Ombozi

Nem gondoltam volna, hogy én valaha is ilyen korán ébren leszek, és a konyhában reggelizek, de ez ma mégis megtörtént. Természetesen nem önszántából teszem mindezt, csak egy kis szőrmók kedvéért másztam ki az ágyból, ha rajtam múlt volna, még egy pár órán át nyomtam volna az ágyat. De most csodával határos módon itt vagyok, és az igencsak korai reggelimet eszem. Eszembe jutott az a verzió is, hogy csak simán itt hagyom őt, majd hazatalál, hisz okos kis jószág ez, viszont itt olyan sokféle illat keveredik egymással, hogy önkéntelenül is beindult a nyálelválasztó rednszerem, és még a gyomrom is megkordult, így inkább maradtam, s elkezdtem enni. A kutya sem gondolná, hogy valaki ilyenkor lesz egy kis társaságom, hisz egy épeszű ember ilyenkor még bőven az igazak álmát alussza, én is ezt tenném. De úgy látszik ebben az iskolában vannak korán kelők is, bár nem csoda, mert itt bármi megtalálható. Mondjuk nem igazán zavar a másik egyed jelenléte, sőt talán még örülök is neki valamilyen szinten, legalább lesz társaságom.
- Az nem túl jó. - felelem, majd ahogy ő is tette, én is meghúzom a vállam, ezzel a téma lezártnak is van tekintve. Eztán a srác tovább eszi a fánkot, amit a manók raktak ki az asztalra, én viszont valami édesebbre vágyom, így felkelek, és a hűtőhöz somfordálok, ahol találok is egy jól kinéző tortaszeletet is, amit magamhoz veszek, és sarkon fordulok. Ekkor ér utol a vesztem, mert egy utamba kerülő manón esem át, és közelebbi ismeretséget kötök a padlóval, s a tortával is egyaránt, ami pedig a pizsamámat keni össze. Ekkor nyomdafestéket nem tűrő szavakat hallhatnak tőlem az itt jelenlévők, vagyis ez a srác, és a manók, de csak pár rövid szavacskát, utána mély levegőt veszek, és kifújom az idegességet.
- Kösz. Legközelebb majd megfogadom a tanácsod. - felelem egy grimasz kíséretében, majd tekintetem ismét a fiú arcára téved, így pillantásunk összeakad, s én tekintetem mélyen a srác zöldjeibe fúrom.
- Én Keiko vagyok. - mutatkozom be én is, egy bájos mosoly kíséretében, s jobb kacsómat a srác felé nyújtom. - Örvendek a találkozásnak.
Ebbe a - szerintem - idilli pillanatba Mogyoró rondít csak bele, ki közelebb ugrándozik Ombozi-hoz és két kis mancsát felé nyújtja, mintha akarna tőle valamit.
- Úgy látom a fánkra fáj a foga. - nevetek fel akaratlanul is, majd kezembe veszek egy mogyorót, s azt adom a kis szőrmóknak.

Noel

Mióta ismerem Mogyorót, vagyis pár hete, ő mindig ilyen közvetlen volt mindenkivel, akivel csak találkozott. Nem fél senkitől, és semmitől. Teljesen ellentéte egy bizonyos leányzónak, aki zárkózott volt, és nem igazán barátkozott senkivel. Igen, én voltam az a lány, de az már a múlté, már megváltoztam, és sokkal inkább hasonlítok erre a kis szőrmókra. Talán ezért zártam ennyire a szívembe. Vagy csak azért, mert annyira ellenállhatatlanul édes, hogy az csak na. És ez most sincs másképp, és láthatóan nagyon megkedvelte a srácot Mogyoró. Bár ő mindenkit szeret, egy ember, pontosabban lány kivételével, kinek a neve Eris. Tőle fél, ha csak megemlítem a nevét szabályosan elkezd reszketni. Mondjuk ez nem csoda azok után, hogy kis híján megfullasztotta szegényt egy Wasser-rel. Viszont most úgy tűnik, hogy Ombozi-t kedveli, és nagy valószínűséggel ez fordítva is igaz. Legalábbis a srác mosolyából ezt tudom leszűrni. Mogyoró még a fejvakargatást is tűri, és a fánkot is örömmel fogadja. Bár úgy látszik, hogy csak a szeme kívánta, mert csak egy apró falatot harap belőle, és inkább visszatér a mogyoróhoz. Ez elég viccesen alakult, és el is nevetem magam, a kis mókus botorsága felvidít mindig, bármilyen kedvem is van.
- Igen, japán eredetű. Félig japán vagyok.- Felelem vigyorogva, közben végig tartom vele a szemkontaktust, hisz így könnyebben meg tudom állapítani, hogy mit érez, vagy esetleg gondol. Szerintem a kapcsolatok is ezen az egy apró dolgon alapulnak. Ha két ember még csak arra sem méltatja egymást, hogy egymás szemébe néz, akkor köztük semmiféle kapcsolat nem alakulhat ki, és talán hamar el is felejtik egymást. Ezt viszont cseppet sem szeretném, így próbálok a lehető legtöbbször a fiú szemeibe nézni, olvasni belőlük. Bár be kell valljam nem igazán tudok mit kiolvasni a srác zöldjeiből, és ez elég gáz, ami mellesleg meg is mosolyogtat.
- Hehe, nem, ez nem egy lánykollégium. De ha az lenne, akkor neked csak jó lenne. Jól gondolom? - kérdem felvont szemöldökkel, és akaratlanul is elnevetem magam. Elég vicces, hogy még eddig csak lányokkal találkozott, viszont ez csak azt jelenti, hogy egy, max két napja lehet itt. Így az előbbi kérdése sem meglepő. - Óh, hát nagyon sok, itt nagyon ritkán lehet unatkozni, mindig kitalálnak valamit, hogy ne unatkozzunk. Persze a jó dolgok mellett nem úszhatjuk meg az itt töltendő néhány évet rossz élmények nélkül. - miközben magyarázok megkerülöm az asztalt, most azonban jobban vigyázok, hogy mi van előttem, így sikeresen megúszom orra bukás nélkül, és így hamar megcsinálom a zöldteámat, sok citrommal. Pont ahogy szeretem, majd miután ezzel is végeztem, visszaülök a helyemre, és egy mosollyal az arcomon nézek a srácra, miután kortyoltam egyet a teából.

Noel

- Nem, én Japánban születtem, de sokszor jöttünk Magyarországra, az itteni rokonokat meglátogatni. Bár mióta anyuék elváltak, ritkábban, talán évente pár napot töltöttem itt. - mosolygok végig, bár már így a végére kicsit lekonyul ez a mosoly, amiből a szemfülesebbek rájöhetnek, hogy nem szívesen beszélek ezekről a régi, nem épp kellemes emlékekről. Igazából még emlékezni sem szeretnék rájuk, de valahogy ez mindig eszembe jut, soha nem tudom elfelejteni.
Pillantását továbbra is állom, egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetem, mit mélyen a zöld íriszekbe fúrok. Következő néhány mondatára aztán arcvonásaim megmerevednek, már nem mosolygok, csak komoran bámulok a srác arcába. Már megint ezek az előítéletek, csak most épp nem a származásommal kapcsolatban, hanem azzal kapcsolatban, hogy lány vagyok. Igen, ez mind azok miatt a plázacicák miatt van, akik folytonosan nyávognak, még mi egyéb. És ezért sokan, ahogyan Noel is, már rögtön, amint meglátnak egy csinosabb, valamennyit i magára adó lányt, egyből erre következtetnek. És ez engem annyira irritál.
- Ne aggódj, tőlem soha nem fogsz olyanokat hallani, hogy "Jaj, letörött a körmöm!" vagy "Nem csinálom, mert piszkos lesz a ruhám!". Az nem én lennék. És pletykálkodni sem fogok, azt a képek bőven megteszik. Talán túlságosan is. - mondom végig komolyan, a srác arcába nézve, teljes komolysággal, még pislogni sem pislogok. Kicsit ez a néhány első mondata feldühített, de amit a végén még hozzátesz, megnyugtat, és még ég halvány mosolyt is csal az arcomra. - Nyugi, nem foglak szétátkozni. - vigyorodom el. Még ha akarnám, se tudnám leátkozni, mivel a pálcám az fent van a szobámban. Nem gondoltam volna, hogy szükségem kéne rá, eleve arra sem számítottam, hogy, egyáltalán társaságom lesz, Mogyorón kívül persze.
- Valóban az, de én inkább tea párti vagyok. - felelem egy mosoly kíséretében, közben a bögrét is megemelem egy kicsit, majd kortyolok is belőle.

