Josh

Hát ha ő mondja, akkor biztos így van, de azért nem vagyok benne biztos, hogy valóban képes lennék rá, sőt szerintem nem menne, de nagyon nem. Lehet erre mondják, hogy fő az optimizmus, ami belőlem nagyon hiányzik ezek szerint. Sok dolognak csak a rossz oldalát látom meg először, persze nem tehetek róla, egyszerűen ilyen vagyok.
Josh mosolyára egy mosollyal felelek, mert mások érzelmei hatással vannak rám is, legyen az rossz, vagy jó. Ha mosolyognak körülöttem az emberek, nekem is mosolyra görbül a szám, és ez szerintem így van jól.
- Nem igazán. És hát nem tetszhet mindenkinek minden - és ez nem is baj. Milyen lenne már a világ ha nem lennének ellentétek, vagyis mindenkinek ugyanaz, mindenik tetszene? Hát szerintem nem lenne a legjobb, de talán háborúk nem lennének. Na jó talán lennének, de nem követelnének annyi emberáldozatot. Vagy igen. Ki tudja?
- Én? - kérdezek vissza, mert őszintén szólva meglepett a kérdése. - Hát én zenélni szeretek nagyon, és az iránt érdeklődöm a leginkább. Nekem a családomat a barátaim után a zene a legfontosabb - és ez nem is csoda, tekintve azt, hogy fő Bagolykő előtt zenesuliba jártam. Bár ezt ő nem tudhatja, de ha jó a felfogóképessége, akkor rájöhet arra, hogy a zene fontos szerepet játszik az életemben. - Meg rajzolni szeretek még nagyon. És te? Mit szeretsz csinálni?

Axel

Ma, vagyis épp csak most támadt egy furcsa ötletem. Mondjuk számomra nem is annyira furcsa, de másnak lehet, az furcsa lenne. Valószínű csak én vagyok ilyen elmeroggyant, hogy ilyen az eszembe jusson. De mindegy is, a lényeg az, hogy az jutott az eszembe, természetesen így a vizsgaidőszak kellős közepén, hogy rajzolom a kastély egyes helyszíneit. Vagyis csak a kedvenceimet, és azokat, ahol sokszor megfordulok órákon kívül persze. Tudom, hogy már este van, és hamarosan takarodó is, de nekem most jut eszembe, hogy elmenjek a társalgóba. Ilyenkor már úgy sincsenek ott sokan, így nyugodtan tudok rajzolni. Elindulok hát a társalgó felé egy halványrózsaszín mackónadrágban, és pink melegítőfelsőben. Mindemellett a lábamon egy rózsaszín, Helokitty-s papucs díszeleg. Mondhatom elég szép látványt nyújthatok én a kastély folyosóin, még a festmények is súgdolóznak, de én ezzel.nem izgatom magam, csak megyek a célirány felé. Hamar el is érek a társalgóba, ahol rajtam kívül csak két lány van, akik nagy valószínűséggel rellonosok, mert eléggé röhögnek, mikor belépek. De legalább van bennük annyi tisztelet, hogy próbálják elfolytani örömüket. De én ezzel nem foglalkozom, hanem odamegyek az ablakpárkányhoz, lerakom a rajzfüzetet, és a ceruzát, majd felugrok - mert én csak úgy tudok felmászni oda - és kinézek az ablakon. Csodaszép innen a kilátás, nem mellesleg a társalgó is jól látszik innen, pont tökéletes szögben van. Kinyitom hát a füzetet, és elkezdek rajzolni.

Axel

Teljesen belefeledkezem a rajzolásba, nem is törődöm a külvilággal, csak arra a néhány másodpercnyi időre, míg felpillantok a készülő rajzomból, és az tényleg csak néhány másodperc. Az a két lány is foglalkozik tovább azzal, amivel érkezésem előtt, vagyis valakit jól kibeszélnek. Nem tudom, hogy kit, mert a neve egyáltalán nem ismerős, de nem tetszik, ahogy beszélnek róla, így próbálok nem is foglalkozni velük. Emlékeztetnek a régi sulimba járó jónéhány lányra, ájuk ugyanígy kibeszéltek mindenkit, aki csak az eszükbe jutott. Bár legtöbb alkalommal.én voltam a téma tárgya, de mindig próbáltam nem figyelni rájuk, és ez általában sikerül is. És most is ezt teszem, egészen addig, amíg be nem lép egy srác, egy igen fura kérdéssel, mire a lányok kimennek. Biztos nem szeretik az egereket, sőt talán még félnek is tőlük. Jó, mondjuk én sem csípem annyira azokat a kós rágcsálókat, de addig jó, és addig marad ép a körülöttem lévő emberek dobhártyája, míg nincs a közelemben az egér. Addig viszont teljesen nyugodt, és higgadt vagyok. Rajzolok tovább ügyet se vetve a srácra,aki tovább keresi a kis "háziállatát" egészen addig, míg valamit meg nem érzek a lábam mellett. Aztán halk cincogást is hallok, mire enyhén felemelem a lábam és meglátom az egeret, aki épp rám néz. Ettől aztán annyira megijedek, hogy egy hatalmasat sikítok, s ijedtemben még az ablakpárkányról is leesek. Kicsit beverem a fejem, és a füzetem is a fejemen landol, d én még egy pár percig nem mozdulok, csak próbálom feldolgozni,hogy mi is történt az imént. Az a kis szőrgombolyag eléggé megijesztett, nem is gondoltam volna, hogy pont engem talál meg, de hát ilyen az én formám. Aztán kicsit összeszedem magam, és felülök, szememmel azt a srácot keresem, akié az a kisegér, mitől az imént sokkot kaptam.

Axel

Már egész jól haladok a rajzzal, majdnem be is fejezem, legalábbis az alapját, a fontosabb részeket, mikor egy srác lép be a társalgóba, és az egér szó hallatán a két lány, aki rajtam kívül itt volt, rögtön el is húzzák a csíkot. Így még talán jobb is, ért legalább nem kell figyelmen kívül hagynom semmit, és senkit ahhoz, hogy csak a társalgót rajzoljam meg, semmi ne zavarjon bele. Én viszont maradok, nem igazán zavar srác jelenléte, még az egéré sem, egészen addig, míg a lábam közelébe nem megy, akkor aztán egy igen hangos sikítás kíséretében a földre esem, a rajzfüzetem még a fejemre. A kezdeti sokk, és ijedtség nem múlik el egyhamar, még akkoriban remegek kicsit, mikor az a fiú mellém lép, és felsegít, de a cuccaimat már magam szedem fel a földről, és rakom vissza az ablakpárkányra. Végül sikerül valahogy leállítanom a remegésemet, és így kicsit le is nyugodok.
- Nincs semmi baj. - mondom egy halvány mosollyal az arcomon, de azért hangom még mindig remeg egy kicsit, de egy nagy nyelés után már az is elmúlik,és így folytatom. - Csak kicsit váratlanul ért, és igazából ezért ijedtem meg. - próbálok mentegetőzni, és remélem ék is hiszi. Így már van alkalmam kicsit közelebbről is szemügyre venni a kis állatkát, és így már nem is tűnik olyan ijesztőnek, sokkal inkább aranyos. Szegényké talán jobban megijedt mint én, hisz ő még mindig úgy remeg, nekem még már semmi bajom. - Amúgy nagyon aranyos. És miért épp Izé a neve? - érdeklődőm,közben kicsit közelebb hajolok az egérhez, s kicsit bátortalanul, remegő kézzel megpróbálom megsimogatni, majd egy mosoly kíséretében felnézek a srácra, kinek mint utóbb kiderült, Axel a neve.
- Az én nevem meg Keiko. - Mutatkozom be, majd visszaugrom a párkányra, és onnan nézem Axelt, és a kis Izét.

Axel

Épp nagyban rajzolok, mikor valami hozzá ér a lábamhoz. Aztán mikor megnézem mi az, egy kis egeret látok, mitől igencsak megijedek, és a földön kötök ki. Még a fejem is beverem, így az is fáj, de ezzel nem igazán foglalkozom. Szegény kis egér talán jobban meg is ijedt,mint én, ezt remegéséből tudom levenni, ami csak nem akar szűnni. Én alapjában véve nem félek az egerektől, de ez most kicsit váratlanul ért.Bár így utólag belegondolva számíthattam volna rá, hisz bárhol felbukkanhat, és végül az a bárhol, az én lábam lett.
- Én azt a filmet nem ismerem. Sok mugli filmet, meg mesét láttam már, de ez kimaradt. Viszont ha majd hazalátogatok, akkor majd megnézem. Lehet, ha lesz időm rá. - Felelem, és elvigyorodom. - Van húgod? De jó neked. És mennyi idő alatt szokott hozzá, hogy egy ilyen kis szőrgombóc is a "család tagja"? - Kérdem, mosolyogva, közben az egérre mutatok. Aztán még szeretném simogatni Izét,de nincs elég bátorságom, hogy remegés nélkül megközelítsem, remeg egy kicsit a kezem, de aztán mikor Axel mondja, hogy nyugodtan megsimogathatom, felbátorodom és a mutatóujjammal enyhén megsimogatom a fejét. Lassan kezd megnyugoni, és ez jó jel. Szerintem. Bár nem nagyon értek az ilyen kis rágcsálókhoz.
- Üdv. Japánból jöttem, még az tanév kezdetekor. És te honnan jöttél? Ugye még csak most érkeztél? És melyik házba tartozol, ha szabad kérdeznem? - Csak úgy zúdítom a srácra a sok kérdést, talán alig győz rá válaszolni, így többet nem is kérdezek, csak figyelmesen hallgatom a válaszát, közben visszaülök a párkányra, ölembe veszem a rajzfüzetem, s a ceruzát a kezembe veszem. D nem kezdek el rajzolni, csak úgy tartom. kezemben, és játszom vele, miközben hallgatom Axel válaszait.

