Rooben Netuddki

*Mióta bekerültem az iskolába, sokszor jártam már Bagolyfalva utcáin, s mindig egy kis épület mellett álltam percekig. A tábláján a "Czukorvarázs cukrászda" felirat díszelgett. Mindig az ablaka előtt állok, és nézem hogy a sok ember, főleg a fiatalok eszik a szebbnél szebb édességeket.
Ma viszont összeszedem bátorságomat -és a maradék pénzem-, és bemegyek az épületbe. Most is, mint mindig szinte tele van, alig lehet találni szabad helyet. Egy ideig csak állok, míg meg nem látok egy teljesen szabad asztalt. Leülök, és várom, hogy jöjjön a pincérnő. Nem kell sokáig várnom, hamar megjelenik, mosolyogva, kezében egy kisebb jegyzettömbbel.*
-Mit szeretne rendelni? -kérdezi egy barátságos mosoly kíséretében.
-Egy fagylaltkelyhet szeretnék.-válaszolom.
-Rendben. És milyen fagylaltból?
-Öhm... Csoki és vanilia fagylalt.
-10 perc múlva hozom a rendelését.
*Nézem ahogy elmegy a pincérnő, s ezek után már csak csendben ülök.*

Rooben

*Miután elmengy a pincérnő, csak ülök és nézem a sok embert, akik mind a barátaikkal jöttek ide. Figyelem azt hogy mindannyian jókat nevetgélnek, s közben bele gondolok abba, hogy még nincs egy barátom sem. Igaz, hogy mindenki kedves és segítőkész, és segítettek ha szükségem volt valamire, viszont még soha nem sikerült senkivel tartós kapcsolatot kialakítanom. Nemsokára egy srác ül le elém. Mivel nem ismerem, így nem beszélek vele, sőt szinte rá se nézek, inkább ki nézek az ablakon, és figyelem a kint elhaladó embereket. Látok egy kislányt is, ki nem lehet több nyolc évesnél. Az anyjával mengy éppen valahova, ám mikor a cukrászda elé érnek elkezdi rángatni az anyja kezét- gondolom édességet akar enni, s elmosolyodom, mert eszembe jut, hogy én is ilyen gyerek voltam, mindig be akartam menni a helyi cukrászdába, a szülővárosomban. Pár percen belül meglátom a pincérnőt, aki az asztalok között kicsit ügyetlenül halad, kezében a tálcával amin a nagy fagyikehely van. Nem is volt addig baj, míg ide nem ért hozzánk, de akkor megbotlik valamiben, és kiesik a kezéből a tálca és a kehely pont az asztalunkra esik, beborítva az asztalt fagyival és tejszínhabbal. Még az én blúzom is tejszínhabos lett. ~Tessék, pont ma kellett felvennem a kedvenc blúzom!*gondolom, s elkezdem letörölni, mire az előttem ülő srác néhány zsebkendőt ad kölcsön, majd felsegíti a pincérnőt is. Ekkor veszem csak észre hogy az egész cukrászda minket néz, mire én elpirulok. Próbálok nem figyelni a minket néző tömegre, akik meg egy darabig még néznek minket, majd újra egymással beszélgetnek. Nagyban tisztítom le a blúzom, mire a srác megszólal. Elmondja a nevét, Rooben Netuddki, s megkérdezi az enyémet is.
-Az én nevem Keiko. Keiko Sama. Örvendek a találkozásnak. Bár jobb helyzetben is találkozhattunk volna.*Felelem egy halk kacaj kíséretében.
Jön egy másik pincérnő, láthatóan idősebb és tapasztaltabb, mint az előző, aki mosolyogva ezt mondja: -Nagyon sajnálom társam ügyetlenségéből adódó kis problémát, de mindjárt hozunk egy másik fagylaltkelyhet.
-Rendben, köszönöm. *Válaszolok, és nézem ahogy elmegy a pincérnő, és mellette jön el egy másik aki hozza a fagyikelyhet. Leteszi elém az asztalra, majd odafordul a sráchoz, vagyis Roobenhez, és megkérdezi tőle kér-e valamit.

