A vizsgaidőszak cseppet sem visel meg. Látom a diáktársaimon, hogy van akit a teljes ideg összeroppanás fenyeget, de én szerencsére nem tartozom közéjük. Eddig sem voltak túl nehezek ezek a megpróbáltatások, de idén esküszöm mintha még az eddigieknél is sokkal könnyebbek lennének. Talán most már mindenki úgy van vele, hogy mi féllábbal úgyis kint vagyunk az iskolából, felesleges minket szivatni. Ehelyett az energiákat inkább a kicsik feladataiba teszik, hogy ezzel is ösztönözzék őket tanulásra. Szerintem nem éppen ez a legjobb megoldás, de végül is hatékony lehet, mert mindenki emlékezni fog rá, hogy ez előző évben mekkora szenvedés volt, és ezért a jövőben sokkal nagyobb lelkesedéssel fognak készülni. Már ha jót akarnak maguknak persze. Biztos vagyok benne, hogy így is lesznek egy csomóan, akik tesznek az egészre magasról, aztán ennyi, mit érdekli őket, hogy átmennek-e vagy sem. Na az ilyeneknek írom én a beadandóit jó pénzért például.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejemben, miközben szokás szerint közel egy órával hamarabb indulok neki a járőrözésnek, mint kellene. Meglepő, hány szabályszegő idiótát kaptam már el csak azért, mert takarodó előtt már a folyosókon voltam. Én kérem egy kötelességtudó prefektus vagyok, aki becsülettel végzi a munkáját. Nehéz is lesz a helyemre olyan valakit találni, aki legalább fele ennyire becsületes és szabálykövető, mikor végre elballagok. Egyszerre várom és nem várom a pillanatot, mikor utoljára lépem át a kastély küszöbét. Furcsa lesz, hogy nyolc év után nem vesznek körbe ugyanazok az arcok, hogy nem kell négy-öt emberrel osztoznom egy szobán, hogy nem lesz tömegnyomor a fürdőben és hogy körülöttem csend és némaság lesz. Nem szeretem az ilyen drasztikus változásokat.
Ahelyett, hogy a jövőn agyalnék inkább belépek a Lélek szobába, hiszen az ajtaja félig nyitva áll. Nem hiszem, hogy van bent valaki, hiszen akkor biztos magára csukta volna az ajtót, de jobb az ilyesmit ellenőrizni egy ilyen késői időpontban. Eredeti felvetésemnek tökéletesen ellentmondva odabent egy a kanapén szuszogó diákot találok. Hát persze, nincs szerencsém.
- Hé, jó reggelt - simítok végig finoman a vállán, hátha ettől felébred. Nem akarok rögtön a drasztikus rázogatás és ütögetés módszerével élni, az kicsit talán sok lenne, még tőlem is.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejemben, miközben szokás szerint közel egy órával hamarabb indulok neki a járőrözésnek, mint kellene. Meglepő, hány szabályszegő idiótát kaptam már el csak azért, mert takarodó előtt már a folyosókon voltam. Én kérem egy kötelességtudó prefektus vagyok, aki becsülettel végzi a munkáját. Nehéz is lesz a helyemre olyan valakit találni, aki legalább fele ennyire becsületes és szabálykövető, mikor végre elballagok. Egyszerre várom és nem várom a pillanatot, mikor utoljára lépem át a kastély küszöbét. Furcsa lesz, hogy nyolc év után nem vesznek körbe ugyanazok az arcok, hogy nem kell négy-öt emberrel osztoznom egy szobán, hogy nem lesz tömegnyomor a fürdőben és hogy körülöttem csend és némaság lesz. Nem szeretem az ilyen drasztikus változásokat.
Ahelyett, hogy a jövőn agyalnék inkább belépek a Lélek szobába, hiszen az ajtaja félig nyitva áll. Nem hiszem, hogy van bent valaki, hiszen akkor biztos magára csukta volna az ajtót, de jobb az ilyesmit ellenőrizni egy ilyen késői időpontban. Eredeti felvetésemnek tökéletesen ellentmondva odabent egy a kanapén szuszogó diákot találok. Hát persze, nincs szerencsém.
- Hé, jó reggelt - simítok végig finoman a vállán, hátha ettől felébred. Nem akarok rögtön a drasztikus rázogatás és ütögetés módszerével élni, az kicsit talán sok lenne, még tőlem is.