Axel

A sikítással egybekötött esésem után, amit az a kis szőrmók okozott, csak a jelenlétével, egy jó pár percbe beletelik, míg lenyugszom, véglegesen. Persze nem okolhatom semmivel azt az ártatlan kis egeret, hisz ő nem tehet semmiről, egyszerűen csak váratlanul ért a jelenléte. Szegény jobban megijedhetett mint én, és sokkal tovább tart neki lenyugodnia, megnyugodnia, mint nekem. Persze mások, vagyis szerintem itt sokan, ebben a kastélyban csak a háziállatuk eledeleként tekintenének Izére, de én nem. És nem csak azért,mert nekem nincs semmilyen háziállatom. Na jó, egyrészt ezért is, de a másik oka az az, hogy ő is egy elő lény, és én nem tudnék bántani, vagy bármi rosszat tenni egy érző, elő lénnyel. Mégha az az imént a frászt is hozta rám.
Aztán szó esik a családjáról, pontosabban a tesóiról. Hangján érződik, és az arcán is látszik, hogy szereti őket. Remélem majd én is igen tiszta szeretettel tudok majd az én kistesómrá is gondolni, vagy beszélni róla.
- De jó, nekem nincs tesóm. Vagyis még egyenlőre nincs, de pár hónapon belül már lesz. - mondom, s közben mosolyra húzódik a szám. Ismét csak arra gondolok, hogy vajon milyen lesz a kistesóm, de most az a kérdés is megfogan a fejemben, most először, hogy vajon mennyire fogom szeretni őt. Aztán mikor még szeretném simogatni az egereket, először félénken nyúlok felé, de végül felbátorodom, e egy nagy mosollyal az arcomon érek hozzá Izéhez.
- Rellon? - kérdezek vissza kicsit lepődötten. Ha tippelnem kellett volna bármelyik másik.házat mondtam volna, csak a rellont nem. Nem tudom, első ránézésre nem tűnik rellonosnak, de ki tudja, lehet hogy ez csak egy álca, amivel elrejti valódi énjét. - Én levitás vagyok, de még csak ugye elsős, bár remélem nem sokáig. - Felelem egy halvány mosolyt erőltetve az arcomra, de közben még mindig azon gondolkodom, hogy hogyan lehet ő rellonos. De a következő kérdése rögtön kiverte a fejemből azt, amin gondolkodom, és átveszi a helyet. - Hogy Runát? I-igen, ismerem. Háztársak, és évfolyamtársak is vágunk egyben. És nem mellesleg még barátok is vagyunk. - Felelem kicsit megszeppenve a kérdéstől, mert igazából még nem tudtam teljesen feldolgozni, hogy ő esetleg, nem is, biztosan ismeri Runát. - Honnan ismered? - kérdem végül, kíváncsi tekintetemmel hol Axel arcát figyelve, hol az egeret nézve a srác tenyerében.

Axel

A kis szőrmók, ki az Izé névre hallgat, ami amúgy nekem kicsit furcsa, de mindegy, eléggé megrémít, mire én a földön kötök ki. Mindketten megijedtünk szerintem, legalábbis a kis egér remegéséből csak ezt tudom leszűrni. Végül aztán egy kis idő elteltével valamelyest sikerül lenyuhodnunk, és az egérnek még az étvágya is megjön. Aztán beszél ő is a családjáról, majd én is elmondom néki az tesóm érkezését. Nem is értem, hogy miért mondtam ezt el neki, mert ilyenekről nem igazán szoktam idegenekkel beszélni,akiket még csak most ismertem meg egy pár perce. De úgy látszik változom, ez ellen nm tehetek semmit,de nem is akarok. Mióta bekerültem a suliba, és itt lakom a kastélyban, egyre jobban megnyílok mások előtt, már nem is szorongok az idegenek előtt. Itt nagyszerű emberekkel találkozom nap mint nap, akik képesek voltak valamelyest megváltoztatni engem, és ennek örülök. De még mennyire hogy örülök.
- Köszi. Csak az idegenek baj, hogy amíg ide járok, addig nagyon ritkán tudom majd csak látni a kistesóm, pedig én legszívesebben minden nap vele lennék majd. De ezt a sulit meg nem szeretném itt hagyni. - válaszolok, s arcomra egy halvány, kicsit szomorkás mosoly ül ki. Aztán mikor megsimogatom először félénken Izét, egy nagyobb mosoly, ami már szinte vigyor látszódik az arcomon.
- Mi? Nincs semmi baj azzal, hogy te rellonos vagy, csak egy kicsit meglepett, mert én nem hittem volna rólad első benyomás alapján,meg amúgy én szinte mindig meg tudom állapítani az új ismerőseim melyik házba tartoznak, de ezt most valahogy nem tudtam eldönteni. De rellonosnak nem mondtalak volna. - Felelem és elmosolyodom. Tényleg nem hittem volna, hogy rellonos, és igazából nem nagyon értem hogy miért épp abba a házba osztották be, de mindegy, nem minden rellonos olyan rossz, ezt már megtapasztaltam. Amikor Runáról kérdez kicsit meglepődök, de aztán ad egy érthető választ, hogy honnan is ismeri, és így már minden világossá válik.
- Értem. Fényképlány? Ja, gondolom amiatt hívod így, mert képes megjegyezni a kottákat. Szerintem.Ide így van? - kérdezek rá, mert nm biztos, hog úgy van, és csak tévesen vontam le a következtetést, és egy oltári na hülyeséget mondtam. Na az kicsit ciki lenne. - Igen, játszom gitáron, zongorán, és ég kicsit furulyázni is tudok. A Bagolykő előtt zenesuliba jártam én is. - adok választ kérdésére, egy mosoly kíséretében. Aztán szemem a kis egérre téved, aki.még mindig nagyban falatozik Axel tenyeréből, majd leteszem a ceruzát, ami egész végig a kezemben volt, és kíváncsi tekintetem a srácra helyezem.
- Megfoghatom Izét? Úgy értem, hogy a kezemben tarthatom egy kicsit? - nézek Axel szemébe,a lehető legbájosabb mosolyomat villantva ki.

Azok után, hogy az egere csaknem a szívbajt hozta rám, szóba elegyedek ezzel a sráccal, ki az Axel névre hallgat. Mondjuk lehet hallgatna másra is, csaj azt nem tudom, hogy mire. Mert csak úgy nem kerdezhetem el becézgetni, mert az nem biztos, hogy jól sülne el, és csak az én káromra válna. Meg amúgy is csak most találkoztam vele először, így annyira nem is ismerem, hogy ki tudjak neki találni valami jobbik találó becenevet. És az ilyenekben mégcsak nem is vagyok jó, sőt, egyszerűen szörnyű lenne, ha én elkezdenék beceneveket gyártani az embereknek. Na de mindegy, ezen inkább majd máskor töröm a fejem, most először is össze kéne barátkoznom vele.
- Hát, igen, de addig még van egy kis időm. - Felelem, majd egy halvány mosoly ül ki az arcomra. Igaz, hogy még meg sem született a húgom, vagy épp az öcsém - ezt még nem lehet tudni - de nekem már azon kattog az agyam, hogy vajon milyen lesz majd vele az élet. Hát az biztos, hogy anyu keveset fog majd aludni, mert elvileg a csecsemők állandóan sírnak, és felkelnek az éjszaka közepén. Vagy abból is kiindulhatok, hogy én elvileg, anyám szerint milyen voltam, és mivel rokonok leszünk, talán benne is meglesz ez a hajlam, hogy öt percenként felkelti az ősöket. Hát ki tudja, ez majd akkor kiderül.
- Mit? Nem lepra nem, legalábbis én nem tudok róla. De ki tudja... - válaszolok, és az utolsó Mondatomnál rákacsintok a srácra, majd elnevetem magam. Lepra. Áá,nincs ott ilyen, mert ha mégis lenne, akkor talán fele ennyire rellonos deme lenne. Bár ki tudja, talán annyira ellenállók,hogy még a lepra sem veszélyes rájuk nézve.
Aztán mikor Runára, essz ő becenevére terelődik a szó figyelemmel hallgatom végig amit mond. Valami rémlik, hogy Ruu mondott valami ilyesmit, hogy neki fotografikus a memóriája, de már nem igazán emlékszem, hogy pontosan hogyan is mondta. Nekem a hosszútávú memóriám szinte egyenlő a nullával, csak.nagyon kevés dologra emlékszem tisztán, és világosan, de azok is olyanok, hogy azok mély nyomot hagytak a szívemben. És mikor Axel a magyarázat végére ér, egy halk "hm"-vel adom tudtára, hogy eljutott az agyamig amit mond, és meg is értettem, de erről többet nem tudnék mit beszélni.
- Hát igen, már egész kiskorom óta közeli kapcsolatban állok a zenével nagyapám révén, aki zenész volt. De valahogy nem tudnám elképzelni az életem a zene nélkül. - Felelem, majd elmosolyodom, és magam elé bambulva emlékszem vissza azokra a napokra, mikor első alkalmakkor a kezemben tartottam azt a furulyát, ami talán fele akkora volt mint én.
Aztán a téma a kis egérre terelődik át, pontosabban én kérem meg Axelt, hogy hadd fogják meg a kezemben Izét. Ő természetesen oda is adja, és ahogy mondta, valóban csiklandozza egy kicsit a tenyerem, de egész elviselhető, és még mosolyra is derít, vagyis a szám majdnem szó szerint a fülemig ér. Kicsit közelebb viszem a kezem az arcomhoz, hogy jobban szemügyre vegyem a kis állatot, majd gyengéden megsimogatom.
- Szija. Hát de aranyos vagy! Igen te. - mondom a Izének, egy nagy mosollyal az arcomon, és ha most bejönne valaki, akkor lehet, hogy hülyének nézne emiatt, de ez izgat most a legkevésbé.

