha szétdobálják az emberek a könyveket, szóval mikor megláttam, visszajöttem érte - magyarázta, miközben ujjait végigfuttatta a borító aranyozásán, bejárva a betűket Szunnyadó tűz. Most vette csak észre, hogy ismerős neki az író neve, talán a Bartimaeus trilógiát is ő írta, azt pedig Nath nagyon is élvezte.
- Szeretsz olvasni? - kérdezte, nem mintha nem lett volna egyértelmű a másik reakciói alapján.

Joe

- A cukrászdában? - hűlt el egészen Nath, mielőtt megrázta volna a fejét. - Nem, nem jártam ott, és nem is fogok, ott dolgozik a bátyám - fintorgott egyet, csak hogy egészen biztosan a világ tudtára adja, hogy mennyire nem bírja az említett személyt.
Valójában bár szinte soha nem beszéltek, mégis túl sokat tudtak egymás dolgairól, mert valamiért mindenki fontosnak tartotta, hogy beszámoljanak nekik arról, mikor is találkoztak épp a másikkal, az mit csinált akkor, és miért is néz erre az egészre Nath olyan rondán. Így tudta meg azt is, hogy a bátyja munkát vállalt, amiről az volt a véleménye, hogy helyes, legalább annál kevesebbet van a srác a kastélyban, és így kevesebb esélyük van összefutni.
Egyébként félreértés ne essék, Nath épp annyira imádta az édességet, mint bármi más ételt, márpedig neki feneketlen gyomra volt, de a zavaró elemek miatt inkább máshol étkezett.
- Ugye?? - kérdezett vissza, igazolva érezve a felháborodását a könyv kapcsán. - Én is jól meglepődtem. Mondjuk lehet, hogy csak kiesett valakinek a táskájából, és nem vette észre... - feltételezte aztán a vörös hajú, elgondolkozva nézve a kötetet. - Nem rossz egyébként, bár még nem jutottam vele messzire - válaszolt aztán. - Egy angol faluról szól, meg a legendáiról valami sárkány kapcsán - vázolta röviden.
A másik ajánlatára aztán újra megrázta loboncát.
- Áh, hagyd, jó itt is. Ha már ennyire fáradt vagy, akkor nem rángatlak vissza a konyhába, majd megyek, ha már indulsz pihenni - válaszolt aztán Nath. - Már ha nem akarsz itt aludni tényleg - vigyorodott el végül.

Joe

- Nem, mert nem szólok hozzá, ha csak lehet - hűtötte le a srác lelkesedését Nath, bár most megfordult a fejében, esetleg alkalmi lépcső-pajtásától majd kérhetne néha napján egy-két sütit. Már ha megtalálja még őt valaha itt a kastélyban, mert a cukrászdába azért se megy.
- Tris... - nyögte aztán ki kelletlenül a választ, mert eléggé nehezére esett bevallani a rokonságot. Elsőre egyébként senki sem találta ki, hogy ők testvérek, annyira elütöttek egymástól, és bár Nath egyáltalán nem emlékezett a szüleikre, biztos volt benne, hogy azért lehet, mert mindketten másra ütöttek. Vagy csak simán elcserélték valamelyiküket születésükkor a kórházban, ki tudja.
- Ööö.... - gondolkozott el nem túl értelmes arckifejezéssel Nath, mikor a másik a könyvről kérdezett, és annak is leeshetett, hogy mi a baj, mert kicsit bizonytalanul fejezte be a dolgot. - Úgy gondoltam itt hagyom a korláton, hátha visszajön a gazdája... De szinte biztos vagyok benne, hogy a nyugalom szobájában ebből is van, ott sok fantasy-t láttam - adott egy tippet a srácnak.
Aztán a fiú feltápászkodott, és nagyon úgy tűnt, hogy távozásra szánta el magát, amit a szavai is bizonyítottak.
- Neked meg jó éjszakát! - biccentett Nath a jókívánságokat hallva egy mosollyal, ami még szélesebb lett a kérdést hallva. - Persze! Mindenképp! Nathaniel vagyok, biztos megtalálsz - mutatkozott még be gyorsan, mert ez valahogy elmaradt a beszélgetés ellenére, aztán miután a srác elindult fölfelé, Nath is felkelt, hogy az eredeti célja felé vegye az utat.