Márk

Egy kis édességre van szükségem. Azonnal. Nem tudom miért, de úgy érzem belepusztulok, ha nem eszek valami édességet. Persze a manókat nem akarom megint zaklatni, mert tegnap is voltam a konyhában, és a végén még kizavarnának, vagy valami ilyesmi. És mivel van egy kis spórolt pénzem, így jobbnak találom, hogy a cukrászdába menjek. Úgyis rég voltam ott, és már hiányzik az ottani finom édesség. Egy piros topban, rövid farmernadrágban, és szintén piros tornacipővn indulok útnak, természetesen a hajamba, a ruhámhoz illő piros rózsát tűzöm. Az arcomon egy nagy mosollyal megyek végig a folyosókon, és az utcákon. Vagyis kicsit talán gyorsabban a szokásosnál, de köt érdekel? Csak minél hamarabb ott legyek. Mikor odaérek, sietősen benyitok, és körülnézek, van-e valahol hely. Szerencsére nincsenek sokan, így kiválasztom a legmegfelelőbb helyet, az ablak mellett. Amint leülök, azonnal jött is egy pincér és megkérdezi, mit szeretnék.
- Kérek egy milkshake-et, két extracsokis muffint és egy nagy tál fagylaltot. - mondom, egy barátságos mosoly kíséretében.
- Rendben, és milyen fagylalt legyen? - kérdez vissza a pincérnő.
- Öhm... Vanília, csoki, és citrom. - vágom rá hamar, majd nézem ahogy elmegy a rendeléssel.
Míg várom hogy megjöjjön, kinézek az ablakon, és figyelem az embereket.

Márk

 Szeretek itt lenni, ha tehetném, minden nap eljönnék ide. Szerintem itt nagyon kellemes a légkör, és a sütemények is írtó finomak. Mindig az ablak mellé ülök, hogy ki tudjak nézni, mert szeretem figyelni, ahogy az emberek mennek mindenhova gyerekeikkel, vagy épp párjukkal. Néha jobb a tömegből kiválni, és csak külső szemlélőként figyelni őket. Gondolataimból egy hang zavart fel, ami kimondottan váratlanul ért. Zavartan pillantod fel, a hang gazdájára, ki nem más mint Márk. Első találkozásunkkor nem épp kellemes élményem volt vele, így nem igazán szeretnék most vele beszélni. De megbántani nem szeretném, nem hiányzik nekem egy ellenség, főleg nem a saját házamból. Azt azért egy kicsit faragatlanságnak tartom, hogy még csak meg sem kérdezte, hogy leülhet-e, hanem csak szó nélkül kényelembe helyezkedett. Na de mindegy, nem fogok ezen kiakadni, mert ilyen emberek is kellenek.
- Szia. Nincs semmi különös, elvagyok. - Mondom teljesen közömbös hangnemben, majd a pult felé nézek, hogy mikor hozzák már ki a rendelésem. - Egész jó volt, bár nem maradtam ott olyan sokáig. Igen, egész jól elbeszélgettünk Rufusszal. - Felelem, és egy halvány mosoly látszik az arcomon. Azok az emlékek először nem töltöttek volna el boldogsággal, de mióta mindent megbeszéltünk ketten a madárfészekben, azóta mindent másképp látok. Sőt, talán még Rufus nevétől is mosolyra húzódik a szám. Végre megjött a pincérnő, kezében a rendelésemmel, arcán egy barátságos mosollyal.
 - Elnézést a késésért de itt van a rendelése. - mondja és leteszi elém. Miután megköszönöm, és kifizetem az egészet, elmegy. Kortyolok egyet a milkshakeből, majd ránézek Márkra nézek.
- És te hogy vagy? Milyennek látod eddig az iskolát? - Kérdezem, s míg hallgatom a válaszát megeszem a muffint.