Axel - zárás

Ha végre megszületik majd a kistesóm az maga lesz a csoda. Minden mozdulata, nevetése már csak az, hogy élni fog örömmel tölt el. Bár igazság szerint nem igazán tudom, hogy egy kistesóval miként kéne bánni, mit lehetne vele játszani meg egyéb dolgok. Bár tudom, hogy az első néhány évében nem lehetek sokat majd vele, mindent meg fogok tenni annak az érdekében, hogy rendes gyerekkora legyen, és amiben csak tudok,segítek majd anyuéknak, bár így távolról nem hiszem, hogy nagyon sokat tudok majd tenni. Ezt a témát lezárva szó kerül a Rellonról, és persze a döbbentségem is szóba kerül.
- Nem, nem ijesztő. Vagyis elvileg vannak olyan rellonosok akik tényleg nem éppenséggel nevezhetők kedvesnek meg barátságosnak, de szerencsére én még olyannal nem igazán találkoztam. És őszintén szólva nem is szeretnék. - Mondom ki végezetül, ég mosoly kíséretében, és én erről többet nem is szándékozom beszélni, kivéve, ha kérdez. A szó hamar Runára terelődik, és meg is tudom, hogy Axel miként szokta szólítani. Ebből már le tudom szűrni, hogy már tényleg nagyon rég ismerik egymást, és ettől az arcom mosolyra húzódik, mert legalább ő nem úgy jött ide, hogy egy tök ismeretlen közegbe dobták be, hanem van valaki, akit már ismer, aki tudna neki segíteni eligazodni itt az elején. Nekem,és gondolom még sok más diáknak nm volt senkije itt akihez fordulhatott volna, de végül is itt hamar, könnyen lehet barátokat szerezni, így ha jobban belegondolunk senki sem egy elveszett bárány talán csak az első pár napon. A zene már sokkal jobban érdekel, jobb témának tűnik, hisz az szinte az életem, bár talán ez kicsit túlzás. Axel mondókájából csak azt lehet leszűrni, hogy teljesen odavan a hegedűért, efelől kétségem nincs. Ha hasonlítunk valamennyire akkor talán még nevet is adott a hegedűjének. Legalábbis em adtam a sajátomnak. Mármint a gitáromnak, mert nekem hegedűm nincs, és nem is tudok rajta játszani. Az én Pikku-m az egyetlen hangszerem, és úgy vigyázok rá mint a szemem fényére, igen közel áll a szívemhez. Tudom, ez most így elsőre egész hülyén hangzik, de ez van, szerintem nem én vagyok az egyedüli aki így érez. Után egy hirtelen ötlettől vezérelve megkértem hogy hadd fogjam meg egy kicsit Izét. Elég fura érzés, hogy itt van a kezemben, de hozzá lehet szokni. Kicsit megszeppenek, mikor azt kérdezi Axel, hogy van-e fölösleges papírom, majd a szemem a ki egérre, aztán a rajzfüzetemre téved. Nem szívesen csonkítom meg a füzeteimet, de talán most az egyszer kivételt tudok tenni, így óvatosan visszahelyezem Axel tenyerébe Izét,majd a füzet felé nyúlok.
- Papír? Igen van. - mondom, és egy kis habozás után, egy mély lélegzetvétel kíséretében kitépek egy nagyobbacska darabot majd a srácnak nyújtom. Megsimogom Izé buksiját, majd kinézek az ablakon, és látom, hogy a Nap már jócskán eltűnt, magyarán szólva teljesen sötét van kinn. Az időt nem tudom, de tuti eltelt már annyi, hogy a takarodó már elkezdődjön, így leugrom a párkányról, majd cuccaimat összeszedve Axel felé fordulok.
- Asszem én most megyek, mert szerintem már takarodó idő van. És ha rám hallgatsz jobban teszed, ha te is elmész a hálókörletedbe, ha nem akarsz már az első.napodon büntetést kapni, mert tilosban jársz, és elkap egy prefi. - mondom, és egy bájos mosoly ül ki az arcomra. - Akkor minden jót a továbbiakban, szia. - köszönök el, és az apró, de viszonylag gyors léptékkel megyek ki a társalgóból, és meg sem állok,egészen a Levita házig.

Márk
szeptember 15 - este 7 óra körül

Ma úgy ébredtem fel, hogy kedvem semmi nem fogja szegni. Semmi nem szomoríthat el, mert ma van a szülinapom. Mondjuk igaz, hogy itt ezt senki nem tudja, így teljesen egyedül töltöttem az egész napomat, de nem zavart ez most igazán, a lényeg az, hogy a családom tudja. Kaptam egy pár köszöntőlevelet apám baglya közvetítésében. Sajnálom, hogy nem lehetek most velük, hogy megünnepeljük ezt az egészet, annak nagyon örülnék, de sajnos most egyedül vagyok.
A sok köszöntő között volt egy kis fecni, amire az volt írva, hogy az ajándékaim a postán vehetem át, így azonnal el is indultam. Csak két kis dobozka volt az, szóval nem nagyon értem, hogy azt a bagoly miért nem tudta volna elhozni, de mindegy. Visszatérve a szobámba először a lila csomagolásút bontom ki, amit anyuéktól kaptam, ami egy gitárpengetőt rejt magában. Nagyon szép, tengerkék színű, és egy kanji van ráfestve, pontosabban a szeretet kanjija. Nagyon szép, és pár perc gyönyörködés után vissza is teszem a dobozba, hogy semmi baja ne essen. A másik ajándék aputól jött. Halvány lila gőzöm sem volt, hogy vajon mi lehet benne, de a doboza kicsit nagyobb a másiknál. Lassan kinyitom, és egy medált találok benne. Nagyon gyönyörű, nem is tudom, hogy honnan szerezhette, de az látszik rajta, hogy nem egy mai darab. Mikor jobban szemügyre vettem észrevettem, hogy ez indítható. Kíváncsi vagyok mi van benne, így megpróbáltam kinyitni, de hosszas próbálkozás után sem sikerült. Egész délután ezzel bíbelődtem, de nem jutottam vele semmire. Még most is ezt szorongatom a kezemben, és próbálok rájönni, hogyan is nyílik. De kezdek megéhezni, így fogom magam, és a medállal a kezemben és elindulok a konyha felé. Nem is figyelek a lábam elé, nem nézem hogy ki van előttem, és egészen a a bejárati csarnokig nem volt semmi baj, de akkor valaminek nekimegyek, és egészen medál is kiesik a kezemből. Gyorsan felveszem, és felnézek, hogy lássam mit, pontosabban kit gázoltam el, és az a valaki nem más, mint Márk.
- Szia. Segítesz? - kérdezem, és egy bájos mosolyt villantok, és nyújtom felé a medált, segítségre várva.

