Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Napok óta nehezen tudok elaludni a stressztől, amit az új tantárgyak váltanak ki belőlem. Amint lehunyom esténként a szemem, az aznap tanult ismereteken kezd el kattogni az agyam. Múltkor arra keltem, hogy összeizzadtam a pizsamámat, ezért az éjszaka közepén kellett átöltöznöm. Most se jobb a helyzet. Úgy érzem, hogy hiába volt a nyári felkészítő, még így is alig tudok valamit a varázsvilágról. Kérdezni is félek, nehogy kinevessenek a többiek. Szóval szerintem elég nehéz és szerencsétlen a helyzetem...
Úgy döntök végül, hogy valamikor éjfél után elhagyom a körletet. Tudom, hogy nem kell nagy mozgásra számítanom. A többiek elmondása szerint gyerekjáték kilógni, egyedül a járőröző prefektusoktól kell tartanom, akik előszeretettel csípik nyakon a korombelieket, hogy aztán különféle büntetőmunkákat szabjanak ki. De ha szerencsém van, akkor Dana előtt bukok le, akit aligha zavarna, hogy a folyosókon lófrálok, így legrosszabb esetben is csak visszakísérne a Levitáig. Nem utolsó sorban nemes cél vezérel, ami belátásom szerint szintén enyhítő körülmény.
A megszokott útvonalat követem, nehogy eltévedjek. Minden helyiséget nem ismerek még, de a tanulószobában már volt dolgom. Ha nem tudok aludni, akkor töltsem el hasznosan az időt, és inkább előrehaladok az anyagban, hogy napközben több szabadidőm legyen, nemde? Köpeny van rajtam, amit a világoskék pizsimre vettem fel. A papucsomban igyekszem úgy lépdelni, hogy ne legyek hangos. Úgy tűnik, hogy ez sikerül is, hiszen valamilyen csoda folytán elkeveredem az esti homályban a célig, ahova nem hiszem, hogy bárki is betérne, hiszen mégis ki feltételezné, hogy pont itt lógna valaki? Gyertyát gyújtok és egy fotelban törökülésben kézbe veszem a bűbájtan könyvet, ami a szorgalmi megírásához kell.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

A viaszgyertya lángja lassú táncba kezd az asztalon, halovány fénye pedig sejtelmes árnyékot vet a falakra. A félhomályban közel kell hajoljak a könyvhöz, hogy olvasni tudjam a betűket, de perceken belül érezni kezdem, hogy ez komoly kihívás elé állítja a szemem. Csend van, csak a halk szuszogásomat hallom a szobában. A könyvek illata közt talán hamarabb elálmosodom majd, addig is igyekszem minél gyorsabban az olvasmány végére érni, hogy a túlzott erőlködéstől ne romoljon a látásom. A varázslás alapjairól szól ez a rész, úgyhogy nagyon meg akarom tanulni. Érteni szeretném a mágiát, ami engem is átsző, és különös módon egyedüliként örököltem a testvéreim közül, de egyúttal hiányzik apámból, aki viszont aranyvérű családba született. Azt érzem, hogy ha most nem szerzek kellő tudást, nem leszek képes a bonyolultabb bűbájok végrehajtására. Most is milyen jó lenne, ha egy erősebb világító bűbájjal mellőzhetném a gyertyafényt!
Az ismeretlen hangtól egy pillanatra megemelkedem a fotelben, mint aki éppen felugrani készül, na de törökülésben ülve ez nem olyan egyszerű. Ösztönösen hajolok el a fiú vészesen közeli arcától. A könyvet dühösen csukom össze, majd a félelemtől és csalódottságtól vegyes arcommal mérem végig a titkos jövevényt. Vajon mióta figyelt a hátam mögött? És miért nem hallottam meg a közeledését? Még jó, hogy nem sikoltottam fel az ijedtségtől, pedig közel voltam hozzá. Látványosan a szívemhez kapok, ami mintha egy pillanatra megállt volna, de most ezerszer hevesebben ver, mint korábban, majd kipréselek magamból néhány szót.
- Rohadt vicces ijesztgetni másokat, mondhatom - sziszegem felé bosszúsan. - Azt akarod, hogy meghallják, hogy itt vagyunk? - értetlenkedem felvont szemöldökkel, az elővigyázatosság kedvéért suttogva, de indulatosan beszélve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Napról napra kevésbé félek a szfinx rejtvényétől. Először tartottam attól, hogy kinn maradok éjszakára, de ha nagyon nehéz feladványa is van, általában mindig jön valaki, akivel összedugva a fejünket megszüljük a megoldást, és ilyenkor még jól is esik, hogy van kivel beszélgetnem.
Az órák után vidáman slattyogok a körletünk bejárata felé, hogy végre lepakoljam a tankönyveimet és elmehessek enni a nagyterembe. A folyosón azonban egy furcsa figurát pillantok meg. Nem vagyok itt olyan régóta, nem ismerhetek mindenkit. Szent meggyőződésem, hogy a rellonosok felét például még nem is láttam, annyira elbújtak az alagsorban. A srác elég feltűnő jelenség, hogy mit ne mondjak. Az öltözködése, no meg amiket varratott magára... Biztosan nem én vagyok az első, aki ma megbámulja. Aztán a piercingek és fültágítók! Az első gondolatom, hogy a gyereket mégis hogy engedhetik így az iskolában közlekedni, s már el is kezdem darálni magamban a házirendet, az öltözékre vonatkozó passzust keresve.
De mielőtt tovább folytatnám... Ha még nem szekálták szét a külseje miatt, akkor biztosan veszélyes. Ezért állhat a szabályok felett. El is akadok a szöveg felidézésében, mikor meglátom a kezében a lejátszóját. Basszus, hónapok óta nem láttam varázstalan eszközt, még szép, hogy felcsillan rá a szemem. A kastélyban csak a megbűvölt gramofonokon élvezhetem a zenéket. Hallottam persze, hogy rúnázással használható néhány kütyü, de nem sok diák rohangál itt ilyenekkel. Nem divat, de nem is olcsó mulatság.
Így cövekelek a falnak támaszkodva, elfeledkezve arról, hogy mióta is nézem. És hogy ez egy idő után látványos tud lenni, az egészen nyilvánvaló. Lefagyok, ahogy hirtelen rám néz, és csak nagyokat pislogok rá bamba arccal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Nevetése sokáig visszhangzik még a fejemben, amitől egyre kényelmetlenebbül kezdem magam érezni. Bakker, mintha a falhoz beszéltem volna, semennyire sem hajlandó visszavenni a hangerőből! Ennek így nem lesz jó vége... Az egész egy rossz álomra emlékeztet, én pedig hiába kezdem csipkedni a karomat, nem ébredek fel. Érzem, hogy testem minden porcikája megfeszül a félelemtől, ahogy belenyomom magam a fotelba, így próbálva menekülni az idő közben a karfára csüccsenő betolakodó ellen, mindhiába.
Pofátlanul bátor a fiú. Nem tudom, hogy hány éves, de mintha kicsit túl nagy lenne az önbizalma. Mielőtt bármit is tehetnék, ujjaival végigsimít az államon, s én hiába húzódom el arcától, erővel kényszerít farkasszemet nézni önmagával.
Nyelek egy nagyot, a sápadtságot pedig felváltja a szégyentől vörös fejem. Szavai felidézik bennem valamennyi általános iskolai szekálásom emlékképét. Minden erőmmel a pajzsként funkcionáló könyvembe kapaszkodom, mintha ezzel megvédhetném magam kínos és félreérthetetlen közelségétől. Izzadt ujjaim a szorítás hatására nyomot hagynak a papíron.
- Mi másért jöttem volna? - vonom fel a szemöldököm, pislogva párat értetlenül. Forró vagyok, de mintha fáznék is. Mikor lett itt ilyen hideg? A növekvő félelemtől reszketni kezdek, de próbálom megőrizni maradék lélekjelenlétem. Nagy levegő, kifúj. Ezt ismételgetem, mégis kapkodva veszem a levegőt.