Márk

Úgy látszik nagyon otthonosan érzi már magát Márk itt, Bagolyfalván. Legalábbis a viselkedéséből ezt lehet leszűrni. Bár nem is csoda, mert nagyon kellemes egy hely, sokkal jobb itt élni,mint a nyüzsgő nagyvárosokban. Az igaz, hogy eddig egy nagyvárosban éltem, és szeretek is ott lenni, de itt, vidéken, valahogy jobb. Jobb a levegő is, és nincs annyi ember, akikkel összefuthatsz az utcákon.
- Hát pedig a vizsga az muszáj, ha nem akarsz ismét elsős lenni. - felelem, és ismét kortyolok egyet a milkshakeből. - Na ja, a Navinések is elég szorgalmasak, ha akarnak. Én is be szeretnék még küldeni valamilyen szorgalmit, bár én inkább rajzmágiából. - mondom, s elmosolyodom. Azért ha elszánja magát Márk, akkor ő is tud valamit nyújtani, bár nem hiába lett levitás. Ezek után ismét kifelé bambulok, közben már az olvadozó fagylaltot eszem. Nézem a ki, és beáramló embereket. Nagy forgalma lehet ilyenkor, bár ez meg is látszik. Nem csoda, hisz itt bármit kérsz, megkapod. Egyrészt ezért is szeretek ide járni, másrészt meg itt mindig felvidulok.
Teljesen elkalandoznak a gondolataim, még azt is elfelejtem, hogy van itt előttem valaki. Persze ha Rufus lenne itt, biztos nem történt volna meg, de nem ő az aki velem szembe ül, így nem is nagyon figyelek rá.
Kérdésétől kicsit ledöbbentem. Azt hiszi, nem tudom mi az a metró, vagy mozgólépcső? Talán ilyen hülyének nézek én ki? Na ezen most kicsit kiakadtam, bár lehet, ok nélkül, mert valószínű csak én értettem félre, de első reakciómat szóban is kifejtem.
- Nem vagyok hülye, tudom mi az a mozgólépcső, és metró. - Mondom kicsit talán barátságtalan hangnemben, de hamar észbe kapok, és már normálisan teszem hozzá. - Én is mugli környezetben nőttem fel. - Nem tudom, hogy fakadhattam ki ennyire, ez egyáltalán nem jellemző rám. Talán ragadt rám valami apám Mardekáros mivoltából, bár ezt kétlem, mert ő és én két külön világ vagyunk. Lehet ezért nem is jövünk ki olyan jól egymással.

Márk

Látszik Márk arcán a meglepettség, és ez nem is csoda, és is meglepődtem saját magamon, hogy így beszéltem. Azonnal meg is bántam, amint kimondtam, de a kimondott szavakat már nem lehet semmissé tenni. Sajnos. Pedig most olyan jól jönne. A fiú reakciójától gyakorlatilag a sírás kerülget, de visszatartom. Ha az előbb így tudtam válaszolni, akkor biztos van bennem annyi bátorság, hogy ugyanígy folytassam. De nincs. Nincs bátorságom, de még könnyeimet tudom tartani, hogy ne kezdjek el sírni, mert az elég rosszul jönne ki, főleg most. Hirtelen még az étvágyam is elment, és eltolom magam elől a tálcát, amin még ott van majdnem az összes fagyi, meg a másik muffin ott van.
- Hát... nincs...- mondom,de közben egyszer sem nézek fel Márkra, szemem az asztalra szegezem. Jó, igaza van, hogy ezt nem lehet eldönteni, de akkor is. Nem kéne előítéletnek lennie egy olyan emberrel szemben, akit mégcsak nem is ismer.
- Akkor minek vetted fel azt a tantárgyat? - nézek rá kérdőn, s még a szemöldököm is felhúzom. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy minek vett fel olyat amit talán nem is élvez. Ha tanulnia kell, akkor legalább olyat tanuljon, amit szeret is. Legalábbis nekem ez a véleményem.
- Én.... én nem Pesten nőttem fel. Sőt,  is az országban. - Válaszolom már teljesen közömbös hangnemben. most komolyan, mielőtt elkezdene ilyenekről kérdezősködni, előtte inkább informálódjon egy kicsit. De ezen az utolsó Mondatán akadok ki a legjobban. Oké, azt felfogom, hogy a japánok és a kínaiak kinézetre hasonlítanak. de könyörgöm, azért megkérdezhette volna, hogy milyen származású vagyok. Ettől újra rámtör a sírógörcs, de most kevésbé hatékonyan tudom elfolytani, és néhány könnycsepp legördül az arcomon. Neki biztos az összes ázsiai nép kínai, és én ezeket az embereket nem igazán tudom megérteni. Azokat, akiknek Ázsia Kínát jelenti.
- Én.... én nem vagyok kínai. Japán vagyok. A kínaiakhoz semmi közöm. - fakadok ki a tőlem nem megszokott hangnemben. Ezzel nálam teljesen elásta magát Márk, jobbra már nem hiszem hogy fog fordulni a köztünk lévő kapcsolat, szóval erről ennyit. - Szóval teheted is el azt a papírt, mert egyáltalán nem ismerem Pestet. - fejezem be, s ekkor már végképp nem tudom magam tartani, fejem a kezembe temetem, és csak hagyom, hogy könnyeim hadd záporozzanak.