Karácsonyi bál
Ruha

Végre itt a karácsonyi bál napja, ami nagyon jól tudom, hogy mit jelent. Azt jelenti, hogy nemsokára karácsony, az egyik legkedvencebb ünnepem az évben. Csak kár, hogy én nem megyek haza, pedig milyen jó lenne otthon lenni anyával és apával, na meg a kicsivel ott anyu pocijában. De nem, és úgy döntöttem, hogy most nem megyek haza, talán így mindenkinek jobb. Vagy nem... Hát ki tudja. Nah, megint beszélek én itt össze-vissza hülyeségeket. A lényeg a lényeg, hogy ma van a bál, és feltett szándékom elmenni rá. Az se baj, hogy nincs senki akivel elmenjek, így egyedül fogok oda menni, talán lesz majd ott valaki, vagy valakik, akikkel beszélgethetek. Vagy ha nem, akkor én jól el leszek az egyik sarokban egyedül. Na majd meglátjuk.
Tudom, sok lány úgy van ilyenkor, hogy órákig keresgél, hogy mit vegyen fel, de én nem vagyok ilyen. Már jóval a bizonyos esemény előtt van elképzelésem, tudom, hogy mit akarok felvenni, így elég csak egy fél, egy órát rászánnom arra, hogy minden rendben legyen. Most is ez a helyzet, bár a legtöbb idő azzal telik el, hogy előbányásszam a szekrény mélyéről azt a bizonyos kék ruhát, de végül csak megvan, így indulok is a nagyterem felé. Ott aztán egy kicsit elidözöm az ajtóban, gyönyörködöm a díszletben, és nézem hogy ki van itt, kivel tudok szóba elegyedni. És sikeresen megpillantom Attit, aki jelenleg nekem háttal áll, de az előbb még láttam az arcát, így felismertem őt. Odamegyek hozzá, és ha még nem vett észre, akkor megkocogtatom a vállát.
- Szia. Ugye nem zavarok? - kérdezem egy bájos mosoly kíséretében, végig Atti szemeibe nézve. Igen, elhatároztam, hogy most, csak a mai napig elfelejtek minden rosszat ami az utóbbi időszakban történt, és bármennyire is nehezen fog menni, mosolygok, és nevetek, úgy mint azelőtt.

Bál - A kis kék bagázs

Nem is tudom, igazából minek is jöttem el, simán maradhattam volna a szobámban,vagy ami ennél is jobb ötlet: mehettem volna ki, a szabadba, most úgyis mindenki - szinte mindenki - itt van a bálon, fel sem tűnne senkinek, hogy nem vagyok a kastély falain belül. De nem, és hülye inkább úgy döntök szocializálódom, és eljövök a bálra. Azonban nem akarom ott rontani a hangulatot a mostanság a béka feneke alatt található kedvemmel, így úgy döntök, hogy erre az egy napra, egy mosolyt húzok az arcomra, és úgy viselkedem, mint még azelőtt, hogy elkezdtem volna depizni. A nagyterem ajtajában aztán elidőzök egy kis időt, éppen csak annyit, hogy felmérjem a terepet, mi, hol, merre... Azt is nézem, hogy kik vannak itt, mivel ha nem látnék senki ismerőst, akivel ellehetnék, akkor már sarkon is fordulnék, és viszlát, már itt sem vagyok. De nem. Sajnos - vagy nem sajnos - megpillantom az egyik kis levitás gólyát, így arra vetemedek, hogy vele fogom eltölteni az egész időt, míg tart a bál. Persze megtehetném azt, hogy még mielőtt bárki ismerős észrevenne, elhúzom a csíkot, de nem teszem. Végül is soha nem árt a társaság.
- Hát, nem épp a legjobb emberhez fordultál, mert mostanában én sem vagyok olyan nagyon mosolygós kedvemben. De azért megteszek, amit csak lehet, hogy legalább neked jobb kedved legyen. - mosolyodom el halványan, alig láthatóan. De mégis mit tegyek? Ha még magamat sem tudom felvidítani, akkor hoy tudnám Macit? Áá, ez képtelenség lesz. De azért csak próbálkozzunk, hátha... Kezdjük az eddig egész jól bevált ötlettel, tehát két mutatóujjammal Atti arcát megérintem, és egy mosolyt varázsolok az arcára, majd halványan én is elmosolyodom, de az enyém nem sikerül olyan élethűre... Na mindegy.
- Uuh!! Csoki! - kiáltok fel, persze nem túl hangosan, mikor megpillantom az asztalon heverő édességek közül a kedvencem, a triplacsokis muffin... Mintha a manók tudták volna, hogy eljövök. Na jó, biztos akkor is csináltak volna, ha én nem jöttem volna el, de mindegy. Ettől az édességtől valahogy mindig jobb kedvem lesz. Mintha valamiféle boldogsághormonokat szabadít fel bennem, és egyből jobb kedvem lesz. De ez nem szokott sokáig tartani.
- Igen, minden efféle rendezvényen ilyen szép szokott lenni a Nagyterem. - felelek az időközben hozzánk csapódott levitás lánykának, aztán a következő kérdésére akaratlanul is elnevetem magam, de csak diszkréten.
- Ugyan, dehogy zavarsz, örülök is a társaságodnak. És hát igen, jól jönne a segítséged a "tanfolyamban". Elvállalnád a tanár szerepét? - kérdezem egy halvány mosolyt megeresztve, és csak ekkor tűnik fel, hogy Ly egyedül jött. Pedig azt hittem, hogy ha eljön, akkor azt Ombozival teszi majd meg. - És Noelt hol hagytad? - kérdezem, majd rögtön vissza is szívnám, mert meglátom Ombit Eris oldalán. Brrr... Eris. Vajon mit mire készül?

Karácsonyi bál - A kék banda

Tényleg jó lenne mindent kibeszélni magamból, de erre nem a mostani idő, és hely a legalkalmasabb. Talán majd máskor, holnap, vagy valamikor, persze ha még mindig kíváncsi lenne rá.
- Jó lenne, de nem most. Nem akarom ezzel rontani a hangulatot. - mosolyodom el halványan, aztán azzal próbálom mosolyra sarkallni őt, hogy az arcát kicsit megnyomkodom, és sikerül is, mire Ly megérkezik, már egy szebb mosoly leledzik az arcán, így kénytelen vagyok én is magamra erőltetni egyet, habár az nem sikerül valami fényesre. Na mindegy, talán az este folyamán ez még változni fog.
Kérdésemmel csak ismét a komor hangulatot hozom el. Ezaz Keiko, ismét jól megcsináltad. Csak gratulálni tudok magamnak, kell nekem mindig ilyen nagy hülyeségekket kérdezni. Látom, hogy nem szívesen beszélne róla, de végül mégiscsak elmondja, de közben én is, és ő is meglátja a rellonos srácot, Eris oldalán. Miért épp Eris? Vajon mire készül az az álnok kígyó? Ahh biztos semmire, de valahogy mégis aggaszt, hogy ő itt van. És Ly állítása is csak rátesz egy lapáttal, miszerint ez valami rellonos dolog. Szerencsére épp időben toppant be kedves hávéhá nénink, aki nem néni, hanem professzor, de mindegy is. A tanerő lelkesedése, és kedve engem is jobb kedvre derít valamelyest, úgy látszik egész jó hatással án rám Rubya proff.
- Jó estét professzor. Jaj ezek milyen jó ötletek. - csilla fel a szemem a tanárnő, és Ly ötleteitől, és a vizuális, harmadik szemem rögtön el i képzeli, milyen lenne a KH ilyen állapotban.
A proff hölgyválaszára csak nézek, hol a tanárra, hol Macira, de egy szót sem szólok, csak nézem a jelenetet, s szememmel végig követem, ahogy elmennek táncolni. Egy jó darabig csak őket figyelem csendben, s eszembe jut, hogy én valószínűleg itt fogok ülni egész végig, mert nem hiszem, hogy bárki fel fog kérni táncolni. Aztán eszembe jut az is, hogy nem vagyok egyedül, itt van Ly is, így leülök, és magam mellé invitálom a lányt is.
- Na, mesélj valamit. Mi újság mostanság veled? - kérdezem, s elmosolyodom. Ha kell, akkor szívesen leszek lelki szemetesláda is, csak valakivel hadd beszélgessek, mondjuk még az sem baj, ha csak ő beszél, csak érezzem nem vagyok egyedül.

Főzőcskézés - Állia
December 23. délután

Ma viszonylag jó kedvem van, és ez nem is csoda, hisz holnap már karácsony. Bár az kár, hogy nem vagyok otthon a családommal, de azért itt sem olyan rossz. Néhányan hazamentek, így kevesen maradtak itt, akikkel tudok beszélgetni, vagy bármi mást csinálni. És még egy dolog van, amit a mai nap folyamán mindenképp meg szeretnék csinálni, az a karácsonyi torta elkészítése, amit minden évben ilyenkor csinálunk meg anyuval. Ezért ez most semmaradhat ki, csak kár, hogy egyedül fogom csinálni, de mindegy. Vagyis.... nem leszek teljesen egyedül, mert a manók ott fognak lenni, és biztos minden lehetőséget megragadnak arra, hogy segítsenek.
Teljesen felszerelkezve megyek hát a konyha felé, bár olyan sok cuccot nem viszek magammal, mert tudom, hogy a konyhában találok mindent, ami kell. Benyitva néhány manó már szalad is elém, hogy megkérdezzék, mit szeretnék.
- Én most nem azért jöttem, mert éhes lennék. Hanem sütni szeretnék. - Vigyorodom el, mire a manók kicsit megszeppennek, némelyikük arcán enyhe rémületet is vélek felfedezni. Pedig aggodalomra semmi ok nincs, eléggé jártas vagyok a konyhában. - Ne féljetek, nem lesz semmi baj - nyugtatom meg őket, aztán előszedek mindent ami majd kelleni fog a sütés folyamán. Na akkor lássuk: Azt mondja, kell nekünk tojás..... Hol is van az? Áá, igen, már látom....