Könnyedén csavarja ki kezemből a könyvet, ami hangos csattanással ér földet valahol. Újabb ok, hogy összerezzenjek. Dühös tekintetemet az övéibe fúrom, úgy próbálok nyomást gyakorolni rá, de ő erősebb nálam. Egyik kezemmel a karját ragadom meg, míg másik tenyeremmel a mellkasát érintve próbálom ellökni magamtól, hátha így végre kimászik a képemből. Kérdés, mennyire lesz sikeres az akció, máskülönben védtelenül állok majd vele szemben.
- Csak sejtem, hogy mire gondolsz, de remélem viccelsz... - motyogom halkan, ahogy végigmérem magamnak, elidőzve egy-egy arcvonásán, már amit a gyertyafényben élesen kivehetek. Szívem a torkomban dobog. Egy oldalsó pillantással veszem észre a karjaimon égnek álló apró szőrszálakat a libabőrtől. Azt azért nem most, és nem így képzeltem el anno.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Túlságosan is feltűnően bámészkodom, amiért súlyos árat kell fizessek. Hirtelen pillantásától földbe gyökerezik a lábam. Most mi legyen? Nem szeretnék elhaladni mellette ezek után. A körletem felé viszont kénytelen lennék mégiscsak arra menni. A fiú ráérősen megindul felém, tetoválásai egyre inkább kivehetőek lesznek számomra, ahogy az is nyilvánvalóvá válik rövidesen, hogy jóval magasabb nálam. Mit is vártam, nem vagyunk egy évfolyam. Ez az edzettségében is látszik, szóval amúgy minden szempontból alulmaradnék egy esetleges konfliktusban. Igen, ahogy hallom, a hangját se fél használni.
Durva kérdésére lesütöm a szemeimet, majd bűnbánóan megrázom a fejem. Már olyan közel van, hogy rá se merek nézni - pedig nagy a kísértés! -, ezért a folyosó különböző pontjaira helyezem a tekintetem.
- Nem, én nem... - tiltakozom a kijelentéseire, majd eggyel hátralépek, hogy a köztünk lévő távolság ne legyen olyan feszélyező. - Én nem is poénkodtam! Ne haragudj, hogy rád néztem - erősködöm neki, hátha ezzel menthetem a menthetőt. Na jó, ez az utolsó mondat egy kicsit félreérthető. Most nagyon vigyáznom kell, hogy ne öntsek olajat a tűzre. A kínos csend ellen azt hiszem, a kommunikáció lenne a legjobb megoldás, még mielőtt tettlegességig fajulnának a dolgok, amit nyilvánvalóan nem szeretnék. Azon kezdem el magam törni tehát, hogy valami frappánssal terelni tudjam a témát, és akkor hátha az indulatai is csillapodhatnak. A képzeletbeli villanykörte azon nyomban égni kezd a fejem felett.
- Nos, én csak... csak... csak izé. Azt néztem, hogy mivel hallgatsz zenét. Jó újra mugli technológiát látni a kastélyban - hebegem, és még egy kínos mosolyt is erőltetek az arcomra. Klassz lenne egy ilyen nekem is, egész nap nyomnám a zenéket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Még mindig itt van. Még mindig előttem rontja a képet. Lassan már úgy érzem, hogy konkrétan rajtam van, fojtogatóan közel. Én pedig naivan levegőt se merek venni, mintha attól tartanék, hogy azzal végképp eggyé válnék a fiúval úgy, ahogyan abba ma este bele se mernék gondolni.
Ujjait kezem köré fonja, amely az utolsó reményem is volt egyben attól, hogy megmeneküljek. Már gyenge rászorításától is izzadni kezd a bőröm. Ajkaim szólásra nyílnak, de aztán megakad bennem a szó, és csak riadtan nézem végig, ahogy a hangszíne az áprilisi időjárásnál is kiszámíthatatlanabbul váltakozik, nagyzolás nélkül másodpercről másodpercre. Sóhajtok egyet. Márpedig ez valamiféle személyiségzavar lesz...
- Nem ismerlek - forgatom meg a szemeimet a kérdésre, és ezzel talán nem bántom meg őt. Nem szeretném, ha még jobban elveszítené a fejét miattam. A szavaknak mindig nagy ereje van. Most különösen. Erővel itt nem megyek sokra. Általában nem vagyok beszédes, de jól tudok fogalmazni, ha egy kicsit megerőltetem magam. Meg kell tudnom a motivációit, és tisztázhatjuk a helyzetet.
- Ne haragudj, ha bármi rosszat tettem, én csak tanulni akartam itt - fakadok ki mégis remegő hangon. A szemem alatti halvány karikák kezdenek eltűnni az izgalomtól, közben a kobakomat fájóan nyomom a fotelnak, de a srác tömege túl jól ellensúlyoz ahhoz, hogy ne boruljunk fel. A képembe mászik, érzem ahogyan kifújja a levegőt, én pedig azt lélegzem be mintegy méregként. Még illatos is meglepően kellemesen hat. Már-már megnyugtatás ez a nehéz pillanatokban. Én este mostam fogat, de azóta jó pár óra eltelt, fogalmam sincs, hogy milyen a szájszagom. Hátha elnyomja a mentol-illat és nem fogja érezni, ahogy kipréselem a fogaim közül a kérdésemet, vagy az is jó lenne, ha elüldözhetném vele.
- M-mit szeretnél? - pislogok rá nagyokat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Oldalra billentett fejjel vonom fel a szemöldökömet, amikor nem egészen értem, hogy miért hagy fel hirtelen az agresszivitással. Összezavarodik és leesik neki, hogy ártatlan vagyok. Siker! Ezek szerint jól érvelek, és igenis nagy ereje tud lenni a szavaknak. Viszont mi lett volna, ha nem így reagálok, és mondjuk provokatívan nekiállok vele kötekedni? Vagy esetleg eleve azért kezdtem volna el bámulni őt, hogy összeugorjunk? Nem tudom, hogy azok a karok egy erősebb ellenfél esetében is képesek lennének-e megvédeni a srácot, ha valaki esetleg másképp reagálna a viselkedésére.
Sajnálóan nézem őt végig, ahogy a tenyereibe temeti az arcát, én pedig kezdem magam nagyon kellemetlenül érezni. Olyan furcsa, mégis az igazságérzetemnek tetsző, hogy a végén még ő kér bocsánatot tőlem, mielőtt bármi rosszat is csinált volna. Na jó, a káromkodásai elég durvák voltak, ritkán mondanak nekem ilyen cifrát az iskolában.
Igazából egy kicsit ez a védekezési mechanizmusa is megijeszt, amit emleget. Remélem nem valami pszichopata a fiú, akinek a hullámzó hangulatától a jövőben tartanom kell. Nem világos előttem, hogy miért alakulhatott ki ez nála, de ellentmond annak, hogy cserébe még feltűnőbben nézzen ki. Azután kezdődhetett volna, hogy így kipingálta magát?
- Öhm, nézd, nem haragszom. Felejtsük el ezt az egészet, és... nem tudom - vonok vállat, szám szélén halvány mosollyal. - Azért meg nem értem, miért lepődsz meg, hogy rád néznek. Nem sok diák van, aki ÍGY néz ki - harapom el el a mondat végét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Valami megmozdul bennem. Itt nem kell különösebben rosszra gondolni, de minél több idő telik el a titokzatos sráccal, annál inkább töröm a fejem a megoldáson, hogy véget vehessek intim pillanatainknak, még mielőtt valaki rajtakapna minket a tanerők és a gárda részéről. De igazából egy diák is épp elég ok a pletykaáradat megindulására, és már látom is magam előtt a lejáratócikkeket az iskolaújságban. Összeszorul a szívem már a gondolattól is, hogy én elsőévesként ezt a fogadtatást és hírnevet érdemlem itt.
