Hamarosan vizsgaidőszak, és több, mint valószínű, hogy idén is bukik. Utálta a magániskolát, ahonnan egy - szerencsés vagy szerencsétlen, relatív - véletlennek köszönhetően a Bagolykőre jöhetett. De most már kezdi úgy érezni, hogy itt sincs maradása. Miatta veszítették el a kviddicskupát (igaz, miatta is kerültek ilyen közel hozzá, de ezt Manó hajlamos elfelejteni), és mióta tavaly év elején beíratták negyedik évfolyamba, azóta onnan sem sikerült mozdulnia. Semennyit nem fejlődött, sőt, inkább hülyült a pálcás varázslás terén. Egyetlen sikerélménye az elemi mágia, ami viszont csak idén indult be végre. Talán ez az egy, ami itt marasztalja, még ha harmadszorra is kell járnia a negyedik évfolyamot.
Gyakorolnia kéne, de lelkileg kimerült, képtelen pálcát fogni, nem látja értelmét. Talán az új pálca... majd azzal. Ha valaha elkészül.
Szendrei Ella a műtermében alszik. Ma reggel botlott másodszorra az alvó kupacba. És ki tudja, hányszor csövezett nála úgy, hogy Manó észre sem vette? Kezdi dühíteni a dolog, de túl jól nevelt ahhoz, hogy felébresztette volna a lányt. Ott hagyta Ellát macskaszerű sunkijával, Ecsettel, és inkább duzzogva felvonult a kastélyba. Az északi szárnybeli egyik toronyszobába jött, itt kényelmes, és a fények is szuperek egy kis fotózáshoz.
Ahogy belép, nem az tárul a szeme elé, amit várt. Bent nagyon halk, szomorkás zene szól, mintegy kísérője rossz hangulatának. Az ablak előtt a múltkor látott hosszú, puha pad a sok párnával már nem úgy néz ki, mint akkor. Most a párnák sokkal díszesebbek és élénkebb színűek, és amolyan fészket rakott valaki belőlük az ablak alá. Legalább két személy elfér a hívogató párnakupacban, de ha összehúzzák magukat, hárman is ellehetnek. Manó azonban egyedül jött. Vékony teste alig foglal helyet, ahogy a kellemes környezet miatt egy kis megkönnyebbüléssel lehuppan a jobb oldali ölelő karba. Táskáját maga elé teszi, és kipakolja, amit hozott. Arcfestékek. Elvileg, valamelyest folyékonyak lévén, elemi mágiával is meg tudná változtatni a színeket, de a festék sűrűsége miatt ez kicsit nehéz. Úgy döntött ezért, nem teszi fel művészetét esetleges mágikus sikertelenségére: a fő és mellékszíneket, feketét, fehéret hozott. Az árnyalatokat pedig majd bevállalja ő maga.
Tükör, ecset, fényképezőgép is előkerül, oldaltáskáját pedig valahová maga mögé teszi, a párnákon túlra. Rövid ideig nézi a palettát, mihez volna kedve. A piroshoz nyúl, azt ken szeme alá. Nagy műgonddal, ecsettel formálja a pacát szeme alatt, a tükörben ellenőrzi munkáját. Amikor készen van, rövid időre megáll, és erős koncentrációval élénk rózsaszínné változtatja a pirosat. További percek telnek el, arcán színét változtatja a festék, mikor végre tényleg azt az árnyalatot kapja, amit keresett.
Egy utolsó, kihívó pillantás a tükörbe, majd felkapja a fényképezőgépet. Feje fölé emeli, belenéz, megválasztja arckifejezését, és katt.