Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Én igazán rendes ember vagyok. Mindig betartom a szabályokat. Tényleg. Ez alkalommal azonban kicsit tovább maradtam a könyvtárban mint, kellett volna. Gyorsan táskámba tömöm a könyvet, és kisurranok az ajtón. Otthon volt már, hogy mikor mindenki aludt, én kiosontam az ajtón a kertbe. Elég szemfüles vagyok ahhoz, hogy elkerüljem a prefektusokat és tanárokat. Kötelességtudóan igyekszem a Levita felé, ám fáradtnak cseppet sem érzem magam.
A lépcsőn rohanva azonban belefutok valakibe. Legnagyobb szerencsémre viszont az illető sem prefektus, sem tanár. Nagy megkönnyebbülésemre Zinával találom szembe magam. Megkönnyebbülten felnevetek. Majd miután kiderül, hogy ő se fáradt még, elindulunk a bejárati csarnok felé.
 - Hát ezen én is gondolkodom. - nevetek fel. A Darwin névre azonban értetlenül nézek, hiszen a prefiket azért ismerem, ha máshogy nem, legalább névről. Ilyen nevű diák azonban nem rémlik. Az viszont biztos, hogy én is kapok majd, ha elkapnak. Nem is tudom, hogy Beliántól, vagy Karolától tartok jobban.
Alaposan körülnézek, és mikor nem látok senkit, követem Zinát. Kisurranok az ajtón, majd megfogom, nehogy becsapódjon mögöttem. Majd a lehető leghalkabban igyekszem tovább a füvön. Csak éppen annyi a fény, hogy látni tudjunk, de remélhetőleg minket már nem látnak meg.
 - Menjünk! - helyeselek, majd addig menetelek, míg biztonságban nem érzem magam.
Ott aztán megállok, és kissé kifulladva veszek egy nagy levegőt. A tüdőm megtelik az esti csípős levegővel. Megfordulok, és visszanézek a kastélyra. Egy-egy ablak még világos, ám a Levita-toronyra felnézve már nem látok fényt.
Fogom magam, és lefekszem a fűbe. Felnézek a sötét égre. Illetve annyira nem sötét, mert a Hold már majdnem teljesen kerek, és beragyogja az eget. A csillagok azért mégis látszanak, sokkal több apró fénypontot fedezek fel, mint otthon a városban.
 - Mennyi csillag! - szólalok meg, és a rellonos lányra pillantok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Összerezzenek, ahogy egy bagoly felhuhog a nagy csendben. Csendes léptekkel léptekkel osonok tovább. Nagyon nincs kedvem lebukni a kis éjszakai kirándulásunkkal. Csak akkor állok meg, mikor kellő távolságba kerülünk a kastélytól.
A fűben fekve becsukom a szemem, és nagyot szippantok a hűvös levegőből. A vastag pulóver kellően melegít, így azzal sem kell törődnöm, hogy fázom. Valahogy cseppet sem aggaszt, hogy éppen tilosban járunk, csak élvezem az estét. Kinyitom a szemem, és az eget kémlelem.
Én még sosem próbáltam lefesteni - szólalok meg kis hallgatás után. Az ecset nem az én kezembe való, így inkább csak nézem a csillagokat.
Azokat az ábrákat próbálom az égre képzelni, amiket az ókori görögök, rómaiak láttak a fényes gázgömbökben.
 - Az a Cassiopeia - mutatok egy “M” betű szerű mozdulattal 5 csillagra egymás után. - Ha pedig kiegészíted a nagygöncölt - folytatom kis gondolkodás után - Láthatod a nagy medvét. A kis medvét pedig ugyanígy a kisgöncölben. - Büszke arckifejezésem arról árulkodik, hogy sikerült pár dolgot megjegyeznem csillagtanon.
Persze nem csak onnan ered a tudásom. Amikor kicsi voltam, apu sokszor mesélt a csillagokról, a csillagképekről, a bennük rejlő varázslatról. Szerintem azok a történetek is varázslatosak, amik a csillagképekről szólnak. A legendák a képek névadóiről.
 - Az pedig ott a Perseus - szólalok meg ismét. - Az pedig Androméda - kezem lassan siklik egyik képről a másikra. - Androméda Cassiopeia lánya volt. A történet szerint ő és a férje Képheus, kijelentették, hogy Androméda szebb, mint a tengeri nimfák. Ezért büntetésképpen fejjel lefelé látható az égen a sarkcsillaghoz viszonyítva - karomat elégedetten fejem alá teszem. Nagyon szeretem az ilyen történeteket. mindig is érdekelt, hogyan éltek, miben hittek régen az emberek. Az ilyen történetek nagyon jól mutatják, mennyire máshogy gondolkodtak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Lassan haladok a sáros úton. Szerencsére voltam elég okos ahhoz, hogy bakancsot húzzak, így harisnyám és lábam tiszta mard. Meggyorsítom a lépteimet, és kissé sietősebben haladok tovább az erdei úton. A faházat legnagyobb örömömre üresen találom, így felmászva el is helyezkedem az egyik babzsákon. Cipőimet kulturáltan ledobom, ezzel kényelmesebbé téve magamnak a helyzetet. Lábaimat keresztbe rakva felhúzom. Kényelmesen elhelyezkedem, majd táskámból kihalászom a füzetemet és egy tollat. Írni kezdek. Először csak egy sort. Azt az egyet, ami már napok óta érik bennem. Egyik éjszaka fogalmaztam meg, mikor nem tudtam aludni. Az első sor után azonban elakadok, és csak nem akaródzik folytatódni a történet. A tollam végét rágva kibámulok az ablakon. Az enyhe szél rángatja a fákat. Az idő kezd kicsit lehűlni, és fülledt is a levegő. Lehet, hogy esni fog? Na de, vissza a történethez. Ismét a papírra helyezem az íróeszközt és lassan írni kezdek. "Fejét óvatosan felemelte, és..." És mi? Az agyamban mintha gát épült volna. Semmi nem jut az eszembe. Hátra hajtom a fejemet, és aprót nyögök nagy szenvedésemben.
- Gondolkozz! Gondolkozz, Betti! - motyogom magamnak.
"Fejét lassan felemelte, és megpillantotta Őt! Ez az! Mint gyors folyó a gáton, a gondolatok úgy zúdulnak át az agyamban lévő falon. Egyszeriben teljesen kirajzolódik a történet a fejemben, és írni kezdek. A szavak gyors egymásutánban jelennek meg a papíron. Mint annyi más alkalommal, most is teljesen elveszítem a kapcsolatot a valósággal. Számomra már csak a történet világa létezik, való világ valahol a messzi távolban rejtőzik előlem.
Csak akkor eszmélek fel, amikor recsegést hallok. Valaki mászik felfelé?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Csak a testem van a kis erdei faházban, az agyam meg valahol teljesen máshol. Gondolatban messze, Nagy-Britanniában járok, valamikor a 19. század végén. Fejemben éppen egy átok által ketté törött fa reccsenése hangzik. A hanghoz viszont valami más is társul. Valami sokkal hangosabb, élethűbb. Beletelik pár másodpercbe, míg rájövök, hogy az a hang bizony nem a fejemben szólt, hanem a valóságban. Visszatérek a jelenbe, és lassan felemelem a fejem. A létra nagyokat reccsenve küzd, hogy meg tudja tartani azt aki éppen igyekszik fel rajta. Az ajtóban egy szőke kobak jelenik meg, majd lassan a hozzá tartozó test is. A fiú szörnyen ismerősnek tűnik, de nem jut eszembe honnan.
- Szia - válaszolok a biccentésre csendesen.
Majd ismét a papíromra nézek, és folytatom az írást. Nem úgy tűnik, mint aki beszélgetni kíván, így nem is zargatom. Eltelik 5-10 perc, míg csenben ülünk egymás mellett, és mindenki csinálja a maga dolgát. A gondolataimat azonban nem tudom teljesen visszafordítani az íródó történetemre, és visszakalauzolni Skóciába. Egyre csak azon gondolkodom, ki lehet a srác, miért annyira ismerős. Persze ebben a kastélyban éjjel-nappal össze vagyunk zárva, így könnyedén meglehet, hogy elmentünk már egymás mellett, egymás mellett ültünk reggelinél, közösen várakoztunk egy tanárra. De nem. Egyik szituációra sem emlékszem, ahol ez a szőkeség lett volna mellettem. Talán levitás és a klubhelyiségben találkoztunk. Igen, ez már ismerősebb. Hogy is hívják? Mintha valami "T" betűs neve lenne. Tomi? Vagy Tivadar? Nem, nem, valami más volt. Teó! Ez az!
Ekkor, mint villám hasít belém a felismerés. Természetesen hozzám is eljutott a hír, hogy a múlt nyáron elvesztettünk egy levitást. A gyomrom egészen apróra szűkül össze, ahogy rájövök, hogy ez a fiú bizony Teó egyedül maradt ikertestére. Pár percig csak ülök ott, a szemem sarkából a srácot figyelem. Nem ismertem nagyon a testvérét, de emlékszem, egyszer kisegített egy házi dolgozatban, mikor elakadtam azzal. Mindig nagyon kedvesen mosolygott mindenkire, és akik ismerték, igen bátornak is mondták.
Hirtelen felállok. Lassan leteszem a holmimat, és óvatosan a fiú mellé sétálok.