Don Juan és a lányok

Na, Ly nem jutott sokáig a kérdésemre adott válasszal, pontosabban semeddig, mivelhogy épp mikor belekezdene egy újabb kis levitás gólya esik be körünkbe. És szó szerint. Olyan szépen esik el, hogy azt tanítani kéne. Ha rellonos lennék, tuti röhögve gratulálnék neki, viszont mivel nem vagyok az, így ez az eshetőség eszem ágába se jut. Helyette kék véremnek köszönhetően azonnal állnék is fel, hogy segítsek neki, de ezzel kicsitelkéstem, mivel mire észbe kapok, addigra már sikerül feltápászkodia.
- Dóri, ugye azért jól vagy? - kérdezem kissé aggodalmas ábrázattal, miközben felállok, hogy ha kell, segítsek a lánynak.
Idő közben Atti is visszatér közénk, és örömmel látom, hogy drága hávéhánéninkkel való tánctól máris jobb kedve lett. És most minket akar megtáncoltatni. Istenem, abból tuti katasztrófa lesz. Nincs is időm reagálni rá, mivel mire ráeszmélek, hogy épp táncolni hívtak, és nem kéne mennem, addigra én már a táncparkett közepén állok Atti, és Ly társaságában. Atti elmondja a "játékszabályokat", amiből őszintén szólva nem igazán értek valami sokat, és nem csak azért, mert kicsit hangos a zene. Én egy tánc-analfabéta vagyok, tehát ha én elkezdek táncolni, vagy amit én annak hiszek, akkor mindenki jobban tenné, hogy néhány lépést elhátrál tőlem, különben nem ússzák meg ép lábbal. De én sem. Jó, addig még tudom követni, hogy három taps, és egy forgás,de utána? Milyen keresztlépés? Jaj istenem, ilyen nincs... a lábaim mintha össze akarnának csomósodni, ez nekem nem megy és csak szégyent hozok magamra, szokás szerint. Le is állok, és már csillogó szemekkel - ami nem az örömtől csillog - nézek a két kis kékre.
- Nem ez nekem nem megy... - Mondom, s ha hagynak, akkor visszamegyek az asztalunkhoz. Miért vagyok ilyen szerencsétlen?

Állia - Főzőcskézés

Ma kifejezetten boldog vagyok, ahhoz képest, hogy milyen lehangolt voltam az elmúlt időszakban. Na igen, és ezen van a hangsúly: elmúlt. Merthogy az már a múlté, nem akarok oda többet visszasüllyedni, mert az nagyon nem volt jó. De hát az ember életében ilyen időszakok is kellenek, nem lehet mindig, mindenki boldog, mert az milyen lenne már. Jó, persze egy ideig tök muris lenne az egész, de aztán már csak nyomasztó lenne szerintem, hogy csak jó dolgok történnek az emberrel. De most már úgy érzem, minden tisztázódott itt benn, a fejemben, már csak az zavar, hogy nem vagyok otthon a családommal.
Most itt vagyok a konyhában, azzal az eltökélt szándékkal, hogy én sütni fogok. És nem is akármit. A kedvenc sütimet, tortámat, amit anyuval minden karácsonykor elkészítünk, így ez idén sem maradhat el. A manók kicsit furán néznek rám, hogy én sütni akarok, mintha még életükben nem láttak volna lányt sütni. Na mindegy, végülis helyet adtak nekem, én pedig hozzá is látok. Először a vizet rakom oda a tűzhelyre, hogy arra egy másik edénybe rakjam a felvert tojásokat. Egy ideig kevergetem, mikor rájövök, hogy közben a vajat meg kéne olvasztanom közben, így egy másik edényben odarakom azt is. Hát ez így nem fog menni, ehhez nekem több karra lenne szükségem, vagy egyszerűen csak egy bűbájra. Ah, nem bűbájt most nem használok, valahogy csak megoldom.
Aztán, mintha csak hívtam volna megjelenik Állia, és szerencsémre segíteni szeretne.
- Szia! Sütit próbálok sütni. Jaj, annak nagyon örülnék! A vajat kéne megolvasztani, és aztán tejet kéne beleönteni. Meg tudnád nekem azt csinálni? - Nézek rá kérlelőn, és ha megteszi nekem ezt, én a tojást kevergetem tovább, amihez aztán szép lassan adagolom a többi dolgot, ami kell bele. Egyszercsak, mintha csak megéreznék, hogy itt valami finomság készül, szinte egyszerre dugja ki a fejét Mogyoró, és Mazsola a kis puffskeinem, amit ajándékba kaptam. Nagyon aranyos, és igazából nem is tudom miért lett Mazsola a neve, csak így ez jutott az eszembe először.
- Na mi van, szeretnétek valamit? - kérdem vigyorogva a két szőrgombóctól, akiket közben gyorsan leteszek az asztalra, és remélem, hogy nem akarnak ott randalírozni.

Főzőcskézés - Állia

Talán kellett volna hívnom magam mellé valakit, mert ezt így egyedül nem tudom megcsinálni. Jó, persze itt vannak a manók, de nekik most szerintem egyéb fontosabb elfoglaltságuk is van, minthogy nekem segítsenek, inkább szenvedek egyedül. Mondjuk ha több kezem lenne, az nagyon jó lenne,legalábbis a jelen helyzetemben. Bűbájt meg most nem akarok használni, és nem csak azért, mert fent felejtettem a szobámban a pálcám. Na jó, ez a legfőbb oka, de ha nálam is lenne a pálcám, akkor sem használnám, mert az ilyen dolgok, mint a főzés, varázslat nélkül a jobbak, esetleg viccesebbek.
Aztán pont mikor a legrosszabb helyzetben vagyok, vagyis hogy két edényre kéne egyszerre figyelnem, és kavargatnom, szinte varázsütésre jelenik meg Állia, és segíteni szeretne. Mit ne mondjak, ennek most felettébb örülök, ha nem lenne foglalt mindkét kezem, akkor tuti a nyakában kötnék ki, de így ez kimarad.
- Jaj, nagyon hálás vagyok - Mondom, miközben átadom neki a fakanalat, amivel az olvadozó vajat kevergettem eddig.
- Egy japán süteményt készítek, amit minden évben ilyenkor szoktunk megcsinálni anyuval. Most ezért nem vagyok otthon, mert szerintem jobban el vannak foglalva a kistesóm érkezésével, és nem akarok láb alatt lenni csak. De majd jövőre, és akkor már négyen leszünk. - nevetek fel, közben pedig tovább adagolom a hozzávalókat a tojásba. - És te? Hogy-hogy nem otthon vagy a családoddal? - kérdezem, majd amint Állia befejezte a rá bízott feladatot, elveszem azt, és lassan adagolva öntöm a tojáshoz. És végül ezzel is készen vagyunk, így gyorsan beleöntöm egy tepsibe, és mehet is a sütőbe. - Na, akkor ezzel most egy ideig nem lesz dolgunk. Melyik a kedvenc gyümölcsöd? Vagyis mit szeretnél, mit rakjunk majd a sütibe? Én személy szerint eper-párti vagyok, de most válassz te. - kacsintok a lányra.
És előkerül a kötényem zsebéből a két szőrmókom is, akiket leteszek az asztalra.
- De legutóbb még egy volt, de nemrég az egyik ismerősömtől kaptam ezt a kis fehér gombócot, így már kettő van. - Vigyorgok a lányra, s a mosoly végig ottmarad az arcomon. Csendben nézem, ahogy eszik a felkínált diót, Mogyoró szinte habzsolja, ha ember lenne, akkor már rég rászóltam volna, hogy ne tömje ennyire, de mivel nem az, így ez is elmarad.
- Persze, simogasd meg őket nyugodtan, nem harapnak. - kacsintok a lányra, majd halkan nevetve leülök az asztalhoz, és várom, hogy elkészüljön a tészta.

