Vannak azok az alkalmak, mikor az embernek fogalma sincs, hogyan is keveredett az adott helyzetbe és miért nem lépett meg onnan. Ez nálam is igaz, elvégre az még érthető, hogy hajlandó voltam belemenni, hogy Lewy megmutassa a volt suliját...
Na, de az már egy másik lapra tartozott, hogy feldobta a karjait a levegőbe, közölte, hogy mennie kell, majd egy "Maja" kezdetű felkiáltással egy ismerős alak után vetette magát, engem egyedül hagyva, én pedig helyben maradtam. Pár pillanatig bámultam utána értetlen és elkeseredett fejjel, hogy végül mi is lesz itt, egyedül hagy-e, de feladtam. Egyértelműen megint bezsongott.
Szóval ott álltam a semmi kellős közepén, meglehetősen letörve a ténytől, hogy egyedül maradtam. A kabátomat összébb húzva magamon dobtam le magam végül a fűbe, mert az őszintét megvallva fogalmam sem volt, hol vagyok.
Ekkor vettem észre az első szebb, színes virágot és egyből kissé jobb hangulatban keltem fel és szedtem le rögtön pár szálat belőle, míg egy lányba nem botlottam.
- Oh... Servus! - intettem zavart mosollyal az arcomon, a másik kezemben a virágokat szorongatva.

Jó, máskor biztosan jobban kell a lábam elé figyelnem és nem csak ingatnom a fejem-előre hátra menet közben, mint egy galambnak. Nem mintha ezt csináltam volna... lehet, hogy pont ez volt a gond. Attól elvileg jobb a térlátásuk, így talán bennem is előbb tudatosult volna, hogy a leányzó itt van. Mindegy, mentettem, ami menthető egy mosolygós köszönéssel.
- Igen, igen azok! Határozottan nagyon szépek. Itt mindig ilyenek? Mármint... gondolom te biztos sokat látod őket, hiszen ide jársz...  Nem akartam egyből tegeződni, én csak... ahj- Azt hiszem, megint sikerült többet beszélnem a kelleténél és ez csalódott sóhajtásra kényszerített. Helyette inkább lehajoltam és egy újabb, élénk kék színben játszó virágot szakítottam le, hogy a kezemben pihenő pár darabhoz társítsam és csillogó pillantással mérjem végig a "csokrot".
- Ne haragudj, én nem akartam ám zavarni, csak... virágok - néztem a virágokról ismét a lányra, aki kissé emlékeztetett Harura. Csak kevésbé beszédes formában. Végül bizonytalanul nyújtottam felé egy mályva színű virágot. Nem tűnt túl boldognak és az efféle gesztusok a lányok nagy részére jó hatással szoktak lenni. Ez olyan, mint a kiskutya simogatás. Az is egy pillanat alatt felderíti az embert. Csak ebből sokkal több kell és nem szőrmókos. A növények gagyik.

Végül a virágszedésből feleszmélve a lány megmutatta, hogy merre is kell mennem, hogy kitaláljak az iskola területéről. Az volt a tervem, hogy onnan kitalálva majd elmegyek a dolgomra, kicsit sétálok, aztán haza hoppanálok... mármint... Pécsre.
Azonban mielőtt még megtehettem volna, vagy egyáltalán kiértem volna a kapun mellbevágó élményben volt részem. Zavartan néztem le és nem mást sikerült észrevennem, mint Ráhelt.
- Szia Ráhel... hát te? Minden rendben van? - kérdeztem téve egy lépést hátra és szorongattam a kezemben azt a bizonyos virágcsokrot, amit a délután folyamán szedtem. Szegény kiscsaj nem mondhatnám, hogy úgy nézett ki, mint aki a legjobb passzában van.
- Iskolát néztem volna, de Lewy ott hagyott a réten, aztán meg virágot szedtem volna. Hát te? - érdeklődtem oldalra biccentve kicsit a fejemet. A csajszi láthatóan nem állt a helyzet magaslatán, szerintem gond volt, de nem akartam egyből ezzel nyitni.

Nagyon látszott a lányon, hogy rossz kedve van és így nem szívesen hagytam volna magára. Szomorúbb volt, mint egy milka-boci, miután már nem lila és különleges többé. Ez pedig őszintén aggódásra késztetett.
- Igen, látszik, kicsilány - ráztam meg a fejem kissé, majd a virágokra néztem, hogy aztán ismét Ráhelt figyeljem. Mély levegőt vettem, aztán lassan kifújtam és az ajkamba harapva sunytam le a fejem. - Akarsz róla beszélni?
Pontosan képben voltam vele, hogy mennyire rossz az, mikor az ember rosszul van és senkivel nem tudja megbeszélni. Nem akartam, hogy szomorú legyen.
- Igen, tényleg azok - meredtem pár pillanatig a színes csokorra, amit eredetileg Hannahnak szántam, de így jobban belegondolva nem is biztos, hogy örült volna neki. Szóval ismét az ajkamba haraptam és aztán halványan elmosolyodtam. - Igazából lényegtelen. Neki máskor is vihetek virágot. Szeretnéd?
Szóval a felajánlásra egy pillanatra elgondolkoztam, az órámra pillantottam, majd vissza Ráhelre, aki még mindig kis fonnyadtan nézett ki.
- Szívesen megnézném, ha nincs ellenedre.