- Szia - köszönök rá ismét, most már beszélgetés indító jelleggel. Intek is egyet, hogy felfedezzen, ha esetleg nem hallana a zenétől. - Én Betti vagyok, levitás másodéves. És te? - kérdezősködöm csak, hogy ne a semmiből induljunk. De aztán rátérek a lényegre, mert úgy érzem, nincs értelme tovább hárítani. - Te vagy Teó testvére, igaz? - próbálok tapintatos lenni, de egy ilyen téma nehéz, akárhonnan közelíti is meg az ember. Ha pedig valaki tudja, mi a gyász, az én vagyok. Na meg sokan mások is ebben az iskolában. A varázslótársadalomnak sajnos sok veszteséggel kellett szembenéznie az idők során, és még most sem teljesen veszélytelen mágiával élni, még ha most már nem is a mugliktól kell félnünk. Abban reménykedem, hogy tudok beszélni a fiúval, és esetleg tudok segíteni neki. Talán egy másik diák jobb hallgatóság, mint egy terapeuta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

A tanulmányi- és osztálykirándulások sosem voltak a kedvenceim. Ez talán betudható annak, hogy a társaságból erősen kilógtam, és nem is mertem közel kerülni hozzájuk, hiszen nem voltam teljesen ura még a mágiámnak, és érzelmileg sem voltam éppen a toppon azokban az időkben. Erre a kirándulásra viszont most magamtól jelentkeztem, hiszen nem ülhetek csak a könyvtárban az elkövetkezendő években.
Beletömök még egy kardigánt, majd összehúzom a sporttáska cipzárját. A legtöbb holmit már előző este bepakoltam, csak ez az egy darab maradt csak ki. egészen korán ébredtem. Nem is igazán az izgalomtól, inkább az izgulástól. Kisebb gyomorgörccsel keltem, és vagy egy tíz percig csak ültem az ágyon, és a kirándulás lehetséges kimenetelein gondolkodtam.Aztán valahogy - ki tudja hogyan? - sikerült kikászálódnom, és rávenni magam, hogy jó lesz ez a dolog. Valamiképpen. Csak még nem tudom miképp.
A szoba közepén állva még utoljára átveszem a fejemben a listát, hogy mindent bepakoltam-e. Felidézek minden pillanatot, és egy-egy dolgot még ellenőrzök is, nehogy véletlenül itt maradjon. Majd a fejemre teszem a napszemüvegemet, és a sporttáskám felkapva kilépek az ajtón. Egyelőre egyedül indulok lefelé a kapuhoz, és azon gondolkozom, vajon kivel fogok ott találkozni. Senki sem említette, hogy tervezne jönni a kirándulásra.
Lassan ballagok lefelé a lépcsőn, és hasonló tempóban csoszogok a tanárnő felé. Talán a félelmem az, ami ennyire visszahúz, ami miatt nem tudom elengedni magam. Veszek egy nagy levegőt, és lassan kifújom, hogy megnyugodjak kicsit. Olyasmikkel próbálom magam nyugtatni mint: A legtöbb szellem egész barátságos; vagy: Biztos minden rendben lesz. Na, majd meglátjuk.
- Jó reggelt! - lépek végül oda a gyülekezőkhöz, holott megfordul a fejemben, hogy inkább mégsem megyek el. De aztán győzött a kíváncsiság és a tudásszomj. Majd amint meglátom a tanárnő kezében a névsort, rögtön mondom is a nevemet: - Harmat Bettina, Levita, második - diktálom a már jól begyakorolt formát. Nézem, ahogy nevem pirosból feketébe fordul, majd arrébb lépek.
A táskámat ledobom egy üres helyre, és a felállított asztalkához lépek, hogy izgulásomat evésbe fojtsam. A tekintetem átsiklik a középen fekvő, kopott esernyőn. A látvány viszont nem segít rajtam, csak még apróbbra húzza a a gyomromat. Évek óta nem utaztam zsupszkulccsal, és az utolsó emlékem nem szép a dologról. Kezemben egy sütivel letelepedek a táskámra, és ott ülve figyelem tovább az érkezőket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

A kezem lassan mozog, egyszer az egyik csillagképen pihen meg, máskor egy másikon. A mesterséges fények hiányában minden kép tökéletesen kirajzolódik. A történetek pedig csak úgy ömlenek belőlem.
 - Hát igen. A görög istenek nem a kegyelmességükről voltak híresek. Prométheuszt például egy sziklához láncolták háromezer évre. -  húzom el a számat.
Bizony, egyik történetben sem olvastam még, hogy Zeus puszta jókedvből megkegyelmezett volna egy bűnösnek. Pedig nem egy mítoszt olvastam. Egy időben teljesen belefeledkeztem a görögök történeteibe. A mai napig magával ragad a dok kölünféle mitológiai lény, a hőstettekről szóló legendák, az isteneik világa. A híresebb történetekbe persze többször is belefutottam, mint például Prométheusz legendájába. Most azonban nem firtatom nagyon. Nem szeretném halálra untatni szegény Zinát. Ami engem lenyűgöz, az másoknak általában unalmas. Na meg nem azért vagyunk itt, hogy álomba ringassam a füvön fekve.
 - Ezzel egyetértek - felelek kis hallgatás után.
Majd szememmel végigkövetem barátnőm kezét, ahogy megsimítja a csillagokat. Akaratlanul is elmosolyodom a jelenetre. Majd oldalra fordítom a fejem, hogy jobban lássam a lány arcát, miközben beszél. Tekintetemet ismét a csillagokra fordítva gondolkodom pár pillanatig a kérdésen. Teljesen jogos a feltevés, és nem látom okát, miért ne lenne igaza. Fejemben azonban a történetek között kutatok, olyanokat keresve, amelyek jobban leírták a nimfák létét.
 - A görög történetekben nem. A történetek szerint nimfák mindnehol élnek. Az erdőkben,  vizekben, a kövekben. Ők a természet legfőbb jelképei - a válasz hirtelen jut eszembe, és kapok is az alkalmon, okoskodom. Nem mintha eddig nem ezt tettem volna. A szám sarkába még egy büszke mosoly is megbújik. - Remélem nem untatlak halálra ezekkel - nézek ismét a mellettem heverő rellonosra. Nem egyszer kaptam már meg innen, onnan, hogy fogjam be a számat, mert senkit nem érdekel, amiről papolok. Ennek ellenére, én mindig megragadom az alkalmat arra, hogy valamit én tudjak a legjobban. Ilyenkor pedig képes vagyok egy egész bibliát elmesélni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Kezemben forgatom a csokis muffint. Máskor azonnal betömném, a gyomrom viszont jelenleg dióméterű, és egy falat sem megy le a torkomon. Szemeimet egy kövön pihentetem, és a rajta mászókáló hangyákat nézem. Csak szemem sarkából látom az érkezőket. Harapok egyet a péksütibe, majd felnézek, mivel meghallom Bajnóczi tanárnő köszönését. Félig a tanárok felé fordulva motyogok egy "jó reggelt" félét, majd az iskola felé fordulok. Egy idősebb srác lép ki rajta, akit nem ismerek, így inkább visszatérek a hangyákhoz. Egészen addig sikerül gondolataimba merülve üldögélnem ott, míg meg nem üti fülemet egy ismerős hang. A hang irányába fordulok, és széles mosoly terül el az arcomon, ahogy meglátom háztársamat.
- Nahát! Mégis eljöttél? - kérdezek rá a teljesen nyilvánvaló tényre. Közben pedig feltápászkodom a táskámról, és a vállamra véve azt, Hunorhoz sétálok. - Mi vett rá, hogy mégis elgyere? - a kérdés félig-meddig költői, hiszen pontosan emlékszem, hogy pár nappal ezelőtt én könyörögtem neki, hogy jelentkezzen ő is. Gondoltam sokkal jobb lesz, ha van ott valaki, akit ismerek. Kicsit talán hecceltem is, hogy úgysem mer eljönni. Bár én sem vagyok éppen a bátorság mintaképe. - Azért örülök, hogy eljöttél. Így legalább ismerek valakit - mosolygok rá. Komolyan gondolom a szavaimat. Ám nem marad időnk sokat beszélgetni, mert Poulain hangja felcsendül valahonnan mögülem.
Kicsit félre állok, nehogy az életre kelt asztal el találjon ütni. Majd hatalmas gombóccal a torkomban elindulok az esernyő fele. Egyik kezemmel a táskámat ragadom meg, nehogy elveszítsem; másikkal pedig az esernyő egyik szélét. Becsukom a szemem, és felkészülök az indulásra. Három, kettő, egy... És a gyomromat mintha kirántanák a helyéről.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Egy darabig csak ülök még a helyemen, és figyelem a fiút. Próbálom megformálni a fejemben a szavakat, hogy kicsit könnyebb legyen. Nem tudom, hogyan tudnék hozzá finoman és kedves közeledni. Mindenki másképp dolgozza fel a gyászt, a veszteséget, így arra sem támaszkodhatok, hogy nekem van már “tapasztalatom”. Végül lassan felállok és mellé lépek. Egy bemutatkozással kezdeni talán a legegyszerűbb és a legjobb, hiszen így legalább a másik nevét tudjuk.
A fiú erőteljes reakciójára viszont kicsit visszahőkölök, és hátra is lépek egyet. Hát ez nehezebbnek ígérkezik, mint gondoltam.
 - Én csak… - motyogom - Én csak annyit akartam mondani, hogy részvétem - makogom. - Nem… Nem akartalak megzavarni - felnézek a falra, oda ahol Domonkos nézte. Rögtön megértem a helyzetet. - Ezeket a testvéreddel rajzoltátok? - kérdezem halkan. Nekem mindig segít, ha szép emlékeket idézek fel. Nem akarok én tapintatlan lenni, és remélem ő sem érzi azt, hogy illetlen vagyok. - Nagyon érdekesek. Bár nekem nem mondanak semmit - hangom egészen halk. Próbálom kicsit meglágyítani a fiút, hiszen nem sikerült nyugodtan indítanunk.
Szememet vágigjáratom a falra rajzolt ábrákon. Egy korona, csillagok és hangjegyek. Hogy mit takarnak a képek, azt egyedül Domonkos tudhatja. Illetve Teó. A torkom összeszorul, ahogy megpróbálom elképzelni a mellettem álló fiú helyzetét. Ám hiába is próbálkoznék, nem tudom. Elveszíteni valakit olyan, mintha kitépnék egy részedet. Egy elvesztett szeretteddel egy részed is meghal. Örökre. Mindaz, amit az elveszített ember - vagy akár állat - jelentett neked, amit előhozott belőled, elvész, meghal. Az ikrek között pedig olyan kapcsolat van, amit más nemért. Egy ikertestvért elveszíteni olyan lehet, mintha az egyik feled halt volna meg vele együtt.