Főzőcskézés - Állia

Örülök, hogy jött Állia, és besegít egy kicsit, mert egyedül nem hiszem, hogy nagyon ment volna, lehet ezért csináltuk régen anyuval mindig ketten, vagy esetleg többen. És épp a legjobb pillanatban érkezett, így örömmel adom át neki a fakanalat, hogy kevergesse az olvadozó vajat.
- Óh igen, felfedezni. Mondjuk már szinte bejártam az egész iskolát és környékét, de azért biztos találunk még olyan helyet, ahol soha nem jártunk. Sok rejtélyt tartogat ez az iskola. - mosolygok a lányra, közben beteszem a tésztát a sütőbe, majd a két szőrmókkal leülök az asztalhoz.
- Igen, tejszínhabos lesz. Jaj remek, akkor megtennéd, hogy amíg sül a tészta, megmosod az epreket? Ott van. - mutatok az asztal másik végébe, majd egyszer ránézek a tésztára, aztán segítek én is epret mosni, miközben a kis állatkák a diót eszik. - Hát igen, nagyon aranyosak. Komolyan? Át persze, hogy örülnék, szerinted nem lesz az úgy már kicsit sok? - kérdezem, a fejemmel az állatkák felé bökve, s elnevetem magam. Viccesen nézne ki, hogy már három szőrmókom van, de nem baj, az állatsimogatóban ellesznek úgyis, ha nekem dolgom van. Mogyoró már úgyis megszokta az ottani közeget, és a kis oroszlánnal igen jó barátságot kötött már, és mit ne mondjak, nagyon aranyosak úgy együtt. Jaj, egyszer majd meg kell azt is örökítenem, ahogy ők ketten játszanak, mert az valami eszméletlen aranyos. De mi lesz, ha a kis oroszlán már nem is lesz olyan kicsi?
A két kis állat nagyon jól bírja a sok simogatást, sőt, még élvezik is, ahogy látom, bár ez nem csoda, a helyükben én is ennyire élvezném, mint ahogy ők is.
- Ja, igen a süti. - kapok észbe, így odaszaladok a sütőhöz, és gyorsan kiveszem a már kész tésztát. - Huh, sikerült, és nem rontottuk el, legalábbis én így látom, na de most ugrik a majom a vízbe. - mondom, majd kifordítom a tésztát a tepsiből, és igen, sikerrel jártunk. Míg még meleg, kettévágom, és félreteszem, majd előveszek két nagyobb tálat, a tejszínt, e a cukrot.
- Na, akkor most csináljuk azt, hogy a tejszínt kettéosztjuk, és az egyiket te csinálod, a másikat én. Rendben? - vigyorodom el, majd ha beleegyezik, a kezébe nyomom az egyik habverőt, és már csinálhatjuk is a habot a tortára.
- Ja,most igen, de Mogyoró gyakran csinál butaságokat, és nagyon felelőtlen tud lenni. Persze ő csak egy állat, szóval nem lehet emiatt hibáztatni, de valahogy érzem, hogy igazából nagyon is okos. Bár tudom, ez kicsit hülyén hangzik. - válaszolok neki, miközben a habot verem fel, és végül ezzel is készen vagyunk, így az egyik tálba belekeverem az egész eper-darabokat.
- Akarod te megkenni a tortát? - kérdezem, s ha elvállalja, akkor nézem, hogy ügyeskedik, ha nem, akkor meg megcsinálom magam. Csakhamar ezzel is készen vagyunk, és én egy pár pillanatig gyönyörködöm benne, de végül Álliát is megérezve, hogy kér-e belőle felvágom, és 1-1 szeletet kiteszek két tálba. Na, akkor lássuk milyen lett.

Bál - Ly, majd csak a drágám

Előre tudtam, hogy ez a buta táncolósdi rossz ötlet lesz. Mégis maradtam, mert nem akartam őket megbántani, hogy elmegyek, faképnél hagyom őket. De most már bánom, hogy nem tettem. Ez az egész olyan ciki számomra, hogy az csak na. Miért vagyok ilyen béna, és szerencsétlen? Ez is komolyan csak velem történhet meg. Nekem ez nem megy, bármennyire is szeretném, de nem megy. Próbálkozhatnék én bármeddig, csak még jobban leégetném magam, így nem is folytatom tovább, leállok, és könnyektől csillogó szemekkel mégiscsak faképnél hagyom őket. Gyorsan haladok egyenesen a kijárat felé, mert én így már nem akarok itt lenni, vissza szeretnék menni a szobámba. De két erős kar megállít, és én nem tudok szabadulni. Vagy talán nem is akarok, ki tudja? Kezeim a körém fonódó karokra teszem, és csak meredek magam elé, még akkor is, mikor meghallom a fiú szavait. Szívem gyakorlatilag a torkomban ver, szinte ki akar ugrani, fülemen érzem Atti lehelletét, amitől csak még jobban eláll a lélegzetem, levegőért kapkodom. Nem tudom, hogy mi történik velem, csak azt tudom, hogy most valami más, de jó értelemben más. Aztán maga felé fordít, és én a szemébe nézek, azokba a kék szemekbe, és most valahogy nem tudom levenni róla a szemem. Valami furcsa érzés kerít a hatalmába, de nem tudom megmondani, hogy mi lehet az, ilyet még nem éreztem.
Követem szeme vonalát, hogy vajon mit láthatott meg, s csak ekkor veszem észre, hogy a fejünk felett lebeg egy fagyöngycsokor, és nagyon jól tudom, hogy ilyenkor mi szokott lenni. Persze ez nálunk, Japánban nem szokás, de elég amerikai filmet láttam ahhoz, hogy tudjam mi fog következni. Szememet mélyen az övéibe fúrom, amik egyre közelednek az ajkaival együtt, míg végül meg nem csókol. És én nem húzódom el. Ebben a pillanatban a külvilág teljesen megszűnik létezni, csak ő van számomra, senki, és semmi más. Karjaimat a nyaka köré fonom, mert ha nem tenném, talán a lábam nem bírná el saját súlyom, és itt menten csuklanék össze. Nem akarom, hogy végetérjen ez a pillanat, de semmi nem tarthat örökké, így szép lassan ajkaink is elválnak egymástól, és én csak nézek Atti szemeibe, de semmit nem tudok mondani. Végül már nem bírom tovább, arcom a fiú mellkasába temetem, s szorosan összekulcsolom körülötte a karom, azonban  még mindig nem tudok egy szót sem szólni, de talán nem is kell.

Ölelgessünk spenótokat *-*

Visszatértem. Ez a két hét távol a kastélytól nagyon hosszúnak tűnt. De most végre itt vagyok ismét, és folytathatom ott, ahol befejeztem. Vizsgák, kviddics,vizsgák, kviddics, aztán ismét a tanulás sokasága, és persze a kviddics. Ez a sport az itteni életem részévé vált, mióta bekerültem a csapatba, és még csapatkapitány helyettes is lettem. Kíváncsi vagyok mi minden történt ezalatt a két hét alatt, bár nem hiszem hogy olyan sok minden, max letudtak néhány vizsgát, és kész. Igazából nem gondoltam volna, hogy én haza fogok látogatni még a szünet előtt, de hát ez így alakult. Az öcsém nagyon rossz állapotban volt, és elvileg kétes volt, hogy túléli egy az elmúlt napokat, és hát ezért mentem haza. Látni akartam őt mindenképp, mert abba belepusztultam volna ha úgy halna meg, hogy még csak nem is láttam. Bár azt sem élném túl, ha meghalna, mert olyan kis cukorfalat. Neki élnie kell.
Szóval otthon voltam, és mindvégig ott voltam anyu és Hayate, na meg a pici Ryuu mellett, és mindenben támogattam őket. És szerencsére jobban lett a kis drága, bár elvileg bármikor visszaeshet ebbe az állapotba mert gyenge a szíve, de nagyon remélem, bírni fogja.
Na de akkor most öröm van, és boldogság, hog minden újra a régi, és szép, meg minden. Meg is érkeztem, de egy pár percig csak állok az ajtó előtt, majd egy mélylélegzetvétellel benyitok, és ami fogad, hát az valami elképesztő. Valaki nagyon vicces kedvében van. Ölelj meg egy zöldet. Hát ez milyen....... Remek ötlet. Én is!! Kiáltanék fel, de helyette csak ledobom magam mellé a táskám, és körülnézek, és ölelgetnivaló spenótka után kutatva. És meg is van az áldozat; egy kis tökmag épp húzza maga után... öhm... rajzolni? Igen, rajzolni. De jó! Én is akarok rajzolni. Azonnal utánuk baktatok, és mikor utolérem őket.
- Hellósziamizújság? - köszönök az ezer wattos vigyorral az arcomon, hol a kis picúrra, hol az idősebb zöldségre nézve. - Juj rajzoljunk!! - kiáltok fel, és gyorsan fel is kapok egy ceruzát. - Tökmag, mit rajzolunk ennek a zöldségnek? - kérdezem a kis sráctól, fejemmel a másik fiúra bökve. Na ebből mi fog kisülni?