Márk

A mai nap nem is lehetne szebb. Vagyis lehetne, ha otthon lehetnék, a családom szerető ölelésében,elszakadva az itteni dolgoktól, nyugalomban. Ott jobban is élvezném a szülinapom talán, de azért itt sem szomorkodom. A manók biztos adnak valami csokis dolgot, esetleg egy kisebb fajta tortát, és akkor az édesség sem marad el. Mondjuk akkor is örülnék, hogyha ajándékot sem kaptam volna, hisz ez a nap nem is arról szól. Sokkal inkább arról, hogy végre még egy évvel idősebb lettem, egyre közelebb vagyok a felnőtté váláshoz. Bár ennek most nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem, mert azért nem feltétlenül jó felnőttnek lenni, a sok kötöttség miatt. Legalábbis szerintem. Na, de az még messze van, most foglalkozzunk inkább a jelennel, és ezzel is medállal, amit most a kezemben szorongatok. Ezzel is kezemben indulok útnak, egyenesen a konyha felé, de csak a bejárati csarnokig jutok el, mivel szó szerint belebotlom Márkba, aki nem is tudom hogyan került oda elém. Segítséget kérek tőle, mire kicsit - szerintem mogorván - és sértődötten válaszol, de azért elveszi a medált. Mi baja van? Valaki felidegesítette, vagy mi? csak nem azért ilyen, hogy is mondjam, dilis, mert véletlenül nekimentem? Az nem lehet. Jó, mondjuk bocsánatot azt ne kértem tőle, de hát csak hanyagolhatom most az egyszer, vagy nem?
- Bocs! - Felelem ugyanabban a sértődött hangnemben, amiben ő is megszólalt, majd a következőt teszem hozzá a lehető leghalkabban, remélve hogy nem hallja meg: - Hogy 15 éve megszülettem. - szűröm ki a számon, alig hallhatóan, de azért egy bájos vigyor az arcomra erőltetek.
- Mi?!? Pálcával? Te eszednél vagy? És mi van, ha félresikerül a varázslat, és elrontod? - Akadok ki kérdésén, mádi kicsit aggodalmas arcot vágva nézem ahogy keresi a pálcáját, de ez az arckifejezés hamar átvált megrökönyödötté. Márk az én kezemet találja megfelelőnek ahhoz, hogy a cuccait valahova elhelyezze. Zsebkendők, vizsgalap, és az én bizonyos órás öngyújtó talált nyughelyet a markomban. És ha ez még nem lenne elég, az egyik zsepi használt, így már ösztönösen, reflexből kiejtem a kezemből a tárgyakat és pár lépést hátrálok, Márkra pedig nem túl biztatóan nézek. Ha nálam lenne a pálcám, és nem lennék ennyire gyáva, és gyenge, tuti ráküldenék az előttem álló srácra egy átkot, de ez így most lemarad, így csak a szúrós pillantásomat élvezheti.
- Akkor csinálj valamit! De légy kíméletes! Kérlek.- mondom, Márk szemébe nézve, majd kezem a szememre helyezem, hogy ne lássam milyen szörnyűségeket akár tenni az egyetlen olyan tárggyal, amit az apámtól kaptam, és tetszik, gyakorlatilag a szívemhez nőtt.

Márk

 Nem igazán értem Márkot, min akadt ki annyira, de biztosra veszem, hogy miattam lett ilyen hülye. Pedig nincs rá semmi oka, hisz nem mentem neki olyan erővel, hogy bármi baja essen, és nem is ejtett el semmit, ami törékeny lenne, meg amúgy is nem szándékos volt. Ilyen bárkivel előfordul, nem kell ezt ennyire magára vennie, de úgy látszik, ez a fiú ennyire sértődékeny, bár már ismerhetném annyira, hogy ez ne lepjen meg.
- Azt ajánlom is, különben.... - mondom, még mindig ugyanabban a hangnemben, amiben az előbb megszólaltam. Nem is tudom.mit fenyegetőzök itt, tuti nem venné be, és a régi közös "emlékek" után joggal hiheti azt, hogy nem tudnék neki ártani. Ami mondjuk igaz is, de azért nem kell félteni, ha nagyon akarok, tudok kemény lenni, bár az már nagyon nem én lennék, és szerintem azzal se mennék sokra. Tehát ez a kis "kirohanásom" nagy valószínűséggel semmit nem ért. De azért egy próbát megért.
Aztán a kezembe tesz egy jó pár zsepit, az öngyújtót, és valami vizsgaszerűséget, és az már egyik használt zsepi láttán kiejtem a kezemből az egész mindenséget, mire reakcióképpen csak egy szúrós pillantást kapok, amit állok, nem akarok ismét gyengének tűnni, de nagyon nehezen tudom megállni, hogy ne forduljak el, és végül lesütöm a szemem, amit eltakarok, hogy ne lássam milyen szörnyűség éket akar művelni az egyik legkedvesebb ajándékkal amit valaha kaptam az apámtól. Amikor kimondja a varázsigét kikukucskálok az ujjaim között és megkönnyebbülve veszem tudomásul hogy nem esett semmi baja. Végre fellélegezhetek, ess kezemet is elveszem az arcom elől.
- Kösziiii! - mondom, arcomon már egy hatalmas mosollyal, és megölelem,s ha engedi, akkor még egy puszit is adok az arcára. Nagyon örülök, hogy végre sikerül kinyitni, és végre megláthatom, mit rejt a medál belseje. Lassan, és óvatosan nyitom fel, és amit látok, az megdöbbent, és könnyek szöknék a szemembe. Egy apró képet rejt, ami mellesleg még mozog is. Nem hatna meg annyira, ha csak egy egyszerű kép lenne, de ezen anyu, apu, és én vagyok. Egy nagyon régi, fekete-fehér kép, egy boldog pillanatról, amikor még kicsi voltam. Ezen a képen ott van minden boldogság, ami akkor körülvett, és most ismét eláraszt. Egy pár percig csak némán nézem, és a könnyeimmel küszködöm, majd ismét Márkra pillantok, és felé nyújtom megint a medált.
- Segítessz? Ismét. - kérdem, arcomon egy halvány mosollyal, remélve, hogy megérti, arra célzok, hogy rakja a nyakamba.

Évnyitó - David

Ezt nem hiszem el! Csak én lehetek ilyen szerencsétlen, hogy nem találom a talárom, ugye? Hát persze hogy igen. Pedig tegnap még megvolt. Tisztán emlékszem, hogy tegnap kikészítettem az ágyam szélére az egyetlen talárt, amim van. Nem is szeretem hordani mert olyan bénán áll rajtam, csak lóg rajtam mint tehénen a gatya,és a lehető legkevesebbszer viselem. De a mostani alkalomra kötelező felvenni. És mi van ha nem abban jelennék meg? Megfordul ez a megoldás is a fejemben, de ezt egyből el is vetem, mert az hogy nézne már ki, hogy mindenki talárban van, csak én nem. Hát az elég gáz lenne. Már legalább fő órája keresem azt a nyamvadt talárt, mivel miért is ne az utolsó pillanatban kell rájönnöm, hogy nem találom. Ez jellemző. Már mindenki rég elment, talán én vagyok az egyedüli a szfinxek közül,aki még nincs a nagyteremben. Feltúrom az egész szobát, a szekrényekből is kidobálok mindent, csak legyen már meg. Aztán félórás eredménytelen keresés után végre megtalálom. Na és hol van, na hol? Hát persze hogy az ágy mögött. Gyorsan leporolom, és magamrahúzom, majd futólépésben indulok a nagyteremfelé, hogy minél hamarabb odaérjek. Kicsit megkönnyebbülök, mikor egy srácot, a kékek közül látok besurranni a terembe, ezek szerint nem csak én nem érkeztem időben.
Az ajtóban kicsit megtorpanok, mert az igazgató épp a beszédét tartja, és nem akarom zavarni, tehát a legfeltűnésmentesebben kell az asztalunkhoz eljutnom. Lábujjhegyen lépkedve osonok el, egészen az asztalunkig, szerencsére nem vontam magamra senki figyelmét, legalábbis szerintem. Leülök amellé a srác mellé, akit előttem láttam belépni, és egy hatalmas vigyorral az arcomon nézek rá. Valahogy nem bírom ki, hog ne beszélgessek valakivel, és ő pont megfelelő áldozatnak ígérkezik.
- Szia. Gólya vagy? Meg nem láttalak. Bár lehet hogy csak én vagyok ilyen vaksi, hogy eddig nem vettelek észre. - zúdítom rá a szavak tömkelegét, de csak halkan, meg ne zavarjam az időközben felcserélődött beszélőt, aki a kviddicsről dumál valamit.