 - Én a szüleimet veszítettem el - hajtom le a fejem. - De ennek már pár éve. Mondjuk attól nem fáj kevésbé - teszem hozzá. - De megtanultam együtt élni a dologgal. Viszont el sem tudom képzelni, te min mész keresztül - ismét a fiúra nézek. Próbálok szemkontaktust teremteni. Ám a helyzet kezd számomra is egyre nehezebb lenni. Szemem sarkában könnyek gyűlnek, ahogy visszagondolok arra a napra, mikor az az auror, megjelent a házunknál, és elmondtam hogy nem jártak sikerrel a keresésben. Nem találták meg őket.
Óvatosan megtörlöm a szemem, és veszek egy nagy levegőt. Kifújni viszont kicsit szaggatottan sikerül. Szemem ismét a falra téved. Alaposan megvizsgálom az alakokat. Azokat is, amiket Domonkosék rajzoltak, meg azokat is, amik másokhoz tartoznak. Szerelmesek monogramjai tömegével. Vajon ezek a párok együtt vannak-e még? Vagy évek óta nem is hallottak egymásról? A veszteség, a múlandóság gondolata elteríti az agyamat. A térdeim megremegnek. Úgy döntök, inkább leülök. Visszalépek hát a babzsákon, és onnan figyelem tovább a szőke srácot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Nem számítottam rá, hogy szavaim ilyen agresszívvá teszik majd. Persze mindenkiben máshogy dolgozik a gyász. Míg én visszahúzódóvá, zárkózottá váltam, Szofi hisztis lett, Dominik pedig ingerlékenyebbé vált. Ennek ellenére megijedek a heves reakciójától. Következő szavaim üresek, hiába gondolom komolyan. Talán érzi, hogy mellette vagyok, segíteni akarok. Ellenben a részvét szavakban kifejezve nem jelent semmit. Csak üres mondatok, melyeket az emberek udvariasságból mondanak a kínos helyzet kitöltése érdekében. Furcsa felismerni, hogy most a másik oldalon állok. Most én vagyok a zavarodott másik, aki nem érti, mi zajlik le Domonkos lelkében. Aki nem tudja mit mondjon, mit tegyen, amivel kimenti magát. Furcsa érzés most a másik oldalon állni. Annak idején én is gyűlöltem ezeket az embereket. Meggyőződésem volt, hogy nem tudják miről beszélnek, és nem is érdeklem őket. Hosszú időbe telt megértenem, hogy segíteni akarnak, csak nem tudják hogyan. Nem tudják, mi zajlik bennem legbelül, min megyek keresztül.
Zavartan szám szélébe harapok, ahogy a falra csap. Aha. Szóval ezek személyesebbek mint gondoltam. Teljesen igaza van. Pontosan tudom, hogy egy mély sebet téptem fel újra. Egy emléket, amihez a legkevésbé sem volt közöm. Ami csak az övé és Teójé. Ami összeköti őket. Emlékszem, sokan azt akarták, meséljek nekik szép emlékeket a szüleimről. Merthogy az majd segít, majd nem szomorkodni fogok tőle, hanem szépen emlékszem majd rájuk. Magamban persze elküldtem mindet melegebb éghajlatokra, és leráztam mindenkit, aki ezt kérte tőlem. Az első pár évben, pláne hónapban, a szép emlékek a legfájdalmasabb sebek. Azok, amikről tudja az ember, hogy soha többé nem él már át hasonlót. Magamba roskadok a felismeréstől, hogy én is olyanná váltam, mint azok a távoli rokonok, ismerősök, akiket a hátam közepére sem kívántam abban az időszakban. Aztán összeszedem kicsit magam, hogy ismét megpróbálkozzak beszélgetni a fiúval.
A hirtelen reakció azonban széthasít bennem valamit. A szavak jelentése lassan tudatosulnak bennem. A döbbenet, az empátia nehezedik rám. Könnyeim már nem csak saját sebeim miatt potyognak. Nem ismertem a teljes történetet. Honnan ismertem volna? Most viszont egy hatalmas pofonként ért a dolog. A babzsákon ülve a tenyerembe temetem az arcom, a könnyeim már patakokban folynak, a vállamat pedig rázza a zokogás. Nem tudom elképzelni mit érez Domonkos. Ő sem tudja, én mit érzek. Nincsen joga üvölteni velem ezért. Már nem tudok neki válaszolni. Nem is akarok. Ha azt hiszi, neki nagyobb a fájdalma, mint az enyém, nagyot téved. Könnyeim egyik fele azonban érte hullik. Nem tudhatom, milyen lehet látni, ahogyan az, aki a világon mindennél kedvesebb számodra, eltávozik. Csak a mély fájdalmát ismerem, azt tudom elképzelni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Régen voltam annyira nyugodt, mint most, hiába járunk tilosban, az este csöndje, hogy nincsenek körülöttem sokan, nagyon relaxáló tud lenni. Csak fekszem a füvön, és az sem zavar, ha rám másznak a hangyák, vagy muslincák repkednek körülöttem. Csak hallgatom a szelet meg a baglyokat. Zinára nézek, és csak bólintok a kijelentésére. Sejtettem, hogy Prométheusz neve ismerős lesz számára, hiszen a görög mitológia egy igen híres alakja. Persze hírnevet számára nem a hőstettek hoztak, hanem szerencsétlen sorsa. Melyet szerintem nem érdemelt meg. De ez csak az én véleményem.
Egy pillanatra eltérünk a témától, de gyorsan vissza is kanyarodunk a görög történetekhez. Ennek ellenére egy pillanatra mintha elcsípném Zina arcán a megkönnyebbülést, melyet egyetértésem kifejezésével okozok neki. Felnézek a Holdra, elképzelem, ahogy nimfák járkálnak rajta, megbújnak a kövekben.
Aztán rajtam van a megnyugvás sora, ahogy Zina biztosít róla, hogy nem untatom. Nem szeretném álomba ringatni a történeteimmel.
- Szívesen mesélek, ha érdekelnek a történetek. De ígérd meg, hogy szólsz, ha sok vagyok! - kérem tőle. Nem szeretnék túlzásba esni, mert ha érdekli is a görög mitológia, a végtelenségig biztosan nem hallgatná. - Nem szeretném, ha unnád a dolgot. Csak akkor mesélek a tényleg érdekel - majd kezemet a fejem alá teszem, és ismét a csillagok felé fordulok. A fényes pontocskákat nézve gondolkozom el a kérdésén. - Szívesen lennék főnix - felelek kis gondolkodás után. - Szerintem nagyon csodálatos lények. De akár egy sellő bőrébe is szívesen belebújnék. Vagy Pallasz Athéné lennék. Ő a görög mitológiában a bölcsesség istennője - az istennő utólag jut csak eszembe, pedig mióta foglalkozni kezdtem ezekkel a történetekkel, ő a kedvenc mitológiai alakom. - Na és te? - kérdezek vissza. Már mondta ugyan, hogy nimfa szívesen lenne, de kíváncsi vagyok, kik vagy mik jutnak még eszébe, kiket ismer.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

A levegőt szikázó feszültség tölti meg, a csendet pedig vágni lehetne. Egyikünk sem szól, de annál több érzelem és gondolat cikázik bennünk és köztünk. Nem tudom ő mire gondol pontosan, és ő sem tudhatja, hogy én mit gondolok. Azt viszont mindketten érezhetjük, hogy valami nagyon kellemetlen, de különleges helyzetet teremtettünk. A fal azonban nem omlott le közöttünk, továbbra is ott tornyosul a feszültség. A feszültség azokból a falakból, amit mindketten magunk köré építettünk. Mert az biztos, hogy ebben hasonlítunk. Ugyanazt az áthatolhatatlan falat húzta maga köré, amit egykor én is, és amit a mai napig nem sikerült teljesen lebontanom. Mert ezt a falat nem lehet kívülről áttörni, Belülről kell megnyitni, beengedni rajta másokat. Ez viszont egy hosszú, nagyon hosszú folyamat. Íme, itt állok én, és bár sokat fejlődtem, mióta a Bagolykőben vagyok, az elmúlt öt évben nem sikerült teljesen lebontanom azt a falat. Talán sosem sikerül teljesen.
A könnyek viszont áttörnek a falon. Nálam legalábbis. Mintha égetnék az arcomat, ahogy lassan lefolynak rajta. Ahogy pedig a kezembe hajtom a fejemet, mintha egy buborékba kerülnék. Egy buborékba az egész faházzal. Mert Domonkost ki akarom zárni, ám nem tudom. Hiába érzem, hogy utálom, nem tudok rá nem figyelni. Talán az empátia? Nem tudom. Mindenesetre része a buboréknak, és tudom, hogy egyikünknek sem lenne jó, ha most felállnék, és otthagynám egyedül.
Hallom a fiú lépteit, minden levegővételét. Hallom, hogy mennyire bizonytalan. És hallom azt is, ahogy megszólal. Nem erőlködik nagyon. Nem tudom azonban figyelmen kívül hagyni a bocsánatkérését. Lassan kifújom a levegőt, és felemelem a fejem. A szemeim pirosak, arcomon pedig csillognak még a könnycseppek.
- Semmi baj - hangom nagyon halk, és kicsit rekedt is. - Én meg sajnálom, hogy beletapostam az emlékeidbe. Tudom, hogy milyen rossz. Bocsánat - egy-egy könnycsepp még mindig lecsordogál az arcomon. Ám ez nem gátolja meg azt, hogy a köztünk lévő fal repedezni kezdjen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Elmosolyodom, miután biztosít róla, hogy nem untatom. Meg is könnyebbülök kicsit.
