Ophelia

Hogy indul neki egy Blackwood a Bagolykős létnek? Na hogy? Hát ha rólam van szó, akkor úgy, hogy amint a lehetőségek engedik - ergo lerakta a cuccát-, máris elhagyja a körletét, sőt, még a kastélyt is, és megpróbál visszajutni a faluba. Na, ezt csináltam most én. Nem azért, mert meg akartam szökni, hiszen nem azért mentem bele abba, hogy itt szenvedjek ebben a fura kis országban, ahol olyan érthetetlen a nyelv, hogy bájitalt kell hozzá innom, hogy felfogjam, pedig nem vagyok egy nehéz eszű ember, ezt bárki megmondhatja, aki kicsit is ismer. Ja de hogy itt nem ismer senki. Aha, ez igaz, és elég szívás.
De éppen ezen kívántam most változtatni azzal a végtelenül egyszerű lépéssel, hogy visszamegyek a faluba, ahol talán van élet. Nem tűrtem jól a bezártságot, nagyon nem. Esetleg szívesen megnéznék pár helyet, például valamit, ahol lehet kajálni, mert ez a fiú bizony éhes, és nem is kicsit.
A fülem mögé tűrtem a hajam, mert már túlságosan is szétzilálta a szél, azt pedig nem szeretem. Már majdnem elértem az iskola kapuját - óh, mennyei szabadság! - mikor észrevettem, hogy szemből közeledik valaki. Na de ilyenkor? Felvettem a lehető legnyugodtabb arcom, mert hát engem itt senki sem ismer, még ha valami tanár jön szembe, az se, majd azt mondom, hogy én vagyok a postás, vagy a postás fia, ha igazi apám már úgyse volt. Na, és akkor aztán tartson vissza! Ja hogy itt baglyok viszik a küldeményt? Pedig ki se néztem volna, hogy itt is van ekkora infrastruktúra, de egye fene, majd növesztek tollat a hátamra.
Végül egészen közel ért az érkező, és én megbámulhattam a lányt, aki meg megbámult engem. Hát ez is jól kezdődik, nem látott ez még vörös embert, vagy mi? Már épp meg akartam érdeklődni, hogy vajon valamit szívott-e, hogy ennyire el van varázsolva, mikor megszólalt, és én meghallottam eddigi életem legszebb magyar mondatát.
- Naná! - vigyorodtam el, és lecsaptam az elemózsiára, aztán biccentettem egyet a lány felé. - Köszi! - majd ezzel indultam is volna tovább, lefelé a faluba, mert mégis csak adózzunk az eredeti elhatározásainknak. Na meg egy csiga nem csiga.

Botond

Az a jó a szerdai napban, hogy olyankor Nath-nek nincsenek délután órái, tehát nyugodtan grasszálhat fel és alá a kastélyban, ahogy épp az esze szolgál. Most éppen az jutott eszébe, hogy milyen jó is lenne kiülni egy kicsit valahová, mert bár nem volt már az az eget verő jó idő, mégis vágyott a friss levegőre. Mivel a konyhát már pár nappal ezelőtt sikeresen megtalálta, így nem is volt kérdéses, hogy csak úgy közlekedhet, hogy az egyik kezében egy kakaós csiga, a másikban pedig egy virslis bukta van. Tulajdonképpen olyan reménytelenül sokat evett, hogy a manók is csak tátott szájjal figyelték, mégsem volt rajta egy deka zsír sem. Hát igen, ezek a növésben lévő fiúk...
Letelepedett hát a szökőkút szélére, hogy nyugalomban falatozhasson. Lassan már beilleszkedett az Eridon világába, annyira nem volt más, mint a Roxfort, hiszen iskola ez is, meg az is. Mindenhol volt valami, amivel rendet lehetett bontani, ez pedig Nathanielnek bőven elég volt a boldogsághoz, na meg az, hogy ha nem kellett a testvérében huzamosabb ideig együtt lennie. Már pedig ha itt kint sétált, akkor jó messze volt tőle, ráadásul még azt is leshette, hogy mások mit művelnek.
Mikor végzett a kakaós csigával a kezét belenyomta a vízbe, majd megtörölközött a nadrágjában, és hümmögve megcsodálta a másik kezében tartott péksüteményt. Nagyon jól néz ki, azt meg kell hagyni. Hátravetette hát a haját, és némi mérlegelés után nagyot harapott, és elkezdte bámulni az eget. Hova is menjen ez után? Lehet, hogy a falut kéne újra meglátogatni, vagy szétnézni, hogy itt azok a... fú, mik is? Ja! A Rellonosok hol laknak, és hasonlítanak-e a Mardekárosokra, mert ha igen, akkor vicces őket bosszantani. Igen, ez jó lesz.