Évnyitó - David

Olyan cikinek érzem, hogy kések. De valamelyest enyhít az a tudat az érzésen, hogy nem vagyok ezzel egyedül, nem csak én toppanok be később. Szerencsére a lopakodó üzemmód bevált, legalábbis én úgy veszem észre,és minden probléma nélkül eljutok az asztalunkig, ahol egy számomra ismeretlen srác mellé telepedekg le. Valami késztetést érzek az iránt, hogy szóba elegyedjek vele, nem is tudom miért, de most úgy érzem nem lennék képes befogni, és csendben végighallgatni az egész mindenséget. A srác nem pisszeg le, ami azt jelenti, hogy egy jó áldozatot találtam arra, hogy kibeszéljek magamból mindent. De a bökkenő itt van; nem tudom miről is lehetne beszélni. Az első témaötletemet már eljátszottam, és a választ meg is kaptam rá. Hogy nem vehettem észre őt még eddig, valahogy mindig sikerült elkerülnöm őt, mert az biztos, hogy egy ilyen szép szőke loboncot nehezen tudnék elfelejteni.
- Tényleg? Hát akkor jól elkerültük egymást az év folyamán, mert én is másodikos vagyok már. - vigyorgok a srácra, mint egy fogyatékos, a 200 wattos mosolyomat kivillantva.
- Én a csokisat jobban szeretem. - mondom, majd egy másik sütistálról elveszek egy extracsokis muffint csokihabbal, és egy apró meggyel a tetején. Na ettől tuti még jobban fel fogok pörögni azt hiszem, de ez zavar most a legkevésbé. Épp mikor húzom vissza a kezem, benne a sütivel, a talárom ujja valamilyen számomra ismeretlen, kék trutyiba merül el, aminek ugyan az illata egész jó, de a talárom ujján elég gusztustalanul néz ki.
- Óh a... - és itt most nyomdafestéket nem tűrő szavak hangzottak el a számból, amilyet eddig szerintem még senki itt nem hallott tőlem. Na hát most igen. Bosszankodva nyúlok a talárom belső zsebébe, a pálcám keresve, majd mikor megtalálom halkan elmormolom a megfelelő varázsigét, és voala máris tiszta a talár - amit legszívesebben a kukában látnák. Harapok egyet a sütiből, de a szám körüli rész tiszta csoki lesz a csokoládéhabtól, amit persze én nem veszek észre, de másoknak tuti feltűnik, szóval biztos tisztára leégetem magam a tudtomon kívül.
- Én Keiko Sama vagyok. - vigyorgok Davidre, még mindig csokis szájjal. Körülnézek, hogy ugyan kik vannak itt akiket ismerek, és azért látok jópár ismerős emberkét, s még Kuma is tiszteletét tette ha jól látom.
- Hmm.... Bűbájtan, reptan, rajzmágia, melodimágia, MitVall, meg még sok egyéb tantárgy. -mondom, a végét már kicsit halkabban, mert elég hangosan kezdtem bele, aztán az utolsó falatot is bekapom a sütiből. - És neked?

David

Olyan jó hogy nem pisszeg le rögtön, amint megszólalok, hogy ő hallgatni akarja a diri bá'-t, vagyis most éppenséggel a kviddics játékvezetőt, szóval maradjak csendben. Nem bántam meg, hogy ideültem, és nem az asztal másik végébe, és ettől ha lehet, még nagyobbra húzódik a mosoly az arcomon. Aztán kiderül az is, hogy ő már nem gólya, ahogy én eredetileg hittem, hanem már másodikos. Ez hogy lehet? hát nagyon elkerültük egymást az már igaz, de azért ennyire. Még órákról sem rémlik, hogy láttam volna. Na de sebaj,most már megismertem őt,és ez a lényeg.
Nyúlok a sütiért,de azt a mozdulatot meg is bánom, mert a talárom valami kék trutyinak lesz az áldozata. Mondjuk azon könnyen lehet segíteni,csak egy egyszerű varázslat és kész, majszolhatom is a sütit. Velem ellentétben David már nem ilyen éles eszű, neki nem jut eszébe ez a megoldás.
- Ne aggódj, egy pillanat és megoldom a te bajod is. - nevetem el magam, majd a pálcám a narancslé-folt irányába szegezem, és már tiszta is a terítő. Vajon hogy lehet valaki ilyen kétbalkezes? Jó, biztos csak rossz napja van, nekem is szoktak olyan napjaim lenni, és akkor inkább jobb, ha ki sem teszem a lábam a szobából. Most viszont örülök, hogy nem én szerencsétlenkedem, már ha eltekintünk attól, ami az imént történt, s egy jót kacagok, persze csak magamban az egészen. Elveszek egy pohár üdítőt én is, és azt kezdem el kortyolgatni, lassan míg Davidet hallgatom.
- Hát neked sincs kevés. De én ebben a tanévben az iskolaelsőségre szeretnék gyúrni, és ahhoz 5 tantárgy elég kevés lesz. - Felelem vigyorogva. Igen, feltett szándékom, hogy iskolaelső legyek, de tudom, hogy az elég nehezen fog menni. Aztán fél füllel meghallom, hogy a kviddics ismét házanként lesz, és megfordul a fejemben, hogy mi lenne ha játszanék? Igaz, hogy életemben nagyjából kétszer ültem eddig seprűn, és azok sem épp a legszebb élményeim között szerepelnek, de mindegy.
- Lehet kviddicsezni fogok majd. Te nem akarsz? - kérdem, majd elveszek egy újabb sütit az egyik tálról. Szegény gyerek - itt most Davidre gondolok, túl későn nyúlt a sütiért, így egy másik levitás elvette előle. Nekem rögtön eszembe is jutott valami, egy varázslat, amit ugyan csak felsőbb évben tanulunk de ha az ember fia - jelen esetben lánya - levitás, akkor előre tanul dolgokat. Ezt az ötletet azonban el is vetettem hamar, mert azt még sak elméletben tudom, így nem merem megkockáztatni. De, hogy ne szomorodjon el, meglátok egy másik tálcán egy ugyanolyan sütit, és rögtön értenyúlok, hogy aztán egy mosoly kíséretében átadjam Davidnek.

Eris - bünti
Október 28. délután 4 óra

Végre eljött ez a nap is, ami pont tökéletes a bűntetőmunka elvégzésére. Annyira vártam már, hogy csak na. Magyarul bár ne kelljen elvégeznem ezt a feladatot, semmi kedvem hozzá. Bár lehet, hogy csak az a bajom, hogy egy olyan személlyel kell töltenem ezt a délutánt, akit nem igazán szívlelek, és akkor még szépen, enyhén fogalmaztam. De szerintem mindenki ugyanígy érezne iránta, ha azt kellett volna elszenvedniük, amit nekem az alagútban. De hát nincs mit tenni, ezt a feladatot kaptuk, így kötelesek vagyunk megcsinálni. Ma reggel küldtem egy baglyot Erisnek, egy levéllel, amibe azt írtam, hogy délután négykor legyen a nagyteremben, a bűntetőmunka végett, bár be kell valljam, örülnék ha nem jönne. Már a megbeszélt idő előtt fel órával elindultam, mert valahonnan még takarító eszközöket is kell szereznem, így a szertárfelé indulok el, ott biztos akad valami, ami nekem, és Erisnek kell. Ott találok is néhány vödröt, felmosórongyot, és 1-2 nagyobbacska szivacsot is, még persze takarítószert is. Ezekkel a kezemben, s a hónom alatt megyek a Nagyterembe, a bűntetőmunka helyszínére. Még van tíz perc, míg négyet üt az óra, így gyorsan leszaladok még a konyhába, ahol kaptam is valamilyen csokis sütit. Ja, és a kis kísérőmről se feledkezzünk meg, Mogyoróról, aki mindenhova követ, soha nem hagy magamra,  neki kérek pár szem mogyorót, ha akad, és szerencsére volt néhány szem, azt készségesen ajánlották fel a szőrmóknak, ki jókedvűen majszolja azt. Mikor visszatérek a Nagyterembe, leülök az egyik asztalhoz, s ott várom, hogy megjöjjön Eris.

Eris és a bünti

Eris csakhamar meg is érkezik, nem túl nagy örömömre, és az ő szokásos módján - mivel én csak ilyennek ismerem őt, bár még csak most találkozunk másodjára - gorombán, szótlanul, és elveszi a cuccait. Ugyanúgy néz ki most is, mint akkor, talárja eltakarja ruháját, viszont egy apró dolog más, mint akkor. A csuklya nincs a fején, pedig én azt hittem, hogy azt mindig magán hordja. Na mindegy, úgy látszik, hogy nem igazán akar velem foglalkozni, ami egy jó pont már nála. Addig jó, míg hozzám nem szól, vagy bármit is csinál, ami ellenem van. Ő a rellonosok asztalához megy, én pedig a kékek asztalához, ami szerencsére a legtávolabb van a rellonosoktól, így nem kell a csajjal foglalkoznom túl sokat,de azért néha odapillantok, hogy lássam dolgozik-e. Szerencsére igen, legalábbis akkor, amikor én odapillantok, a köztes időben sajnos nem tudom mit csinál, hátul nincs szemem. Elég gyorsan haladok a felmosással, hisz semmi, senki nem zavar meg, bár azért az kicsit nyomaszt, hogy az itt lebzselő diákok mind engem, és Erist figyelik, és összesúgnak a hátam mögött. Mikor egy kis pihenőt tartok, afelé az asztal felé pillantok, ahol Mogyoró ült, és a manóktól kapott mogyorót eszegette,viszont nagy ijedtemre, ő már nincs ott. Istenem, miért kell mindig ezt csinálnia? Amint meglát ez a kis szőrmók valamit, vagy valakit, aki vagy ami érdekesnek néz ki számára, azonnal odamegy hozzá. És most is ez történik, csak nem tudom most, hogy hová készül. Rémülten nézek körbe, hátha meglátom, és szerencsére meg is találom, de nagyon rossz irányba megy, Eris felé. Féltem őt, mert az a csaj ki tudja mit tenne vele, ezért gyorsan eldobom a kezemből a felmosórongyot, és szapora léptékkel indulok feléjük.