- De, most, hogy mondod, ez lehetséges. Viszont sokkal több lehetőségem lenne újabb és újabb dolgokat kipróbálni. Minden életemet máshogyan leélni, és másképpen megélni az eseményeket. - sosem gondoltam még bele, milyen lény lennék szívesen. A főnix volt az első, ami beugrott. A pontos indokon azonban eddig még nem gondolkodtam. A sellő pedig... Igazából arról sem tudom, mit jelent számomra pontosan. Biztosan érdekes lehet a víz alatt élni. Egy teljesen más környezet. - Az ember pedig változik abban a rövid életben is, amije van. Ha örökké élnék, akkor sokkal többet változnék, és mindig másképp lennék önmagam - nagyon bölcsnek érzem magam, ahogy ott fekszem, a csillagokat bámulva. Talán az éjszakai levegő váltotta ki belőlem, vagy a nagy csend, ezt a hangulatot.
- Engem is érdekelnek - nyugtatom meg.
El is komorodom azonban kicsit. Hiszen eszembe jutnak a szüleim. Akiket elvesztettem. Bele se merek gondolni, mi lenne velem, ha... Ha a szemem előtt...
Nem tudom, Zina észre veszi-e, hogy kicsik megnémultam. Illetve nagyon, tekintve, hogy eddig be nem állt a szám. Nem akarnám, hogy lássa, mégis hatott ráma téma, ám nem tudok ellene tenni. Az évek alatt eljutottam odáig, hogy már nem sírom el magam, ahányszor eszembe jutnak. A szemeim most is szárazak maradnak, torkom viszont összeszorul, ahogy mindig, ha a halálról van szó. Érdekes, hogy mit képvisel egy Thesztrál. A dolgok végét, az elmúlást. Meg talán kicsit a láthatatlan, szellemi világot is. Érdekes, hogy a Thesztrál a természet része, mégis olyan nehéz meglátni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Zina szavai újra és újra elgondolkodtatnak. Különös hangulata van ennek az estének. Keveset hallani 14-15 éves lányokat ilyen komolyan beszélgetni. Persze mi sem ilyen gondolatokkal indultunk neki az estének. Egyszerűen így alakult. Talán a sötét, a csönd volt ránk ilyen hatással. Vagy egymás társasága, hiszen barátságunk is könyvek között kezdődött.
- Igen, igazad lehet - bólintok lassan a rellonos felvetésére. - Az életnek pont az az értéke, hogy csak egy van belőle. Hogy abból az egyből kell kihoznod a legtöbbet. - Ezt a gondolatot még olvastam valahol, egy regényben. Azóta viszont sokszor eszembe jutott, és mindig átgondolom. Idővel pedig rájöttem, mennyi igazság van benne.
A beállt csendben van kicsit időm lenyugodni. Sikerül azonban magamat visszarántanom, mielőtt magányos gondolataim közé esnék, így válaszolok is Zinának.
- Igen, eszembe jut néha - türelmesen kivárom, míg kifejti a dolgot. Én is csak lassan válaszolok, és tartok egy kis szünetet, mielőtt folytatom mondandómat. - De szerintem az emberek túl büszkék ahhoz, hogy a lények bőrébe bújjanak. Hiszen akkor alárendelnék magukat valaminek, azt meg nem tudják megtenni. Az animágiát is sokszor önös érdekekre használják. Bár az, hogy pontosan ki mit tenne egy állat vagy lény bőrében, ember függő - vonom meg a vállam.
Hosszú monológom után inkább csendben maradok, hagyom, hogy a rellonos is beszéljen, ha akar. Közben nagyon ásítok, jobbomat a szám elé téve. Az órámat a kastélyban hagytam, nem is tudom, mennyi az idő. Azt sem, mióta fetrengünk a fűben. Talán csak a szerencsén múlt, hogy senki nem talált ránk eddig. A szemeimet viszont egyre nehezebben tartom nyitva. Oldalra fordulok, hogy lássam beszélgetőtársamat. Kezeimet a fejem alá teszem, és próbálok nem elaludni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Hatalmas mosollyal az arcomon lépek ki a boltív alól. Kezemben egy frissen kikölcsönzött regényt tartok. Egy pillanatra megállok, ahogy kiérek a szabad ég alá, és arcomat a Nap felé fordítom, hogy friss tavaszi sugarai megsimíthassák a bőrömet. A tavaszi nap sugarai a világon mindennél békésebb mosolyt tudnak az arcomra varázsolni. Egyik kedvenc időtöltésem a napon olvasni, így meg is ragadom az üres szombati délután magányát, hogy a szabadban lapozzam fel a könyvemet.
Tovább indulva egy üres padot keresek, hogy kényelembe helyezhessem magam, ám szemeim valami máson akadnak meg. Alig pár méterre tőlem navinés évfolyamtársam áll, mégpedig azzal a szőke hajkoronával, amiről Hunor annyit áradozott. Elsőre nem is tudom mit kezdjek a helyzettel. Nem gondoltam a lányra egy pár napja. Azóta, hogy Hunortól csak egy értetlen pillantást kaptam, mikor Júliáról kérdeztem. Aznap végig a navinésen gondolkodtam, meg azon, mi történhetett köztük, amit barátom nem szeretne elmondani nekem. A haloweeni csókjuk óta Hunor szeme csak úgy csillogott, mikor a lányról beszélt. Valóban élvezte a Júliával töltött időt, és boldognak láttam, hogy talált valakit. Talán különlegesnek is érezte magát, hogy Júlia elment vele a Haloweeni Bálra. Valami azonban megváltoztatta a dolgot. Nem beszélt nekem arról, hova vinné a lányt randira, vagy, hogy hogyan telt aznap a közösen töltött pár órájuk.
Pár percig csak állok a napon, szemeimet Júliára szegezve. Talán észre is veszi a dolgot, hiszen az emberek megérzik, ha valaki bámulja őket. Fogalmam sincs, mit kéne tennem. Nem szeretném Hunort hátba támadni azzal, hogy a lányt kérdezem meg arról, amit nem akar elmondani. Másik oldalamat viszont furdalja a kíváncsiság. Na és mi van, ha Júlia megbántotta Hunort? Akkor mindenképpen beszélnem kell vele! Odamenjek, vagy ne menjek? Csak tanácstalanul ácsorgok az udvar közepén, a navinést bámulva. Nem is veszem észre, milyen hosszan tartom rajta a szemem, míg végül tényleg megszólítom.
- Szia - kicsit közelebb is lépek hozzá, hogy ne kiabálva kelljen beszélgetnünk. Ha egyáltalán akar velem beszélni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Kételyeim vannak azzal kapcsolatban is, Júlia hogyan reagál majd arra, ha hirtelen megszólítom. Félelmem azonban alaptalannak bizonyul. A navinés mosolyogva viszonozza a köszönésemet. Az én arcomra szintén halvány mosoly ül, ahogy megkönnyebbülve kicsit, elindulok felé, hogy leüljek a padra. Agyam azonban folyamatosan azon kattog, pontosan mit is mondjak neki. Kérdezzek rá, mi történt köztük Hunorral? Talán egy csöppet kevésbé direkt kérdéssel jobban jönnék ki a helyzetből. Ha megkérdezem, mit csináltak legutóbb együtt, abból vajon rájöhetek bármire is? Közben pedig még mindig nem vagyok benne biztos, hogy Hunor értékelni fogja, ha a háta mögött kutakodom.
- Igen, Betti - bólintok, miközben lehuppanok mellé a padra. - Te pedig Júlia, igaz? - pontosan tudom, hogy ő az, a kérdés csak kicsúszik, miközben fejben már sokkal előrébb tartok a beszélgetésünkben. - Megsimogathatom? - mutatok az ölében szunyókáló nyúlra. Hírből az állatot is ismerem, most pedig jól jön, valamivel tudom még húzni az időt, amíg kitalálom, pontosan hogyan is tegyem fel a lánynak a kérdésemet.
Egy darabig csak csendben ücsörgök a padon, lábaimat himbálva. Egyszer-egyszer rápillantok Júliára, barátságosan el is mosolyodom. Tekintetem azonban főleg a kastély falát alkotó köveket pásztázza. Jól megnézek minden kis repedést, lyukat, koszfoltot. Fejemben azonban továbbra is csak a kérdések halmozódnak, meg az emlékek, azokról a beszélgetésekről, melyek Hunor és köztem zajlottak, mégpedig Júliáról. Azon gondolkodom, pontosan miket is mesélt a lányról, miket tudok, amik esetleg segíthetnek áthidalni a kínos csendet. Picit reménykedem benne, hogy ő szólal meg előbb, esetleg ő lesz az, aki felhozza Hunort. Kíváncsiságom viszont erősebb, és kitör belőlem a kérdés:
- Figyelj - Júlia felé fordulok, s megpróbálom elkapni a tekintetét. A mosolyomnak már nyoma sincs, arcom komoly. Pórbálom megtalálni a megfelelő szavakat. - Tudom, nem tartozik rám, de... Történt köztetek valami Hunorral? - Szusszanok egyet, mert kimondtam. Megkérdeztem, most már ott van köztünk. - Úgy értem, összevesztetek, vagy ilyesmi? - Már csak az a kérdés, mit és hogyan felel majd a lány. Mert bizony, egy csöppet sem tartozik rám. Ha pedig meg akarja tartani magának - akárcsak Hunor - akkor nem fogja elmondani. Egy idegennek pláne nem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Mosollyal az arcomon simogatom meg a nyúl fejét. Megvakargatom a fülét és a hátát is, ha már fel lett ébresztve szegény, kapjon érte elég simit. Végeredményben azonban csak az időt húzom, míg megpróbálom kiagyalni a megfelelő kérdést. A nyúl dajkálása nem bizonyul azonban elég hosszú műveletnek. Szemeim az állatkáról az előttünk magasodó falra vándorolnak, kezeim pedig az ölembe esnek. S míg én csendben gondolkodom, Júlia megpróbál csevegni velem.