Ethan

Nathaniel lustán ballagott a birtokon a Vadőrlak felé, amivel tulajdonképpen az ég világon semmi célja nem volt. Persze jó lenne azt mondani, hogy rendkívül céltudatosan vette erre az útját, mert valami világrengetőt akart csinálni, de hiába, az nem Nath lenne, aki a tizenhat éves fiúk összes életuntságával volt képes létezni, már amikor nem éppen valami stiklin törte a fejét.
Egyébként fejtörésről szólva, még mindig nem ment ki a fejéből az a lány, akivel a múltkor találkozott, bár csak pillanatokra villant fel újra az elméjében az a kék szempár, de azért valahol tudat alatt folyton piszkálta.
Most viszont csak lépdelt tovább, vörös haját nagyon vészjóslóan lebegtette körülötte a szél, amitől határozottan az a benyomása keletkezett az embernek, hogy hajgumira nem telik neki, mert ahelyett, hogy az egyébként a zsebében lapuló anyagdarabbal összefogta volna loboncát, inkább még tett rá egy lapáttal, és időként megrázta, hogy szabadabban szálljon.
Mindezt a rendkívül építő tevékenységet addig űzte, míg meg nem látta egyik ismerősét a ház mellett egy íjjal lövöldözni. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy most jobb lenne sarkon fordulni, és lelépni, mert nyílvesszők ellen mit sem tehet ő, a másodikos, de aztán inkább nesztelen közelebb sétált és egy fán foglalt helyet, csendben bámulva a másik fiú tevékenységét. Kíváncsi volt, hogy vajon mit is csinál a másik pontosan, mert mintha túl vadak lennének a mozdulatai ahhoz, hogy csak simán gyakoroljon. Annyira nem ismerték egymást, tán kétszer beszéltek az Eridonban valamiért, de ilyen idegesnek még sosem látta a fiút.

Ethan

Na nem mintha Nathanielbe nem szorult volna jócskán életösztön, de ez még mindig nem volt elég ahhoz, hogy egy láthatóan dühös ötödikes útjából kitérjen. Nem, az nagyon nem vallott volna rá, elvégre miért is Blackwood az ember, ha nem lobogtatja bátorsága vörös zászlaját a lehetséges ellenség előtt? Hát igen, ezt már a bátyjától is megkérdezte néha napján, azonban Tris nem hogy zászlót nem lebegtet, még bátornak sem nevezhető. Legalábbis Nath szerint az nem bátorság, hogy valaki hagyja magát agyoncsapni, mert annyira békés típus, hogy nem üt vissza.
Nathanielt viszont nem ilyen fából faragták, ő bizony ment előre, mint egy tank, és átgázolt a kényes helyzeteken. Igaz, mikor az ember felé egy nyílvessző repül, annyira nem is könnyű megtartani az oroszlánszívet, de miután a srác biztos volt benne, hogy ez az Ethan nem akar a nap végére az Azkabanba kerülni, így az ifjú Blackwood csak odébb csúszott egy kissé, és valami gyerekes késztetés hatására nemes egyszerűséggel nyelvet öltött a fiúra, mielőtt válaszolt volna.
- Naná, Wayne! Jó a mozi, rég láttam már ennyire paprikás... khm... Jancsit - utalt szerényen arra, hogy a fiú feje mintha vörösödni kezdett volna a dühtől, ráadásul megcsillogtathatta a frissen szerzett magyar vonatkozású ismereteit, Paprika Jancsit illetően.
Ám de nem kívánta megvárni, hogy az ötödikes végül tényleg lenyilazza, hát míg az a kezében az íjat tartotta, és nem pálcát, addig Nath már kapta is elő a magáét, és megvárta, míg a fiú esetleg újra célozni kezd, aztán már mondta is:
- Exagito! - és ha szerencséje volt, akkor a másik fiú egyenesen a földet szúrta át, lévén a gáncsoló átok már maximumra volt fejlesztve Nath fegyvertárában.