Márk és Rufus

Nem érdekel már semmi sem, csak minél hamarabb el tudjak menni innen. Bár nem nézek fel, de érzem az emberek tekintetét rajtunk, és ez nem sok jót sejtet. Ezt már nem fogom tudni olyan könnyen elintézni. Jó igaz, hogy elsétálhatnék csak úgy, mintha mi sem történt volna, de a lábam nem mozdul. Egyszerűen úrrá lett rajtam a sírás, és nem tudok elmenni, csak ülök, zokogva. Persze ezek után már teljesen más hangnembem beszél hozzám, de olyan érzésem van, hogy ez csak álszenteskedés, hogy fejezzem be a sírást. Ilyennel már sokszor találkoztam a régi sulimban. Sokszor csinálták már ezt meg velem, hogy megbántottak, és néhány kedves szó után természetesen megbocsájtottam nekik, de újból hátba támadtak, és kezdődött minden elölről. Ezt a hangnemet már nagyon is jól ismerem, de a következmény mindig is ugyanaz lett, így már nem igazán hiszek az ilyen szavaknak. Nem szeretnék rá felnézni, s nem is szólok már hozzá, inkább elmennék most rögtön, de a hangtól, amit meghallok muszáj felnéznem. Mintha Rufust hallottam volna. De az nem lehet, mikor jött volna ide? Sejtésem igaznak látszik, valóban Rufus az, ki nem épp túl nyugodt. Csak nézem őt, nem szólok semmit, bár nem is tudnék, egyrészt, mert Rufus egyből Márkra pillant, másrészről pedig a rémület miatt, nehogy valami örültséget csináljon.
- Rufus. - szólalok meg elhaló hangon, de ezt ő talán meg sem hallotta, sőt biztos vagyok, hogy nem hallotta meg. Most már valóban mindenki minket néz, és ez aggaszt, így a lehető leghamarabb el szeretnék innen menni, menekülni. De nem egyedül. Rufust is magammal viszem, nehogy távozásom után kárt tegyen magában. Veszek egy mély levegőt, hogy egy kis bátorságot merítsek, és hangosabban szólaljak meg.
- Rufus! -mondom ezt már hangosabban, és hogy biztos legyek abban, hogy rám figyel, még a kezét is megfogom. - Hagyd,nem számít. Inkább menjünk innen. - mondom végig Rufus szemébe nézve, szeme csillog a sírástól. Majd felállok, és Rufus kezét fogva, szó nélkül elmegyek. Erről most nem szeretnék vele beszélni, s remélem.nem is fogja még egy darabig felhozni a dolgot. Most csak vissza szeretnék menni a kastélyba, és kipihenni magam.

Erdős Julianna
/ruha/

Mostanában egyre több, néha már-már dilis ötleteim támadnak, és persze ma is ez a helyzet. Most speciel az az ötletem támadt, hogy az egyik versemet megzenésítsem. Tudom, nagyon hülyén hangzik, és lehet nem is fog sikerülni, vagy ha mégis, akkor tuti béna lesz. De azért ey próbát megér, és fő a pozitívum. De, de valahogy mégsem megy. Azt hittem könnyebb lesz, de nem; nagyon, nagyon nehéz. Egész délután a szobámban ülök, pontosabban az ágyon, mindenféle - néha már lehetetlen - pozícióban fekszem, vagy ülök, de nem jön meg az ihlet, és nagyon sok galacsin is van körülöttem, annyi próbát tettem már,de semmi. Aztán elfog az éhség, de most nincs kedvem lemenni a konyhába, nem akarom zaklatni a manókat, így az egyetlen lehetőség a falu maradt. Fogom hát a cuccomat,és elindulok, de pontosan nem is tudom hová akarok menni, és nem is figyelek arra merre visznek a lábaim, csak megyek, és tovább gondolkodom a dalon, kezemben a kottalapokkal. Egyszer csak megállok, mert az egyik házból finom illatok szállnak ki, és mikor odanézek, észreveszem,hogy az gyorsétteremhez értem. Egy kis habozás után belépek, egyenesen a pult felé szedem a lábaim, és ott kis gondolkodás után kérek tortilla-t mivel ugye mexikói nap van. Hamar méh is kapom, és mellé még kérek egy pohár vizet,és csak ezután kezdek üres asztalt keresni. Találok is egyet az ablak mellett, így gyorsan odamegyek, majd az ablakon kibámulva gondolkodom tovább.