Lélegzet-visszafojtva tűröm, ahogy szippant egy mélyet a közelemből, de megvető tekintetemről leolvashatja, hogy kissé unalmassá kezd válni a performansza. Merthogy azért nem tűröm az örökkévalóságig, hogy csak úgy szórakozzanak velem. Nem egy rongybaba vagyok, vagyis hát gőzerővel azon vagyok, hogy ne legyek az. Akárhogy is, még mindig erősen a fiú hatása alatt állok, kipirosodott arccal, rettentően zavarban érezve magam a simogatásától, de átmenetileg felhagyva az ellenállással. Megköszörülöm a torkom és egy nagy levegőt veszek.
- Te most... szerintem... viccelsz - préselem ki magamból a szavakat lassan, egyesével. Lehelete libabőrössé tesz, egészen furcsa érzés. Puha kezei mellkasomig csúsznak, majd tovább is haladnak, gyengéden csiklandozva ahol csak hozzám ér. Na, ezt azért nem igazán kéne hagynom, úgyhogy megpróbálom elkapni a karját, még mielőtt túl messzire menne, hogy aztán erővel maga mellé szorítsam, ha tudom. Jó lenne, ha ott is hagyná.
- Ittál valamit? Vagy nem értelek... Mások ezért már úgy pofán vágtak volna, hogy nem szórakoznál többé. - mosolyodom el, megkísérelve felkelni a fotelből. Meglesz persze a böjtje, ha elered a nyelvem, attól tartok. Az előbb még kvázi megzsarolt, hogy tegyem amit mond, kíváncsi lennék a szankciókra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

- Nyugi, láttam már rosszabbat - veregetem vállba a vallomása után. Hangom vigasztalóan cseng, ahogy felidézem kobakomban a felső tagozat szörnyűségeit, amit olykor újból átélek a rellonosok zaklatása által. Az, hogy rám kiabál és megindul felém, miközben elhord körülbelül mindennek, nem is igazán tekinthető támadásnak szerintem. Egy hajszál híján múlt, hogy ne legyen belőle tettlegesség, de előbb vagy utóbb tényleg eljutok odáig, hogy az ilyenek már leperegjenek rólam. Mindenesetre a fiú kiabálását nehezen fogom elfelejteni... Nem szeretem, ha indulatosan szólnak hozzám.
- Megbocsátok - ha ezt akarja hallani, hát tessék. Arcom komótosan húzódik széles mosolyra, és amilyen ártatlanul néz rám, úgy halványodik bennem az előbbi támadó tekintete. Tartok még tőle valamennyire, de már sokkal kevésbé tűnik ijesztőnek a külseje. Talán csak kezdem megszokni.
Testsúlyomat egyik lábamról a másikra áthelyezve billegek. Hallgatok, mert most annak van itt az ideje. Barátságos szemeim arról árulkodnak, hogy nyugodtan megoszthatja velem a gondolatait, hiszen sokszor az a legjobb, ha kibeszéljük magunkból azokat a dolgokat, amik nyomják a lelkünket. Nem merek közbevágni, csak olykor bólintani egy aprót. Próbálom megérteni a srácot, még ha ez nehéz is az eltérő stílusunk miatt. Viszont amit mond, az nagyon is érthető, de csak a sztereotípiákat erősíti bennem.
- Nem megvetően néztem rád, csak furcsán. Mert nem nézel ki hétköznapinak. Ráadásul mugli eszközzel mászkálsz egy varázslósuli folyosóján - javítom ki, megmagyarázva a viselkedésemet. Mégis mit várt, úgy őszintén? - Sajnálom, hogy piszkálnak. De az emberek ilyenek, nem tudsz mit csinálni, bárhogy nézel ki, nem úszod meg teljesen. Én is szívtam vele egy csomót. Néha még most is - sütöm le a szemeimet újból, de talán sikerül lelket öntenem belé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Izgatottan fürkészem az arcát, máskor pedig a felsőtestemen végigsimító ujjait. A következő lépését próbálom kitalálni, ami nem is olyan könnyű feladat. A fiú a semmiből tűnt fel, rendkívül elszánt. Céltudatosnak hinném, mégis kiszámíthatatlanul kezd el viselkedni azért, hogy összezavarjon. Szerintem élvezi, hogy hülyét csinálhat belőlem. Először azt hittem, hogy veszélyes, de ha bántani akarna, már rég megtette volna. Valamiért az az egy gondolat motoszkál a fejemben, hogy akar tőlem valamit. Mármint, ez eléggé félreérthetetlen, ha a tapasztalataimra gondolok. De mégsem áll össze a kép, és nem merem elhinni, hiszen nem így szoktak udvarolni a másiknak. Szórakozásnak pedig túl sok, amit megenged magának az önbizalma.
Egy határozott mozdulattal rántja be magát a pólóm alá. Hideg keze késszúrásszerű fájdalmat idéz elő a bőrömön ott, ahol hozzám ér, megfeszítve egész felsőtestemet. Hangosan felszisszenek, védekezésképpen pedig behúzom a hasam, de a kellemetlen érzés máris enyhülni kezd, ahogy hozzászokom az idegen érintéshez.
Szétnyitom ajkaim, de még mielőtt bármit is válaszolhatnék, a srác megcsókolja a nyakamat. Több van ebben, mint a korábbi piszkálásokban. Szenvedélyes és elszánt. Én szabadulnék, de nem tudok tőle, csak amikor már nincs annyira közel hozzám. Láthatóan nem tetszik neki, hogy felkelek az ülőalkalmatosságból, mert így már nem tud kedve szerint taperolni. Megfordulok, hogy farkasszemet nézhessek csalódott ábrázatával, az enyémben pedig most először a megkönnyebbülés és diadalittasság tükröződik vissza.
- Én nem vagyok erőszakos - vonom meg a vállam, egy kósza mosolyt is eleresztve közben. Persze, hogy megtenném, de akkor rájönne, hogy milyen gyengén is tudok ütni. Ahhoz az kellene, hogy valamitől elöntsön a méreg, és még egész jól tűröm a cukkolását.  - Nem hiszem, hogy ezzel hatásosan tudnál bárkinél is udvarolni. Vagy nem ez a cél? - jegyzem meg tisztes távolságból, amit persze bármikor újból átléphet, ha akar, valószínűleg tehetetlen lennék. Azért még bizonytalanul visszakérdezek, mert nem tudom, mit akar, de ijesztő a hirtelen megbánása. Nagy a kísértés, mégsem élek vele, talán csapdába akar csalni, mondjuk megragadja a karomat és magához húzva lesmárol.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Sejthető, hogy nem díjazza a köztünk kialakult távolságot. Feláll a szőr a hátamon, ahogy fúj egyet mérgében, miközben törekszem érzelmektől mentes arcot vágni. Kívülről persze az látszik, hogy újra falfehér leszek a sápadtságtól, ahogy megfagy a vér az ereimben. Az a néhány lépés, ami elválaszt minket, vajmi kevés biztonságot nyújt a valóságban. Pengeélen táncolok attól, hogy újra a fiú karjai fogságában érezzem magam. Szemeiben növekszik a csalódottság, általam nem ismert okokból kezdi el egyre jobban felhúzni magát, minden bizonnyal azért, mert rájött, a játékszere nem annyira szeretne vele együttműködni, mint ahogy azt ő akarná. Én őszintén próbálkozom megérteni őt, és nem akarom felvenni az ő stílusát, mert vérző orral és egy jókora monoklival távoznék a szobából. Nem tudok azon gondolkodni, hogy sajnáljam-e őt, inkább csak továbbra is tartok tőle legbelül. Hogy kihasználhat fizikailag minden lehetséges értelemben, mert kisebb és gyengébb vagyok nála, ő pedig gyakorlottnak néz ki abban, amit csinál. De lelkileg sem szeretném, ha megalázna, ami mélyebb sebeket tud ejteni a testinél.