Cukikór - Tündérmókus

Ma néhány ember nem teljesen normális. Persze teljesen jó értelemben, mert ez a cukiság egész imponáló számomra. Na nem mintha nem lennék így is elég cuki meg aranyos,de azért na. Nem tudom, hogy mitől lett néhány ember ilyen, csak azt vettem észre, hogy egy páran a folyosókon néha már-már undorítóan cukik. És egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mitől. Eszembe jutott már az, hogy valami tudatmódosító szert kaptak, és attól lettek ilyenek, meg az is, hogy valami varázslat alatt állnak. De emellett még arra is gondoltam, hogy esetleg Ruru kísérletezett valami újabb sütivel, amibe tett valamit. Attól is lehet ilyen az ember. Biztos ez a titkos szándéka, mert tudat alatt olyan gonoszságon töri a fejét a levitás lány, hogy mindenkit ilyen cukivá tesz. Hát persze, én mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel a lánnyal, de hogy ez? Elindultam, hogy keressek egy olyan személyt, aki ilyen cukikórban szenved, viszont még mindig nem látok senkit. Direkt bújnak el előlem? Mert nagyon úgy tűnik. Már a fél kastélyt végigjártam, de valahogy mindig elkerülöm őket. Most itt vagyok a Harsogó portréknál, akik nem hazudtolják meg magukat, ismét be nem áll a szájuk.
- E-elnézést! - Szólok oda két egymással vitatkozó képhez, viszont mintha meg sem hallanának. - Hé! - mondom most már kicsit hangosabban, mire végre felfigyelnek rám. - Na végre. Nem láttak errefelé olyan diákot akik már szinte undorítóan cukin viselkednek? - Kérdem, mire ők egy fintorral az arcukon néznek rám.
- Hogy mi? Ja... igen. Arra ment egy lány - válaszolt bosszúsan az idősebb, és intett a folyosó vége felé, majd ismét elkezdtek veszekedni, én pedig némán elindulok arra, amerre mutatta.

Tündérmókus - Cukikór

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mitől lett ilyen cuki mindenki, vagyis nagyon sokan, ezért indultam el, hogy az első utamba eső cuki kóros embert kifaggassam. Csak hát mintha el akarnának kerülni engem, hisz valahogy még mindig nem találkoztam ilyen diákkal. Végső reményem a festmények, akik biztos láttak errefelé ilyen egyedet, csak sajnos sikerül egy goromba idős nőbe belebotlanom, aki inkább vetekszik mással, minthogy segítsen egy szegény, ártatlan diáknak. De végül sikerül szóra bírnom, és el is indulok arrafelé, amerre mutatta. Csak néhány lépést teszek meg, máris elém áll egy lány, teljes cukiságában. Ettől egy pillanatra hátrahökkenek, tágra nyílt szemekkel nézek a lányra.
- Öhm... Igen...? - hangom kicsit bizonytalanul hangzik, de végül nem bírom ki, hogy ne lépjek közelebb a háztársamhoz.
- Veled mi történt? Mit szívtál? Vagy beteg vagy? - törnek ki belőlem a kérdések, és még a homlokát is megérintem, ha engedi, hátha lázzal is jár ez a kór. - De ugye nem vagy tényleg cukorból? - böködöm meg Jenny arcát. Ez volt egyenlőre az utolsó kérdésem, ami tényleg érdekelt. Mi van, ha szép lassan átváltoznak cukorrá, és szétesnek, és mit sem tudó gyerekek megeszik. Az azért durva lenne.

Cukikór - Tündérmókus

Egy kicsit azért már ijesztő Jenny, és a cukiság. Komolyan, jóból is megárt a sok, és ez kifejezetten nagyon sok. Ha a beszélgetés tovább folytatódik, akkor komolyan vagy elhányom magam, vagy cukiságtúladagolásban fogok itt helyben elhunyni. Síromra is azt fogják írni, hogy túl sok cukiságot látott, és nem bírta. Jaj szegény én. Már előre látom a sorsom.
Még ahogy beszél, az is cuki. Jaj Istenem, legyen már vége a megpróbáltatásoknak. De azt még mindig nem tudom, hogy mitől lett ilyen szegény lány. Vajon elmondja, ha megkérem? Remélem a cukiságnak az egyik mellékhatása az ez, és megtudom mitől lett ilyen. És akkor már szaladhatok is el, hogy ne kapjam el a kórt. És mi van, ha levegő útján terjed? Akkor lehet már meg fertőződtem, és csak idők kérdése, hogy én is átváltozzak ilyen cuki, cukin beszélő lénnyé.
Valakire nagyon emlékeztet, ahogy beszél. Tulajdonképpen csak az emlékeztet valakire, hogy a "s" helyett mindig "sz"-t mond. De kire is? Jaj igen, Smeagol, a Gyűrűk urából! Ő szokott így, sziszegve beszélni, ha jól emlékszem, bár már elég rég láttam azt a filmet. Mindegy is, amúgy Jenny nem kezdi a Drágaszágot keresni, addig beszéljen csak nyugodtan így.
- Hogy... Mi? - kérdezem értetlenül. Cukorország? Na jó, ez még nekem is sok, pedig szeretem a cuki dolgokat, de mindenből megárt a sok, és ez kifejezetten nagyon sok. Blee. Cukorország.. Úr isten, mi folyik itt. - És... hogy lettél ilyen? Elárulod, vagy titok? - kérdezek rá végül a számomra fontos dologra, remélve, hogy mindent elmond. Azért készen állok a futásrám ha támadásba lendülne, hogy magával vigyen a cukorhadseregébe.

Cukikór - Tündérmókus

Magyarázatától kicsit megnyugodtam, de csak egy kicsit. Mi van, ha nem mondta el a teljes igazságot? Ez eddig szép és jó, azt még elhiszem, hogy nem betegség, de hogy tényleg ne lenne semmi baja... Lehet, hogy tényleg valami ritka, gyógyíthatatlan betegség fertőz, amiről akik elkapták nem is tudják, hogy betegség, és vidámak. Persze ebbe fognak belepusztulni. Chh... Milyen zagyvaság. A cukiságba nem lehet belehalni. Vagy igen? Én olyanról még nem hallottam, hogy valaki azért halt volna meg, mert túlságosan cuki lenne. Az persze elképzelhető, hogy azért kerül föld alá valaki, mert néhány, vagyis sok cuki állatka rátámad, de jelen esetben ez igaz, hisz Jenny nem állat, és csak egyedül van, szóval ha minden igaz, életben maradok. Elvileg.
Hagyjam, vagy ne? Nagy dilemma, nagy dilemma... Viszont ha az élet dilemmát ad, mit csinálsz? Dilimonádét! Hát persze. Szóval végül csak beleegyezem, hogy megmutassa, hogyan is leszek olyan boldog. Úgyis rám fér, hisz mostanában a sok tennivalóm leszívta az energiáimat, és a boldogságra nem maradt sok.
- Na jó, legyen! - adom be a derekam végül, és még egy halovány mosolyt is eleresztek. - De kérlek, ne fájjon nagyon. Jó? - Ez az utolsó amit mondok, a végét már teljesen cincogva, egérhangon, majd becsukom a szemem. Nem akarom látni, bármit is tesz, főleg ha az is olyannyira cuki, mint minden más, amit idáig tett, vagy mondott. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Cukikommandó, és az áldozat

A világ rózsaszínben, és egyéb szép, cuki színekben pompázik, mióta találkoztam Tündérmókussal, és elárulta cukiságának titkát. És ezt szó szerint értem, ugyanis olyan egyhangú, és komor volt a szobám, vagyis a szobánk, hogy ég kis színt vittem bele. Főként rózsaszínt, és lilát, mert szerintem azok a legszebbek.
Mióta én is ilyen cukinak látom a világot, nem csinálok mást, csak rajzolok, és gyöngyöt fűzök, hogy mindenkinek, egy-egy puszi kíséretében adjak házikészítésű ajándékot.
Épp most fejeztem be néhány szép színes gyöngykarperecet, így fogtam azokat, és néhány vidám rajzzal együtt, a megújult szobámból kisettenkedem, azzal az eltökélt szándékkal, hogy boldogságot osztok szét mindenkinek, akit meglátok. A klubhelyiségben találkozom is Csillámhercegnővel, és Szivárványpónival, akiknek adok egy-egy karperecet, majd Lint követve megyünk a konyhába. De jó, forró kakaó! A kedves kis manóknak is adok majd egy szép színes rajzot, mert ők mindig olyan kedvesek velünk, azonban az emberek ezt nem hálálják meg. Na ezen most változtatunk, hisz ők is megérdemlik. Belépve a konyhába azonnal a kezébe nyomok az egyik kis manónak egy rajzot, ami pont illik hozzájuk, ugyanis a konyhát rajzoltam le a vidám, és mosolygós manókkal együtt. Követem a lányokat, s mikor észreveszem Axelt, egyből letelepedem mellé, és mosolyogva nézek rá.
- Szia! Kérsz egy ilyen szép karkötőt? Nézd, ez pont illik hozzád! - Nyújtom felé a legrózsaszínebb darabot, ellenállhatatlanul mosolyogva mellé, remélve, hogy elfogadja. Végül is miért ne fogadná el? Hisz olyan cuki...

