#visszatérés #edzés

A főnök arra utasított, hogy a tegnapi bénázásom után essek neki a külön edzéseknek, mert nem fog megtartani a csapat, ha képtelen vagyok a cikeszre koncentrálni az esküvő helyett. Túl sok a zavar, túlságosan kuszák a szálak, de rendet teszek, csak érjek vissza és pakoljak ki rendesen.
Érkezésemkor csak bevitettem a holmimat a szobámba és felöltöttem a melegebb, téli edzőszerelést. Zöld pulcsiban feszítve, hajamat összekötve futottam le a kviddicspályára, de ennek már vagy két órája. Még világos volt és nagy szerencsémre az eső is elkerült amikor kiszabadultam a pályára.
Saját seprűn gyakorlok, mert az iskolai raktár roncsokkal van tele. A legújabb versenyseprűt születésnapomra kaptam szüleimtől ajándékba, mintegy előrejelzést, hogy valami készülőben van. Ők akkor már tudták, hogy a Kenmare Kestrels ificsapatába be fognak venni. Na de az a versenyseprű ténylegesen a versenyekre van, féltve őrzött kincs és nincs is nálam, gyakorlásra tökéletes egy kicsit régebbi is.
Amikor elkezdtem az edzést, még nem voltam egyedül, pár felsőbb éves rellonos gyakorolt a pálya másik végében. Az idő viszont eltelt és a cikesz hajkurászása lefoglalt annyira, hogy ne vegyem észre az egyedüllétet.
Kissé lejjebb, szinte egy helyben állok meg, orrom előtt a szárnyassal. Nyúlok érte, szinte a tenyerembe repül magától amikor lentről ismerős hangot hallok. Gyomrom összerándul, ujjaim gyorsan csukódnak össze a labda körül, nehogy elveszítsem így az utolsó pillanatban.
Fellélegezve nézek le Bencére és elmosolyodok. Ő még nem tudja, hogy mi a helyzet, de talán ideje közölni vele, hogy mi történt ebben az egy hónapban. Ezidáig nem akartam elmondani, mert felesleges lett volna a papírok aláírásáig, amin hétvégén túl is estünk.
- Mit csinálsz itt? - kiáltok vissza, és mivel megvan a cikesz és ki is zökkentett, leszállok elé. Markoló jobbommal átkarolom a nyakát és puszit nyomok arcára. Hiányzott, és nem köszöntem be neki...

Mosolyt csal az arcomra a válasza, hisz csak annyit tudott, hogy ma érkezek. Úgy terveztem, hogy majd edzés és némi pakolászás után nála töltöm az estét, ahogy azt akkor is tettük mikor csak hétvégére látogattam haza. Most már jóval több időnk lesz együtt.
- Megtaláltál - és jár hozzá a puszi, meg az ölelés. Vele ellentétben én szeretem az ilyesfajta kinyilvánítását a szeretetnek.
- Jó itthon. Hosszú volt ez a hónap - a felét se mondom el a negyedének azzal a szusszanással, amit ehhez kötök. A sok tanulás és gyakorlás elég volt az RBF-hez, de lehetett volna jobb is az átlagom. Na nem mintha ettől függne bármi is, mindenki tudja, hogy még így is szépen teljesítettem, igyekezve kihozni magamból a maximumot.
- Hiányoztál. Ó és hoztam csokit - vonom fel a szemöldököm röviden. Talán érti ebből is, hogy megvan az esti programunk, nem kell külön kifejteni.
Elengedve Bencét jól láthatóvá válik az ujjaim alatt lapuló apró golyó és a kilógó szárnyai. Menekülne, de mára épp elég volt a hajkurászásból.
Kérdésére lesütöm a szemem, seprűm végeit figyelem és halványan mosolygok. Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan szóba fogjuk hozni a csapat dolgot.
- Kis hal ez a csapat nekem - mondom végül amolyan felvezetésképpen. - Az a helyzet, hogy bevettek az írek ifi csapatába. Bogolyfalván lakik a nagycsapat fogója, elég híresek.
Kíváncsian, és kissé félve mondom el mindezt így tömörítve. Szemöldököm is megemelkedik közben ahogy Bencét nézem.
- Szóval most meg kell tanulnom hoppanálni és még két hónapig ilyen hol volt hol nem volt módban leszek. De legalább itt, és majd utazgatok.