Leonie

- Persze, csináld csak kedved szerint! - helyeselt Nath, bár a figyelmeztetést hallva átsuhant a fején gondolat, hogy lehet, hogy mégsem kellett volna ilyen könnyelműen kezelni a dolgot, hiszen halvány fogalma sincs a leányzó kreativitásáról, sem a konyhai gyakorlatáról, de most már mindegy, vissza nem vonhatja.
A lány arrébb vonult, így Nath még ha akarta se tudta volna szemmel követni az ügyködését, de hát amúgy is el volt foglalva a saját feladatával. Mikor aztán kész lett beközelítette a leendő reggelijüket, és néma döbbenettel vette tudomásul először azt, hogy Leonie zsömléje enyhén szólva is rendhagyó mennyiségű lekvárt tartalmazott, aztán azt, hogy az ő szendvicse pedig szinte már dőlni készül, annyi rajta a feltét. Na de Nathanielt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy megfutamodott volna, sőt mi több, egyenesen boldog volt attól, hogy ennyi jóság került a kajájára, noha első pillantásra fel se tudta mérni a teljes tartalmat.
- Ez nagyon jól néz ki! - vigyorgott a lányra, és valóban így is gondolta. Mivel Nath gondolatai legtöbbször az étel és az evés körül jártak, így ez a látvány a tányéron rendkívül szívderítő volt számára. - Nem baj, nagyon jó lesz így - biztosította újra a lányt, mikor az felhozta, hogy biztonság kedvéért minden keze ügyébe akadó dolgot belepakolt a szendvicsbe. - Remélem te szereted a fahéjat, mert tettem egy keveset a hab tetejére - tolta aztán a másik elé a kakaóját.
Ezzel a srác le is ült, szépen elhelyezkedett, és miután viszonozta a reggelihez való jókívánságot, bele is harapott a zsömlébe.
És ez volt a mindent eldöntő pillanat! A fiú először kissé csodálkozva vette észre, hogy mintha édes lenne a kajája, de valahogy egyszerre mégis sós, aztán vetett rá pár hitetlen pillantást, de mivel nem látott benne semmi furcsát, újra beleharapott.
- Finom! - közölte teli szájjal. - Mit tettél bele, amitől ilyen... pikáns? - találta meg a jó szót végül, amivel jellemezni tudta a különös ízösszeállítást.
Közben persze ő maga is azt leste, hogy vajon a lánynak tetszik-e a kakaó, ha már sikerült összehoznia. Ha ismerte volna a műsort, most biztosan olyan Vacsora Csata feelingje lenne, miután épp azt próbálgatják, hogy mit képes alkotni a másik.