Aximaxi, és a cukorkák


Axel válasza egyáltalán nem olyan, mint amilyenre számítottam. Miért ilyen gonosz? Jó, tudom, hogy spenótka ő is, de kicsit kedvesebb is lehetne. Na de nem. Nem fogja ezzel letörni a kedvem, azt nem hagyom. Inkább egy bájos mosolyt varázsolok az arcomra, és továbbra is felé tartom a karperecet.
- Akkor vidd el neki. Biztos nagyon aranyos lány lehet, és tetszeni fog neki - Vigyorgok továbbra is, majd megkapom a forrócsokim, amit azonnal, szinte egyszerre lehajtok, utána pedig jólesően sóhajtok egyet, és még a pici pocim is megpaskolom. Jaj, ez milyen jól esett.
- Nem. Tényleg nem cuki. Pedig csak egy pici mosoly kéne a pofijára, és máris cukibb lenne - a könyökömön támaszkodom az asztalon, így nézek a rellonos prefire.
- De jó ötlet, Csillámhercegnő! Ugye te is segítessz nekünk Axel? - kérdem mosolyogva, picit félrebillentve a fejem, egy cuki kiskutyát imitálva. Jaj a kutyik is milyen édesek szoktak lenni. Kell nekem egy. Jó, az igaz, hogy van egy mókusom, és egy puffskeinem is, még szülinapomra egy baglyot is kaptam, de azért egy kutya az más. Főleg a jó nagy cukorfalatok, mint például a berni pásztor. Jaj hogy enném meg azokat is. Már tudom, mit fogok következőnek rajzolni. Cuki kutyikat.
Látom, hogy Lin most nem nagyon figyel, csak mondogatja magában a hozzávalókat, amiket a manók szép sorban hoznak neki, ezzel elállva a fiú elől a kiutat. Nem mintha nagyon választhatna, mert én meg karon ragadom, és ha nem ellenkezik, visszaültetem a helyére. Fejemben végig különböző sütik járnak, gondolkozom, hogy milyet csinálhatnánk. Valami színeset, és cukrosat, az biztos, de azon belül milyet?

Aximaxi, Csillámhercegnő, és Szivárványpóni


Ooolyan kis mogorva Axel. Miért ilyen? Nem szabadna ilyennek lennie, főleg ezen a csodaszép rózsaszín napon, mint amilyen ma is van. De hát nem szereti ezt a színt. Mégis miért? Pedig az az egyik legszebb. Olyan vidám, és cuki szín. Hogy lehet nem szeretni. Emelett még igen goromba is, lehet, hogy goromba gombát reggelizett, és azért ilyen. Ejnye, nem tudja, hogy azok gonoszak? Ezek szerint nem.
És el akar menni. De még ne menjen, hisz olyan jó a társaságunk, vagy nem? Szerintem nagyon. Hatalmas a káosz itt, amit azonban nem tudok felfogni, viszont akkor már én is rájövök erre, mikor a cuki bögre közelebbi barátságot köt a földdel. Persze ennek a barátságnak nagyon szomorú a vége. Na nem azért, mert szerelembe esnek, de el kell válniuk. Nem, dehogy. A bögre darabokra törik, és a benne lévő finom ital szétfolyik a konyhában. Hát ezt nem akartam. Behúzom a nyakam, s két kezem a szemem elé teszem, hogy ne lássam a becsapódást, ami elkerülhetetlen volt. Csak a csattanás hangját hallom, de ez épp elég arra, hogy kicsit összerezzenjek, majd még mindig a szemem befogva, két ujjam között kandikálok ki, hogy lássam, mi a helyzet. Ajajj. Úgy látszik sikerült kicsit felmérgesítenünk Axelt. De hát ne legyen mérges, hisz, ahogy ő is tette, ez probléma könnyen megoldható egy pálcaintéssel.
- Hupsz! Bocsi - kérek azonnal bocsánatot, egy apró mosollyal az arcomon. Próbálok bűnbánó arcot vágni, azonban ez valahogy nem nagyon akar menni. Olyan vicces ez az egész helyzet.
Most már én is hagynám, hadd menjen, hadd puffogjom magában, de úgy látszik Dasha ezt másképp gondolja, és puszit nyom Aximaxi arcára. Végre! Most már ő is olyan cukin fogja látni a világot, mint mi. Nem mondok semmit, csak egy hatalmas mosollyal az arcomon figyelem Axelt, és a reakcióját.

Julien király :3



Végreeee végeeee a vizsgaidőszaknak, és ha jól tudom, sikerrel túljutottam a harmadik évfolyamon, vár a negyedik. Az már persze más kérdés, hogy hogyan, milyen eredményekkel, de sikerült, és csak ez a lényeg. Bár apa nem tudom mennyire örül mondjuk egy E-nek... Nem hiszem, hogy kitörő örömmel fogja fogadni, mikor megtudja az eredményeket, de legalább mindegyik sikeres, és nincs benne egyetlen Troll, Borzalmas, és Hitvány se. Még csak az kéne... Előbb nyírnám ki magam, minthogy apám karmai közé kerülök. Deeeee ez szerencsére nem történt meg, nyugodtan élhetem tovább a békés, megszokott napjaimat, már ha ilyet lehet mondani egy ilyen apa mellett.
Szóval ott tartunk, hogy elkezdődött a szünet, és lehet pihenni. És hova megy egy jó Levitás...? Hát persze, hogy a könyvtárba. Jó, nem feltétlenül, mert van néhány kék, akiről nem tudnám elképzelni, hogy a szabadidejét a könyvtárban töltené. És amúgy én se, de gondoltam ha már van időm, akkor olvasok egy kicsit a varázslényekről. És hogy miért pont róluk? A válasz nagyon egyszerű... Ugye volt az az aprócska incidens az Erdő mélyén. És én akkor megfogadtam, hogy oda be nem teszem a lábam, soha többet, de persze mint tudjuk, ez nem igaz. Előbb vagy utóbb úgyis be fogok oda merészkedni valamilyen indokkal. Na szóval, hogy az olyan incidenseket, mint ami akkor volt, elkerüljem, szeretnék a lehető legtöbbet megtudni a különféle bestiákról, és mivel nem vettem fel az LLG-t így maradnak a könyvek.
Kényelmes tempóban haladok a könyvtár felé, nyomomban azzal a kis szőrcsomóval, a mókussal, aki megint nem bír magával. A Puffskein bezzeg békésen szunyókál az ágyamban, de ő... Hjaaj...
- Nem csinálsz semmi hülyeséget, és mindig mellettem maradsz... Világos? - Tudom, lehetetlen vállalkozás, és hiába beszélek hozzá, mert nem érti meg, de a remény hal meg utoljára. A kezembe veszem a kis dögöt, majd belépek a könyvtárba, s egy rövid köszönés után elindulok a polcok irányába. Előtte persze Mogyorót még leteszem az egyik asztalra.
Hmm... Hol van az a könyv, ami nekem kell... Hol...? Áá... meg is van... Csak az a baj, hogy kicsit magasan van, és egyedül nem érem el. Próbálkozom vele, de csak nem sikerül, legalább öt percnyi szenvedés után aztán megunom, és egy széket húzok a polc elé. Na, talán így. Gyerünk... Gyerünk már.... Még lábujjhegyre is állok, hogy a lehető legmagasabbra érjek, de nem... még így sem... Ahh... miért vagyok ilyen pici?

Mina
Ruha //a dísztalár alatt//



Túlságosan gyorsan telik az idő... Szinte még csak most voltam elsős, most volt az első évnyitóm, de már azon kapom magam, hogy eltelt a harmadik év is, és most itt vagyok a negyedik évnyitómon. Olyan gyorsan eltelt ez a tanév is, még csak most kezdődött, és úgy érzem, hogy szinte semmit nem csináltam ebben a tanévben, pedig tudom jól, hogy ez nem így van. Idén is mi nyertünk a házak közötti pontversenyen, aminek nagyon örülök, bár szerintem én nem sok mindent tettem le az asztalra ennek érdekében, mondhatjuk úgy is, hogy kicsit elfoglalt voltam, és mindig akadt más dolgom a szorgalmik írásán kívül.
Nyugodt tempóban megyek a Nagyterem felé, egyedül, a gondolataimba süllyedve, az elmúlt, és a következő tanévvel kapcsolatban is. Főként a kviddics, és a csapat jár a fejemben, és hogy hogyan tudnám őket kicsit aktivizálni, hogy pörögjenek, és fejlődjenek, ne tunyuljanak el.
Gondolataimtól csak akkor szakadok el, mikor elér a tudatomig, hogy megérkeztem a Nyugati szárnyba. Egy pár pillanatig az ajtóban állok, körülnézek, hogy eddig kik vannak itt. Látok jópár ismerős arcot, akiken tekintetem csak néhány másodpercig időzik el, de van egy ember, akin megakad a szemem, és a kelleténél tovább nézem. Itt is itt van... Miért? Minek? Mindegy, nem fogom zavartatni magam ez miatt, inkább elindulok a Levita asztalhoz, apámra pedig egy pillantást sem pazarlok, és az egész nap folyamán nem is szándékozom.
- Sziasztok! - Köszönök Izának, és Dashának, miközben elmegyek mellettük, de nem hozzájuk ülök le, hanem inkább ahhoz a lányhoz, aki ott ül, kicsit távolabb tőlük, és szerintem túlságosan is egyedül van. Márpedig legalább ma né legyen egyedül, főleg ha Levitás. Bár az is lehet, hogy nem kíváncsi a társaságomra, de ki tudja... Majd kiderül.
- Szia! - köszönök neki is, miközben leülök a mellette levő székre, egy bájos mosollyal kísérve. Közben pedig az igazgató úr is elkezdett beszélni, szóval azért arra is figyelek.