Az oldalra dobott könyvemre pillantok. Milyen jó lenne felvenni onnan, hogy folytathassam a tanulást, mielőtt csonkig ég a gyertya. Ennyi szem elől tévesztés már elég is ahhoz, hogy a srác meginduljon felém, csuklóimnál fogva ártalmatlanná tesz, és egészen közel hajol hozzám. Arcába omló hajszálai mögött megpillantom haragtól lángoló pupilláit. Megfeszülök, szemeimet vékony könnyfátyol borítja az ismét eluralkodó félelemtől.
- Akkor minek csinálod? Nem gondoltam semmit... - pillantok végig zavartan a helyiség különböző pontjain. Nagyon kínosan érzem magam, de meg se merek moccanni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Akar valamit érezni; többször is elismétlem magamban ezeket a szavakat, valóságosan rágódni kezdek rajtuk. Alapból érzékeny lélek vagyok, nehezen tűröm, ha valaki megemeli a hangját. Nem vagyok mazochista, hogy állandó feszültségben tartsam magam. A fiú vagy súlyosan lelki sérült, vagy tudatosan és módszeresen csinál ki érzelmileg. A nyílt erőszakot szándékosan kerülni igyekszik áldozatával szemben. Látszólag a harag táplálja. Konfliktust generál, amit vita hiányában a testi érintkezéssel a legkönnyebb elérnie. Visszautasításom elindíthatott benne egy láncreakciót. Okot a dühkitörésekre, amiért keresztülhúztam számításait. Az irreális képzelgését arról, amit alapesetben senki nem tűrne el. Ő mégis bikaként fújtat rám, bosszúra éhes, tágra nyílt szemekkel. Bárcsak... mást érezne most, még ha ezt iszonyatosan furcsa is belátnom. De persze lehet, hogy szarkasztikus akar lenni a megjegyzésével.
- Ereszd el a kezem - szólítom fel halkan, és óvatosan húzni kezdem hátrafelé a karjaim. Bízom abban, hogy megszűnik a szorítása, már egészen kezd elzsibbadni a tenyerem, ahogy reménytelenül erőlködök. - Kérlek...
Mélyet sóhajtok. Talán nem futok ki a szobából, ha most megkegyelmez. Ellenkező esetben viszont, a növekvő félelemérzet miatt meg kell próbáljak erőszakkal szabadulni, és most már nem érdekel, hogy mekkorák az esélyeim. Minden jobb annál, minthogy ki legyek szolgáltatva a dumájának. Nem vagyok kíváncsi hajnalban egy beteg diáktársam műsorára, amikor tanulnom kéne másnapra, és ki kéne pihenjem magam. De nem tűrhetem tovább ezt a tétlenséget.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Eddig valamennyi bántalmazásomnak volt alapja, amit valamilyen formában a tudtomra is adtak. Vagy a testalkatommal volt bajuk, vagy a tanulmányi jegyeimmel, máskor szimplán csak az zavarta őket, hogy túlságosan félénk és csendes voltam a többséghez képest. Ezúttal egyszerűen nem találom az összefüggést a viselkedése és a cselekvésem között. Nem adok rá okot, hogy bántson. Nem csúfol semmivel. Magának talált meg, mintha mindenáron belém akarna kötni. Cserébe érteni akarom őt. Gondolom azért, mert kíváncsi és empatikus vagyok, és ezért osztottak be a levitába.
Érzem, ahogy elszorítja a tenyeremben a vérkeringést, olyan erősen fogja közre a csuklómat. Ha mozgatni próbálom, csak még inkább rászorít, ezért elernyedek és abban reménykedem, hogy úgy kevésbé fáj. Próbálom nem kimutatni a bennem halmozódó feszültséget. Már egészen kivörösödik a karom, annyira kellemetlen, és mégsem ereszt.
Az eséstől nyögök egyet, a kényszertesthelyzet ugyanis megakadályoz abban, hogy a végtagjaimmal tompítani tudjak. Csúnyán beverem a könyököm, és kis híján az arcomat is. Remegve pillantok fel rá a földről, szemeimmel pedig azt kérdezem tőle, hogy miért csinálja ezt. Senkinek nem fogok könyörögni, mégis csalódottan mélyedek üres tekintetébe, hátha képes vagyok előidézni belőle valamiféle bűntudatot, megbánást. Esetleg szánalmat irántam. Az arcom a fegyverem. Ha elég kiszolgáltatottnak tűnök, talán megkegyelmez.
- Ne gondold magad prefinek - préselem ki a fogaim közül a dühtől, ahogy viharként fölém tornyosulva áll felettem. Árnyékától teljesen sötétségben érzem magam, de hülye leszek válaszolni a kérdéseire. Kénytelen lesz erővel kiszedni belőlem, hogy ki vagyok.
Veszek egy nagy levegőt, majd a mellettem heverő könyvemért nyúlok. Még szerencse, hogy puha kötésű fedele van a tankönyvnek, de még így is nagyot szól, ahogy teljes lendülettel a fiúnak vágom, mint vitéz a pajzsot. Abban bízva, hogy ezzel sikerül meglepnem és időt nyernem, megpróbálok felugrani és gondolkodás nélkül a kijárat felé venni az irányt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Nem merek huzamosabb ideig az arcába nézni. Többé már nem... Növekvő indulata arra késztet, hogy menekülőre fogjam, amihez összedobok egy vészmegoldáson alapuló forgatókönyvet. A hozzám legközelebbi tárgyat készülök hozzávágni, amit utána ki is kellene menekítenem a teremből, ha nem akarom, hogy egy kis logikával megtudja belőle, hogy ki a könyv tulajdonosa. Azóta firkantom fel a nevemet az első oldalon jól láthatóan, amióta egyszer elhagytam egyet a klubhelyiségben. Ezúttal azt kívánom, inkább veszítenék el valamit újból, minthogy egy ilyen alak legyen a nyomomban.
A padlóhoz préselem magam, ahogy kijavít, majd felfedi előttem kilétét. A félelemtől ökölbe szorított kézzel fordítom el a fejem a közeledő jelvénytől, mintha izzó vasat készülne a bőrömnek nyomni. A szemem sarkából mégis rápillantok, amikor győz bennem a kíváncsiság, és látni vélem az ismerős emblémát, amit Dana is kölcsönadott még az évnyitón, ezúttal zöld kivitelben. Rellon. Hát persze... Már abban sem kételkedem, hogy hamisítvány lenne. Egy a négyből, és már csak idő kérdése volt magamban, hogy megtudjam a nevét.
A könyv csattan, de számít a támadásra, ezért könnyedén elhárítja azt. Neki könnyebb odafentről rálátni a mozdulataimra. Mezei pocokként reszketek, ő pedig a fejem fölött köröző réti sasmadár. Abszolút vesztésre állok. A megtorlás pedig nem marad sokáig, élvezettel tapos rá a csuklómra. Felszisszenek a fájdalomtól, szemeim könnybe lábadnak, de összeszorított fogakkal tűröm a következményt. Olajat öntöttem a tűzre, de nem akarom megadni neki az örömet, hogy lásson kiborulni. A szobámig még tartogatni szeretném a sírást. Szabad kezemmel ráfogok cipője orrára, úgy próbálva felhúzni a karomról, majd végighallgatom az ajánlatát.
- Nem szólok senkinek, ígérem! - makogom gépiesen, behunyorított szemekkel. Úgy tűnik, hogy az ígéret hatására szabadulok a fogságból, ezért gondolkodás nélkül megragadom a könyvet és futni kezdek a hálószobám felé. Nem bírom ki, hogy ne bőgjek odafele is, míg végül arcomat a párnámba fúrva szipogok hajnalig, amikor is a kimerültségtől végre elnyom az álom. A történteket viszont nem egy nap alatt heverem ki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Ennyi sikerélmény azért bőven rám fér a szóbeli inzultusok közepette, amiket hetente vagyok kénytelen elszenvedni valamilyen formában. Sovány vigasz, hogy az ezelőtti évek sokkal szörnyűbbek voltak. Egyszer muszáj lesz kezdenem valamit magammal, némi határozottsággal sokkal többre mennék szerintem, minthogy némán tűrjem a különféle támadásokat abban bízva, hogy egyszer csak megunják és továbbállnak. Valami hasonló volt a szándékom azzal, hogy magyarázkodni kezdek, és bár nem valószínű, hogy érdemben védekeztem volna a készülő fizikai támadása elől, ezúttal a szerencse engem is megsegített valamilyen formában. Ne várja, hogy a legjobb barátommá fogadom, főleg ezek után, és nem ilyen hamar tenném amúgy se, de mintha még szimpatikus is lenne a személyisége. A külseje nem, az még mindig ijesztő, maximum nem szabad hangoztatnom előtte, ahogy rájövök, hogy érzékeny pont számára. Nos, engem is tudnak kritizálni, méghozzá elég jól, ha úgy adódik alkalom, szóval ne mondjak inkább semmit, igaz?
