Egyszerűen kikészítenek a vizsgák, de olyan rendesen, hogy nagyon. Idegbajt kapok minden egyes reggel, és igazából nem értem, hogy miért. Azt hiszem, túlságosan is meg akarok felelni mindenkinek. Apának is, bár nincs rá szükség, Ashnek is, bár szerintem akkor se utálna, ha mindenből épp csak átrúgdosnának, és hát akkor ott vagyok én magam is, aki meg addig jobban teljesített, amíg folyton költözött, most pedig úgy néz ki, hogy a saját elméletem dől meg azzal, hogy majd akkor minden jobb lesz, ha egy helyben vagyok, órákra járok és tanulok. Valószínűleg az a baj, hogy itt most nem csak a lényeget ismerem meg, hanem egy csomó feleslegességet is, és nem tudok jól szelektálni, az agyam viszont nem hajlandó többet befogadni, mint amennyit tényleg szükséges. Ezt hívják úgy, hogy kellemetlen.
Viszont, ügyes kislány módjára, ahelyett, hogy szenvednék otthon, vagy nézném azt, ahogy Ash tanul - igen, volt egy ilyen próbálkozásom, de három perc után rájöttem, hogy ez nem jó gondolat, mert csak bosszantom -, inkább eljöttem tőle, és nem is nagyon mertem a közelébe menni, találtam más elfoglaltságok. Vége lehetne ennek a vizsgaidőszaknak, mert a kapcsolatom kezdeti szakaszban van ezzel a fiúval, én pedig nagyon, de nagyon szeretem őt, és szeretném, hogy boldog legyen velem. De tudom, hogy mennyire maximalista, és nem akarom gátolni ebben.
A gondolatra sóhajtok párat, miközben a kezemben tartott vödörből néhány finomságot dobok a kerítés másik oldalán lévő lényeknek. Ők azok, akiket Olive néni meg szokott nekünk mutatni, én pedig örömmel vállaltam, hogy segítek etetni, meg a gondozásukban is részt veszek. Csak végre kéne találnom egy vizsgaidőpontot, ahol megmutathatom a tehetségemet. Ja... kellene. Addig viszont marad a békés etetés.