Azt hiszem, ezek a magyar szokások még mindig csiszolásra szorulnak a részemről. Ugyanis a lányt meglepte, hogy nem akartam tegezni. Legjobb tudomásom szerint pedig ez új ismeretségek esetén ez a protokoll. Szóval egy pillanatig csak bámultam rá tanácstalanul.
- Jaj nem! Dehogy! Mein Gott, nem! Csak... ez így nem volt túl udvarias tőlem - ráztam meg a fejemet, hiszen mentenem kellett a menthetőt. Azt hiszem, a részemről nem ez a legjobb indítása egy új ismeretségnek.
Közben a lány megosztotta velem, hogy ő bizony allergiás a virágokra, mire szomorúan biggyesztettem le az ajkam, de aztán mégiscsak elvette. Az iménti elméletem ellenére úgy tűnt, a virág tényleg meglehetősen jó hatással volt a kedélyállapotára.
- Jó! De nem lesz baj...? - kérdeztem, mert bár nem túl hosszúra nyúlt az ismeretségünk, attól még nem akartam, hogy egy esetleges allergiás roham miatt pufi legyen szegény.
A kérdésére egy pillanatra ledermedtem és elgondolkoztam azon, hogy tényleg, vajon nem sírnak-e a virágok, de aztán közelebbről megtekintve a pár szálas arzenált, megingattam a fejem.
- Nem, szerintem nem sírnak  - ráztam meg a fejemet, hogy aztán érdeklődve nézzek a lányra és felszedjek pár újabb virágot.  - Amúgy Sebastian vagyok.

Azt hiszem, most sikerült rendesen betalálni a közepébe még ha nem is akartam bántani szegény Ráhelt. Látszott rajta, hogy nagyon taccsra vágta az egész ügy, ami nem tudom, mégis mi lehetett.
Végül fel lettem világosítva, hogy van az a hajas csávó, akiről a múltkor beszélt és hogy együtt lettek volna, de képtelenek kijönni egymással. Ezt a nem viszonzott rajongás dolgot pedig teljes mértékben át tudtam érezni, sokszorozva. Hiszen évek óta ebben éltem.
- Jaj, Ráhel, semmi baj, drága... - léptem közelebb és amennyiben hagyta, kissé sután, de átkaroltam a vállát. Nem akartam, hogy sírjon, hiszen az megint olyasmi, ami nagyon fájdalmas tud lenni.
Végül felajánlottam neki a virágokat, meg egy zsepit is felé nyújtottam a színes csokor társaságában.
- Fel a fejjel, szöszi, semmi baj nincs. Tudom, hogy most nem így érzed, de majd jobb lesz. Csak próbálj kicsit másra gondolni - mondtam halkan, amolyan vigasztalónak szánt hangnemben. Nem tudtam, hogy rajta most mi segítene, de abszolút igyekeztem törni rajta a fejemet.
Megkérdezte, kezdjük-e itt kint, mire ismét a rét felé pillantottam, majd rövid hezitálás után megráztam a fejemet. A külvilágból elég sokat láttam mára, most már szerettem volna egy kicsit többet tudni a kastélyról.
- Szerintem menjünk inkább be... amúgy sincs annyira jó idő már...

Nem ez volt az első eset, hogy az adott lány ki volt borulva és vigasztalásra szorult, ebben már elég nagy gyakorlattal rendelkezek. Szóval csak átkaroltam finoman, hagytam, hogy a fejét a mellkasomnak döntse és óvatosan simogattam a hátát.
- El bizony - biccentettem aprót, szélesen rámosolyogva, mikor elvette a virágot. Hannahnak szántam, de a jó ügy érdekében hajlandó voltam feláldozni. Neki majd veszek egy csokor rózsát, ha annyira tenni akarom a szépet. Bár ezt most vehetem égi jelnek is, hogy ideje kissé tovább lendülni erről az ügyről.
Az ötletre egy pillanatra felvontam a szemöldökömet, hogy most ez honnét is jutott hirtelen az eszébe, de azért nem vontam különösebben kétségbe az ötletet. Halványan elmosolyodva megvontam a vállamat, hogy aztán elinduljak vele a kastély felé.
- Hát, ha gondolod... amúgy meg nyugodtan, én sokáig el vagyok egy helyben - bólogattam, biztosítva róla, hogy nincs probléma abból, hogy le kell tennie a csokrot. Az mondjuk nem hiányzott, hogy félreértés legyen abból, hogy vele mászkálok, meg esetleg pletyka, hiszen az iskolák ilyenek, nem? Mindent egyből felnagyítanak.
- Amúgy nem baj... mármint, komolyan, haza is tudok menni - köszörültem meg a torkom kissé. Nem akartam gondot okozni neki.