- Hogy mit? - ugrik ráncba a szemöldököm a kérdésétől, de amilyen esetlenül néz rám, valahogy nem tudom azt feltételezni, hogy hátsó szándékai lennének. Ha meg akart volna ütni, már megtette volna, itt nem hiszem, hogy trükk van a dologban. - Na jó, gyere, de inkább csak tényleg felejtsük el az egészet - erősítem meg ismét a véleményem, majd hagyom, hogy adjon egy amolyan baráti ölelést, ha tényleg komolyan gondolja.
Sajnálom őt, hogy a stílusa miatt ilyen kis számkivetett lehet a suliban, pedig rendesnek tűnik az eddigiek alapján. Meglepődök, hogy nem engedi el a füle mellett a megjegyzésem, hanem nagyon is tudja, hogy mi áll mögötte. Talán pontosan azokon ment keresztül, amiken én. Viszont, az azért fura lenne, ha most egy nagyobb levegővétel után kitárulkoznék egy ismeretlennek.
- Köszi tényleg, de mostanra már jó a helyzet. Csak a szokásos iskolai szekálások, tudod... Egyik se volt annyira durva szerencsére - korábban sem regéltem erről senkinek, féltem a következményektől, meg hogy árulkodósnak tartanának a többiek. - Inkább mutasd, hogy milyen kütyüd van. Sokféle zenét hallgatsz? - teszem fel a kérdést, ahogy az eszköz után kezdek leskelődni, ami korábban felkeltette a figyelmem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Újévi fogadalom, vagy mi a szösz. A terembe lépve úgy tűnik, nem csak mi határoztuk el magunkat. A szilvesztert otthon töltöttem, ahol csatlakoztak hozzánk a barátaink is. Én nagyrészt a gépen játszottam, hogy ne zavarjam a nagyok beszélgetéseit, de ugye társasozni is kimentem, mert sokakat érdekelt az a bentlakásos speciális iskola, amiről persze nem mondhattam el nekik az igazságot. Így már nem is volt annyira érdekes a történetem. Előkerült témaként még, hogy ki mit fogad meg januártól, karjaimon végignézve pedig egyből tudtam, hogy ha nem akarok több szekálást, akkor bizony nem maradhatok örökre cérnavékony. A szünet után visszatérve valahogy felvetődött ez az egyik Petyás talimon is, ennek az eredményeképpen vagyunk most itt.
Pedig fejben olyan jól elképzeltem mindent, a francnak vannak itt ennyien. Csalódottan nézek végig előbb magunkon, aztán a teremben rutinosan foglalatoskodó, izmosabb alkatok között. Tehát akkor valahogy így kéne kinéznem... Legalább ezt is tudom. Petya tanácstalansága most inkább idegesít, hiszen zavar a gondolkodásban. Hozzá képest nem viszem túlzásba az öltözékem. Kopott cipő, megfakult, ujjatlan trikóval, amire rávettem egy cipzáros felsőt, hogy ne legyen annyira gáz. A buggyos rövidnadrág csak még jobban kiemeli aránytalan végtagjaim, ugyanakkor máris libabőrös leszek, mert fázós alkat vagyok.
- Na jó, ha még egyszer kinevetnek minket, majd úgy teszek mintha eszembe jutna egy fontos dolog, és lelépek - súgom oda neki nagyon is komoly hangon, kész elhatározásként közölve. Elidőzök a gépeken, de nem merem használni őket. Próbálom alig feltűnően kifigyelni, hogy mások mit kezdenek velük, és hogy mi a helyes technika. Aztán megcsillan a szemem a kézi súlyokon, amik katonás rendben sorakoznak az egyik tükörrel párhuzamosan.
- Gyere, ezt azt hiszem valahogy így kell - két kezemben megragadom a második legkisebb tömegűt, majd egy félreeső sarokban, kis terpeszben állva váltott karokkal bicepszezni kezdek. - A tévében láttam - kacsintok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Az ölelést nem aprózza el, valósággal kiszorítja belőlem a szuszt. Nem is emlékszem, mikor préseltek így össze utoljára, szerencsére a családban nem divat a túlzó szeretet, mert azt a kamaszkorral már nehezen viseltem volna. Lehet, hogy valamikor az volt, de a négy testvéremmel előrehaladva az időben, mire rám került a sor, valahogy kikopott a mindennapokból. Lakásunk inkább hasonlított egy lelakott hangyabolyhoz, amiben mindennek megvolt a maga katonás rendje, és minden ott élő pontosan tudta, hogy mikor milyen feladatokat kell ellátnia. A házimunkát én például egész jól megúsztam, legfeljebb ha erőszakkal sózták rám. Anyám szemében berögzültem a legkisebbnek, akire vigyázni kell. Törékeny is maradtam.
Még épp időben ereszt, amikor nem kezdenék el gyanakodni, még ha magamnak se vallanám be, hogy mi járhat a fejében. Szeretetéhség, az tuti. Ráfért a srácra, hogy ezt végre kiadja magából. Inkább öleljenek, mint verjenek, az úgyis a ritkább sajnos. Kifejezetten örülök a változatosságnak.
- Igazad van - bólogatok átszellemülten. - De hát mit tudunk tenni? Csak túléljük valahogy ezt az időszakot, mostanában már egész jól elvegetálok - rázódom fel az eltökéltségből, és az ilyenkor szokásos felfogásommal ringatom magam. Felesleges most marcangolnom magam azért, amilyen vagyok, teszem azt eleget a rosszabb napjaimon, amikor órákat forgolódom az ágyban, és csak az olvasás zökkent ki egy kicsit az önhibáztatás-önsajnálat kombójából. Megértően pislogok rá, igaz váratlanul ért, hogy ennyire felzaklatja a téma. Erősen érintett lehet ő is a maga módján, azt már látom. Előttem ne érezze magát kellemetlenül emiatt.
- Belenézhetek? - kérdezem, alig várva, hogy a kezemben foghassam és egy kicsit nyomkodhassam. Mintha valami függő lennék, aki most jut cucchoz hosszú idő után. - Lanát én is hallgatok, a másik nem ismerős - árulom el neki, miközben le se veszem a szemem a kütyüről.
- Beni vagyok - mondom mellékesen anélkül, hogy kezet nyújtanék. - Hol szereztél be egy ilyet? Én is gondolkodom rajta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Nem tűnik fel, ahogy végigmér magának, engem most a zsebeiben lapuló készüléke izgat. Rossz vége lenne, ha másfelé is bámészkodnék. Az előbb akart nekem ugrani amiatt, hogy vetettem némi kíváncsi pillantást a tetoválásaira. Megvető lettem volna? Talán egy kicsit. Mert még egy szót se beszéltem vele, de elkönyveltem rosszfiúnak. Mindenki ezt tette volna, aki szintén átélt már bántalmazást. Kapóra jött, hogy volt valami a kezében, ami mellesleg ugyanúgy felkeltette az érdeklődésem. Így bár nem terveztem összeakadni vele, most mellette állva engedélyt ad arra, hogy belenézhessek a zenéibe. Bevallom, fordított esetben beszari lettem volna átengedni valakinek a cuccomat, pláne megmutatni másnak, hogy miket hallgatok. Imádtam fülhallgatóval elvonulni valahova, és csak rajzolgatni egy papírra, vagy figyelni az embereket valahol. Ezeknek az időknek vége van egy időre, amíg benn tanulok. A rúnázott eszközökről amellett, hogy nem sok jót hallottam eddig, még drágának is találom őket. A kis apróság viszont emlékeztet a régi korszakra.