Ethan

Hát, nem úgy tűnt, hogy ez előbbi megmozdulások kifejezetten béketeremtő módon hatottak volna, persze Nath nem is annak szánta őket. Volt benne valami, ami miatt mindig kereste a bajt, és csak később jött rá, hogy hé, ezt mégse kellett volna, de akkor már rendszerint mindegy volt. Így esett ez most is, mert hoppá, az ötödikes most épp azt hiszi, hogy Nath párbajozni akar, pedig dehogy is. A vörös ugyan jó volt a pálcaforgatásban, de nem ennyire és nem egy ötödikes ellen, hát inkább úgy döntött, megpróbálja valóságos harc felé fordítani a dolgot. Mert nem, azt nem szándékozott elviselni, hogy nemes egyszerűséggel leátkozzák a fáról, fájna bele a feje meg a fara, arra pedig ugyebár senkinek nincs szüksége.
- Ugyan Wayne, csak nem képzelsz rólam ilyen botor dolgokat? - vigyorgott nagyban a kisebbik Blackwood a fáról, széttárva kezeit, de az egyikben továbbra is ott volt a pálca. - Inkább arra lennék kíváncsi, hogy vajon meg mersz-e velem verekedni varázslat nélkül? - vetette fel a dolgot a fiú. - Láthatod, kisebb vagyok nálad, bizonyára gyengébb is, úgyhogy igazán nincs félnivalód. - Egyre szélesebb lett a kihívó vigyor Nath arcán, miközben kissé lenézően figyelte nagyobb társát. Áh, nem volt benne mazochizmus, csak az árvaházi évek miatt éppenséggel biztos volt benne, hogy bár lehet köztük cirka tíz centi magasságkülönbség, akkor is le tudná nyomni a fiút. Arról már nem is beszélve, hogy súlyban valójában nem is lehetett kisebb nála.
- Na, mit válaszolsz? - cukkolta hát tovább a fáról, szükség esetére újra készenlétbe helyezve a pálcát. - Vagy félsz, hogy lenyomom a torkodon az egyik nyílvessződet, ha már úgyis olyan előzékenyen idelőtted nekem? - rántotta ki a fiú a fából fél kézzel a kérdéses fegyvert, majd játszva billegtette az ujjai között, várakozóan figyelve a lenti egyedet, hogy vajon mit válaszol.

Ethan

- Na ne már, kit érdekel úgy mégis, hogy mit mondasz a bátyámnak? - fintorgott a kölyök nagyon is jól láthatóan, mert nem szerette, ha a fent említett személy szóba jött, azt meg pláne nem, ha még akkor is elrontja a szórakozását, mikor jelen sincs.
Aztán Ethan reakcióján meglepődve Nath egy szélesebb vigyorral jutalmazta a tényt, hogy mintha a nyílvessző a fiú gyengéje lenne. Ejnye.
- Akkor nem szeretnéd, hogy véletlenül eltörjem, ugye? - kérdezte magához mérten bűbájos hangon, azonban valójában nem volt szándékában kettéroppantani a vékony fadarabot, mert ha valami, akkor mások tulajdonának rongálása nem tartozott a kedvelt foglalatosságai közé. Viszont, ezt nem kellett Ethannek is tudnia.
Így aztán az ifjú Blackwood otthagyva kényelmes és viszonylag biztonságos, ámde a mozgásterét jelentősen csökkentő helyét, leugrott az ágról. Guggolva érkezett, hiszen alig volt talán két méter magasan, ami nem egy halálos távolság a földtől. Egy kezében fogta össze ugrás közben a pálcáját és a nyílvesszőt, aztán mikor felegyenesedett, újra átvette a nyilat a bal kezébe, és szépen lassan elindult Ethan felé.
- Na most mivel úgy látom kellően gyáva vagy ahhoz, hogy ne merj velem megverekedni, így két utat tudok neked felajánlani - állt meg valamivel távolabb a fiútól. - Vagy elroppantom a játékszered és ezzel kiprovokálom, hogy nekem ess, vagy elteszed a pálcád, én is az enyém, aztán ezt visszaadom, te pedig elmondod, hogy mi a francért dühöngesz itt fényes délben, ahelyett, hogy valami jobb dologgal foglalkoznál. A tiéd a döntés - vonta fel várakozóan a szemöldökét Nath, a fiút figyelve.