Erdős tanárnő

 Elképesztő, hogy nem tudok összehozni egy egyszerű dallamot. Pedig a zenesuli negyedik évében, vagyis két-három éve ez már alapkövetelmény volt. Akkor miért ment, és most miért nem? Ez tiszta őrület. Látszik hogy kijöttem a formámból, mondjuk akkor sem igazán ment a dolog, de mégis tudtam valamit írni, most meg... Most meg egyszerűen nem megy. Hogy lehetek ilyen béna? Ilyen nincs. Pedig nem olyan nehéz, régen is ment,bár akkor nem kellett hozzá szöveget csatolnom, szóval az valamennyire könnyített a dolgon, de ami most van, az katasztrófa. Itt ülök a gyorsétteremben, és amit rendeltem már kezd kihűlni, de még hozzá sem nyúltam annyira lefoglalt a dallam kreálása. Egy mély, bosszús sóhajjal kísérve aztán leteszem a ceruzát a kezemből, mit mindvégig szorongatok, vagyis hogy pontos legyek magam elé dobom, és a hajamba túrok, mit ritka alkalmak egyikeként kibontva viselek most, majd belekezdek a vacsorám elfogyasztásába, de valahogy mégsincs étvágyam, és csak nyammogok rajta. Előtt l le elém egy nő, akit csak úgy látásból ismerek,személyesen nem. A kastélyban már sokszor láttam, de még soha nem álltam le vele beszélgetni,mondjuk az is igaz, hogy soha nem is volt miért leállnom vele beszélgetni. Engem nem tanít, és valójában nem is tudom mit tanít.
- Persze, nem baj. - felelek mosolygósan, majd ismét kezembe veszem a ceruzát, és töröm a fejem. Aztán eszembe jut az egyik kedvenc dalom, és azt kezdem el halkan dúdolgatni,bár erre nem tudom hogy mi lenne a reakciója a tanárnőnek, így abba is hagyom, és már csak magamban dúdolgatom. És ekkor jön meg az ihlet, amit gyorsan le is vések a lapra, hogy aztán majd át tudjam nézni máskor. Így, hogy már el tudtam kezdeni,könnyebb folytatni tudom, és viszonylag hamar befejezem, ami egy elégedett mosollyal fejezek ki, aztán harapok egy falatot ismét a finom mexikói ételből.

Avery

Az egész délutánt kinn töltöttem a szabadban. Pontosabban az erdőben, ahol sok időt töltök az utóbbi nem is tudom hány hétben, de kifejezetten jól érzem magam ott. És eddig még nem is buktam le, hogy tilosban járkálok. Addig jó. Ja meg addig, míg. semmilyen vaddal nem találkozom. Eddig még megúsztam ezek nélkül, e végül is nem is merészkedem olyan nagyon be, Általában mindig azzal telik el az idő, hogy felmászok az egyik szimpatikusabb fára, és a legtöbb időt ott töltöm. Néha még a kastélyt is látom ha nagyon koncentrálok. Olyan jó érzés. És most is pont ez a helyzet, s már eléggé besötétedett,  mikor lemásztam a fáról, és hát kicsit eltévedtem, de szerencsére sikeresen kijutok, nem vagyok olyan reménytelen eset. És most ismét a Fő utca köveit taposom, igyekszem vissza a kastélyba, mikor néhány, nagy valószínűséggel rellonos srác közeledik felém. És fellöknek. Pontosabban csak.kicsit odébbtessékel az egyik a kezével, ahelyett, hogy kikerülne. Ilyen nincs, hogy lehet valaki ilyen... áá mindegy is, ők elmennek, én pedig felállok, minden baj nélkül. Csak a kezemet horzsoltam fel egy kicsit, az meg nem vészes. Megyek is tovább, de valamiért mégis úgy döntök, hogy még nem megyek vissza a kastélyba, és betérek a következő helyiségbe, ami előtt elmegyek. Ez történetesen a csárda, ahol eddig még soha nem voltam, de most mégis itt vagyok. És ha már itt vagyok, akkor illendő lenne vennem valamit. Még jó, hogy a pénztárcám nálam van mindig, így egyenesen a pulthoz megyek, nem figyelve, hogy ki van itt. A pulthoz érve kérek egy vajsört - kell egy kis változatosság - majd leülök, és végre körülnézek, s biccentek a mellettem lévő lánynak, vagy fiúnak, nem igazán tudom eldönteni. Piszok. Fú asszem ide se jövök olyan sűrűn majd.