Tudtam, hogy az édességgel nem fogok mellélőni és örülni fog a csokibékáknak, meg a többi, táskányi csokinak és cukornak. Ha nem vigyázunk, hamarosan cukormérgezést kapunk, tekintve, hogy ha van, akkor azt milyen tempóban pusztítjuk el az utolsó morzsáig. Mint Valentin napon. Az volt csak a szép este, nem is kívánok jobbat annál. Kihasználtuk az indulás előtti napot és csak fetrengtünk a csokitengerben.
- Nem is engem vártál - jegyzem meg viccelődve mielőtt még elkezdene komolyabbra fordulni a beszélgetés. Tudtam, hogy el kell majd mondanom a hírt, megmagyarázni, miért nem leszek megint egy jó ideig annyit itthon, mint szeretnék, de nem készültem fel rá. Csak azt mondom, ami hirtelen eszembe jut.
- Majd megismered őket - vonom meg a vállam. Szüleim helyett is beletörődtem abba, hogy Bence más környezetben nőtt fel és kevésbé egyértelmű számára sok olyan dolog, ami egy aranyvérűnek az.
- Ez nem azt jelenti, hogy el fogok tűnni. Heti három edzés van és estére itt leszek - miközben ezt kimondom, megindulok a pálya széle felé ahol a labdákat rejtő láda várja már vissza a szárnyast. Gondosan visszazárom a helyére mielőtt elreppenne és a láda zárját is visszakattintom a helyére.
- Eljössz majd néha te is? Hop-hálózaton, idővel hoppanálva egyszerű lesz - kiegyenesedek lassan és kíváncsian figyelem a reakcióját. Én szeretném, ha velem jönne amikor lehet és legalább közel tudhatom magamhoz.

Fejemet rázom meg válaszul. Remélem bírni fogom a terhelést. Végül is ha egész nap az iskola falai között kellene maradnom, nem mennék semmire, így meg, ki tudja, talán egy idő után az ifi csapatból a nagycsapatba kerülök át. Ez a cél. Jelenleg semmi más nem lebeg a szemeim előtt, mint hogy beteljesítsem gyermekkori álmom és valódi kviddicsjátékossá váljak.
- Te. Hát, ha nem szeretném, vajon kérdezném? - mutatóujjammal a mellkasába bökök és elmosolyodok.
Ha már az egyik fele teljesül az elképzeléseimnek, miszerint kviddicsezhetek, mellette pedig még Bencével is osztozhatok az élményen, az egyszerűen tökéletes.
- Menjünk be, esni fog - nézek fel egy pillanatra az égre. Nem csak, hogy esteledik, de sötét felhők gyülekeznek felettünk. Érdemes azelőtt beérni a kastélyba, hogy eláznánk teljesen.
Vállammal induláskor még egy kicsit meglököm Bencét, és minden cuccomat a kezemben cipelve sétálok mellette. Várnak a csokik.

#bonbon #újraegyütt

Jelentéktelen nap a többi között ez is. Annyiban különbözik az összes többitől, hogy van valami élet a kastélyban és van is kivel elmenni rá. Mátéval régről ismerjük egymást a szüleink révén, ő is benne van általában minden ökörségben, szóval nem kellett sokáig győzködnöm, hogy nézze meg velem ezt a csónakos, kívánós akármit.
Egyelőre még a srác nélkül körözök a réten alakult tó környékén. Nem az elejére akartunk ideérni, inkább csak pár perccel azelőtt, hogy bármit is a levegőbe engednének. Kíváncsi vagyok a fényekre, mert ha emlékezetem nem csal, láttam már ilyen lámpásokat és az nagyon szép volt. Mintha ettől az összes csillag fényesebben ragyogna.
Összehúzom magamon a dzsekim mielőtt leülnék egy kivágott fa törzsére. Vállamon átvetett táskámban néhány töltött csokit hoztam. Remélem ez megadja az alaphangulatot amit úgyis sikerül feldobnunk a béna viccekkel és azt sem tartom kizártnak, hogy a komoly kívánságok helyett olyanok fogják elhagyni a szánkat, vagy épp gondolatainkat, mint például, hogy legyen hupilila az összes Levitás haja.
Várakozó pozíciómat tartom egészen addig, míg Máté meg nem érkezik. Közben a gondolatra el is mosolyodok, ebben a sötétben már nem látja senki, hogy ok nélkül vigyorgok.