Dráááágasssszáááág

- Igen, ott van... - válaszolta Nath elhaló hangon, miközben a szemeiből szinte repkedtek kifelé a rajzfilm-szívecskék, mert ott volt vele drága hölgye, akit imádott, akit szeretett, akinek odaadta volna a fele királyságát... Ja izé, azt épp hogy neki kéne kapnia a leányzó édesapjától, de Nath nem volt nagyravágyó, így megelégedett Leonie kezével is. Szerencsére azért nem szó szerint vették ezt a kitételt, így nem kellett a kis vörösnek a jövőben kampókézzel mászkálnia, noha Nath még azt is roppant bájosnak értékelte volna, és teleragasztotta volna édes kis Disney-matricákkal. Csak hogy még szebb legyen, és Leonie-sabb.
- Fussuuuunk! - egyezett bele aztán, és meg is iramodott a lányka nyomában, azonban volt olyan édes kis gavallér, hogy lassította a lépteit, és hátulról csodálta... Hoppá, hát igen, arról megfeledkeztünk, hogy Nathanielt férfiból faragták, tehát éppen Leonie hátsó fertályát stírölte, de azt nagyon szerelmes tekintettel.
Aztán mikor már kigyönyörködte magát, és rájött, hogy a reumás csiga is gyorsabban szedi a haslábait nála, akkor begyorsított, és egy kicsivel a lány után ért a célvonalba, vagyis a fához, amit szerencsére nem szakított át a kemény kobakjával, mint azt a bizonyos célszalagot szokás.
- Persze, nyertél, te drága! - csillogtatta a szemeit bőszen a lányra, olyan imádattal az arcán, hogy azt már költeménybe illenék foglalni, de persze felesleges, hisz "Nem oly szép soha sem a rózsa, mint Nathaniel arcának pírja, ha csodálatos teremtést látva, a fejében szól az esküvői hárfa".
- Tudod mi lenne jó? - villant a feje fölött a képzeletbeli kis villanykörte. - Ha felmennénk, és lefeküdnénk a padlóra, de úgy ám, hogy láthassuk a lombokat, és csak néznénk, és néznénk, míg smaragd árnyaik közt át nem ragyog a nap, és azt se bánom, ha az csak jövő nyáron lesz, mert most már rozsdállik az erdő, és a nap is éppen Ausztráliában vakációzik, mert addig is veled leszek, és hidd el, még éhes sem leszek, pedig az nagy szó, mert táplál a szerelem! - vallott meglehetősen hosszan, miközben imádottja kezeit fogdosta, simogatta, egy lelkes kiskutya tekintetével meredve az arcára, de aztán hirtelen váltott, és akkor annyira, de annyira mély lett a tekintete, mint a legsötétebb kút mélye, és az arca is elkomolyodott, mielőtt odahajolt volna, hogy a lány álla alá nyúlva maga felé emelje arcát, aztán puhán megcsókolta. Ó, hát az valami mennyei érzés volt!

Leonie

Végtelenül boldog volt a lányka vallomásától, egyenesen repesett a szíve, még ha ezt nem is tudta volna így megmondani, mert éppen azzal volt elfoglalva, hogy Leonie arcát csodálja. Aztán előre hajolt, azonban legnagyobb meglepetésére a lány puha ajkai helyet a homlokával találkozott, és már-már úgy tűt, szokássá válik náluk ez a lefejelősdi, noha ez úttal legalább nem lett vérontás a vége.
- Au... - nyögött fel azért Nathaniel szolidan, miközben a fejéhez kapott, viszont alig egy pillanattal később már sokkal jobban érdekelte, hogy szívének szerelme nem szerzett-e nagyobb sérüléseket. - Te jól vagy? - simogatta meg a fejét azzal a szándékkal, hogy elmulassza vele a fájdalmat, holott most hirtelen nem is tudta, miért képzeli magát gyógyítónak, mégpedig abból a fajtából, akik csak a tévében képesek eredményekre.
Aztán Leonie lehúzta őt magához, és a fiú megkapta az annyira vágyott csókot, finoman viszonozva a lány érintését. Egészen kimelegedett ettől az apróságtól is, hiszen ez Leonie volt, az ő gyönyörű, szépséges, csodálatos szerelme, és most végre együtt lehettek. Mégis hogy lehet vajon, hogy eddig eszébe sem jutott máskor megcsókolni a lányt? Ez bizony hatalmas mulasztás!
Mikor elmúlt a pillanat, engedelmesen indult a lány után fölfelé, földöntúli mosollyal az arcán hallgatva a történetet.
- Én is nagyon szeretek fára mászni! Az árvaház udvarán volt egy hatalmas fa, csupa vastag ággal, és azon nagyon jól lehetett üldögélni. Imádom a magasságot! - lelkesült, miközben a lány kezét szorongatta.
Aztán felértek, és Nath is szétnézett, és megállapította, hogy kifejezetten kellemes helyre kerültek.
- Ó, nagyon jó ötlet! - kapott az alkalmon, és elkezdett keresni valami éleset, amivel a fába kaparhatták a nevüket. Ő felírta a falba azt, hogy Leonie, csupa férfias betűvel, de hát egy kődarabbal máshogy nem is nagyon lehet, aztán a lány kezébe nyomta az írószerszámot, hogy ő meg a fiú nevét karcolhassa bele a fába.
Elkapta őt hátulról, és magához ölelte, arcát a lány hajához simítva, és csak élvezve a közelségét.