Julien



A vizsgaidőszaknak ugyan vége már, de én még nem tudom, hogy mit fogok csinálni egész az egész szünetben. Lehet egy kis időre hazalátogatok, legalábbis nagyon szeretnék. az viszont már egy másik kérdés, hogy tényleg sikerül-e hazajutnom, apu finanszírozza-e az útiköltséget. Nagyon remélem, hogy igen, és ajánlom is, mert ha még azt sem engedi, hogy hazalátogassak a családomhoz, akkor tényleg nem leszünk jóban. Nem mintha most annyira hű de nagyon jóban lennénk, de akkor sokkal rosszabb lesz a helyzet.
Na de mindegy is, ez majd idővel kiderül úgyis, kár ezen gondolkozni még. Addig is lefoglalom magam valami hasznossal, ami nem más, mint az olvasás, és új ismeretek szerzése. És erre a könyvtár a legmegfelelőbb helyszín a könyvtár, hisz ott sok könyv van, több mint amennyit el tudok képzelni. Ez a hely szerepel is az öt kedvenc helyszínem listáján. Nem jövök egyedül, ugyanis a kis szőrmók, Mogyoró követ. Nem szokása könyveket enni, ezért nem is zavarom vissza, remélhetőleg nem okoz majd semmi gondot.
A polcok között sétálva elég hamar megtalálom a keresett könyvet, csakhogy túl magasan van, még székre állva sem érem el. Átkozom azokat a géneket, amik miatt nem nőttem magasabbra. Csak öt centi hiányzik, csak öt, de sajnos bármennyire is nyújtózkodom, nem sikerül elérnem a könyvet. Épp fél lábon, lábujjhegyen állva nyújtózkodom azért a bizonyos könyvért, mikor valaki hozzám szól. Vagyis, szerintem hozzám, mert más nem szerencsétlenkedik itt, a környezetünkben. Úgy, ahogy vagyok megállok, fejem a hang irányába fordítom egyfajta "Most hozzám beszélsz?" arckifejezéssel.
- Ja... Öhm... Izé, igen, egyszerűbb lenne, ha... Ha nem hagytam volna a szobámban a pálcám... És az meg a kastély másik felében van - Vázolom fel a helyzetet, miközben még mindig a széken állva végigtapizom a ruhám, hogy biztos legyek benne, hogy nincs nálam a pálca. És tényleg nincs.
- Öhm... Tudnál nekem segíteni? Kérlek! Azt a könyvet kéne ott levenni - Mutatok a könyvre ott fent, és csak reménykedem, hogy segít, és nem nevet ki, hagy itt.

Mina <3


Ahogy telik az idő, úgy érkeznek meg sorra az emberek, s mire az igazgató belekezd a szokásos beszédébe, már az iskola apraja-nagyja itt van, és akiken a szemem egy kicsit tovább elidőzik a szokásosnál, közülük szinte mindet ismerem már, ha csak látásból is, de ismerem. Meglátom Vikot is, s mikor találkozik tekintetünk, én is rámosolygok, és vissza is integetek neki. Tök jó, hogy ő is eljött, de... de minek? Mondta, hogy szeretne itt tanítani, de azt nem mondta, hogy meg is kapta az állást... Lehet, hogy igen. Hát az nagyon jó lenne.
- Én pedig Keiko vagyok - mosolygok kedvesen a lányra, aki feltehetőleg elsős lehet, hisz még nem láttam errefelé Minát, közben pedig nyújtom a praclim, hogy kezet foghassunk. Ezalatt az Igazgató úr már bele is kezdett a beszédébe, kezdve a pontversennyel, amit ugye mi nyertünk meg, bár én nem nagyon tudtam ehhez sokat hozzátenni.
- Igen, ez a mienk - nem bírom ki, hogy ne kuncogjak halkan ezen a megjegyzésen, bár a meglepettség érthető. Mikor először ültem itt, engem is kicsit meglepett, hogy mindenki kap csokit, és hogy így, a semmiből tűnik fel, hisz én mugli környezetből kerültem ide, bár igaz, hogy apa miatt láttam varázslatos dolgokat is.
- Aaah... - veszem tudomásul, hogy itt az apja, a.... a tanárok között. És ha jól tudom, az az ember még auror is... Tudok ám dolgokat én is, néha egy-egy információ megragad bennem, általában a számomra teljesen értéktelenek. Bezzeg amit nagyon meg kéne jegyeznem, azt rendszerint elfelejtem. Asszem ezt hívják Murphy törvényének.
- Az én apám is itt van. Ott áll - bökök fejemmel a szürke öltönyös férfi felé, akit kénytelen vagyok apámnak szólítani
Idő közben a Legeket is kihirdette az igazgató, és az iskola elsőket is, akiket mind megtapsolok. Ügyesek voltak mind, megérdemlik a tapsot. Csak jöjjön már végre a kaja... Kezdek éhes lenni.

Julien


Én már egy egész szokványos látvány vagyok a könyvtárban, mert elég gyakran megfordulok itt. Még szünetekben is, ha nem otthon vagyok anyuékkal, hanem itt a kastélyban, de unatkozom, és nem tudok mit csinálni. Egy jó könyv mindig lefoglal, és feldobja a napom, legyen az akár történelmi, akár fantasy, vagy bármilyen más könyv. Egyszerűen imádok olvasni, főleg, ha ezzel együtt a tudásom is gyarapíthatom. Nem csoda, tehát, hogy ilyenkor is a könyvtárat látogatom meg, hisz minden könyv megtalálható itt, ami nekem kell, remélhetőleg ez a legendás lényekről szóló könyv is itt lesz.
Persze nem egyedül jöttem, a kis útitársam az asztaloknál maradt, remélem ott is marad, és nem is csinál semmi butaságot, mire visszatérek a kiválasztott könyvvel a kezemben. Igen ám, csakhogy ez a könyvvadászat cseppet sem olyan egyszerű, mint ahogy elsőre hittem, ugyanis a könyv túlságosan magasan van, én pedig túlságosan is pici vagyok, még egy széken állva sem érem el a könyvet. És hogy tetézzük még, a pálcám sem hoztam magammal. Lehetnék még ennél is szerencsétlenebb?
A nagy szenvedések közepette jelenik meg a nap hőse, a megmentőm, aki nem röhög ki, és húzza el a csíkot, hanem segít. Persze... A pálca mindenkinél ott szokott lenni. Nálam is, legalábbis a legtöbb alkalommal, de néha elő szokott fordulni, hogy a szobámban hagyom a pálcám, és pont akkor van rá szükségem. Mert miért is ne ...  Mondjuk így vagyok a rajzeszközökkel is... Pont akkor nincsenek nálam, mikor kéne. Bár általában mindig van nálam egy ceruza, és legalább egy lap. Végül azonban egy kis segítséggel a kezemben landol a könyv, majd én is lekerülök a székről.
- Hálám üldözzön! - mondom a srácnak, egy hatalmas vagyok kíséretében, majd tekintetem a fiú másik kezében lévő néhány könyvre siklik. Nem kevés... Mintha tanulni akarna... De ilyenkor?
- Csak nem tanulni akarsz? - bökök vidáman a könyvekre, majd megindulok az asztalok felé, oda, ahol a mókus is van, s örömmel látom, hogy még mindig ott ül, nem csinált semmi galibát. Még szerencse, ezért megérdemel egy buksisimit.
- Ja, amúgy... A nevem Keiko - mutatkozom be, közben pedig nyújtom apró mancsom felé, hogy kezet foghassunk.