#Máté foglalt #tavacska

Megszoktam már, hogy Máté nem éppen az a fajta pasi aki a pontosságáról híres. Nagy hiba egyébként. Szerintem az az igazi úr, aki nem váratja meg a hölgyet, ám az ő esetében ettől is el tudok tekinteni.
Azzal, hogy nem messze néhány lány összesúg egy srác háta mögött és vihorászni kezdenek, felismerem a tényt; végre megérkezett. Alig láthatóan csóválom meg a fejem és rosszallóan nézek a lányok irányába. Mi a barátnőinkkel nem voltunk ilyen nevetségesek amikor megnéztünk magunknak egy-egy helyes srácot. Adrian mondjuk nem is nézte volna jó szemmel ha az ő párja más fiúk háta mögött kuncog...
- Látom a mai hódítás már megvolt - bökök fejemmel a lányok irányába szintén köszönés nélkül, majd elmosolyodok és felállok, hogy szintben legyünk. Elfogadom a felém nyújtott kezet is és már csak azért sem engedem, sőt. Félmosollyal, hajamat hátradobva nézek jelentőségteljesen az említett alanyok irányába amolyan "az enyém" üzenettel.
- Jó messze a többiektől. Keressük meg ennek a tónak a másik végét - dobom fel az ötletet. Egyébként nincs kedvem körülvenni magam sok emberrel, ez az egy épp elég lesz. - Hoztam nasit arra az esetre ha esetleg nem indulna meg a fantáziánk.
Szabad kezemmel megemelem kissé a táskám, a másikkal pedig finoman rászorítok a fiú kézfejére.
Néhány lámpást adnak a kezünkbe mielőtt csónakot választanánk. Gondolom ez a fő feladat, meg az andalgás... Utóbbit nálunk kihúzhatjuk a listáról.
Egy közelebb eső csónakba billegve, az egyensúlyomat keresve lépek be, és huppanok le a deszkára.

#reggeli edzés

Kora reggel van, még a Nap is csak ébredezik az égen. A kastélyban is csak azok vannak ébren, akik kimaradtak éjszakára, vagy nagyon éhesek és besurrannak a konyhába valami harapnivalóért.
A birtok teljesen kihalt, közel s távol egy lelket se látni. Nyújtok mielőtt lassan lekocognék a kviddicspályához, a hideg levegő csípi az orrom. Vastag Kenmare Kestrels pulcsimban edzek, így legalább nem fogok megfázni.
Mire leérek a pályára, már nem is érzem a hideget. Látszik a leheletem a levegőben, ami számomra még mindig hihetetlen. A tél egyik napról a másikra váltotta a nyarat, és bár hó nincs, a levegő olyan hideg, hogy nem csodálkoznék, ha az orromra esne egy hópihe.
Seprűmet kezdővonalként a pálya szélére rakom, és itt folytatom a futást. Egy kör, aztán öt négyütemű fekvőtámasz, és ezt így még három körön át. Zihálva lassítok az utolsó körnél, és térek vissza seprűmhöz, melyet ahelyett, hogy most repülésre használnék, talpam alá helyezem és így emelkedek vele fel, a földtől mindössze egy méterre.
A csapat edzője legutóbb ezt a trükköt hozta, hogy fejlesszük az egyensúlyérzékünket. Még a szememet is behunyom, légzésemet lassítom, ezzel pedig kisebb kilengésekkel megtalálom a középpontot.