Leonie

- Kviddics? - nézett egy nagyot a vörös, aztán az alapvető tiltakozást, amit ez a sport kiváltott belőle, elnyomta a szerelem, és hevesen bólogatni kezdett, csak hogy kedvére tegyen szíve hölgyének. - Rendben, bármikor, amikor csak szeretnéd! - válaszolt széles és átszellemült vigyorral, aztán magához ölelte a lányt, aki amúgy is szinte csüggött rajta.  
Aztán írtak a falba, és másfelé indult el a beszélgetés fonala, mikor Nathaniel véletlenül olyat mondott, aminek annyira nem örült, hogy kiszaladt a száján. Normál esetben ezt nem szokta senkinek sem az orrára kötni, de most nem volt meg a gát, csak egyszerűen őszintén beszélt szívszerelmével.
- Nem tudom. Meghaltak - vont vállat a fiú egy pillanatra valahogy kizökkenve a rózsaszín szerelmes létből, vállat vonva. Annyira nem tudta izgatni a dolog, mert egyáltalán nem emlékezett rájuk, és mindig is az árvaház volt számára valamiféle otthon, még ha soha nem is lehetett igazi.
Viszont a lány kedvessége újfent feledtette vele az előbbi gondolatokat, és mikor megemlítette, hogy a családja szeretni fogja őt, a fiú szívében újra szétszaladt a boldogság.
- Ha nagyon szeretnéd, akkor majd esetleg bemutathatlak a bátyámnak. Nem igazán szoktunk beszélni, mert nem jövünk ki jól, de fogadok, hogy téged kedvelni fog, mert annyira... te annyira szép és kedves vagy! - bókolt csillogó szemekkel nézve a lányra, akivel közben leültek, sőt, Leonie egyenesen az ő ölébe, amitől hevesebben kezdett el verni a fiú szíve. A kérdést hallva aztán ki is hagyott egy ütemet a ketyegő, mert eddig bele sem gondolt, hogy ez a csodás teremtés akár az ő barátnője is lehetne. Most viszont hevesen elkezdett bólogatni, de a lány figyelmeztetését hallva rögtön változtatott a modorán, és komoly arcot öltve, megsimogatta a kis vörös arcát.
- Mondd, lennél a barátnőm? - kérdezte tőle egy különösen kedves mosollyal, aztán közelebb hajolt, hogy újabb puha csókot váltsanak, remélhetőleg ez úttal balesetmentesen.
- Szerintem ez is lehet már randi hiszen olyan jól elvagyunk, nem? De majd elmegyünk étterembe, meg moziba, meg koncertre... - kezdte sorolni a fiú egyre jobban belemelegedve, és fel sem tételezve, hogy Leonie esetleg nem ismeri a mozit, pedig hát az ég világon semmit sem tudott a származásáról azon a pár mondaton kívül, amit az imént kapott ízelítőnek.