Óvatosan veszem izgatottan remegő kezembe. Feloldom a képernyőzárat, elidőzve a háttérképen, majd a galéria ikonján. Hát, erre inkább nem nyomnék rá, ki tudja mit találok benne. Helyette a hangjegyet leütve betölt a zenelistája. Magamban olvasom a neveket, görgetve az előadók között, közben pedig fülelek a fiúra, aki durván tolja a szlenget, ekkora muglival még a kastélyon kívül se nagyon találkoztam. Petya még hasonló, de ő inkább egy kocka.
- Biztos nem a névhasonlóság miatt rajongasz érte? - kacsintok rá cinkosan. - Majd egyszer rákeresek a számaira, felírom. Itt nem tudok normálisan belehallgatni - a zenéhez nálam amúgy is csend és nyugalom kell. Néhány szám ismerős, míg a többi semmit se mond. Úgy tűnik, az ízlésünk nem illeszkedik tökéletesen.
- És nem volt túl drága? Mennyire működik itt jól? - faggatom tovább a részletekről, már csak azt kéne megtudnom, hogy hol végeznek ilyet a közelben. - Áh, minden otthon van. Gép, teló. Ide nem hoztam semmit. Pedig néha nagyon hiányoznak. Talán laptopot is hoztál? - döntöm oldalra a fejem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Lehet, hogy hónapok óta nem használtam telefont, de másodpercek alatt visszarázódom. Meglep, hogy nincs rajta kód, holott egy ujjlenyomat-leolvasó, vagy arcfelismerő ma már alap szokott lenni. Talán abban bízik, hogy egy aranyvérű hozzá se merne érni egy ilyen készülékhez, annyira idegen és veszélyesnek tűnő a számára. Noha azt hallottam, hogy egyre többen nyitnak a technológiai újítások felé, és állítólag a faluban is számos házban található meg a televízió, vagy számítógép. Úgy tűnik nem sajnálják rá a pénzt, ha szeretnének képben lenni a hírekkel, vagy a munkájukhoz anyagot keresni különféle forrásokból. Szerintem tök jó, hogy létezik ez az aranyközépút, ami szerint mindkét oldalnak hasznos, ha tanulnak a másiktól és nyitnak feléjük. Remélem, hogy egyszer például Karola szülei is rá fognak jönni arra, hogy nem kell úgy tiltaniuk a lányukat a mugli születésűektől, és az én apám is elfogadja egyszer, hogy kvibliként is alkalmazkodhat a varázsvilághoz.
A hátteréből vallásosságra asszociálok. Valahogy azzal kapcsolom össze a napsugaraktól megvilágított felhőket. Vagy csak szabadságot, letisztultságot jelent. Álmodozás, nyugalom, valami hasonló. Meglep, mert az igazat megvallva elvontabb képre számítottam, legalább egy együttes lemezborítójára. Hümmögök egyet, majd megyek tovább. A fényképeivel se akarom kínos helyzetbe hozni. Nem az a fajta vagyok, aki visszaél mások bizalmával. A zenéi érdekelnek.
- Ugye nincs semmilyen kínos fotó a galériádban? - kuncogom el magam mégis, amikor már nem bírom tovább megállni, hogy ne tegyem fel ezt a kérdést. Közvetlensége elég bátorságot adott ahhoz, hogy kicsit jobban megnyíljak előtte. Kíváncsian nézem az arcát, hogy lássam mit reagál, aztán tovább görgetem a számok végtelennek tűnő listáját. Mert alaposan feltankolt a félévre. Van itt minden, ahogy utal is rá. - Érdekesek lehetnek azok is. Emo korszak? - kissé megrökönyödöm a kifejezésen, még ha ki is nézem a külsejéből, hogy volt ilyen korszaka. Mégis azt hittem, jóval az idősebb generációnak volt ilyenje, én személy szerint nem is nagyon találkoztam még velük soha. Kihaltak vajon?
Elhülyéskedek vele a névegyezőséggel kapcsolatban, de aztán sokkal jobban kezd el érdekelni egy ilyen kütyü beszerzése, fenntartása, és minden ehhez hasonló.
- Akkor azért nem olcsó mulatság - húzom el a szám. - Igaz, de jobban szerettem volna a varázsvilágra koncentrálni. A zene mondjuk eléggé hiányzik - pillantok rá vágyakozóan, aztán felcsillan a szemem a felajánlásán.
- Igazán? Szuper lenne! Mondjuk ahhoz előbb valahogy rá kéne rakni a saját zenéimet... Amúgy hol lehet egy ilyet beszerezni? - nyújtom át neki hálásan a telefont, miután nagyjából végignéztem futólag a számokat, aztán amikor már azt hiszem, hogy nem tudja tovább fokozni az izgatottságom, mégis rátesz egy lapáttal.
- Filmet?! Persze, mit? Benne vagyok! - lelkesedek, ahogy körbenézek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Ha ő képes rá, akkor én is az vagyok. Legalábbis ez a gondolat ad most erőt ahhoz, hogy itt álljak, noha van nálam vészforgatókönyv, ha kereket kell oldani. Nélküle, vagyis tök egyedül most nem szobroznék itt a teremben, hogy elindítsak végre valami életmódváltást az izmosabb test érdekében. Pont abba a korba léptem elvileg, amikor jól formálható vagyok. A könyvek fölött így is sokat görnyedek, a hátam és a vállaim nehezen szokták bírni az órákig tartó ücsörgést. Azért gondolom nem lesz mindig időm erre év közben, ha már minden tanár a számonkérésekkel bombáz minket, ugyanúgy az egészséges étkezést is iszonyatosan nehéz megoldanom, és nem is nagyon mondanék le a sok finomabbnál finomabb édességnél, vagy a számomra eddig ismeretlen varázsvilágbeli ételekről.
Felbátorodom, mikor megfogja a vállam, majd válaszul megveregetem a hátát. Talán nem is tudja, hogy milyen sokat jelent nekem a jelenléte. Így legalább kevésbé vagyok feltűnő a többiek előtt. Petya gyorsan meg is magyarázza, hogy szerinte a tumultus a január miatt van, amivel egyetértek. Csak aztán nehogy a sorsukra jussunk. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de meglepődnék magamon, ha kitartana a lelkesedésem. Ilyen szempontból nem vagyok valami kitartó, csak amiben jó vagyok. Az izomlázat például utálom, rettegek is tőle nagyon. De hát a szépségért szenvedni kell, és inkább az edzés fájjon, mint az öklös, amit másoktól kaphatnék, ha nem védem meg magamat.
- Hát, kíváncsi leszek - vonok vállat végül, aztán megvakargatom a fejem, még mielőtt a kezembe vehetném a súlyt. Lassan végzem a gyakorlatot, hogy teljen az idő. Elég nehezen megy, látszik a fejemen, hogy az első néhány mozdulat után fáradni kezdek, de még küzdeni akarok, hogy ne égjek be. Aztán rávigyorgok, majd elismerősen bólintok, mikor már ő is velem edz.