A lelkem azért kicsit megnyugodott, mikor azt mondta, hogy nem vagyok udvariatlan. Jót tesz a pozitív megerősítés az ember lelkének, mint az alpesi bociknak a kolomp. Még mindig nem értem, hogy az minek rájuk, de nem is érdekelt annyira, hogy aput faggatni kezdjem róla. Úgyis csak a hülye politika érdekli, ahol meg nincsenek bocik.
- Jó, rendben - bólogattam beleegyezően, elvégre neki kell tudatában lennie, mennyire lesz hapci a virágoktól. Mondtam én, hogy a virágok gagyik! A kiskutyáktól biztosan nem tüsszentene! A vázás felvetés azonban teljesen korrektnek tűnt, részemről is szükségesnek tűnt a megfelelő vízellátás.
- Természetesen. Nem is kérdéses - közöltem, hogy mielőbb leszögezzük a szabályokat és aztán inkább ismét egy virágot szakítottam le, hogy megcsodáljam közelebbről is. A lányhoz hasonlóan letérdeltem, ami kis kattanással és szisszenéssel járt együtt, illetve a farmerom zöldülésével, de most egyik probléma sem izgatott.
- Münchenből. Deutschland... - pillantottam fel a lányra széles mosollyal, hogy aztán ismét a virágokat tanulmányozzam, leszakítva egy újabbat. - Ide jársz?

Elmesélte, hogy hát talán lenne rá lehetősége, hogy különleges folyadékot szerezzen nekik, mire elgondolkozva kezdtem hümmögni. Az sosem árthat, mert ugye a virágok nem túl tartósak. A kiskutyák ebben is überelik őket. Őket lehet abajgatni meg cipelni jobbra-balra, sőt! A sétálásra is totálisan alkalmasak, míg ha  egy fikusz vinnék pórázon valahova, furán néznének rám.
- Az jó lehet... nálunk az egyetemen nincsen ilyesmi szak - ráztam meg a fejemet. Látszik, nem akarnak uncsi palántákkal foglalkozni, csak a gyógyítók, mint gizmó. De ők sem azzal foglalkoznak, hogyan éljenek minél tovább...
Azt hiszem, hogy a német szavak, amik néha-néha beszivárognak a mondataimba akaratlanul is, kissé a frászt hozták a lányra. Ezt feljegyeztem, hogy azért igyekezzek őket minél kevesebbet használni.
- Jaj, ez jó! Öm... igen, München gyönyörű hely csak... nem találtam amit éppen kerestem - vontam meg a vállamat, mert talán így tudtam volna a legjobban összefoglalni a problémám. Túl sok dolog tartott ott, de még több húzott el onnét. - Te idevalósi vagy?
Utóbbi kérdésem során már le sem vettem a pillantásomat a virágaimról. Inkább újabbakat szedtem le, amik meglehetősen szépek voltak. Az egyik sárga volt, a másik kicsi és fehér.

Azt hiszem ez az egyetem dolog itt a környéken nem valami népszerű. Mármint kiböktem, hogy oda járok és rögtön megkaptam azt a bizonyos furcsa pillantást. Persze, nem akartam elkeseríteni, mert rosszabb volt, mint mikor a panda sír. Tök rossz, mert a pandákat legalább nem látod, ahogyan zokognak. Szóval kis ideig néztem a virágokat a kezemben, aztán a lányra pillantottam.
- Igen, az egyetemre járok, mert már túl nagy vagyok ide. Meg amúgy is, apukám azt akarta, hogy legyen egy diplomám. - Csak emiatt jöttem ide, hiszen nem akartam sokat keresgélni az intézmények után és amúgy is itt volt Hannah és Will is, ami jelentős pozitív pont. Meg Lewy is. De ez nem feltétlenül jó pont.
- Szociális munka - idéztem fel a szak magyar nevét. Német voltam, aki tanult magyarul és néha igenis probléma tudott lenni, hogy felidézzem az adott, szükséges szót.
Szerettem azokat az embereket, akik pozitívak és nem akarnak másoknak rosszat. Viki látszólag szeretett volna egy jobb helyen élni, s jókat kívánt másnak.
- Azt hiszem igen. Talán. Nem tudom még, de a legjobb barátnőm ide jár, szóval jobban érzem magam itt - vontam meg a vállamat kissé. Hannah nélkül nehezebben tudtam élni az életemet, nem tudtam rendesen funkcionálni.
A lány nem jutott a mondat végére mert hatalmas tüsszentésben tört ki. Csak pislogtam megszeppenten pár pillanatig, majd halványan elvigyorodtam.
- Egészségedre. Szóval Magyarországon születtél, de az...? - érdekelt a mondandója vége, éppen ezért kezdtem el a mondatot helyette ismét.  