Avery

Egész jól éreztem magam a délután folyamán, bár jobbára az összes hétvégém, és néha a hétköznapok délutánjait kint töltöm mostanság az erdőben, leginkább az egyik fa tetején. Olyan jó ott fent lenni, a magasság eszméletlenül jó számomra, és mikor fúj a szél, olyan mintha repülnék, és ez egy kis szabadságérzetet ad a legtöbbször komor, könyv felett görnyedő mindennapok után. De egyszer minden elmúlik, és így nekem is le kell szállnom a fáról, és vissza kell térnem a valóságba, ami jelen pillanatban néhány goromba rellonos képében jelenik meg. Amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen mennek is el, éspedig utamat folytatva betérek a csárdába, ahol kérek egy vajsört. Most először iszom ilyet, és itt is most vagyok először, de nem hiszem, hogy olyan sűrűn fogom meglátogatni ezt a helyet. Az első néhány dolog, ami eszembe jut erről a helyről, az a mocsok, és a sok, már az alkoholtól bűzlő ember, akik itt vannak. Ahhoz képest, hogy milyen ez a hely, egész sokan vannak. A sok részeg ember csak úgy önti magába azt a rengeteg alkoholos folyadékot, egyszerűen undorító szerintem. Hamar meg is kapom a vajsöröm,és már nyúlnékis a pénzemért, mikor néhány érme hangját hallom meg, ahogy találkozik a pulttal, aztán pedig a mellettem ülő szőkeség hangjára leszek figyelmes, mire rászegezem a tekintetem.
- Kösz. - feleltem neki kurtán. A hangjából ítélve fiú, bár a kinézete alapján ezt nem biztos hogy eltaláltam volna, azon kívül még, hogy ázsia származású. Mondjuk az ottani fiúk nem feltétlenül néznek ki úgy, mint egy európai szemmel nézve normális fiú, de szerintem ők így aranyosak. Pont mint ez a srác, van benne valami keleti fiús cukiság, és ettől a gondolattól halványan mosolyra húzódik a szám. És végre eljutok oda is, hogy belekortyoljak életem első alkoholos italába. És az eredmény? Hát nem éppen valami kellemes, legalábbis számomra, de azért lenyelem az első kortyot, de sikeresen félrenyelek, és és elkezdek köhögni. Na, ezt szépen megcsináltam, csak gratulálni tudok magamnak.