- Igen, nekem is ez a kedvenc időszakom az évben - felelek mosolyogva. Tekintetem követi az övét, így megállapodik az apró, rózsaszín rügyekkel tarkított fán. - Nem, dehogy! - Most Júliára nézek. Kedves mosollyal megrázom a fejem, ahogy ő elvörösödik. - A tavasz az év legszebb időszaka - biztosítom róla, hogy bizony, nincs egyedül ezzel. Ha éppen nem máson járna az agyam, én is szívesen nézegetném még a rügyező, virágzó fákat, bokrokat.
Most mégsem ez a fő célja annak, hogy ideültem, s nem akarok úgy felállni, hogy nem tudtam meg semmit. Rákérdezek hát, kicsit félve ugyan, de kimondom, s pedig rögötön válaszol is. A válasza azonban egyáltalán nem is hasonlít arra, amire számítottam. Hiszen Hunor szájából elmesélve a közös sétáik nem úgy tűntek, mintha nem is beszéltek volna a bál óta. Barátom meséire támaszkodva egyáltalán nem mondanám, hogy nem találkoztak a bál óta.
Arcomra zavarodott kifejezés ül, s talán azt is látni rajta, hogy agyam jobban kattog, mint eddig. Én vagyok az egyetlen, aki emlékszik a kapcsolatukra? Itt valami nem stimmel! Nagyon nem. Így viszont nehezebb dolgom lesz, mint gondoltam. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy mi van, ha valamelyikük hazudik. Esetleg mindketten. Hunort viszont nem úgy ismerem, mint aki tenne velem ilyet, s Júlia őszinte arcát elnézve már el is vetem az ötletet. Talán hagyni kéne a dolgot, és csak továbblépni. Talán tényleg nem tartozik rám, ha pedig Hunor készen áll, mondani fog valamit.
- Mi? - kérdése kizökkent a gondolataimból. Ugyan csak kis szünetet tartott míg újra megszólalt, a fejemben folyamatosan kavarogtak a gondolatok. - Neem - halvány mosoly jelenik meg az arcomon, úgy rázom meg a fejem. - Viszont a legjobb barátom. - Én legjobbnak tartom őt, és tudom, hogy ő is közeli barátjának tart. Sosem gondoltam viszont rá többként, mint barát.
Dilemmám most már nem arról szól, hogy mit és hogyan kérdezzek tőle, hanem, hogy mit mondjak. Elmeséljem, hogy Hunor Halloween óta mennyit beszélt róla? Vagy az randijaikról szóló történeteket? Vagy azzal meg is forgatnám a kést Hunor hátában?
- Csak Hunor miatt kérdezem. - Ujjaimat kezdem tördelni, s szemeim is kezeimre siklanak a lányról. Na, és most mivel is kéne folytatnom a dolgot? - Elmesélte, hogy együtt mentetek a bálra. Meg... - Nem folytatom. Nem tudom, mivel.
Egyikük sem emlékszik a közösen töltött idejükre. Júlia legalább a bálra emlékszik, míg Hunor arra sem. Ha viszont valaki megitatott velük valamiféle bájitalt, esetleg rájuk szórt valami rontást, arról tudniuk kell! Egy tanárnak meg főleg! Én viszont nem tudok sokkal többet tenni. Igen, tehetetlennek érzem magam. Továbbra is összekulcsolt kezeimet nézem, miközben próbálom kitalálni, hogy csak álmodtam-e a beszélgetéseinket Hunorral. Mert ha más nem, az megmagyarázná, miért is nem emlékeznek egymásra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Máskor szívesen csevegnék volna még vele a tavaszról, most azonban teljesen máson jár az eszem. Az pedig végképp elfelejtteti velem a virágzó fákat, hogy ő sem emlékszik Hunorra. Arcomról egyértelműen leolvasható, mennyire össze vagyok zavarodva. Minden mondatával egyre jobban összekavarj a gondolataimat.
Más magyarázatot nem találok a helyzetre, csak, hogy valaki szórakozott velük. Esetleg féltékenységből átkozta meg őket. És bár nem fér a fejembe, hogy bárki hogyan lenne képes ilyesmire, tudom, hogy a Bagolykő nem a legbiztonságosabb hely a világon. Hiszen ha valaki elég okos és szemfüles, minden hozzávalót össze tud szedni bármely bájitalhoz, ha pedig inkább pálcájára hagyatkozna, a könyvtárban kötetek sora áll a rendelkezésére, régi, elfeledett, vagy akár ma is használt bűbájokkal tele pakolva. Ennek ellenére legbelül nem tudom elhinni, hogy bárki képes lenne ilyesmire. De hát, mindig mondták, hogy naiv vagyok. Már kezdem elhinni. Ahogy azt is, hogy csak álmodtam az egész Hunor és Júlia dolgot.
- Igen, akkor velem volt - bólintok, kínos mosolyra húzva a számat. Nem csak Hunor és Júlia volt ugyanis a Halloweeni bálon, én is elmentem végül, de a bulizás helyett rögtön sikerült a kísértetházra rátalálnom. Ott futottunk össze Hunorral, a kis kalandunk végén pedig arra is fény derült, ő hogyan került oda.- Evett abból az elvarázsolt pop-cornból. - Én is magyarázkodom, bár Júliában láthatóan nincsen harag a dolog miatt. Tényleg olyan édesnek és kedvesnek látszik, amilyennek Hunor leírta őt.
- Megmondom - mosolyodom el.
A gond csak az, hogy Hunor nem aggódik semmi miatt, ami Júliával kapcsolatos. Még a bálra sem emlékszik. Legalábbis úgy tesz, mintha nem emlékezne. de nem, ő nem olyan, aki megjátszana ilyesmit. Előttem nem.
- Igazából olyanokat is mesélt pár hete, hogy sétáltatok a faluban, meg beszélgettettek. De azt hiszem, álmodtam csak az egészet - nevetek fel kínosan. Más magyarázat nincsen a helyzetre. Azt nem is tudom, miért osztom meg ezt az egészet a navinéssel, talán megerősítésre várok, hogy megesik az ilyesmi, nem vagyok bolond.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Gyors léptekkel haladok a fák között, közben pedig összefogom magamon a pulóverem, ahogy egy erősebb szélfuvallat végig söpör az erdőn. Amélia valószínűleg már a faházban vár rám, ugyanis megbeszéltük, hogy együtt csináljuk meg a házikat jövőhétre. Egyikünknek sincs nagy szüksége segítségre, együtt azonban mégis kellemesebb dolgozni. Az egyszerű feladatokon legalábbis. A faház mindenesetre megfelelően csendes és hangulatos helynek ígérkezik ehhez a délutáni programhoz.
A létra előtt nagyot szusszanok, ahogy észreveszem, hogy mennyire kifulladtam. Szinte rohantam idáig. Lassan felkapaszkodom, s kíváncsian dugom be a fejem, meglesve, barátnőm bent van-e. Az elmúlt évben egészen közel kerültünk egymáshoz. Attól, hogy mindketten olyan közel állunk Hunorhoz, sokat láttuk egymást, aztán egyszer-kétszer külön szerveztünk programot. Egyikünk sem nyitott ember azonban, ami pedig igencsak megnehezíti a barátkozást.
- Szia! Remélem nem várattalak meg nagyon - mosolygok rá Améliára, ahogy belépek a faházba. Ahogy számítottam rá, őt már ott találom. - Milyen tárgyból készülsz? - rögtön a lényegre térek. Közben pedig lehuppanok egy babzsákfotelbe a lány mellé, hogy aztán én is előszedjem a csillagtanra írandó feladatomat, meg a mítoszok és legendák tankönyvet. - Mi van veled mostanában? - nézek fel a szőkére. Igen, most tényleg én voltam, aki beszélgetést kezdeményezett. Fejlődöm!
Toll után kezdek kutakodni, és próbálom nem megbánni, hogy kimondtam a kérdést. Nem tudom ugyanis, mennyire van kedve beszélgetni, s én se tudom, mit mondok neki, ha visszakérdez. Persze szívesen beszélgetek háztársammal, a kérdés csak az, pontosan miről is fogunk végül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

- Igen, a következő fejezetből kell összefoglalót írni - húzom magamhoz közelebb a mítoszokat rejtő tankönyvet. Most csak kijegyzetelem a fontosabb pontokat, az írás később lesz majd meg.
A bájitaltan említésére megrándul kicsit az arcom. Sajnos idén sem bizonyult könnyebbnek a tárgy, sőt. Ötödév végéig azonban kötelező a bájitaltan, kénytelen vagyok megtanulni annyira, hogy átmenjek a vizsgákon. A tavalyin nagyon elcsúsztam, így idén még jobban kell majd igyekeznem. Még úgyis, hogy Farkasházy sokkal kevésbé szigorú, mint Felagund prof volt.
- Milyen a mágusjog? - inkább arra a tantárgyra kérdezek hát rá, ami engem is érdekel. Nekem is szerepel az órarendemben idén, bár ahogy ismerem, Améliához sokkal jobban illik a tárgy, mint hozzám. Azért izgatott vagyok, mit hoz ki belőle az újdonsült tanárunk.
- Hű, gratulálok! - nézek fel mosolyogva a könyvemből. - Melyik tanár mellett? - érdeklődöm tovább. Örülök a sikerének, ám kis féltékenység is vegyül az érzéseim közé. Amikor volt lehetőség, nem mertem pályázni a pozícióra. Azóta viszont nem kínálkozott alkalom, akármennyire is szívesen lennék tanársegéd én is. Persze a prefektusi feladatok lefoglaltak tavaly, és idén is fognak, így tényleg nincs miért irigykednem. Az érzéseim viszont az eszemtől függetlenül cikáznak bennem. - Jó helyen vagy az Edictumnál is. Én szeretem olvasni az írásaidat - bólintok neki bátorítóan. Ebben is nagyobb bátorsága van, mint nekem. Ugyan megfordult a fejemben a csatlakozás gondolata, nem tudtam megtenni. Pedig anya biztosan örült volna neki. Talán pont ez volt az, ami visszatartott végül.
Már nyitom a számat, ám a visszakérdezés után rögtön folytatja is, így én csönben maradok. Második kérdésére is csak bólintok, és egy darabig nem szólalok meg.