Kornai kisasszony

Jött az a bizonyos kérdés, amit az ember semmilyen körülmények között nem akar hallani, mikor valamit nem saját akaratából csinál. "Élvezed?" Egy pár pillanatra elfilozofáltam, majd az ajkamba harapva vontam meg a vállamat lazán. A hazugság még mindig nem való nekem, az átkozott pandák!
- Azt hiszem. Igen, maga az oktatás és az anyag érdekes tud lenni. De engem ez nem érdekel, mert soha nem fogok ezzel foglalkozni. Évek óta megtaláltam a helyem a világban, nem kell másik! - tártam szét a karjaim tanácstalanul egy pillanatra, majd visszaejtettem magam mellé, de azért csak óvatosan, nehogy a már leszedett virágokban esetlegesen kár keletkezzen. Akkor hiábavaló volt Viki áldozata, a tüsszögés, a zsebkendő, ekkora járulékos veszteséget pedig nem lehet nyugodt lelkiismerettel elkönyvelni!
- Igen, ez ésszerű megoldásnak tűnik! - kezdtem heves bólogatásba pár másodperc hümmögés után. Persze, eszem ágában sem volt itt maradni hosszú távon, hiszen engem várt haza a drága német Vaterland, nem voltam ide való. De az ő javaslata attól még helytálló és megfontolandó lenne alapvetően.
Szerencsétlen lány egyre hevesebb tüsszögésekben tört ki, én meg a zsebeimet átkutatva nyújtottam felé egy csomag zsepit, mielőtt egy újabb virágot biggyesztettem volna a bokrétámba.
- Oh, ez jól hangzik. Japán szép hely, én is viszonylag gyakran megfordulok ott - idéztem fel a legutóbbi látogatásomat Okinawán, de valahogy mindig elkalandoztam gondolatban és máshol kötöttem ki. - Miért nem oda mentél tanulni?

Kornai Kisasszony

Megérkezett az a bizonyos kérdés, ami amúgy magamnak feltéve is necces volt megválaszolni. És mégsem, hiszen tudtam, hogy mit szeretek csinálni, de néha csak álltam ott, bámultam a bulvárlapokra és próbáltam nem kiakadni, a mezemet rángatva egy kicsit.
- Kviddicses vagyok, de már nagyon-nagyon rég óta... és nem is fogok felhagyni vele, de a szüleim nem hagytak békén a diplomával - haraptam az ajkamba kissé, belegondolva, hogy egy nap majd valami mással kéne foglalkoznom.  Nem illett hozzám, ez olyan volt, mintha azt mondták volna, hogy egy unikornis elmegy, hogy pasik dobáljanak fűzfavesszőből font karikákat a szarvára.
A lány már éppen szólásra nyitotta volna a száját, mikor a kockás virág közbe szólt. Határozottan szép növényke volt és a maga nemében egyedi is, hiszen én is láttam már sok félét, de ilyet nem. Nagyon kis precíznek és szimpatikusnak tűnt. Egyetértően bólogattam hát, hogy bizony, ez a virág szép és én sem láttam még ilyet.
- A menyasszonyom ott lakik, szóval hát, hozzá szoktam menni - vontam meg a vállamat kissé, mert nem különösebben szoktam Haru sorsát ecsetelgetni. Kedveltem a lányt, de nem abban az értelemben, ahogy az illendő lenne.
Ő azt mondta, hogy azért tanul itt, mert a szülei itt élnek Magyarországon és ezért nem jutott eszébe másfelé menni. Ez mondjuk érthető volt, részemről jómagam is Hannah miatt elsőre a pécsi egyetemet vettem figyelembe. És tessék, itt vagyok. A Bagolykőben és virágokat szedek egy lánnyal, akiről fogalmam sem volt, hogy kicsoda. Azaz, hogy most már volt, de a találka kezdetén nem.
- Egyáltalán nem voltál, én tartottalak fel. Köszönöm, hogy szedtél velem virágokat - bólogattam kicsiket, halvány mosollyal, majd a kis csokorra néztem pár pillanatra, majd vissza a leányzóra.  - Hát... remélem, még találkozunk...