#majdnemmeghaltam #mészafenébe

Mondhatni, minden a legnagyobb rendben az utóbbi...egy hétben. Kolos segít abban, hogy a gyógyszeres incidens ne forduljon elő, én pedig érzem, és kezdem elfogadni, hogy nélkülük sokkal energikusabb vagyok. Jól megy az edzés, és ez a legfontosabb.
A seprűn felemelkedve egyre csak azt érzem, hogy simán megy, aminek mennie kell, nem okozok csalódást senkinek - főleg magamnak nem. Egyenletesen lélegzek, magamban számolom a másodperceket, hisz fontos tudni, mennyit fejlődök.
Nagyjából másfél perc elteltével úgy zökkentenek ki a tevékenységből, hogy a szívem egy nagy ugrással ki akar törni a mellkasomból, lábaim földet érnek, hisz az egyensúlyomat is elvesztem. A seprű a földre zuhan, én pedig néhány lépésnyire tőle fogom a mellkasom.
- Elment az eszed? - kiabálok vissza neki, és gondolkodás nélkül iramodok meg felé. Mindkét kezemmel a vállainak támadok, meglököm, és újra. Alapjáraton is van erőm, hát még mikor elönt a méreg.
- Majdnem szívinfarktus kaptam, te állat...

#vihetszazispotályba #testisértés

Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kora reggeli edzésen lesz bárki más a pályán rajtam kívül. Erre tessék, pont egy olyan embernek kell megjelennie, akivel a kapcsolatunk nem épp felhőtlen.
Mintha nem lenne elég a megjelenése, sikerül úgy megijesztenie, hogy teljesen kizökkenek, szívem olyan hevesen kezd verni, mintha most futottam volna le újabb öt kört a kvidicspálya körül.
Látom a meglepetést a szemében, szerintem még vicsorgok is, úgy üvöltöm le a fejét. Mit várt? Hogy majd örömmel a nyakába borulok? Azt lesheti.
- Ne taperolj! - morgok rá amikor lefogja a kezeimet. Nem ficánkolok, tudom, hogy annál rosszabb, de még mindig elég dühös vagyok ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam szavait.
- Testi sértés... - duzzogva mozgatom meg a kacsóimat miután elenged. Persze nem fájt a szorítása, de ennyi túlzás szerintem belefér.
- Seprűn álltam. Csukott szemmel. Vak vagy, vagy mi, Herceg? - kérdezem értetlenkedve és felszalad a szemöldököm.

#nehazudj #megvertél

Szeretem eltúlozni a dolgokat ha úgy adódik, és ezzel egy kicsit még bosszanthatom is a másik személyt. Megérzem a fogását, de szorításnak nem mondható az, ahogy lefogja kezeimet a következő csapkodás és támadások ellen.
Érdeklődve nézek rá miután felvázolom, hogy nem tudom ő mit látott, de én bizony koncentráltam, és nem éppen őrá. Nem voltam olyan magaslatban, hogy onnan egy esés komolyabb sérüléssel járjon, de ki tudja...
Kissé eltereli a figyelmem az, ahogy a hajába túr, nyelve pedig ajkát érinti. Tekintetem a kettő között cikázik. Szerencsém, hogy a hűvös időben való edzés miatt kipirult az arcom, és nem látszik az, ahogy most ő váltja ki belőlem ezt.
Alig láthatóan megrázom a fejem, felsóhajtok.
- Gyakorolnom kell, ha a legjobb akarok lenni - vonom meg a vállam. - Mennyire ismered a kviddicset? Az egyik angol nagy csapat ifijében vagyok fogó - ha már kérdezte, én megválaszolom annyira, amennyire kell. Kétlem, hogy kíváncsi lenne a részletekre, látom is, hogy másfelé néz, szóval felsóhajtok és a seprűm felé hátrálok.
- Ne foglak figyelni. Becsukom a szemem.

#kíváncsivagy #tudomhogytetszem

Szemöldököm felemelkedik, meglepetten nézek a szemébe mikor megállít. Azt hittem, menni akarna már, erre...
- Honnan jöttél? - kérdezek vissza, mert nem igazán értem, hogy ha egyszer Bagolyköves és nem éppen elsős kinézetű, akkor hogyhogy nincs tisztában a kviddics jelentőségével, miért kell megerősítenem benne.
- A kviddics maga a sport. Nem mellesleg a legjobban fejlesztő sport is. Egyensúlyérzéket, koncentrációt, ügyességet fejleszt - hozok fel néhány példát. - Sosem próbáltad?
Míg beszélek neki, seprűmhöz érek, és ott megtorpanok. Az eszköz könnyedén felemelkedik, ujjaimmal lazán átkulcsolom és visszafelé teszek meg néhány lépést, Kristóf irányába. Így már körülbelül csak annyi a távolság kettőnk között, amennyi akkor volt, mikor lefogott néhány perce.
- Nem zavarsz - mosolyodok el. Nem tudok mit tenni ellene, de könnyedén éri el, hogy megnyugodjak, és ugyanígy azt is, hogy egy pillanat alatt dührohamot kapjak. Aztán még csak a neve se ugrik be elsőre. - Krisz... Kristóf, ugye? Felülhetsz mögém - vigyorodok el és magam elé húzom a "járművet".