Avery

Nem tudom miért ilyen hibásak az agytekervényeim, de én hülye még hallgatok is rájuk. Olyan helyekre visznek, és olyan helyzetekbe sodornak, amik más esetben nem történnének meg. Erre sürgősen ki kell találni valamit. Mondjuk meg kéne javítanom azt a néhány hibás agytekervényt, már csak az a kérdés, hogy hogyan. És a válasz egyszerű: sehogy, mert azokat nem lehet, mivel gyárilag ilyen rosszak,és így már a javítás lehetetlen, magyarul ezzel együtt kell élnem életem végéig. Vagy legalábbis addig, míg ki nem növök az effajta dolgokból. És az kétes, hogy belátható időn belül bekövetkezik.
Ezeknek az agytekervényeknek köszönhetően vagyok most is a csárdában, ahova nem is fogom többet betenni a lábam úgy érzem, de ha már itt vagyok, kipróbálok valami újat, és ez alatt most épp a vajsört értem. Kis meglepettségemre nem nekem kell kifizetnem az árát, mert a mellettem lévő - mint kiderült - fiú meghív erre az egyre. Olyan kedves dolog tőle, főképp azért, mert tök idegen vagyok számára, és ő is számomra, de ez nagyon kedves gesztus tőle. Bele is kortylok, de nem igazán nyeri el a tetszésem, de talán ha nem figyelek rá, még bele sem szagolok,csak iszom talán elviselhetőbb lesz. És voala, igazam is lett, vagy csak egyszerűen hozzászoktam. Bár ez utóbbinak nagyon kicsi az esélye, de mindegy.
- Én Keiko vagyok, és levitás. - mosolygok a srácra, aki olyan aranyosnak tűnik így első ránézésre, hogy legszívesebben megzabálnám. Igen,  ezt hozza ki belőlem az alkohol, már ilyen nagyon kis mennyiségben is, és kezdem érezni, hogy a kedvem egyre jobb és jobb lesz. - Igazából fogalmam sincs. Csak úgy gondoltam, hogy még nem szeretnék visszamenni a kastélyba. Ráér az még, van időnk, nem? - vigyorgok most már mint a tejbetök, és még egyet kortyolok a vajsörből. - És te mit keresek itt eme nem épp barátságos helyen? - kérdezem, közben a mellettem ülő srác arcberendezését kezdem tanulmányozni.

Avery

Úgy látszik nem volt teljesen felesleges betérnem ide, mivel a sors összehozott egy aranyos, kis eridonossal. Legalábbis ő ezt állítja magáról, és miért hazudna? Nem látszik rajta egy csepp jele sem a hazugságnak, bár való igaz, hogy már ez a kis mennyiségű alkohol is beködösíti, a már alapjáraton nem túl ép, normális agyamat. Nem gondolná az ember, hogy valaki ennyire nem bírja az alkoholt, de hát ez van. Én viszont ebből semmit nem veszek észre, csak a kívülálló láthatja rajtam, hogy valami nem stimmel. Magyarul egyre jobban, szélesebben vigyorgok, amire még nincs is okom, és kicsit ki is pirulok.
- Hát igen, az eridon már csak ilyen. - nevetem el magam halkan, és eszembe jut az a délután, amikor kint az erdőben találkoztam a vörös szélvésszel, vagyis Leonieval. Igaz, még csak pár napja volt, de elég nehéz elfelejteni, de nem is akarom. A következő mondatától azonban fülig elvörösödöm, még jobban, mint eddig, és felkuncogok, de mondani nem tudok semmit. Megértettem mire céloz, de még mennyire, hacsak nem értettem félre. Annak is megvan a lehetősége, főleg a mostani állapotomban. Istenem, mi van velem? És hogy lehet ilyen cuki valaki, mondjátok már meg. És most nem magamra célzok, pedig lehetne az is, de nem, nem vagyok egoista. Nagyon. Most épp Averyről beszélek. Nem is nézek rá, mert akkor tuti csak még jobban vörös lennék, már ha az egyáltalán lehetséges, inkább kiiszom a vajsör maradékát, kérdése után pedig még egy kis ideig a korsó alját bámulom, hogy vajon igyak-e még vagy sem. A józan eszem tuti azt diktálná, hogy nem, egy kortyot sem ihatok többet, úgy nagyjából soha, de hol van már itt a józan ész? Hát valahol jó messze nyaral, mondjuk Hawaii-on, vagy tudomisén hol. Így csak bólintok egyet, jelezve, hogy igen, kérek még. És meg is kapom az italt, amit én minden további nélkül megiszok, vagyis iszogatom, s már csak egy, max két kortynyi vajsör marad az aljában, mikor érkezik a következő kérdés.
- De lenne. - hagyja el számát rögtön a válasz, még mielőtt bármennyire is átgondolhattam volna az egészet. Mondjuk bármi jobb, mint ebben a koszfészekben punnyadni, és legalább nem leszek egyedül, társaságban mindig jobb. - És merre menjünk? Vissza a kastélyba, vagy...? - kérdezem, mikor kiérünk, szembe fordulva vele.