- Megkérdezhetem, hogy min vesztetek össze tulajdonképpen? - idegesen a fülem mögé tűrök egy előre eső hajtincset. Természetesen észrevettem, hogy kerülik egymást, arról viszont eddig egyikük sem mondott semmit, hogy mi a vita oka. - Nem tudjátok megbeszélni? - Hülye kérdés, igaz? Mással nem tudtam előállni viszont.
Tekintetemet a tankönyveimen nyugtatom. Semmiképp sem szeretnék belekeveredni a veszekedésükbe. Viszont van rá esély, hogy Hunor is érdeklődni fog a lány iránt, ha meg tudja, hogy Améliával voltam ma délután. Én inkább arról kérdezősködöm, mi történt köztük. Nehéz olyan dolgot kitalálnom, amin össze tudnának veszni. Nagyon közel állnak egymáshoz - legalábbis kívülről úgy tűnik - így fogalmam sincs, mi szakíthatta szét őket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Aprót felnevetve bólintok kérdésére. Az biztos, hogy a szervezők kitettek magukért. A halom megbűvölt kaja, a kísértet ház, az álarcok, meg ahogy az egész kinézett... Az nem állíthatom, hogy jól éreztem magamat, ám az nem a bál hibája volt. Inkább a saját gyávaságomnak tudható be a dolog. Nem vagyok büszke arra, ahogy a kísértetházban viselkedtem. De legalább nem egyedül kellett végig másznom rajta. Hunor mindig támasz számomra, most az egyszer szeretnék hát én is segíteni neki. Azt viszont nem tudom megtenni, ha nem beszél velem arról, mi történt köztük.
Én is bólintok, ahogy megköszöni ígéretemet. Követem tekintetét, és én is ismét a fákon nyugtatom tekintetem. Tényleg szépek. Ha pedig nem aggasztana ennyire ez az egész Hunor és Júlia sztori, órákig tudnék ülni, és bámulni a rügyező fákat és bokrokat. Romantikusak. A tavasz a romantika időszaka. Mind az állatok között, mind az irodalomban, s talán az embereknek is nagyobb szükségük van a szerelemre a hosszú, rideg tél után, mint az év bármely más időszakában. Ha nem is megtapasztalna, olvasni, hallani a szerelemről is szép. Pláne ha az ember legjobb barátját érinti a történet.
Ám úgy tűnik, túlságosan is akarom, hogy neki is jusson a szerelemből, inkább megálmodtam magamnak. Jól esik Júlia együttérző mosolya is, annak ellenére, hogy mennyire kínos ez az egész. Kellett nekem idejönnöm. Kénytelen voltam bevallani neki, hogy valószínűleg álom volt az egész, az egész, amiért zaklatom. Hosszú idő után mondom csak ki.
- Hát igen - egy a kontyomból kieső tincsemet piszkálom zavaromban. Szemeimet pedig még mindig a fákon nyugtatom. Csak egy köszönetnek szánt pillantást vetek a navinésre.
Fel nem állok azonban. Hiszen jövetelem eredeti célja nem az volt, hogy letámadjam Júliát. Ha pedig már leültem, talán kínosabb lenne egy méterrel arrébb menni. Mintha zavarna a társasága. Helyette inkább csak hátra dőlők a padon, és csukott szemmel fordulok az ég felé. Én nem szólalok meg többet, ha ő meg nem töri a csendet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

- Nekem is van már egy-két oldalnyi jegyzetem belőle. De messze nem foglalkoztam vele annyit, mint Te - mosolygok rá. Érdekelt a téma, így felvettem a tárgyat, de sosem jutott eszembe, hogy az alap tudásnál többet is magamra szeretnék szedni. - Fontolgatod, hogy joggal fogsz foglalkozni később? - mondom ki a kérdést, ami felmerült bennem. Az biztos, hogy nagyon illene hozzá. Az is biztos, hogy megvan hozzá asz esze, és nem riad vissza attól e rengeteg tanulnivalótól sem, amivel a jogi pályán találkozik az ember. Ha pedig dr. Laines mellett még több időt tölt, hatalmas tudást szedhet fel a témával kapcsolatban.
Köszönetére csak mosolyogva bólintok. Örülök, hogy én tudtam neki pozitív visszajelzéssel szolgálni. Kérdésére azonban eltűnik a mosolyom, és kicsit el is fordítom tőle az arcom. Azt nem állíthatom, hogy nem számítottam rá, reménykedtem azonban, hogy csak önmagamban kell helyre raknom ezt a kérdést.
- Eszembe jutott egyszer-kétszer - félbe hagyom a gondolatot. - Valami azonban mindig visszatartott - folytatom végül. - Pedig édesanyám író volt. - Végül felnéztem Améliára, és még halványan el is mosolyodom. Nem tudom, kijelentésem után akar-e még beszélni a témáról. Általában, mikor szóba kerülnek a szüleim, s mikor a másik tudja, hogy elveszítettem őket, a beszélgetés meghal, esetleg másik témára terelődik. Az emberek félnek, hogy olyan talajra lépnek, ami kellemetlen számomra, vagy még inkább számukra. Pedig lassan hét év után nehéz ilyesmi terepet találni.
Türelmesen várom, hogy összeszedje magában a választ. Tudom, hogy friss a dolog, és nem akarom kiszedni belőle a dolgot, ha ő nem akarja velem megosztani. Szeretnék viszont segíteni nekik, részben azért is, mert nem szeretnék kettejük közé szorulni. Mikor azonban végül megszólal, és végig mondja gondolatát, összeráncolom a szemöldököm. Lehetséges, hogy csak elmesélve nincs semmi értelme Hunor viselkedésének?
- Mi oka lenne csalódottnak lenni, mert kedvelsz valakit? - Nem szeretnék oldalt választani, az a legrosszabb eshetőség lenne. Hunor viselkedését azonban nem látom indokoltnak, és ezzel valószínűleg Amélia is így van. Arról nem akarom faggatni, hogy kit kedvelt meg pontosan. Bár fúrja az oldalamat a kíváncsiság, ha nem akarja elmondani, nem fogom kikényszeríteni belőle. - Így viszont neki kéne bocsánatot kérnie. - Azonnal meg is bánom, hogy kimondtam, hogy állást foglaltam a dologban. A véleményem azonban ez, legalábbis a helyzet eddigi ismeretében. - Ha szeretnéd, megpróbálhatok beszélni vele én is - vonok vállat. Most már ígyis-úgyis belefolytam a vitába. Legalább legyek a segítségükre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Ugyan én tettem fel Améliának a kérdést, reméltem, hogy nem kérdez vissza. Hiszen azt a kérdést teszi fel, amit én ötszázszor feltettem magamnak a szünet alatt, és, amit otthon is mindenki ötvenszer megkérdezett. Már egy évvel közelebb a VAV-hoz, és jövőre ilyenkor már tudnom kéne, merre tovább. Nekem pedig talán még annyira sincs ötletem, mint barátnőmnek. Vannak ugyan olyan tantárgyak, amiket szeretek és amikkel szívesen foglalkoznék a későbbiekben, a döntés meghozatala azonban nem bizonyolul nagyon könnyűnek. Hiszen el sem tudom magam képzelni mesterképzésen, dolgozó felnőttként pedig pláne nem.
- Gondolkodtam, nagyon sokat, de igazából fogalmam sincs. Vannak irányok amik érdekelnek, de nem tudom eldönteni, mit szeretnék csinálni - vonom meg a vállam. Próbálok nem nyafogni a dolog miatt, mert azt tettem már eleget, Elianának, a nagyinak, Dominiknek, sőt, még Elinek is valamikor a szünet végén. Nem akarom szegény Améliát is fárasztani vele.
- Nem hiszem - rázom meg a fejem. - Újságoknak írt sokat, meg van néhány gyerekkönyve mágusgyerekeknek. - Nem volt nagy nevű író, de szerette amit csinált. Egy darabig, mert aztán izgalmasabb dologra vágyott. - Végül is egy kérdés még nem kötelez semmire - halványan elmosolyodom, ahogy megvonom a vállam. Talán tényleg érdemes lenne kipróbálnom, és akkor rájönnék, hogy szeretem-e tényleg vagy sem. - Megköszönöm, ha rákérdezel.
Lassan átevezünk a Hunor témára, s kicsit talán mindketten visszafogottabbá válunk. Mármint még visszafogottabbá, mint amilyenek egyébként is vagyunk mindketten. Válasza azonban túl zavaros, hiába akarnám leplezni értetlen arckifejezésem. Ha nem volt vele rendes, hogyan kedvelhette meg? Vagy mi történhetett utána, amitől az egész helyzet megváltozott köztük. Hunor aggodalmát azonban így már megértem, bár veszekedésre még mindig nem adna okot a helyzet az én szememben.
- Hát, ötletem pont nincsen - rázom meg a fejem, - de Hunor nekem is a legjobb barátom, és nem jó látni, hogy rossz kedve van ettől az egésztől. Meg azt se, hogy téged is elkeserít a dolog. Így ráadásul én is a közepében vagyok a dolognak bizonyos részig. Szeretnék segíteni nektek valahogy, hogy végre kibéküljetek - mosolygok a szőkére mondandóm végeztével. - Csak nem akkora dolog, hogy kedvelsz valakit, lehet, hogy valami más gondja is van Hunornak. Akkor pedig mindenképp mellette kell lennünk - fűzöm hozzá. Merthogy még mindig furcsa, hogy pusztán aggodalomból megszakítsa a kapcsolatot Améliával.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

A sztereotípiák szerint a levitások stréberek, és ha leülnek tanulni, akkor tanulni is fognak. Sosem szerettem a sztereotípiákat. Most is épp megdőlni látszik az előbbi is, ahogy leengedem ceruzám, és becsukom a tankönyvem. Jár az agyam, egyszerűen nem tudok koncentrálni az átváltoztatástanra, így fordulok a mellettem ülő Karola felé. Felmerült bennem már korábban, hogy tőle kéne segítséget kérnem, hiszen neki ott van Bence, korábban pedig Márk. Sokkal többet tud arról, milyen, hogyha az embernek barátja van. Nagyon félek, hogy elszúrom. Nem akarom elveszíteni Eliajh-t, ahhoz viszont úgy kell viselkednem, mint valakinek a barátnője. Sem Hunor, sem Lia nem jártasak a témában, így egyedül maradtam a gondolataimmal. Múltkor pedig Roland is felhozta a témát, és az egész nagyon kellemetlen érzést keltett bennem. Nem akartam magamra venni egyetlen szavát sem, ám mégis zavarnak, azóta is. Tudom, hogy csak azért csinálta az egészet, mert fel akart húzni - ami elég gyorsan sikerült is neki - mégis bogarat ültetett a fülembe. Rosszul csinálok valamit Elivel? Vagy egyszerűen csak máshogy működünk, mi ketten?