#nemtagadoménsem #letapizhatszmegengedem

- Sár...Ba...Khmmm. Mugli vagy? - valamivel halkabban kérdezem, talán megszokásból. Nem kimondottan rajongok a muglikért, sőt, ami azt illeti, a mugli tárgyaktól való rettegésem még mindig nem múlt el.
- Furcsa, azt hittem, szereted ezt - vonom meg a vállam. Az első benyomásom az volt róla, hogy egy nagyképű aranyvérű, csakúgy, mint én. Most viszont, hogy már ezt is tudom róla, kezdem úgy érezni, az ismeretségünket rosszul indítottuk.
Idő közben a gyakorlóseprű is a helyére talál, azaz a kezembe, amit én szinte észre se veszek, Kristóf viszont annál inkább. Hogy őszinte legyek, jót mulatok a meglepettségein.
- Nem harap - mondom mellékesen amikor felállítom és kissé megtámaszkodok rajta. Így kettőnk között van, valamiféle válaszfalként funkcionál.
- Most az egyszer megengedem. Úgyis az a vágyad, látom én - vigyorodok el, majd előre rakom jobb lábam, és vállammal nekiütközök a karjának, amivel újra azt a hülye, zárkózott pózt veszi fel. - Gyerünk, Herceg - cukkolom kicsit és újra nekiütközök.

#mármegtetted #félsztőlem #nemdoblakle

Elcsodálkozok amikor kimondja, hogy igazság szerint nem tudja a származását. A mi családunkban eléggé meghatározó a vérminőség, szokatlan ez számomra. Inkább ezen a hajnali órán nem firtatom a dolgot, elvégre ha mugli is, nem tudok vele mit kezdeni.
- Első benyomás. Miért élsz itt, ha nem ez a te világod? - ezt viszont már értetlenkedve kérdezem. Én, mint a mugli világot eléggé elutasító boszorkány, biztos nem tudnék közöttük élni.
Beszélgetésünk egész jó irányt vesz ahogy tényleges információcserébe bocsátkozunk és nem csak egymás cukkolása körül forog minden. Szívesen mesélnék neki órákig a kviddicsről, mert hát az az életem fontosabbik része.
- Egyértelműen Te engem - vigyorgok fel rá miközben újból nekiütközök. Az a helyzet, hogy kezd szimpatikussá válni a maga zárkózottságával és nem mellesleg azokkal az izmokkal... Jesszusom azok az izmok! Oda is nézek karjaira mielőtt leállnék a lökdösődéssel.
- Félsz? Bebizonyítom, hogy a legjobb dolog a világon - mosolyogva fordítok neki hátat és bal kezemmel hátranyúlok a karjáért, amit ha enged, a derekamra húzok. Jobbommal a seprűt tartom, vállam felett kíváncsian pislogok hátra rá.
- Na?

#bénavagy #ténylegfélsz #akkorpá

Nem értem Kristóf morcosságát. Mintha rosszat szóltam volna, látom az arcán a komorságot és jobbnak találom meg se szólalni többet - legalábbis ebben a témában. Jobb, ha ez nem egy reggeli téma lesz.
Próbálok nyitni felé és még fel is ajánlom a repülést, ő mégis, mintha falat kezdeni húzni közöttünk, úgy reagál. Nem vagyok béna, tökéletesen tudom uralni a seprűt és téved ha azt hiszi, a földön biztonságosabb.
- Teljesen biztonságos - sóhajtok fel és ha már magától nem hajlandó, én magam teszek annak érdekében, hogy kipróbálja. Szerintem a repülés iránti szerelem mindennél erősebb.
- Héé - szorítok rá ujjaira amikor betalál az oldalamba. Csak egy kicsit érzem meg, elhúzom oldalra az egész felsőtestem.
Kíváncsian nézek hátra, szinte biztos vagyok benne, hogy felül mögém és néhány perc elteltével épségben landolunk ugyanitt, ő mégis hajthatatlan. Felszalad a szemöldököm, hagyom, hogy hátráljon és megrázom a fejem.
- Béna vagy - vetem oda a véleményem, majd felpattanok a seprűre, amivel csodás gyorsasággal a magasba repülök.
Ennyit a társalgásról.