Eris

Eleinte még miden rendben van, ő is, és én is nyugodtan takarítunk a lehető legmesszebb egymástól, s abban reménykedtem, hogy ez így is marad, és nem lesz semmi galiba. De a szerencse mostanában nem akar mellém állni, így természetesen most sem kerül el a baj. A kis drágaságom, Mogyoró megint csak galibát okoz, bár ez nem az ő hibája, hisz csak egy szegény, ártatlan butuska állat. Mondjuk szerintem elég értelmes tud lenni néha, de még elég fiatal, és igen kíváncsi a természete, így gyakran elkóborol, nem kis ijedtemre. Persze ebből olyan magy baj nem szokott lenni, most viszont, nagy bajba kerülhet, ha gyorsan nem lépek közbe, ugyanis bele se merek gondolni, hogy Eris miket művelne, ha meglátja őt. Rögtön elkezdek feléjük szaladni, de úgy látszik már későn, hallom a lány hangját, majd a pálcája is elő kerül, amit egyenesen a mókusra szegez. Ekkor gyorsabbra veszem a tempót, de még ez sem elég ahhoz, hogy időben odaérjek, a vízsugár eltalálja őt, és hátracsúszik egy jó pár métert, már csuron vizesen, s épp a lábam előtt áll meg. Felveszem, és megnyugtatás képpen elkezdem őt simogatni, nem érdekel, hogy vizes-e vagy sem, aztán tekintetem bosszúsan a lányra szegezem, ami szinte már villámokat szór.
- Ezt most muszáj volt?!? Hogy tehetted? Azonnal kérj bocsánatot! - rivallok rá a lányra, bele se gondolva, hogy erre a hangnemre mit fog reagálni, most csak Mogyoró miatt aggódom. Szerencsére nincs semmi különösebb baja azon kívül, hogy vizes lett, csak egy kis enyhe sokkot kapott, amit abból tudtam leszűrni, hogy valamiféle nyöszörgésre hasonlító hangokat ad ki. - Jól van, nincs semmi baj, Mogyoró. - mondom, most már a mókust nézve, aki egyre jobban megnyugszik a tenyeremben.

Eris és a bünti

Én valahogy másféle reakcióra számítottam, hogy majd kiborul és leátkoz, mint a múltkor, de nem. Most viszonylag tűrhető volt a reakciója, már amennyire, bár még ezen is van kivetnivalóm,de úgy látszik fejlődik a csaj.
- Na azt várhatod. Előbb vájom ki kanállal a szemeimet, minthogy őt elengedjem a vadonba. - Vetem oda neki ugyanabban a hangnemben, ahogy eddig is, bár azért már valamelyest érezhető, hogy kezdeti riadalmam kezd enyhülni, sőt, már le is csillapodott. - És ha nem látnál a szemedtől, ő nem patkány, hanem mókus. - mondom még utoljára, mielőtt sarkon fordulnék, hogy visszamenjek eredeti helyemre, s folytassam a munkám ott, ahol abbahagytam. Azt hittem ennyivel már le van rendezve a dolog, és többet még csak rám se néz a csaj, de a szerencse még mindig nem pártolt át mellém. Azoktól a szavaktól viszont, amiket hozzám vág, felmegy bennem a pumpa, alig bírom megállni, hogy ne rontsak neki.
- Ha csak egy ujjal is hozzá mersz érni, esküszöm nem állok jót magamért. Világos? - kérdezem felvont szemöldökkel, s arcom egyre jobban vörösödik a dühtől. Senkinek nem engedem, hogy bántsa azt, akit szeretek, és Mogyoró már azok közé tartozik, nem engedem meg holmi kis rellonos csajnak, hogy bántsa, és ha ehhez meg kell küzdenem vele, ám legyen. De eddig még úgy áll a dolog, hogy semmi nem lesz, de csak addig míg nem nyúl ártó szándékkal a kis mókushoz.
- Hogy miattam kerülnél bajba? Megint? Ugyan, ne nevettess! Ha te normálisan tudtál volna akkor válaszolni arra az egyszerű kérdésre amit feltettem, akkor most nem kéne ezt csinálnunk. - mondom neki, a végén egy halvány fintorral az arcomon, majd Mogyorót visszateszem az asztalra, és folytatom a munkát, de azért a fél szemem rajta tartom a rellonoson.

Eris és a bünti

Ez a csaj kezd az idegeimre menni. De nyugi, amíg nem támad, nekem sincs okom rátámadni, legalábbis elviekben. GYakorlatilag pedig számtalan okom lenne rá, kezdve a múltkori esettel. De nem tehetem, azzal csak még nagyobb bajba kerülnék, amihez meg semmi kedvem. Megfordul a fejemben másik lehetőségnek az is, hogy egyszerűen nem veszem őt figyelembe, mintha itt sem lenne, de azt rögtön el is vetem, mert akkor talán gyávának nézne, és csak még tovább nyomatná a hülyeségeit, azt meg már nem bírnám tovább, így is mindjárt felrobbanok.
- Chh, bagoly mondja verébnek. - csak ennyit mondok, és már sarkon is fordulok, hogy visszamenjek a helyemre, de közben még a vállam felett hátranézek, és így folytatom: - És nekem vannak barátaim. Viszont neked kétlem hogy lennének.
Visszatérek a padló felsúrolásához, ami szerintem elég hamar megvan, végül is a Levitások nem esznek disznó módom, és nem volt tiszta mocsok a padló, szerencsére.
- Törődj a magad dolgával, és inkább takaríts, mint a szádat jártasd. - Felelem neki halványan elmosolyodva, majd mivel a levitás területtel már végeztem, így átmegyek a navinés területre. Itt ugyan kicsit közelebb vagyok Erishez, és érzem is  a belőle áradó negatív érzéseket, mégsem foglalkozom vele, mégcsak rá se pillantok, mintha itt se lenne, közben halkan dudorászni kezdem az egyik kedvenc dalomat, amit anyu szokott mindig énekelni, mikor takarít. Az idő többi része viszonylag gond nélkül eltelik, s most már Mogyoró is nyugton van, és csendben figyeli az eseményeket. Ezzel a résszel szerintem hamarabb meg is vagyok, mint az előbbivel, így jó alaposan kicsavarom a vizet a felmosórongyból, majd az egyik padra ülve várom hogy Eris is végezzen.

Eris és a bünti

- Szerintem meg a barátok épphogy segítik az embert, hogy erősebbé váljon. - Felelem, már teljesen nyugodt hangnemben, és normálisan. - Mert ha a barátaim nem lennének, ez a beszélgetés sem így folyt volna le. Barátokra mindenkinek szüksége van. - egészítem ki azt az egy mondatot, közben halványan mosolyra húzom a szám. Már nem is vagyok dühös, nem érzek olyan nagy ellenszenvet a lány iránt, sokkal inkább sajnálatot, és egy kis együttérzést. Nem is, igazából nem is megérteni, hogy ő mit érezhet, így nem tudok teljesen együttérző lenni vele. Nekem mindig volt egy igaz barátom, aki mellett nem éreztem magam egyedül, aki segített a bajban, én voltaképp soha nem voltam egyedül. De ez a lány, talán csak a szülei voltak ott neki, vagy még ők sem. Tisztán látszik, hogy még soha nem volt barátja, akiben megbízhatott volna, ezért vált ilyenné.
A bűntetőmunkát eztán folytatom, mintha mi sem történt volna, s mire végzek, már Eris is végez az Eridonos asztalsorral, s a saját asztalánál ül, teljesen egyedül. Megtehetném azt, hogy úgy teszek, mint eddig, hogy nem foglalkozom vele, és visszamegyek a szobámba, de nem, én hülye épp az ellenkezőjét csinálom. A vödröt, és a felmosórongyot az asztal mellé lakom le, Mogyorós beteszem a talárom tágas zsebébe, mivel már eléggé elfáradt szegény, és ott szerintem nyugodtan tud majd pihenni, ra is fér, az előbbi nagy sokkhatás miatt. Én pedig elindulok a rellonos asztalsor felé, pontosabban Erishez megyek, aki mellé le is ülök, egy barátságos, és kedves mosollyal az arcomon, amit eddig tőlem még soha nem láthatott, ha akarja ha nem. Na, erre mi lesz a reakciója?

Eris és a bünti

Néha már fel-felvillan annak a reménye, hogy Eris, talán nem is olyan rossz, mint azt először hittem, Sokkal inkább egy lány, akinek még soha nem is voltak barátai, így nem is érti meg, hogy mi abban a jó. Igen, jelen pillanatban így látom a helyzetet, de ezt inkább nem mondom ki hangosan, mert a végén még lecsapna mint a taxiórát. Miután végzek a takarítással, egyszerűbb lenne az a megoldás, fogom magam, és kimegyek a nagyteremből, mintha mi sem történt volna, de én nem így teszek. Helyette inkább épp az ellenkező irányba indulok el, amerre Eris is van, és erre szerintem ő sem számított - be kell valljam, először én sem -, de leülök mellé, megtartva a kellő távolságot, ami már nem zavaró. Mondjuk őt láthatóan már az is zavarja, hogy én ide mertem jönni, ezt a fintorából, és hanghordozásából következtettem ki.
- Tán nem szabad ide jönnöm? - kérdem,majd halkan elnevetem magam, ami teljesen barátságosan hangzik, és kedvesen, nem pedig olyan ellenszenvesen, mint ahogy ezelőtt beszéltem hozzá. Bár akkor még másképp vélekedtem róla,de pár perc alatt sikerült megváltoztatnia a nézetemet, és most már próbálok azon lenni, hogy összebarátkozzak vele, bár tudom, hogy az nem lesz könnyű falat.
- Csak beszélgetni szeretnék. - Bököm ki végül a választ a kérdésére, közömbös hangnemben, és egy félmosolyt megeresztek a lány felé. Remélem most már valamennyire megenyhül, és szóba elegyedik velem, kedvesebb hangnemben. Ha viszont nem, akkor inkább elmegyek innen.