- Ne haragudj, nem akarlak megzavarni - fordulok Karola felé. - De kérhetek tőled tanácsot? - Tartok egy kis szünetet, mielőtt megmondom, miről is szeretném kérdezni. - Fiúkról? - Valamiér nagyon kínosnak érzem, hogy erről tanácsot kell kérnem valakitől.
Másoknak annyira természetesen jön a dolog, hogy hogyan forduljanak fiúkhoz, akiktől többet szeretnének, mint barátság. Láttam már lányokat vihorászni fiúkkal, és úgy tűnt, a srácok szívesen voltak velük. Mégsem érzem, hogy nekem ez volna a megfelelő út. Karola viszont talán segítségemre tud lenni, abban, hogy ne szúrjam el ezt a kapcsolat dolgot. Talán arra is választ tud adni, hogyan lehet kirázni a fejedből rellonos prefektustársunk szavait, hiszen, ha jól értesültem róla, neki is volt szerencséje a sráchoz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Sokáig ülünk egymás mellett csöndben. Karola a könyvébe mélyedve, én meg az átváltoztatástanra koncentrálva. Legalábbis próbálok koncentrálni. Gondolataim azonban el-el kalandoznak, és nem hagynak nyugodni. Aggódom ezen a kapcsolat dologon, túlgondolom, mint mindig mindent. Ezért szeretnék beszélni valakivel, aki esetleg meg tud nyugtatni, el tud látni néhány tanáccsal. Karolát pedig egy magabiztos lánynak ismertem meg, aki jól mozog ilyen téren. Talán ez csak a külső látszat, az viszont biztos, hogy több tapasztalata van fiúk terén mint nekem. Abban sem bízhatok, hogy Eli elnavigál a dologban, mert ő sem tapasztalt, neki is én vagyok az első.
Szemem követi háztársam tekintetét, elolvasom a könyv címét. Értetlen kifejezés kúszik az arcomra a pár szót elolvasva. Nem kérdezek azonban rá, mert most nem Karola könyve hanem a tanácsa érdekel. Nem tudtam, hogy tud Elijah-ról, meglep, hogy ennyire konkrétan rákérdez. És bár nincsen semmi szégyellni való a témában, érzem, ahogy elpirulok. Közben azért el is mosolyodom, így - bár vöröslő arccal - mosolyogva bólintok a kérdésre. Fogalmam sincs mennyit tud, ami nem volna baj, de én sem tudom, pontosan mit akarok tőle kérdezni.
- Összejöttük a szünetben - avatom be a leglényegesebb pontba. Na de most hogyan tovább? - Ő az első barátom - bár ezt sejthette - és nagyon félek, hogy valamit elrontok - vallom be végül. A mosolyom eltűnik, arcom azonban továbbra is ég. Merthogy most már kínosnak is érzem kicsit a helyzetet, azt, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Nem is tudom, hogyan folytassam. Szóra nyitom a számat, de aztán be is csukom. Inkább megvárom, Karola mit mond a dologra, esetleg szeretne-e többet hallani a dologról, vagy csak lerendez egy "minden rendben lesz" mondattal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Halvány mosollyal az arcomon bólintok, ezzel igazat adva Améliának. Nem könnyű váltani, ha valamit elkezdtél, de a lehetőség valóban ott van. Ha pedig attól leszek majd boldog, hogy szakot váltok, akkor mindenképpen le kell majd győznöm a félelmeimet, és mást tanulni. Nem szabad, hogy a gyávaságom megakadályozzon abban, hogy szeressem azt, amivel majd keresni fogom a kenyerem. Pedig tudom, hogy nehéz lesz, hogy sok mindenben megakadályoztak már a félelmeimet, később pedig sokszor megbántam, hogy nem tettem meg valamit. Biztosan anya is félt, sőt, apa is, de én ezt sosem láttam rajtuk. A szüleimről kialakított idilli, gyermeki kép az, ami sokszor bátorít, ahonnan példát veszek.
Visszamosolygok barátnőmre, és arcomra hála is kiül.
- Köszönöm - bólintok aprót. Köszönetem félig a felajánlásának szól, féli pedig annak, hogy nem kezdett hegyibeszédbe arról, mennyire sajnál a szüleim miatt, és mennyire át tudja érezni, holott a legtöbben nem tudják. Sokkal többet jelent most nekem az, hogy látom rajta, tényleg segíteni szeretne nekem, még ha csak egy apró dologról is van szó. Érzem rajta, hogy mellettem akar lenni, ha nehéz valami. És bár még nem vagyunk olyan jóban, azt hiszem, ez egy sokkal mélyebb barátság lesz köztünk, mint elsőre látszott.
Aztán arcomról eltűnik a mosoly, ahogy egyre jobban belemegyünk a Hunor témába. A történet több darabját megismerve én is jobban kezdek aggódni a legjobb barátomért, pedig nem láttam eddig ennyire rossznak a helyzetet. Tudom, hogy nem könnyű neki, nem csak azokkal a problémákkal kell megküzdenie, amikkel a kortársainak. Ez még sem ad választ arra, miért volt annyire ingerült Amiéliával.
- Ugyan! Minden jogod megvan arra, hogy hőbörögj - nézek a szemébe együttérzően. - Ó! - Ez a reakcióm csupán a pontosítására, mert így picit világosabb azért. Talán pont azzal a személlyel van gondja?
Helyesnek tűnik a lány felvetése, bár szinte biztos vagyok benne, hogy nem csak a sztereotípiák azok, amik összezavarják Hunor önmagáról kialakított képét. Vajon Amiélia tudja? Neki elmondta már? Ha nem, nem volna helyes, ha a lány tőlem tudná meg. Pedig biztosan jobban megértené Hunort. Ha tudná, nem lenne ennyire sértett. Talán nem.
- Mindig is utáltam a sztereotípiákat - morgom halkan. De aztán már kérdezek is: - Szerinted úgy érzi, ő rosszabb, mint az, akit megkedveltél? - nézek rá ismét. - Valahogy meg kéne neki mutatnunk, hogy szeretjük, úgy, ahogy van - dőlök hátra aztán én is. Összeráncolt szemöldökkel gondolkodom, mit mondhatnék Hunornak, és azon is, mivel tudnám kicsit megnyugtatni Améliát. Mert Hunor titkát nem mondhatom el. Azt neki kéne, nem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Vöröslő arccal mosolygok Karolára, mosolyom pedig apró nevetésbe csak át, ahogy kijelenti, hogy örül nekünk. Lehajtom a fejem, kicsit zavarba jövök a megállapításától. Mintha kicsit jobban el is vörösödnék. Nem tudtam, hogy kívülről is látszik, hogyan érzek a fiú iránt, ez pedid kicsit kellemetlenül érint. Persze már tudom, hogy Elijah is ugyanúgy érez irántam, így semmi szégyellni való nincs a dologban. Jobban belegondolva még örülök is, hogy szobatársam cukinak tartja a párosunkat, hiszen ez megerősít abban, hogy mások szerint is jók vagyunk együtt. Tudom, a legfontosabb az, mi mit gondolunk, éy az én részemről biztos a dolog. Most már biztos.
Ismét felemelem a fejem, úgy avatom be félelmembe. A mosolyom eltűnik, láthatja az arcomra is kiülni a félelmet. Nem is akarom rejtegeni, hiszen ha nem vagyok őszonte, nem tud segíteni. Mégpedig kéne a segítség. Ilyenkor tud a legjobban hiányozni anya, amikor tanácsra lenne szükségem, amikor meg szeretném kérdezni, nekik mi volt a titkuk apával. Karola szavai azonban segítenek most, halványan ugyan, de vissza is tér a mosoly az arcomra.
- Azt hiszem, legjobban attól félek, hogy elveszítem őt - vallom be, és ismét lehajtom a fejem, talán zavaromban. - Nem akarok megint elveszíteni valakit, aki ennyire fontos nekem - folytatom halkan.
Nehezen engedek magamhoz közel bárkit, mert nagyon félek a veszteségtől. Azt érzem, nem tudnám elviselni, ha Elijah kikerülne az életemből. Olyan régen a részese, és nagyon szeretem, nem akarom elengedni. Azért is félek annyira, hogy valami olyat teszek, vagy mondok, amivel eltaszítom magamtól a fiút.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Utálok én lenni a bíró, nem szeretek ítélkezni mások felett. Mégis sokszor sikerül megtennem. Most épp a legjobb barátom felett. Pedig lehet, egyszerűen csak rosszul közölte Améliával, amit akart. Biztos vagyok benne, hogy nem akart neki rosszat. Hiszen ismerem Hunort, Amélia nagyon fontos neki, nem akarna neki fájdalmat okozni, ha neki nem lenne valami baja. Biztos, hogy van vele valami, valami nagy, amit rejtegetni próbál, nem akar elmondani. Nem hiszem azonban, hogy pusztán az a személy jelentené a problémát, akit Amélia kedvel. Nem, ez valami nagyobb Hunorban.
- Igen, így - felelem minden kételyem ellenére. Sajnálom Hunort is, és neki is éppúgy szeretnék segíteni, de azt biztos nem jól tette, hogy elvágta magát valakitől, aki annyira fontos számára mint Amélia. Én is bosszankodnék a lány helyében, ha a legjobb barátom így rám borította volna a problémáját - kimondatlanul.