Többiek

Nem is igazán emlékezett, hogy hogyan jutottak el a gyengélkedőig, pedig biztos volt benne, hogy ő varázsolt, mert ő fogta még most is a pálcát a kezében. Égett szag terjengett a szobában, miközben neki a kezébe nyomtak egy bögrében valamit, és az a kis törpe közölte, hogy igya meg, majd lényegében az ablak felé fordították, a vörös meg persze engedelmesen bámulta a sötét birtokot. Valahol a távolban fény villant - nincs kizárva, hogy az éjszaka folyamán még újabb beteggel gyarapodik a gyengélkedő társulata, de ki tudja. Nem mindenki olyan idióta, mint ő.
Belül egyre gyűlt a feszültség, amit az okozott, hogy képtelen volt kezelni a helyzetet. Nem akart itt maradni, pláne nem akarta nézni, ahogy égett barátját rendbe teszik, de tudni szerette volna, hogy mi lesz vele, úgyhogy mégis maradt. Pedig könnyű lett volna lelépni, megfutamodva slisszolni ki az ajtón, amit senki se zárt be, amíg a gyógyító és a kölyök Gillel foglalkozik. Mégis, csak állt tovább, és nézte az ablak üvegén visszatükröződő mozdulatokat, a lába pedig nem akart neki engedelmeskedni.
Mikor őt is kezelésbe vették, megitta, amit a kezébe nyomtak, mert teljesen mindegy volt az egész, aztán felszisszent, ahogy a csont helyre ugrott, de nem szentelt több reakciót az egésznek. Az indián azt mondta, hogy aludjanak. Jó, akkor alszik, majd, de nem most.
Végignézte, ahogy a másik felhajtja a bögre tartalmát, és leveti magát a Gilbert túloldalán lévő ágyra, látszólag cseppet sem foglalkozva tovább az üggyel, Nath viszont csak addig jutott, hogy leült az egyik fekhelyre, és bambult. Nem tudta pontosan, hogy az előző teában mi volt, de lett volna pár tippje, mert a riadalom és önvád egyre csillapodott a szer nyomán. Nyilván reggel újra fel fog ébredni ez az érzés is, hiszen most is érzi a tompa szúrását, de most... Most nézte a fiút, akit majdnem megölt, de gondolatban is csak kerülgette a tényt, hogy ezt ő tette vele. Valószínűleg az lett volna az elvárás, hogy most belül marja magát, hogy hogyan is tehetett ilyet, vagy legalább fojtogatnia illett volna a megbánás könnyeinek, de nem. Nem érzett szinte semmit, pedig mikor feljöttek, akkor még benne volt az érzés, hogy mennyire gyűlöli önmagát azért, amit tett, még ha másról már akkor sem tudott igazán, de most csak nézett. A fiú mellkasa lassan emelkedett-süllyedt. Még él. Rendbe fog jönni? Azt mondták, igen, de vajon nem hazudtak? És ha ennek nyoma marad? Miért is ne maradna. Akkor pedig ő tehet róla... Nem, még mindig nem sajgott eléggé, és ma már nem is fog.
Ránézett a bögrére, amiben a gyógyító az altatót hagyta, de nem látta értelmét annak sem, hogy azt megigya. Miért aludjon? És amúgy is, hogy merte csak úgy itt hagyni Gilt a férfi? Mi lesz, ha baja lesz, amíg ők mind alszanak? Így aztán csak ült tovább, mereven bámulva jó ideig, hogy vajon lélegzik-e a másik. Nem vette észre, hogy mikor dőlt ő maga is oldalra és aludt bele az éjszakába.

Gabriel Garaf

Kapott egy nevet, egy időpontot, és persze a találkozás helyét - a projekt feladat elvégzése erősen ajánlott az elemi mágusoknak, így neki is, bármennyire is nem szerette volna ezt egyelőre, mert úgy összességében nem volt kedve az elemét használni, annak ellenére sem, hogy már visszatért az ereje. Mindenesetre hajlott az ötletre, hogy egy volt eridonossal tartson a Sárkányrezervátumba, mert valahogy úgy érezte, hogy talán egyszerűbben kijön majd a fiatal férfivel, mint a tanárokkal, akiket felajánlottak nekik - persze lehet, hogy téved, de a házvezetője nyilatkozatai biztatóak voltak.
Mikor eljött az idő fogta szépen a hátizsákját, amit azért csak úgy pasimódra töltött meg holmival, szóval a váltásruhán kívül alig volt benne valami, és leballagott a bejárati csarnokba, hogy megkeresse mentorát. Sötét ruha volt rajta, a haját pedig most is, mint szinte mindig (amikor Leonie nem fonta be), szabadon hagyta.
Mikor leért nem látott senkit, hát egy darabig csak körbe járt, és picit puffogott magában, hogy a férfi késik, aztán az egyik folyosó bejárata előtt elhaladva egy alakra lett figyelmes, akit eddig még nem látott itt, de nyilvánvalóan nem diák volt, ráadásul a régi tablókat nézegette. Esélyesnek tartotta, hogy ő lesz az a bizonyos Gabriel, de biztos nem lehetett benne, úgyhogy nem maradt más hátra, mint hogy megkérdezze.
Magabiztos léptekkel indult el az idegen felé, aki láthatóan nagyon el volt merülve a gondolataiban, és csak akkor nézett felé, mikor Nath már egészen közel ért.
- Hello - köszönt a vörös, mikor megállt a másik előtt. - Te vagy Gabriel Garaf? - kérdezte, miközben a férfi arcát kutatta. Tiszta, keleties vonások, mosolygós szempár. Az biztos, hogy nem tűnt egy megrögzött gonosztevőnek. Oldalra pillantva aztán már abban is biztos lehetett, hogy valóban a jó személyt találta meg, mert a tablóképen nyilvánvaló, hogy a vele szemben álló volt.
- Nathaniel Blackwood - nyújtott kezet, mert neki aztán fikarcnyi fogalma sem volt az illemről, meg amúgy sem volt olyan nagyon sokkal idősebb nála a másik, viszont azt ő is tudta, hogy bemutatkozni nem ártana.

