Néhány nappal ezelőtt haza utaztam a családomhoz, ami teljesen feltöltött. Az öcsém is otthon tölt néhány hetet, így együtt vagyunk mind, s hétvégére családi programot is szerveztünk. Izgatottan várom, de közben nem tudok nem gondolni a művészetis záróvizsgára, ami még hátra van. Kulturális sokszínűség rejtett kincsei a zárómunka címe, mely elég nagy szabadságot ad a kezünkben, azonban mégis kötött téma. Néhány skiccet már készítettem, van egy elképzelés a fejemben, azonban ehhez szükségem van olyan eszközökre is, melyeket ott felejtettem a kastélyban, emiatt a mai délután Bogolyfalván töltöttem. Táskámban a szükséges eszközökkel haladtam el a cukrászda mellett, mely szinte könyörgött, hogy menjek be egy süteményre. Na és ki vagyok én, hogy nemet mondja neki?! Szóval jelenleg két szelet süteménnyel a tányéromon, és egy nagy bögre kávéval ülök az ablak melletti asztalnál, s néha egy-egy falatot bekapok a csupa csokoládés cukorbombából. Kezemben Karády Anna, A füredi lány című könyve, melyet teljes belefeledkezéssel olvasok. Ilyenkor úgy érzem, hogy belecsöppentem egy másik világba, ahonnan nehéz kiszabadulni, nehéz visszalépni a valóságba. Vörös hajkoronám egy laza copfba van fogva, azonban egy-két rakoncátlan szál mindig kicsúszik, s ezáltal keretezi arcomat. Néha egy-egy ilyen tincset megpróbálok a fülem mögé tűrni, de hasztalan. Gyengéden beharapom alsó ajkam jobb oldalát, ez történik festés közben is, vagyis minden olyan cselekedetnél, ahol koncentrálok. Szinte védjegyemmé vált, mint az apró mosolygó gödröcskék arcomon. Egy kortyot iszok a kávéból, majd belekezdek egy újabb fejezetbe.