Leonie

A bátyjára tett megjegyzést, miszerint "biztosan fantasztikus ember", nemes egyszerűséggel eleresztette a füle mellett, mert nem fér bele a szerelmes világába, hogy kifejtse a véleményét. Talán majd egyszer máskor, ha kicsit lecsillapodnak a kedélyek, vagy ha majd csak úgy beszélgetnek este az ágy... izé, a tűz mellett, akkor elmondja, hogy mit gondol.
A választ hallva persze nagyot dobbant a szíve, és még jobban magához szorította a törékeny lánykát, remélve, hogy azért nem ropogtatja meg túlságosan a csontjait, aztán a kérdést hallva egy pillanatra elgondolkodott. Mivel annyira már képben volt, hogy tudja, totál le van égve, úgy döntött, hogy az étterem lesz a megfelelő választás, mert ahhoz se jegy nem kell, se vonat út.
- Elviszlek téged a faluban étterembe, és jóóóól belakunk! - ígérte vidáman, és közben megcirógatta a lány haját. Mivel Nath amúgy is annyira szeretett enni, hogy már-már azt is szerelemnek lehetett volna nevezni, rögtön el is kezdte várni a másnapot. Persze azért is, mert akkor újra Leonie-val lehet majd.
- Aztán igen, majd elmegyünk moziba is, és veszünk pop-cornt. Egyébként ja, olyasmi mint egy giga tévé, tulajdonképp eléggé fárasztó nézni, mert leszakad a nyakad ha túlságosan előre ülsz, de majd pihentetjük néha... más tevékenységgel - mosolyodott el, és be is mutatta, hogy mire gondolt.
A lánynak csak az volt a szerencséje, hogy Nath annyira el lett varázsolva, hogy meg sem fordult a fejében semmilyen illetlenség, ami egyébként biztos, hogy az első számú gondolatok között lett volna, amint kiejtette Leonie a száján az együtt alvást. Így viszont csak komolyan gondterhelt arccal tűnődött el, hogy honnan is keríthetne takarót, aztán rájött, hogy neki tulajdonképpen eléggé vastag a kabátja, a faház meg nem a földön áll, szóval fagyni benne nem fog, és rögtön felderült.
- Szerintem itt aludhatunk, majd én melegítelek! - vigyorgott roppant büszkén, mert ezt ilyen jól kitalálta. - Nézd csak, ezt leveszem - szabadult meg a kabáttól, - te meg idebújsz, és magunkra terítem! - mutatta be szépen, hogy is gondolta ezt a közös alvást.

Gil

Nath már a lépcsőn lefelé azzal szórakozott, hogy nyújtogatta kezét-lábát, nem sokat törődve azzal, hogy bizony igen különös látvány volt, amint megpróbált botlás nélkül közlekedni ezzel a módszerrel. Haja most a szokásostól eltérően egy hajgumival volt összefogva, mert akár testedzés, akár pyromágia lesz a dologból, ez egy hasznos és szükséges dizájnváltás, hiszen nem jó úgy futni, hogy tapad rá a haja, na meg attól se lenne túl boldog, ha a már eleve lángvörös lobonc tényleg égni kezdene. Ruhája is egyszerű volt, sötét színű melegítő nadrág és egy hozzá tartozó pulóver, meg tornacsuka. Nem volt még mindig igazán hideg, noha az angliai időjáráshoz képest Nath már jócskán észrevette a különbséget, de ez leginkább abban merült ki, hogy itt nem esett napszámra az eső. Furcsa egyébként, eddig azt hitte, hogy itt novemberben már hó lesz.
- Na, akkor hova menjünk? - nézett a mellette haladó Gilre. - A Fénylő Lelkek Udvara jó lesz, vagy van valami más terved? - érdeklődött további nyújtások közepette. Érdekes módon egyébként valahogy Gil szinte magasabbnak tűnt nála, pedig még mindig kisebb volt, de Nathaniel sokkal tömöttebb izomzattal rendelkezett, ami tömzsibbnek mutatta őt a valóságnál. Nem bánta egyébként, nem volt egy izompacsirta, de így volt olyan erős, amilyen szeretett volna lenni, így aztán sohasem vitte túlzásba a testedzést, pusztán csak szinten tartás volt az egész. Nem vágyott sosem olyan igazi kockahasra.
Mikor aztán leértek, Nath megállt a fal mellett, és bemelegítésként megpróbálta elérni a plafont - ami nyilván nem ment -, aztán kiballagott a szökőkút mellé.
- Mi legyen? - érdeklődött a másik fiúra nézve. Fussunk pár kört, vagy..? - pillogott rá kíváncsian, mert elképzelése sem volt róla, hogy Gil hogy szokott edzeni.