Eddie

Na szóval, akkor vegyük át, hogy milyen óráim lesznek még. Most van egy lyukas órám, a következő pedig jóslástan lesz, azután pedig reptan, és egy bűbájtan. Remek, akkor valamelyikre, mondjuk a következő órára, amim lesz, nem ártana valamit tanulni, vagy könyveket átnyálazni, hogy egyáltalán legyen valamicske fogalmam arról, hogy mi is ez az egész, mert jelen pillanatban semmit nm tudok. Jó, ez talán egy egy kicsit túlzás, nem igaz hogy semmit nem tudok, csak nagyon kevés annak a száma, amit tudok. Mivel lyukasórám van, így legalább át tudok nézni egy esetleg két könyvet is, tanulás címszó alatt. Jobb mintha megint büntit kapnék mert olyan emberbe botlok, aki még csak hírből sem ismeri a kedvességet. A könyvtár felé veszem az irányt, mivel ott valamelyik nap láttam egy könyvet, aminek a címe elég érdekesen hangzott, nem mellesleg pedig a jóslástanhoz kapcsolódik, szóval duplán jó. Mogyoró most kivételesen nem követ, mivel ilyenkor, mikor órák vannak berakom őt az állatsimogatóba, aminek nem igazán szokott örülni. Inkább lenne velem, és menne órákra, minthogy több állattal legyen összezárva. Először még szökéssel is próbálkozott, az nem sikerült neki, így kénytelen volt beletörődni, hogy délelőttönként nem lehet velem. Hamar elérek a könyvtárba, bár az már egy kisebb fejtörést okoz, hogy hol is láttam azt a könyvet, de végül is megleltem. Visszamegyek az asztalokhoz, ahol csak 1-2 diák van, kiknek szintén nincs most órájuk, és gondolom ezért választották a könyvtárat, pihenés, olvasás céljából. Kinyitom a könyvet, s elkezdem olvasni.

Eddie

Ez a könyv valóban nagyon jó, legalábbis szerintem az. Mondjuk én szeretem a jóslástant, ezért érdekelnek is az ilyen dolgok, és így le is foglal 1-1 ilyen könyv olvasása. Mondjuk engem bármilyen könyv lefoglal, csak legyen jó vaskos, és legyen értelme, ne csak valami fura hablaty legyen az egész, aminek semmi értelme. Szokásomhoz híven, most is teljsen belemerülök a könyv tartalmába, egyre jobban rabul ejt, s én kizárok minden zavaró tényezőt, ami gátolna abban, hogy teljes mértékben a könyvre koncentráljak. Magyarul nem foglalkozom a külvilággal, még egy kis légy zizegését sem hallanám meg, ha mindenki teljes csöndbe burkolózna. Én mindig ezt szoktam csinálni, így legalább könnyebben megértem a könyvet, és az esetleges rejtett mondanivalóját, amit át akar adni az olvasónak. Ebben a könyvben mondjuk ilyenről sző sincs, mert ez csak kész tényeket közöl, és olyan dolgokat, amik mindenki száméra könnyen megérthető. És termésteresen a jóslástanhoz kapcsolódik. Különféle jóslási módszerekről van benne szó, mik mind egytől egyig nagyon érdekesek, és könnyen megérthetőek. Az ember nem is gondolná, hogy ennyiféle jóslási fajta létezik, de igen, s mindegyik más és más, különböző, de mégis vannak köztük hasonlóságok. Olvasásomból egy nagy puffanás ránt ki. Fejemet a hangforás irányába fordítom, és meglátok egy srácot azt egyik polcsornál, mellette pedig több könyv is hever a földön. Senki nem menne oda segíteni neki, neem, inkább nézik őt, és halkan kuncognak rajta, hogy milyen béna. Na, ilyen faragatlan embereket is ritkán lát az ember, nem hogy segítenének neki, nem az náluk úgy látszik luxus. Így kénytelen vagyok én felállni, és odamenni hozza, de még mielőtt ezt megtenném, egy szúros pillantást vetek rájuk, mire azonnal elhalgatnak. Legalábbis addig, míg el nem megyek onnan.
- Szia! Segíthetek? - kérdem, majd meg sem várva válaszát leguggolok, hogy felszedjek néhány könyvet.

Eddie

A srác kis műsora kizökkent a könyvből, és ismét visszacsöppenek a valóságba, ami jelen esetben nem túl kedvező a srácnak. A mutatványát, vagyis hogy véletlenül leboritott néhány - tucat - könyvet a polcról, jó kedvre derítette az itt jelen lévő néhány diákot. Persze csak bennem van annyi kedvesség, és jóindulat, hogy segítsek szegény gyereken, mert a többiek a fülük botját sem mozdítják, csak röhögcsélnek magukban. Odamegyek, és megkérdezem, hogy segítsek-e, de persze választ nem igazán várok, mert nálam ez már alap dolog, hogy segítek. Nem bírnám végignézni, hogy ő itt egyedül szenved a könyvekkel, a többiek meg csak nevetnek rajta. Mondjuk megtehetném azt is, hogy kisétálok, én mégis ezt a megoldást választom. A könyvek végül hamar a helyükre kerülnek, és sor kerül a bemutatkozásra is.
- Nincs mit. - Felelem egy mosoly kíséretében. - Én Keiko vagyok. - mutatkozom be. Látom, hogy kicsit zavarja, ami az imént történt és talán kellemetlenül érzi magát emiatt, így valamit mondanom kell, hogy megnyugtassam. - Velük meg ne foglalkozz - mutatok hátra a még mindig halkan nevetgélő néhány gyerekre. - Az ilyen bárkivel elofordul. Nem akarsz leülni? Gyere. - invitálom őt az asztalhoz, oda, ahol én is ültem, s a könyv még mindig ott van, kinyitva ugyanannál az oldalnál, ahol otthagytam.

Eddie

A srác, aki az Eddie névre hallgat követ az asztalhoz, ahol előzőleg hagytam a könyvet, ahová le is telepszünk. Időközben az a néhány diák, aki itt volt már fel is szívódott, így csak mi ketten vagyunk, még persze a könyvtáros, de ő el van foglalva a saját dolgaival, még azzal sem foglalkozott különösebben, hogy Eddie ekkora hangzavart csapott, csak egy rosszalló pillantást vet felé, ezzel el is intézi a dolgokat.
- Levitás vagyok. És te? - kérdem egy halvány mosollyal az arcomon, majd ismét kezembe veszem a könyvet, majd folytatom az olvasást, hisz ezért jöttem ide, és szerintem Eddienek is az a feltett szándéka, hogy a tudásának skáláját színesítse, vagy csak egy jót olvasson. Csak pár sorral jutottam tovább, mert figyelmemet folyton elterelte a mellettem ülő srác, noha semmit nem mond, vagy tesz, csak olvas ő is. De társaságban valamiért nem tudok az épp olvasott könyvre figyelni, hanem inkább beszélgetnék azzal, aki a társaságomban van. És most is ez a helyzet, így leveszem a könyvet, és egy bájos mosoly kíséretében Eddiere nézek.
- Hányadikos vagy? Bár ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy gólya vagy. - vigyorgok a srácra. Remélem eltalálom, hisz a megérzéseim általában jók szoktak lenni, és ez is az volt.