- Az. De tudod mit felejtettünk el? Bemelegíteni! Szerinted gáz, ha kihagyjuk? - húzom el a számat, de a szokásosnál is bizonytalanabbá válok. Tekintetem ide-oda ugrál a súlyokon, mint akinek fogalma sincs, hogy mit tegyen. - Remélem, hogy holnap nem lesz túlságosan izomlázam - osztom meg vele az aggodalmamat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Ugyanannyira lefagynék, mint ő, ha valaki egy gombnyomásra lenne a képgalériámtól. Megpróbálom felidézni hirtelen, hogy az otthon hagyott és gondosan jelszóval védett készülékemben mit találna az, akinek valahogy sikerülne hozzáférnie egy tizenöt éves srác magánéletéhez. Hát, nem azt, amire a piszkos fantáziájúak gondolnának. Valahogy sosem voltam elégedett a testemmel, és nem hiszem, hogy csak azért, mert egészen fiatal korom óta megtaláltak a vékony és gyenge alkatommal. Ha fotózgatni is kezdtem magam, azt sosem úgy, ahogy a híres sztárok teszik a tükör előtt állva, vagy a mai véleményvezérek, akikbe lépten-nyomon belebotlik az ember a közösségi médiában. Én inkább a vicces portrékat szeretem, illetve a kicsit művész jellegűeket, amiken úgy pózolhatok, mintha menő arc lennék, vagy legalább valami titokzatos személyiséggel megáldott egyén, holott a valóság nagyon távol áll ezektől az ideáloktól. Inkább a mindennapokat fényképezem le, vagy ha valami fontos érdekes dolgot látok, na meg a kirándulások, ünnepek és természet- illetve városképek ragadnak magukkal. Tisztára mint valami hobbifotós, akinek nem volt pénze rendes gépre. És az igazság valahol ebben van. Mondjuk rajzolni és írni még mindig jobban szeretek, de klassz ez a fotózás is. Főleg, hogy a varázsvilágban mozognak a képek! Mint én a csokibékámon, amit jutalmul kaptam a babaház után. Ott őrzöm a szekrényem fiókjában.
Kijelentésére először nem is tudom, hogyan reagáljak. Elhiggyem-e, hogy igazat mond, vagy tényleg csak hülyéskedik. A beállásai megnevettetnek, vagy csak a kínos szituáció maga, amibe sodródtam. Pimaszul megcsóválom a fejem, aztán nyelvet öltök rá.
- Hiszem, ha látom - rántom meg vállamat flegmán, esélyt adva magamnak arra, hogy a saját szememmel is meggyőződhessek. Ki tudja, azért benne van a pakliban, hogy őriz valami kínosat magáról, mondjuk nem biztos, hogy én azt látni akarom, de mégis belül kíváncsivá tett, magam sem tudom miért. Inkább csak viccelődöm vele, a magam kis félénk és visszahúzódó hangsúlyával, ami valahogy ijesztővé is tesz.
- Na, ez legalább megnyugtató - könnyebbülök meg, amikor megtudom, hogy nem volt az a szélsőséges fajta. Aranyos belegondolni, hogy ezzel tartozhatott valahova, és hogy engem is bármikor beránthatott volna egy ilyen hullám, viszont megmaradtam a néma nyominak. - Igazad van. Rendben, azt megköszönném! És persze... majd meghálálom egy csokival, vagy valami - vakarom meg a fejem zavartan, miközben a kezére pillantok.
- Nekem mindegy, amit te akarsz. Tiéd a teló - tárom szét a karjaimat. - Amúgy a fantasy jöhet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

- Valami olyasmi... - mosolygok vissza rá, de a nagy lehetőséget, hogy nyaggatni kezdjem a képei iránt, valahogy kihagyom. Abszolút semmi közöm a magánéletéhez, maximum olyan szempontból érdekelne, hogy van-e a testének olyan pontján is tetoválás varrva, amit a ruhája miatt esetleg nem láthatok. De meglehetősen abszurd helyzet lenne, ha egy alapvetően varázslósuliban, tehát az elektromosság elől is valamilyen szinten blokkolt helyen állnánk neki nézegetni egy számomra frissen megismert, így tulajdonképpen még idegennek mondható srác diszkrét tartalmait. Hiába vagyok kíváncsi természet, ha ott olyan fotók vannak, amik láttán nem alszom többé nyugodtan, akkor bőven megéri távol maradnom a személyes zónájától. Amekkora érdeklődés eddig is mutatkozott bennem, az másmilyen módon, de utat tudott törni belőlem.
Próbálgatok játékosan nevetni vele, utánozva az ő piszkos mosolyát, ahogy a többi srác szokott hülyülni a másikkal. Ezzel legalább a feszültséget, ha van is, de oldani tudom kettőnk között, de legfőképpen saját magamban. Aztán persze zsebre vágom a kezem, amint visszaadtam a kütyüt.
- Az megvan neked? - csillan fel a szemem. Valóban vicces lenne, már ha rajta van a gépén. Letölteni nem tudom, hogy mikor fogja tudni, vagy hogy van-e hozzá elég internet hozzáférése. Szóval semmiképpen sem akarok tőle olyat kérni, amit ne tudna teljesíteni, mert azzal kellemetlen helyzetbe is hozhatom. - Igazából hol akarsz filmezni amúgy? Most a körletünkbe igyekeztem éppen, de gondolom oda neked nincs bejárásod - pillantok el mögötte a Levita irányába. Jó is lenne ledobnom magam az ágyamba, hogy egy kicsit kifújjam magam, de persze az ötlete továbbra is lázban tart. Na meg tényleg nincs semmi helyszínötletem, ha csak nem akar rögtön a földre ülve, s a falnak támasztva fejünket belekezdeni a programba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Az előttünk lévő tükörfal az én figyelmemet is magára vonja. Szomorú arccal veszem tudomásul, hogy kifejezetten idétlenül nézek ki ebben a szerkóban... Mintha kötelességem lenne belenőni a lógó ruhákba ahelyett, hogy egy méretemnek megfelelő darabot vennék az egyébként nem túl sok pénzemből. Karjaimon az erek kiduzzadnak az erőfeszítésektől, ahogy a súlyokat emelem, közben pedig zavartan ellenőrzöm magam, hogy mindent jól csinálok-e. Mintha értenék hozzá... Aztán Petyára nézek, hogy ő hogyan boldogul a feladattal. Látszólag feldobja őt belül ez az újszerű élmény, én már kezdek fáradni, de jelenléte motivál a folytatásra. Egyre hangosabban fújom ki a levegőt, mégis mosolyt erőltetek az arcomra.
- Hát... - pislogok magam elé bizonytalanul. Érzem a homlokom, hogy elkezdek izzadni, talán a teremben uralkodó fülledt levegő is rásegít, vagy a pólóm anyaga izzaszt le könnyebben. - Nem tudom, talán - gondolkodom tovább, egy kis szünetet tartva a mozdulatsorban. Amíg lenn lógatom a súlyt a kezemben, nem is tűnik annyira nehéznek. Persze nem mondom, hogy órákig bírnék így ácsorogni, de a gondok ott kezdődnek, amikor meg kell emelni őket. Végül arra jutok, hogy amíg kisebb súlyoknál maradunk, és nem erőltetjük úgy meg magunkat, addig nem hiszem, hogy tragédia fog történni. Főleg, hogy Petya is folytatni kezdi.
- Azt megnézném - röhögök fel a kelleténél egy kissé hangosabban. - Azta! Még nem mondtad. Nem félsz a rellonosoktól? De hát azt hittem, hogy tériszonyos vagy - értetlenkedek egy sort, hagyva némi hatásszünetet a mondataim között. Eltátom a számat meglepettségemben, még le is kell tegyem az eszközöket egy pillanatra. Petya és a kviddics... Én szurkolok neki, de mintha túl nagy fába vágta volna a fejszéjét. Ez egy durva sport, főleg edzettség nélkül. Ha van, ami nehéz tárgy számomra, az a repüléstan. És mintha úgy rémlene, hogy ő félős alkat a magasban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Furcsa lesz számomra, ahogy oldalra pillantgat, mintha szándékosan nem akarna a szemembe nézni. Jobb szemöldököm felszalad, aggódó arcommal pedig gyanakvóan fürkészem Petyáét. Mibe keveredtél, pajti? Remélem nem külső nyomásra, netán kényszerből rángattak bele ebbe a veszélyes sportba. Jól tudom róla, hogy milyen srác, elvégre együtt szívtunk a folyosón, nem is olyan régen. Hát, hiába nagyobb darab nálam, szerintem egyformán a gyengék közé tartozunk, annyi különbséggel, hogy én még vele se mernék ujjat húzni, ha nem tudnám róla, hogy helyén van a szíve, és eddigi ismereteim alapján a légynek sem tudna ártani. De pont ezért, olyan fura... Nem gondoltam volna, hogy a haverom meghajol ennek a vad sportágnak, főleg ilyen fiatalon. Mestertanoncok is vannak a csapatban, akiknek sokadik évadjuk a következő, tudnak egyet, s mást. Biztos, hogy közéjük akarna tartozni Petya? Mintha túlzottan félteni kezdeném őt belül, vagy talán azt is, hogy ezentúl elfoglaltabb lesz, nem lesz ideje összejárni kalandregényeket olvasni, vagy akár az újabb szerepjátékait kipróbálni. Én ezt így nem akarom.