Gil

Éppen a feje fölött voltak megint a karjai, mikor az orvul jött megjegyzés elérte, és a mély levegő, amit csak az imént vett, nagy fuldoklásba fordult, ahogy méltatlankodva felhördült.
- Nem bírnám?? - villámlott a szeme Gilre, de persze tudta, hogy az csak játszik, így ehhez mérten ő meg túljátszotta a szerepét, mutatva, hogy mennyire nagyon mérges éppen. Igaz, annyira nem csípte, ha valaki azt mondta neki, hogy nem tud bizonyos dolgokat megtenni, de ez a szobatársától már rég nem számított igazi sértésnek, sokkal inkább valami megszokott kis rítusnak kettejük között, amivel elütik az időt.
Ennek lett aztán az az eredménye, hogy Nath lendületből vetette magát Gil után, és próbálta elkapni, mint a róka a fürge tapsifülest, de míg eleinte komolyan kergette, utána inkább már csak nevetve loholt utána, míg a végén már egymás mellett futottak, kényelmes tempóra váltva. Jót tett a fiúnak ez a testmozgás, élvezetét lelte mindenféle erőkifejtésben, így ebben is. Néha, ha valami érdekeset látott, mint például egy nagy madarat az erdő felett, vagy titokban smároló párocskát, akkor mutogatott is egy sort, futás közben röviden elemezve a látottakat, olyan formán, hogy "Jééé, mekkora madár, és mi lóg a kezéből? Izé, van ennek keze? Hülyén hangzik, hogy mi lóg a lábából...", vagy csak tömören közölve, hogy "Valakinek ma kapása van".
Végül visszaértek az udvarba, és miután a nagy loholással és az utolsó sprinttel ráhozták a frászt egy feltehetőleg navinés elsősre, megállt ismét a szökőkút mellett, és nevetős arccal nézett szobatársára.
- Na, ki nem bírja a tempót, Ravaszdi? - vigyorgott, a fiú szokásos álcájára utalva, aztán leült egy kicsit a szökőkút szélére, hogy kifújja magát kicsit. Nem tartott túl sokáig, mire normalizálódott a légzése, hiszen ő sem egyszer futotta már körbe a kastélyt, így nem sokára már unatkozni kezdett, és más elfoglaltság után nézett.
- Azt mondták, hogy év végére bármilyen körülmények között tüzet tudok majd gyújtani, ha rendesen gyakorlom. Menő, nem? - nézett fel, és a tenyerén máris ott világított az apró láng. Szerette csak úgy nézegetni, akkor is, ha épp nem volt szüksége rá. Ráadásul bármennyire is kiakadt elsőre attól, hogy hirtelen gazdivá lépett elő, mégis csak segítette őt a kis lény a gyakorlásban.