//Köszönöm. //

#azex #meganapsütés

Napsütéses délután ez, megkönnyebbülten szabadul ki a kastély fogáságából. Délelőttjét a rellonbeli szobájában töltötte jegyzetei felett görnyedve. Pár hete van rá, hogy kitalálja, mégis mihez akar kezdeni. Mert most, hogy kviddicses pályájának lőttek, feleslegesen végez két iskolát. Elég lenne az egyetem, ami mellett szintén ott a kviddicspálya, hogy kedvére túlhajtsa magát. Pont, mint tegnap, amikor izmai elgyengülésével a földön kötött ki, tökéletes esést produkálva jobb csuklójára. Hát...legalább valami megy neki.
Hunyorogva sétál ki az udvarra, napszemüvege a szobában maradt és már csak azért se menne vissza érte. Inkább kezét használja napellenzőnek, de azt is csak addig, amíg el nem ér a szökőkút melletti padhoz. Ott leül, majd lábait keresztbe vetve elkényelmesedik. Szemei azonnal lecsukódnak.
Ruhája szoknyarészét automatikusan, gondolkodás nélkül húzza valamivel feljebb. Mintha csak otthon, a nyugágyban feküdne, úgy élvezi a napsütést.

#cukiakutyád #megtartom #régtalálkoztunk

Nyugalmát semmi nem tudná megzavarni. Leszámítva az őrült kutyaugatást és persze a placcsanó vizet, amiből az ő felmelegedett bőrére is jut. Össze is rezzen és szorgosan kezdi el visszaszerezni hirtelen elcsatangoló gondolatait egészen, míg meg nem látja a fenevadat a lába alatt. Kénytelen elmosolyodni a kis állaton és hátrapillantva megszerzi labdáját a szökőkútból.
- Ezt keresed? Játszani szeretnél? - kezd gügyögésbe a kutyának az orra előtt mozgatva a játékszert.
Aztán keze megakad a levegőben. Nevét hallja, a hang pedig ismerős, de hirtelen nem tudná megmondani, ki nem látta mostanság a kastélyban. Korábban nem volt ez annyira jellemző.
Tekintetét lassan emeli a jóképű férfira, majd az emlékek bevillanásával a meglepettség kiül arcára. Értetlenül pislog és elnyíló ajkai mosolyra húzódnak.
- Nathan? Te szent bodzapálca! - ennyire futja tőle, és nagyjából a kutyussal is eddig tart a barátkozás. A labda kiesik a kezéből miközben feláll, hogy megölelje rég nem látott idegenjét.
- Azt ne mondd, hogy itt tanulsz. És ő hozzád tartozik? Hogy hívják? Merlinre! Itt vagy - kérdéseit egy szuszra teszi fel, majd elnevetve magát újból megöleli a férfit.

- Kreatív névadás - jegyzi meg ugyanúgy szemtelenkedve, ahogy azt az együtt töltött éveik alatt mindig is tette. Nem sokat változott, de ebből Nathan mit sem tudhat. Hisz évek óta nem találkoztak.
Pontosan azóta, hogy a baleset történt és útjaik elváltak. Nem emlékezett rá, ahogy másra sem. Semmire, ami a legfontosabb volt az életében. És mégis annak ellenére, hogy egyszer már majdnem mindent elveszített, újra és újra megpróbálja megnehezíteni saját életét.
Nathan kérdésére bólogat. Mosolyogva, miközben szinte alig pislog, hogy rendesen megnézze magának a férfit. Aki az elmúlt négy-öt évben rendesen megváltozott.
- Hé, az az én háziállatom volt - nevet fel jókedvűen, amiben csak az a meglepő, hogy kivételesen nem a táskájában lapuló dolgok miatt érzi magát jól. - Mindenre - válaszolja nyomatékosítva ezt a kijelentést. - Főleg arra a dohos, lejárt vegyszerekkel teli szertárra... - teszi hozzá.
Hátrébb lép és visszaül a padra, majd Csokihoz emeli kezét egy kiadós szeretgetésre.
- Három hónap után engedtek ki. Gyógyszerekkel tömtek és új életet kellett kezdenem itt. Tizenhat évesen tizenegy éves tudattal... Rettenetes volt. Majdnem egy év, aztán... Itt maradtam, kviddicseztem az írek ificsapatában. Egy újabb baleset és megint csak itt maradtam - vonja meg a vállát, hangjában pedig érződik, hogy gondol az életére. A két dolog, ami jó volt... Mindketten elmentek. Magára hagyták.
- Ez az én drámám, mi a tiéd? - kérdezi újra mosollyal az arcán és ha Nathan engedi, ölébe veszi Csokit, amíg a gazdi mesél.