Riell

- Rendben - biccentett elfogadva a javaslatot, igazából jobban is tetszett neki a Riell, mint a Gabriel. Aztán a férfi viszonozta a kézfogást és Nath egy kicsit meglepődött, hogy mennyire erős a másik fogása, de nem szólt semmit, csak elraktározta magában az infót. Még jó, hogy Riell nem tűnt egy vérszomjas fajtának, mert verekedni végképp nem szeretett volna vele, esélye se lenne.
- Nath, Nathaniel... Amelyik tetszik - válaszolt. Neki lényegében mindegy volt, amíg nem facsarják ki a nevét, vagy tesznek a végére olyan képzőket, amit már kiskorában is utált.
Mostanában Nath nem volt olyan harsány, mint régebben, jócskán csökkent már annak a mennyisége is, amennyit egyáltalán megszólalt, magához képest visszahúzódóbbá vált. Sokat gondolkodott az elmúlt időszak történésein, igyekezett túltenni magát rajta, de nem ment minden simán. Normális esetben most is már régen vigyorogna, kérdezgetne, mesélne, de nem úgy most, amikor inkább komoly arccal tanulmányozza mesterét, hátha megtud róla még valamit.
- Hát ez sem ma volt... - jegyezte azért meg meglepődve, mikor a szeme a tablón lévő évszámra siklott. Visszanézett a férfire, de valahogy még mindig nem látta ennyi idősnek, de lehet, hogy ő nem ért ahhoz, hogy ezt megítélje. Mondjuk a keleties vonások sokszor kortalanná teszik az arcokat.
- Semmi baj, nem sietünk sehova - válaszolta majd félig hátrafordult, mert meghallotta a kis tappancsok topogását.
- Hanabinak hívják - tájékoztatta a férfit, mert úgy tűnt, hogy a kis sárkányróka rögtön megkedvelte, de amúgy is egy igen barátságos jószág, valószínűleg fel fog még ülni Riell ölébe is, ha hagyja. Mikor elindult az Eridonból, a róka lemaradt, hogy szétnézzen, körbeszaglálódjon, most pedig új érdekességet talált az idegen személyében.
- Mivel megyünk? - érdeklődött aztán a vörös, titkon valami olyasmi válaszban reménykedve, hogy természetesen sárkányháton, de erre azért nem volt valami sok a reális esély. A hopp-port nem szerette, mindig koszos lett tőle a haja és néha meg is pörkölődött, úgyhogy inkább kerülte, ha lehetett.