Julien



A.... khm... szóval az sem gondolta volna, hogy nekem a könyvtárban szükségem lesz a pálcámra. Nem nagyon szoktam használni amúgy sem a pálcám, általában mindent a saját erőmből oldok meg, és csak a legvégső esetben nyúlok a pálcáért. Nem hittem volna, hogy a könyvtárban bármi veszély leselkedhet rám, hisz az olyanok, akik állandóan balhéznak általában messze elkerülik ezt a könyvekkel telipakolt helyet. Viszont a magasan elhelyezkedő polcok eléggé kifognak rajtam, főleg mikor a keresett könyv pont ott van. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek, bár talán annyira mégsem... Valaki van olyan kedves, és segít egy csöppet, amiért én nagyon hálás vagyok. Legszívesebben megölelgetném, de az hogy venné már ki magát, hogy a könyvtárban, vadidegen embereket kezdek el ölelgetni? Elég vicces látvány lenne, és talán a srác sem örülne neki annyira, mint például én. Szóval ezt inkább hanyagoljuk is.
Egy hosszan elnyújtott, halk "óó" hagyja el számat, jelezve, hogy felfogtam, eljutott a tudatomig, hogy miért kényszerül a srác tanulásra. Valamilyen szintén meg tudom érteni, én is nagyon küzdöttem anno a nyelvtanulással. Noha én nem a magyarral, az szinte az anyanyelvem a japán mellett, már gesztust kicsi korom óta ismerem, és tanulom. Bár igaz, hogy mielőtt ide kellett jönnöm ismét kicsit fel kellett elevenítenem a tudásom, mert felejtettem egy keveset. Én inkább az angollal szenvedtem sokat, és még a mai napig nem tudok angolul normálisan. Megérteni még megértem, dr beszélni már nem igazán tudok, ha valamit mégis ki tudok nyögni, azt olyan temes kiejtéssel teszem, hogy az katasztrófa. Szóval át tudom kicsit érezni Julien helyzetét.
Julien... Érdekes neve van. Legalábbis számomra. Egy mesére emlékeztet, abban is van egy Julien, csak az király. Ő meg vélhetően nem az... Sőt, biztos nem az, bár ki tudja. Lehet, hogy királyi vér csörgedez az ereiben.
- Hogy...? Ja, hogy ő... Izé... Igen, tudom... Ő az enyém - nekem már eléggé megszokott ez a látvány, bár a többieknek ez nem megszokott, és általában meg is szokták jegyezni, hisz egy mókus a könyvtárban, vagy bárhol máshol, ami nem a természetes környezete, néha eléggé bizarr látványt nyújt.
Közben a szőrcsomó kíváncsian, de mégis egy kicsit óvatosan közelebb megy az eridonoshoz. Kíváncsi vagyok, hogy reagál rá Julien, mert nem sokan tűrték el maguk mellett a szőrgombócot eddig, sőt, volt olyan, aki le is akarta csapni. Remélem ilyen most nem lesz.

Kuzin
Jelmezünk :3



- Ne mocorogj már! Kérlek... Csak két perc és kész vagyok. Na... - mint egy kisgyerek, esküszöm. - Kész vagyok, na. - mosolyodom el, majd még egyszer megigazítom a csokornyakkendőjét, mert megint félrecsúszott. - Mehetünk?
Vigyorgok, nagyon vigyorgok, mert jó kedvem van, és ilyenkor nem lehet nem vigyorogni. Nagyon kíváncsi leszek az egészre, hogy milyen lesz a díszlet, bár ezt már a vacsoránál valamennyire láttuk. Az a sok csontváz... brr... fantasztikus. Mondjuk a DÖK mindig kitett magáért, minden rendezvényen, és bálon, most sem lehet ez másképp. Kifejezetten örülök annak, hogy nem egyedül megyek, van párom, az ed kedves unokabátyám. És annak is örülök, hogy belement, hogy ezt a jelmezt vegyük fel. Először voltak kétségeim afelől, hogy igent fog mondani, de most itt vagyunk, ebben az öltözetben, amit én varrtam. Igen, tudok varrni. Anya megtanított még néhány éve, és szerintem ezeket a jelmezeket is sikerült elég szépen megvarrnom. Ügyi vagyok.
A Nagyterem előtt még egy kicsit megtorpanok, megigazítom a szoknyát, és felnézek partneremre, akire ha most ránézek nem töröm ki a nyakam. Most nem, hála ennek a fekete 12 centi magas sarkú cipőnek. Bár még így is elég magas hozzám képest, na de mindegy is, ez most annyira nem számít.
- Nahát... - ez az első, és egyetlen szó, ami kiszalad a számon. Minden fekete-fehér... Eeez de furi. Arnoldot a kezénél fogva húzom a különböző rémséges süteményekkel teli asztal felé.
- Eeeez de undi... - veszem el az egyik fülsütit, és a kuzinomnak nyújtom. - Megkóstolod?

Arnold
Jelmezünk



Türelem rózsát terem. Így szól az egyik magyar közmondás, amit láthatóan Arnold nem ismer. Csak öt, max tíz percre kellett volna nyugton ülnie, de még erre sem volt képes. Jó, elhiszem, hogy már nagyon menni akar, mert én is, de azért félkész sminkkel csak nem mehetünk. Az hogy nézne már ki. Na de végre készen vagyunk, örülhet ő is, nem kell tovább nyugton maradnia.
Ahogy azt vártam, a DÖK megint kitett magáért, nagyon jól néz ki a Nagyterem. Plusz pont azért, hogy minden fekete-fehér. Ez fantasztikus! Igaz, nem vagyok annyira éhes, de ezeket a süteményeket egyszerűen muszáj megkóstolni. Annyira undin néz ki mindegyik, főleg ez a fülsüti, de az ízük nagyon jó valószínűleg. Gondolom olyat nem raknának ki, ami ízre is undorító, de azért az első falat nem az enyém, hagyom Arnoldnak, hátha a manók raktak bele valami egyéb dolgot, ami nem igazán odavaló. Ki tudja... De nem... Most mondanám, hogy sajnos, de azért annyira nem akarok neki rosszat, de azért vicces lenne, ha valami ideiglenes hatása lenne a sütinek.
Hát persze, tudtam, hogy a rokon után én jövök, és nekem is valamit meg kell kóstolnom, de pont azt? Direkt a legundorítóbbat választotta. Pfej... Nagyon undi. De ahogy látom, most "Ki a bátrabb?" játékot játszunk, szóval most legalább annyira bátor leszek, amennyire nem vagyok az.
- Bleh... - ez a véleményem a löttyről, egyszer még felnézek Arnoldra, arcomon egy olyan kifejezéssel, mintha csak azt mondanám, "Tényleg meg kell igyam?". Gyorsan felhörpintem a palackba zárt italt, lesz ami lesz alapon, és... Nem is olyan rossz. Érdekes az íze, de nem rossz.
- Egész finom... - mosolyodom el, majd körbenézek, kik jöttek el, és meglátom apám is... Ehh, csak ő ne lásson meg. Nincs kedvem ahhoz, hogy elkezdjen nekem itt pampogni, hogy milyen ruhát vettem fel. Ismerem őt, tuti ez lenne.

Arnold


Hah... Még mit nem. Nem adom meg neki a lehetőséget, hogy beszóljon, hogy iszom. Mármint, milyen ˇlányosan". Nem vagyok én olyan, aki fél, sőt egyenesen irtózik minden ismeretlen dologtól. Ez meg csak egy kis folyadék, egy iskolai rendezvényen. A DÖK csak nem akar minket megmérgezni, vagy csupán valami undorítót itatni velünk. És ahogy hallom, Annelie beszédét, amire csak fél füllel figyelek, ezek a löttyök teljesen ártalmatlanok. Mondjuk az az izé, ami ott lebeg benne elég furán néz ki. Nincs benne olyan sok, egyszerre felhajtom az egészet, jobb előbb túlesni rajta, és tényleg nem rossz, egész finom. Kedves kuzinom azonban nem ilyen szerencsés. Elvileg ugyanolyat vett el, mint és, és igen ő is a vaníliásat vette el. Jaj szegényke, most mondanám, hogy mennyire sajnálom őt, de az nem lenne igaz. Végül is, nem lett semmi baja, nem halt bele, nem lettek rémes kiütései, mint valami allergiás reakció, csak volt egy kis kellemetlen élménye. Nem bírom ki, hogy ne nevessek ezen, viszont ez nem tart sokáig, hamar lefagy a mosoly az arcomról, valaki miatt. A szoknyám hossza hirtelen megnövekedik, erre pedig Arnoldból tör fel a nevetés. Nem kell körbenéznem, hogy tudjam, ki volt a tettes, 100%-ig biztos vagyok benne, hogy apa volt az. Keresztbe fonom a karom, s morcosan nézek fel jelenlegi páromra.
- Ez _nem _volt _vicces... - csak ennyit tudtam mondani, mert Arnold máris egy új ötlettel rukkol elő, s meg sem várva válaszom már húz is a táncparkett felé. Pedig tiltakoznék, de mennyire, hogy tiltakoznék, de így esélyt sem adott rá. Gonosz...
- De, de, de... De én még mindig nem tudok táncolni... - felváltva nézem a cipőm, és a kuzinom egy darabig, de nem tudok semmit mondani. Nem nagyon akarok rálépni a lábára, mert nem tudom megígérni, hogy a sarkaimmal tudok vigyázni. - De...