- Hm - húzom el a számat szomorúan. Nem tudok már mást mondani neki. Hunort nehéz megérteni, még nekünk is. Pedig talán az a két személy vagyunk, akik a legközelebb állnak hozzá a kastély falai között. Még sem tudunk választ találni arra, miért mondta, amit mondott és miért tette, amit tett. Pedig én azt gondolom, hogy ismerem minden titkát, a személyének minden részét. És még így is, rejtély az egész számomra.
- Ó, ne! - Megint valami, amiről a fiú nem beszélt. Persze, hogy nem. Nem fog elfogadni konkrét segítséget, hiába lenne rá szüksége. Lehajtom a fejem, és az én mellkasomból is kiszakad egy kétségbeesett sóhajtás. - Nem fogja hagyni, hogy segítsünk neki - suttogom magam elé, nem is igazán a mellettem ülőnek. Felötlik bennem az ötlet, hogy kérjünk segítséget Keserű tanár úrtól, de kimondani nem merem, nem tudom, Amélia mit szólna az ötlethez.
- Végül is, azért vagyunk itt - bólintok. Az én ajkaim is halvány mosolyra húzódnak, de inkább keserű az a mosoly, mint vidám. A kezembe veszem a mítoszokkal teli könyvet, és ismét elmélyedek az elolvasni való történetben. Legalábbis megpróbálok, de gondolataim nem tudják elengedni Hunort még egy ideig.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Felmenőimet meghazudtoló módon mindig is nagyon nehezen viseltem a hőséget. A tűző nap szenvedés volt számomra, és nem egyszer kaptam már napszúrást is. Szerencsére nem égek le könnyen, táskámba viszont így is rejtettem egy tubus napkrémet. Hosszú ruhám azonban takar, így remélhetőleg nem fogok megégni a Napon. A hosszú, élénkszínű, lenge ruha nem jellemző rám, azonban anya régi holmijai között találtam, és még emlékszem, mikor hordta a strandra. Tavaly nyáron erőt vettem magamon, és felvettem, a várt szorító érzés helyett pedig nosztalgikus nyugalmat hagyott bennem a viselése. Így most is ebben feszítek Eli mellett, szélesen mosolyogva.
Csókja még mindig megdobbantja a szívemet, ám a lehető legpozitívabb módon. Örömmel karolok belé, és indulok el vele a rét felé. A medence híre gyorsan terjedt, talán gyorsabban, mint bármilyen pletyka eddig a kastélyban. Egy ideig nem is hittem el, míg csak fél szavakból hallottam. Aztán mikor az eridonos barátom megtalált a dologgal, már előre éreztem a bőrömön a víz hidegét. Irány a medence!
- Pedig nem is olyan szigorú - mosolygok a házvezetőre tett megjegyzésén. Nekem mindenképp pozitív, mint bájitaltan tanár, hiszen Felagund professzort váltotta. Még javultak is az eredményeim a tantárgyból. Egy kicsit. A magabiztosságom biztos több lett. Pláne, ha Móric mellettem van, és megmondja, mit, hogyan csináljak.
Ámulva nézek körbe. Orromba bekúszik a főttkukorica illata, szemem megakad a fagyit nyalogató diáktársaimon, fülemet pedig elárasztja a sikítozás, a víz csobogása. Szemem meg akad egy görögdinnye szeletet ábrázoló, felfújt matracon, és azonnal le is csapnék rá, hogy a vízbe ugorjak vele, azonban szörnyen megkívánom a főttkukoricát is. Melegem szerencsére addig sincs, míg a füvön ácsorgunk, mivel amint túl közel lépek a medencéhez, valaki le is fröcsköl. Az már nem derül ki, hogy véletlen vagy direkt csíny volt, mert senki sem áll a medence felé eső részén. Lehülni legalább lehülök. Még jó, hogy színes ruhám alatt fürdőruha van.
- Wow! Nem is tudom mit csinálnék előszőr! - lelkendezem. Két kezemmel Elijah karjába kapaszkodom, és próbálom magam megfékezni, nehogy magam után kezdjem rángatni a barátomat. - Van kedved rögtön vízbe csobbanni? - kérdezem, ha pedig igen mond, már veszem is le a ruhát a bikini fölül. Hajamat már induláskor laza kontyba fogtam. Hiába szeretem jobban kibontva, ilyen melegben azt nem lehet kibírni. Barna tincseimmel nem lesz hát gond a vízben sem. Csak a táskámat kell majd elrakni az útból.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Lehet, hogy a Fénylő Lelkek Udvara nem a legjobb választás arra, ha tanulni akarok és egyedül lenni. A péntek délután pedig nem a legnépszerűbb időpont tanulásra. Én mégis muszájnak éreztem, mert lemaradtam mágiatöriből. Ezért is ücsörgök péntek délután, teljesen egyedül egy padon, kezemben a tankönyvvel, jegyzetfüzettel és egy tollal. Még egészen érdekel is a tananyag, így nem mondhatom, hogy különösen unalmasan telne a délutánom. Persze vágynék rá, hogy a barátaimmal vagy esetleg Elivel legyek, de nem lóghatok folyton a nyakán, talán neki is jó, ha van egy-két nap, amikor nem töltünk minden szabad percet együtt. Ki is űzöm a fejemből annak a gondolatát, hogy tanulás helyett inkább megkeresem, és megpróbálok teljesen a könyvre fókuszálni, megemészteni az olvasott sorokat.
A diákok járkálnak körülöttem, párok ücsörögnek az árnyékban vagy a többi padon. Megtanultam azonban már, hogyan tudom kizárni a zajt, az iskola természetes nyüzsgését. Képes vagyok akár a Nagyterem közepén is olvasni, vagy akár tanulni is, ha mindenképpen szükséges. Az ugyan zavar kicsit, mikor egy vézna srác kiröhög a haverjaival, és látom ahogy összesúgnak, felém sandítva. Erőt veszek azonban magamon, és egy fejrázással megpróbálom lerázni magamról a dolgot. Vissza is fordulok a könyvem felé, kiírok egy újabb fontos sort, és sikerül teljesen elmerülnöm a történelemben.
A rellonos felbukkanása tehát teljes meglepetésként ér. A tollam a földre esik, a füzetem felső lapjai pedig rendesen összegyűrődnek, ahogy a fiú az ölembe hajtja a fejét. A meglepettségtől először azt is elfejtem, hogy éppen nagyonis rosszban vagyunk. Morcosan nézek le rá, balomat pedig azonnal el is rántom, ahogy a hajához ér. Nem tudom, mit is kezdjek a helyzettel. Nem beszéltünk már egy jó ideje, én pedig erősen szégyellem magam, mert hiába éreztem úgy, hogy nem haragszom már, nem volt merszem megkeresni, és bocsánatot kérni tőle.
- Ó, valóban? Eddig nem villogtattad ezt a képességet. - Közben kihúzom a feje alatt ragadt jobb kezemet is, hogy két könyökömet támaszthassam a pad háttámlájára. Aztán hamar meg is bánom, hogy kimondtam a szavakat, ahogy eszembe jut, hogy inkább kibékülni szeretnék a fiúval, mint jobban összeveszni. - Bocsánat - mondom végül halkan, lehunyt szemmel. Azt hiszem, ez az egy szó vonatkozik arra is, ami legutolsó találkozásunk alkalmával történt.
- Milyen programra gondolnál? - kérdezem, kis hallgatás után. Próbálom eldönteni, mennyire sértődjek meg azon, hogy ennyire komornak lát. Mert ennyire durcás azért nem vagyok mindig. Ugye? Szerintem sokat mosolygok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Ugyan bennem nincs már harag, és láthatóan Móric sem neheztel rám legutóbbi találkozásunkért, elfelejteni nem felejtettem. Én sosem voltam, és még mindig nem vagyok annyira laza, hogy ne hozzon zavarba, ha az ölembe fekszik. Az, hogy még simogassam is, csak még kényelmetlenebbül ér. A rellonos nem hagyja annyiban azonban, elkapja a csuklómat. Arcom megrándul, ahogy ujjaim ismét a tincsein landolnak. El már nem emelem kezem, simogatni viszont nem vagyok hajlandó. Egyszerűen homlokán hagyom a tenyerem. Onnan húzom hátra aztán, hogy könyökömet támasszam a pad háttámlájára. Arcomat az égre fordítom, úgy mondom ki szúrós megjegyzésemet. Nem gondolom végig szavaimat mielőtt kimondanám, csak kicsúsznak számon, és csupán utólag tudom megbánni. Móric szerencsére jó hangulatában van azonban, és könnyen megbocsájt azért a pár szóért. Ahogy azt hiszem a múltkori vádaskodásomért is. Sokat gondolkodtam a veszekedésünkön, sokszor megbántam azokat, amiket a fejéhez vágtam, aztán mikor Améliával kibékültek, még rosszabbul kezdtem érezni magam. Sokszor terveztem, hogy bocsánatot kérek végre, de sosem tudtam, hogyan. Inkább elkerültem hát a srácot.
Kinyitom a szemem, ahogy megérzem a bökést az arcomon, és visszamosolygok rá. Ahogy kifújom a levegőt, észreveszem, mennyire feszülten tartottam eddig mellkasomban azt. Most kicsit megkönnyebbülök, a mosoly is az arcomon marad. Annak ellenére is, hogy a rellonos sérteget egy bizonyos módon.
- Azért nem vagyok rongybaba, nem fogtok elrángani ám bárhová - rázom meg hevesen a fejem. Mert bármennyire is kedvem volna a közös szórakozáshoz, rendesen visszariaszt a Móric és Kende páros. Talán ha Amélia is jön. - És egyik napról a másikra se fogok tudni ugrani. - Spontán programról volt szó? Ha csak egy nappal előtte értesülök róla, az elég spontán lesz. Sajnálom, én így működöm.