Eddie

Szóval eltaláltam. Ezaz, nem vagyok olyan szerencsétlen, sőt ehész ügyes vagyok. És az, hogy ő is levitás, csak jobban feldob mert akkor valamilyen szinten hasonlítunk. Legalábbis szerintem igen, hisz ha levitás, akkor nem különbözhetünk annyira. Vagy igen? Hát nem tudom, ez majd kiderül idővel. De az már egy jó pont, hogy szeret olvasni, legalábbis csak ezt tudom leszűrni abból, hogy eljött ide szabadidejében, és négy könyvet is kiválasztott magának.
- Én már egy éve itt vagyok. Mivel másodikos vagyok. Szoval nekem ez a második évem. - felelem kérdésére, mondjuk szerintem ugyanazzt elmondtam háromszor is, csak más formában, de mindegy, az a lényeg, hogy megértse. És tuti hogy megérti , hisz levitás a srac, bár nem mintha mások nem értenék meg, de... na mindegy. Érzem rajta, hogy még midig egy kicsit furán érzi magát az előbb történtek miatt, így egy bátorító mosolyt intézek felé, s remélem leveszi ebből a célzást, hogy azt akartam ezzel mondani, nyugodjon már már meg végre, nincs semmi probléma. Ilyenek mindenkivel előfordulhatnak, szerintem még én is képes lennék ilyenekre, sőt tuti, hogy képes lennék elbénázni valamit. De én nem izgatnám magam ilyeneket percekig, csak jót röhögnék az egészen, és élném tovább az életemet, mint eddig is.
- Igen nagyon szeretek. Legalábbis azóta, hogy jobban összebarátkoztam a többiekkel. Mert amúgy csak kényszerből jöttem ide, apám "parancsára" - fejtem ki, s végére még egy grimaszt is teszek, s az ujjaimmal macskakörmöket is mutatok a "parancsára" szónál, de a végén elnevetem magam, de csak halkan, hogy a könyvtár csendjét, és békéjét ne zavarjam fel. - Igen sokan vannak, de ez igazából nem is baj, legalább soha nem érzed magad egyedül. Még akkor is akad egy jó beszélgetőpartnered, mikor egyedül akarsz lenni. Ezt tapasztalatból mondom, velem is megesett már az ilyen. - mondom, közben kezemben a már csukott könyvet forgatom jobbra-balra.

Eddie - zárás

- Óh, sokmindenkivel. De most inkább nem kezdeném el sorolni, mert ha valóban még csak pár hete vagy itt, akkor a nevek nem igazán mondanának sokat. - felelem vigyorogva. Felsorolhatnám amúgy a fél levitás gárdát, ha nem többet, mert itt, a kékeknél nincs olyan akit ne kedvelnék, és szeretnék. - A többi házba is viszonylag rendes emberek járnak, a maguk módján persze. Bár vannak kivételek. - itt most a rellonra gondolok, de ki nem mondom, mert azért ott is van néhány rendes gyerek. Gondolok itt Domira, aki tőlünk ment át. És persze olyanok is akadnak ott mint Eris, aki teljesen, a legutolsó, legkisebb porcikájáig rellonos. - De persze a Levita a legjobb. Szóval jó helyre kerültél. - fejezem be végül vigyorogva. Talán kicsit elfogult vagyok a házammal kapcsolatban, de hát ki nem lenne az? mindenkinek a saját háza a legjobb, és ezzel én sem vagyok másképp. Aztán hirtelen egy csomó diák áramlik be a könyvtár ajtaján, amit én kicsit megdöbbenve nézek végig. Talán vége van az óráknak? De az akkor ez azt jelenti, hogy nekem sietnem kell, mert nekem most órám van, szóval sietnek kéne,ha nem akarok elkésni. Márpedig én nem akarok, mivel Jóslástan órám lesz a következő, arra pedig mindenképp időben akarok odaérni, de ahoz már most el kéne indulnom.
- Jaj, máris vége az órának? Huh, akkor nekem mennem kell, hogy el ne késsek az órámról. -mondom, egy vigyor kíséretében, majd a könyvet gyorsan visszaviszem a helyére. Mikor visszaérek az asztalhoz, Felveszem a táskám, s mosolyogva fordulok Eddiehez. - Akkor szia. Majd máskor találkozunk. - köszönök el tőle, és már el is viharzom, egyenesen a jóslástanterem felé.

Ombozi Noel
November 5. valamikor a hajnali órákban
ruha

Hogy milyen gyönyörű ez a rét. Csodálatos, talán, sőt biztosabb szebb is, mint a tündérkert a levitában. Olyan szép zöld a fű, és szép színesek a virágok. És az ég, hát az elképesztően szép kék, egyetlen felhő sem rondít bele a képbe. Elterülök a füvön, ami nagyon puha, és hihetetlen, de bársonyos is. Minden olyan tökéletes, örökre itt maradnék. De várjunk, valami neszt hallok, mi egyre csak hangosodik, mintha ezernyi apró állat rohanna felém. Gyorsan felülök, és még is pillantom azt a nagy csapat mókust, akik mind felém tartanak, szélsebesen, s én becsukott szemmel várom a végeztem...
Mogyoró, tudhattam volna. Vajon mi baja lehet? Ilyen nem szokott csinálni soha, most viszont elég türelmetlennek tűnik. Mintha akarna valamit, ami nagyon fontos, legalábbis a számára. És ezért kaparássza az arcom, hogy felkeljek. Mikor aztán eléri célját, és nekem sikerül kinyitnom a szemem, lemászik rólam, az ajtóhoz szalad, és azt kezdi el kaparászni. Kénytelen-kelletlen feltápászkodom hát, hogy kinyissam neki az ajtót, menjen csak amerre akar, úgyis vissza fog találni. Már épp indulnék vissza az ágyamba, azonban a kis szőrmók nem így gondolja, csak néz rám nagy, kérek szemeivel, egy tapodtat sem mozdulva az ajtóból. Egy hosszúra nyújtott, halk sóhajtással jelzem, hogy megadom magam, és vele megyek, bármerre is szándékozik menni. Ekkor aztán ismét szaladni kezd, pontosabban ugrándozni, én viszont alig tudom őt, mivel kicsit gyorsabb, mint én. Nem tudom hova akar menni, de elég messze a levitától, arra rájöttem. Aztán mikor már a bejárati csarnoknál tartok rájövök mindenre. A kis mókus a konyhába akar eljutni, de egyedül nem mert jönni. De mégis mit akar ő a konyhában? És ilyen korán? Még elég sötét van, és mindenki alszik, csak én nem, még persze Mogyoró, és mint utólag kiderül a manók nagy része sem, mert mikor óvatosan benyitok, néhányan már szorgoskodnak a tűzhelynél. Mogyoró önállósítva magát felugrik az asztalra, és vesz a tál mogyoróból, ami ott van az asztalon. Áá, szóval éhes a lelkem, és ezért akart idejönni. És ezt a manók szótlanul, mosolyogva tűrik. Bár már megszokták a kis állat jelenlétét, és mindig raknak ki mogyorót neki, szóval érthető, hogy ez most sem zavarja őket. Hát, ha már itt vagyok, akkor nem megyek el üres hassal, ugyanis megkordul a gyomrom az itt terjengő illatoktól. Gyorsan leülök a székre, és kérek egy sonkás-salátás szendvicset, meg egy kis teát, amit hamar még is kapok, és én hozzá is látok a kicsit nagyon korai reggelimhez.

Noel

Édes, szép álmomból keltett fel ez a kis rosszcsont, aki nem is zavartatja magát emiatt, mintha teljesen természetes dolog lenne az ember az éjszaka közepén felébreszteni. Na jó, nem az éjszaka közepén, mert a keleti szárnynál az ablakban, mintha valahol messze a horizonton, valami apró fényességet láttam volna, ami csak a nap lehet, magyarán szólva, már hajnal van. De akkor is, egy normális ember ilyenkor még az igazak almát alussza. Kivéve én, mivel ez a kis szőrgombolyag felkeltett. Jó, tudom, hogy nem kéne őt okolnom, emiatt, hisz csak egy állat, de mindegy is, a lényeg, hogy most már fenn vagyok, és tuti nem fogok tudni ma már visszaaludni. De hát ez van, ezt kell szeretni. És most itt vagyok a konyhában, kora hajnalban, egy szendvicset eszek, miközben Mogyoró a kedvenc eledelét eszi, vagyis mogyorót. Nem hittem volna, hogy én ilyen korán itt fogok kikötni, a konyhában, egy sonkás szendvicset fogyasztva. A képbe ekkor egy srác lép be, ki nem tűnik idősebbnek nálam, szóval tuti nem prefi, vagy egy felsőbb éves, így nyugodtan eszem tovább, s a "jó étvágyat" kívánságot egy fejbiccentéssel lerendezem, lévén a szám tele van, és az illem ugye azt diktálja, hogy teli szájjal nem illik beszélni. Kérdésére aztán lenyelem a falatot, mielőtt válaszolnék.
- Egyik sem. Ez a kis dög ébresztett, mert kicsit megéhezett. Nekem eszem ágában nem állt felébredni. - felelem, közben fejemmel Mogyoró felé bökök, ki mohón eszi a mogyorót, s még csak a figyelmével sem méltat minket. - Na és te? Talán nem tudsz aludni? - kérdem a srác zöld íriszeibe nézve. Miután sikeresen lenyelem az utolsó falatot felállok, és odamegyek a hűtőhöz, mert tudom, hogy kell ott lennie valamilyen sütinek is. Ott mindig akad valami édes, krémes édesség, e most sem kell benne csalódnom, találok is egy szelet csokis tortát. Kiveszem, majd mikor megfordulok, és indulnék vissza a helyemre, nem nézek a lábam elé, s ez lesz a vesztem, mert valahonnan a semmiből ég manó terem előttem. Én pedig nem veszem őt észre időben, így sikeresen megbotlom benne, és a földre kerülök, alám pedig a tortaszelet. Óh, hogy lehetek ilyen béna. Na tessék, most az a srác tuti ki fog röhögni. Ezt szépen megcsináltad Keiko, csak gratulálni tudok.