Riell

- Mindannyian? - csodálkozott rá Nath újra a tablóra, kicsit közelebb lépve, és alaposabban megszemlélve. Most jött csak rá, hogy Riell miért nézte olyan elmélyülten, hiszen észrevette a szomorú sorsú Weaver prof képét is, aki ezek szerint egy évfolyamra járhatott vele. Visszanézett egy pillanatra Riell arcára, aztán újra a tablóra, de úgy döntött, inkább nem kérdez, mert nem sok köze volt az egészhez, és ő is tudná értékelni, ha nem faggatnák, pedig biztos, hogy az aktája is a férfinél landolt, úgyhogy tudnia kell mindent.
Aztán szóba került a kor, Nath pedig végre elmosolyogta magát, ahogy a személyiről esett szó.
- Igazából meg tudom érteni - közölte, közben pedig berobogott Hanabi is, akinél Riell rögtön tarolt már azzal, hogy megsimogatta őt.
- Mhm - bólintott helyeselve, mert szerinte is jó nevet talált a rókának, pedig abszolút hirtelen ötlet volt. Bohókás kis állat volt, kicsit szertelen, de nagyon jó természetű. Ha nem így lett volna, akkor Nath bajban lett volna, mert ahogy Riell is megjegyezte, a nevelés az nem sikerült túl fényesen, a legtöbbet Gilnek sikerült elérnie a kölyöknél, Nath viszont egyáltalán nem értett az állatokhoz, úgyhogy bár igyekezett, de problémás volt neki a feladat. Mindenesetre a szavakra nem válaszolt, mert még ha igaz is volt, úgy gondolta, hogy egy idegennek nincs köze hozzá, szóval inkább egyszerűen eleresztette a füle mellett.
Mikor az utazási mód megbeszélésére került sor, sajnos csalatkoznia kellett, bár azért sejtette, hogy tényleg nem sárkánnyal fognak menni, de mégis, azért az nagyon menő távozás lett volna. A zsupszkulcsot látva aztán megrázta a fejét.
- Még nem - válaszolt, miközben a kis plüsst nézegette, ami kifejezetten megtetszett neki. Sosem vallotta volna be senkinek, hogy szerette a puha és aranyos dolgokat, pedig így volt.
Ez után levette a hátáról a zsákot és most nagy szerencsének bizonyult, hogy nem tömte ki, mert úgy gondolta, hogy biztonságosabb lesz Hanabinak, ha abban utazik.
- Gyere, ülj bele! - hívta a rókát, aki némi értetlenkedés után szépen belekucorodott a zsákba, Nath pedig feljebb húzta a cipzárt, de úgy, hogy ha akarja, akkor a fejét ki tudja dugni a résen. Miután ezzel végzett, visszavette a vállára a zsákot, de most nem a hátára, hanem előre, mint a kisgyerekekkel szokás, hogy foghassa az állatkáját utazás közben.
- Részemről indulhatunk - mondta, várva a további parancsokra.

Riell

- Érdekes évfolyam - jegyezte meg mosolyogva, mert tényleg azok voltak. Prefik és elemi mágusok... elitek. Ebben az iskolában amúgy is nagyon sok különleges képességű diák volt, mintha direkt őket tanítanák itt, és hát igen, ő is épp azért volt most itt a folyosón, hogy majd a képességét induljon fejleszteni.
Egy olyan képességet, amit egyelőre használni sem akart. Fejben már előrébb járt, valahol ott, hogy ha Riell majd kéri, hogy varázsoljon, akkor mi lesz, ha megint megmakacsolja magát az ereje? Egyszerűen nem akart mesélni, nem csak neki nem, hanem senkinek se. Éppen ezért aztán arra sem válaszolt, amikor fel lett ajánlva a segítség a kis róka tanításához, csak hümmögött párat, mert teljesen máshol volt agyban.
- De, van - riadt aztán a kérdésre, és feljebb húzta a ruhaujját, hogy megnézze az időt, aminek kapcsán kiderült, hogy van még némi idejük. Nathaniel ez alatt leginkább Hanabinak dünnyögött, hogy a kisállat továbbra is nyugton maradjon, majd amikor eljött a zsupszkulcs aktiválásának az ideje, akkor megfogta a plüsst, és valami kiragadta a helyéből.
Nem volt szép a földet érése. Alaposan megütötte a fenekét, mert nem számított rá, hogy ilyen problémás lesz az érkezés, és csak arra volt ideje figyelni, hogy ne hasmánt és ne Hanabira érkezzen, de azért miután nyöszörögve feltápászkodott belekukucskált a táskába. Szerencsére a róka csak megijedt egy kicsit, de egyébként jól volt, úgyhogy Nath végre szétnézhetett, hogy hova is került.
Nem látott sokat a sötétben, de különös volt ez a hirtelen hideg és a csend, amihez a fiú végképp nem volt hozzászokva. Mégis, valahogy azonnal megnyugtatta, teleszívta a tüdejét az illatos levegővel, és úgy érezte, hogy jól meglesz itt, amíg a feladata tart.
- Rendben - bólintott Riell felé is, aztán bizonyítandó, hogy az iskolából kikerülve rögtön máshogy viselkedik, folytatta. - Mikor van itt vacsora? - kérdezte nem hazudtolva meg önmagát, hiszen mindig is kajacentrikus volt. - És mikor mutatsz nekem sárkányt? Még sosem láttam élőben - mondta, miközben elindult a férfi mellett, amerre az mutatta az utat.

//Folyt. Sárkányrezervátum//