- Hát, izé... - de hát ő is kellett, hogy halljon már a balesetekről, meg minden. Annyi szemétség és feszültség van a csapatokon belül, hogy az valami hihetetlen. Ezek állandóan marakodnak valamin. De amúgy nagyon izgi sport, meg látványos is. - És melyik csapatban leszel? Majd kimegyek szurkolni - vagy imádkozni érte. Mosolyt erőltetek az arcomra, hogy valamivel legalább biztatni tudjam, aztán lerakom egy pillanatra a súlyokat, hogy nyújtani tudjam az idő közben túlságosan befeszülő karjaimat.
- És mondd csak, mennyi idő van a következő meccsig? - puhatolózom, hogy mégis meddig kell összeszednie magát a valódi mérkőzésig. Aztán gondolom legrosszabb esetben a kispadra ültetik, de ott legalább ragad rá valami hasznos. Tény, hogy bátor húzás ez a részéről, nekem nincs hozzá elég önbizalmam, jár neki a tisztelet.
- Mi?! - kapom oda a fejem ijedtemben. A frászt hozza rám, rögtön a legrosszabbra gondolok. - Hol fáj? Te jó ég... Próbálj meg nyújtani. Vagy nem tudom - nézek körbe szerencsétlenül, de tanácsot kérni senkitől nincs pofám.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Érzem rajta, hogy a gondolataimban próbál olvasni, ami különös feszültséggel tölt el. Szinte már sajnálni kezdem, amiért ilyen fontos számára a véleményem, ami egyúttal nagyon megtisztelő is a részéről. Mintha én is hajlamos lennék elfelejteni, hogy máskor mennyire függök a többiek véleményétől, pedig tudom, hogy nem kéne. Petyával viszont barátok vagyunk. Ő hallgat a szavaimra, én viszont nem akarom őt megbántani, vagy netán elbátortalanítani attól, amibe belevágott. Nem tudom, hogy jó-e, amit csinál, mert belül irigy vagyok rá, amiért belevágott, és egy kicsit mondhatni kilépett ezzel a komfortzónájából, mégis reálisan belátható, hogy hiányzik a megfelelő testalkata ahhoz, hogy a pályán repdessen. De abban sem vagyok biztos, hogy megvan-e a játékhoz szükséges önbizalma, a kiemelkedő tehetsége, ami nélkül mit sem ér az egész, és talán többet árt, mint használ. Látnom kellene őt az egyik edzésén, ezért sem ítélek elhamarkodottan. Aggódó tekintet viszont van. Azt nem tudom elrejteni előle, mert nem olyan vagyok. Nagyon bénán megy, a színjátszóban is azért maradnék meg inkább háttér-embernek.
- Ahha - bólogatok nagyokat, mintha tudnám, hogy miről lenne szó. Ijesztően hangzik a csapatnév, gondolom ez is volt a céljuk vele, szóval utána kéne járnom, hogy még kik a tagjai, ki a csapatkapitány, és zömében melyik ház diákjai remekelnek benne. Akkor talán összeállhatna a fejemben az erőviszonyok alapján, hogy Petya haveromnak mennyi létjogosultsága van a felállásban. - Azt tudod már, hogy milyen poszton fogsz játszani? - kérdezem meg tőle rögtön azután, hogy izgatottan tapsikolni kezd a meccsnézésem hírétől. Erre a hangra persze többen odakapják a fejüket, majd ki-ki a maga nézése után folytatja a dolgát.
- Menő vagy... és bátor - vigyorodom el, majd elszántan tartom fel előtte a tenyeremet, hogy lepacsizhassak vele. Gyerünk Petya, ezt így kell csinálni! Már csak meg kell nyomni az edzést, hogy kigyúrjuk őt addigra. - Majd még emlékeztess, de szerintem biztos szabad leszek, mert szinte mindenki meccset néz olyankor - jegyzem meg neki, aztán letörlöm az alkarommal az erőlködéstől a homlokomra tapadt izzadságcseppeket.
Fájdalmas felkiáltására aggódóan tapogatom meg a vállát, óvatosan és a súlyozástól erőtlenül remegő ujjakkal. Nem vagyok orvos, de elhallgatom a panaszokat, fancsali képet vágva kezdek tanácstalan töprengésbe.
- Jól van, csak semmi hirtelen mozdulat - fújom ki a levegőt, mikor beállok elé, hogy farkasszemet nézve meg tudjam őt nyugtatni. Még a mutatóujjaim is felemelem, hogy hangsúlyozzam ennek fontosságát. Izzadt keze az enyémre fonódik, kérlelő szemeitől összezavarodom. - Nyugi, alap. De akkor most mit csináljunk? - suttogom neki, hogy nehogy lebukjunk a többiek előtt. Lábazni még tudnánk, ha tudnám, hogyan kell.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Nem tudom, milyen mozdulatot ronthatott így el Petya. Kívülről semmi durvát nem csinált, ami kiválthatta volna belőle a villámszerű fájdalmat, amivel jócskán a frászt hozza rám. Kétségbeesetten pislogok, hogy vajon csak nem az elmaradt bemelegítés hatására történhetett-e ez vele... Nehezemre esik ilyenkor, hogy tehetetlenül cövekelek mellette, s a bűntudat gyötör, amiért nem erőltettem jobban az edzés előtti felkészülést. Túl hirtelen vágtunk bele, és nevetségesen elszántan hittünk a sikerben. Vagy ki tudja... Ilyenkor arra is gondolok, hogy akár velem is megtörténhetett volna. Ha csak néhány pillanattal tovább folytatom a gyakorlatot, a saját testem is megadhatta volna magát. Végül is benne volt a pakliban. És ez nagyon megijesztett.
- Az egész az én hibám - mintha mindig mindenre csak ezt tudnám mondani, de most sincs másképp. Én hoztam fel a szünet előtt, hogy kezdjünk el edzeni, és lehet, hogy az ő szervezete még nem állt készen erre, de jó barátként velem akart tartani, és aztán... Ez borzasztó! Idegesen rázom meg a fejem, a félelemtől ökölbe szorítom mindkét kezemet, mikor már a padon nyugtatgatom őt.
- Ne kezdj sírni, hallod? Ki fognak minket nevetni! - kérlelem kétségbeesetten, de nem durván, hanem amolyan együtt érzően, mintha nekem is nagyon fájna, hogy így kell őt látnom. Tudhatja jól, hogy ezt a saját védelme érdekében tanácsolom neki. - Hát, a fájdalomnak szerintem holnap kéne jelentkeznie, izomláz formájában - tanakszom el, mert hát persze nem kellemes érzés a súlyokat emelgetni, de csak nem olyan durva, hogy könnycsepp is kigördüljön a szeméből... A fájdalomküszöbét pedig már megtapasztaltam, nem itt kéne kezdődnie.
- Oké, persze! Kapaszkodj belém, ha kell - egyezek bele készségesen. Szerintem is jobb, ha megnézeti, és nyilván segítségre van szüksége. Ott még amúgy sem voltam, remélem nem is leszek betegként soha. Hagyom, hogy belém kapaszkodjon, ha kell, aztán cuccostul elhagyom vele a termet. Még az se jut eszembe, hogy a helyére rakjam a súlyokat, ami miatt biztos bunkónak fogok tűnni. Ez nem volt a legjobb kezdés.