Nem szól semmit, csak a fejét ingatja. Néha ez sokkal dühítőbb tud lenni, mint a piszkálódás, pedig egyébként nem rossz szándékkal mondja ezt most Nathannek. Legalább eszméletlen helyes ez a kis Csoki.
- Na azt majd meglátjuk - fogadja el a nem hivatalos kihívást és nagy valószínűséggel meg fog tenni mindent annak érdekében, hogy bebizonyítsa, a férfinak nincs igaza.
- Minden kockádra emlékszek - teszi hozzá ajkát beharapva. Néhanapján elképzelte, milyen lehet ő mostanság. Adriant, az akkori párját ugyancsak itt, a Bagolykő falai között fedezte fel újra, és micsoda véletlen, hogy most még Nathan is felbukkan. Nem így képzelte. Az nem jutott eszébe, hogy ennyire ugyanolyan lesz, mint évekkel korábban, csak már felnőtt fejjel.
- Látod? Én mondtam - bólint az ölében levő kiskutyára pillantva és nyom egy puszit a feje búbjára. Az állatkertben felnőtt lány nem fog nemet mondani egy kis tündérnek.
- Az én szüleim kétszer férjhez akartak adni... Ezek a szülők már csak ilyenek, ugye? Azért sajnálom ami apáddal történt.
Kicsit elhallgat, simogatja az ölebet, majd Nathan szavaira elmosolyodik. Felpillant a szemébe, és felszabadítja jobbját, amit aztán az ő arcára csúsztat. Lassan húzza végig ujjait a borostás állán, szemei ajkán időznek el. Ha rajta múlott volna, nem feledi. Ki tudja, hol tartanának.
- Hát amint látod, ő az új pasim - neveti el magát a felkapaszkodó kiskutyát elkapva. Sikerül fél pillanat alatt összekarmolnia a ruhából kilógó mellkasát, de nem foglalkozik vele, inkább felpakolja félig a vállára, hátha ott jobban fogja érezni magát.

- Szép is lett volna, ha te is egyből rám mászol. Épp itt - nevet fel. Mostanra már nyoma sincs fáradtságnak, ami uralta Nathan és a kiskutya érkezése előtt. Sok információ és benyomás érte ezalatt a néhány perc alatt.
Nem ellenkezik amikor Nathan leszedi róla az ebet, de szívesen elbabusgatta volna továbbra is. Ha rajta múlna, itt a kastélyban tartaná a fél állatkertet és begyűjtené a Csokihoz hasonló piciket.
- Majd még összefutunk - biccent a férfinak és jobbjával int, amikor távozni készülnek. Az emlékek sorra rohamozzák meg még akkor is, amikor Nathan hátát látja csak. Aztán pár pillanattal később az emlékek szinte valósággá válnak valami újszerűként. Pillái lecsukódnak, akarva-akaratlanul viszonozza a búcsúcsókot. Elvégre szabad.
Elszakadva tőle beharapja ajkát és hitetlenkedve rázza meg a fejét.
- Semmit sem változtál - jegyzi meg szélesedő mosollyal. Van némi késztetés benne, utána menne szívesen és folytatná, amibe belekezdtek, de nem teszi. Nem mozdul, csak néz utánuk és a távolodó alakot elvesztve szemeit újra behunyva dől hátra a padon.

//Köszönöm. ^^//

Szécsi Dominik

Szécsi Dominik

Szécsi Dominik