Gil

Szó szerint nyelvet nyújtott a fiúra a választ hallva, mert jó kedve volt, és ilyenkor nem álltak tőle messze az ilyen gyerekes megnyilvánulások sem. Őt mondjuk nem zavarta, ha valaki kinevette érte, hiszen eleve csak olyan előtt viselkedett így, akiben úgy érezte, bízhat. Különben is, miután rendszeresen hagyja, hogy egy kis vörös lányka befonja a haját, már igazán nem is számíthatunk másra tőle.
Aztán a szó legszorosabb értelmében a tűzzel kezdett játszani, Gil pedig szinte rögtön utánozta a mutatványt.
- És a te lángod mikorra fog égetni? – kérdezett vissza Nath a szobatársára vigyorogva. Tudta, hogy ő illúziókkal machinál, így még ha el is tudná hitetni az emberekkel, hogy például felgyújtott egy kukát, az a valóságban sohasem égne el ettől. Persze ettől nem nézte volna le azt, amire a fiú képes volt, sőt, bizonyos szempontból talán jobb is volt az illúziómágia, mint az elemi. Aztán figyelte a fiú zsonglórködését, és elismerően méregette a repkedő lángokat.
- Ez ügyes kis mutatvány, legközelebb meggyújthatom én azokat az izéket? - mutatott vigyorogva a fiú kezében lengő eszközökre, amiknek a végén volt a lángcsóva. Nagyon tetszett neki a mutatvány, úgyhogy kedvtelve nézegette még, míg Gil újra meg nem szólalt.
- Hát, engem nem zavar, hogy veleszületett képességem van – vonta meg a vállát Nath. – Valószínűleg ha nem az lenne, akkor nem is vettem volna a fáradtságot, hogy megtanuljak bármi különlegeset a kötelezőkön kívül – tette még hozzá, mert az ő szemében az, hogy például Gil is teljesen önszántából vágott bele egy ennyire melós tanulnivalóba, igencsak elismerésre méltó tettnek számított, ő ugyanis teljességgel lusta lett volna hozzá. Így viszont muszáj foglalkozni a pyromágiával, amiről viszont tudta, hogy csak a hasznára lehet még.
Aztán Gil kérdésére bólintott egyet.
- Persze, hiszen megígértem – mondta. Nem igazán zavarta, hogy Gil rajta gyakorolna, és nem izgatta, ha megtudja, hogyan érez mindenféle dolgokkal kapcsolatban. Nem igazán voltak neki takargatni való titkai és ritkán szégyellte magát bármiért is annyira, hogy nem szerette volna, ha mások is tudnak róla, na meg Gilben bízott is, úgyhogy mindenféle különösebb filozofálás nélkül képes volt felvállalni a kísérleti nyúl szerepét. Gil viszont vallott az aggodalmáról, Nathaniel pedig hirtelen nagyon szeretett volna valami bíztatót mondani de nem igazán volt a szavak embere, hát félt, hogy ha elkezdi bíztatni, abból nem lesz semmi jó. Így inkább csak egy mosollyal biccentett felé.
- Majd helyrepofozlak én, ne félj! – mondta, aztán felkelt a szökőkút széléről és nyújtózott egy nagyot. – Hogyan csináljuk? – nézett aztán újra Gilre várakozóan. Kíváncsi volt, hogy mivel fog a másik előállni, meg úgy általában is eléggé érdekelte ez az egész kísérletezgetés, mert neki sem jött éppen rosszul, ha megtanulja, hogy mikre lehet számítani egy illúziómágustól.

Gil

Jót röhögött Gil visszavágásán, és megállapította magában, hogy sokkal szórakoztatóbb a fiúval lenni, mióta ő is beszólogat, és nem csak hallgatja Nathanielt, mint eleinte. A fiú élvezte az ilyen szócsatákat, mert nem volt tétjük, de roppant jól lehetett rajta vidulni.
- Nem fogom, nyugi - vigyorgott aztán Gil felháborodását látva, hiszen ő csak piszkálódásnak szánta, amit mondott. - És mit jelent a poi? Mármint eléggé furcsa szó, van jelentése? - érdeklődött inkább félrebillentett fejjel. - Majd egyszer megtanítod ezt nekem? - jutott hirtelen eszébe az ötlet, hiszen ő ezt tulajdonképpen bármiféle sérülés nélkül is képes lenne megcsinálni, hála a képességének, úgyhogy nyugodtan bénázhatna.
Ugyan nem tudta, hogy pontosan mivel is néz szembe, ha Gil használja rajta az illúziómágiát, hiszen eddig igen keveset láthatott belőle, ráadásul teljesen más dolog, ha koncentráltan kapja, mintha csak szórakozásból.
- Más módszerem is van arra, hogy helyre lendítselek - nyugtázta, hogy Gil nem szeretné, ha újfent pofonokat osztogatna, viszont a srác valószínűleg teljességgel tisztában lehetett azzal, hogy mire is gondol Nath.
Aztán rátértek az újabb napirendi pontokra, Nathaniel pedig bólintott párat.
- Nekem teljesen megfelel így - egyezett bele. - Kíváncsi vagyok hogy megy ez - vigyorgott, aztán megpróbált kellő komolyságot erőltetni magára, és elhelyezkedett a tető alatt a kőpadon úgy, hogy Gilbert nagyjából szemben ülhessen le, megkönnyítve ezzel a szemkontaktust. Nath kezdte őt először nézni, csak úgy bámult rá mindenféle cél nélkül, amíg Gil el nem kezdte a varázslást. Nem zavarta őt az, hogy ennyire kitartóan kellett nézniük egymást hozzá, hiszen eleve nehezen jött zavarba, a szobatársától meg pláne. Volt benne némi izgalom és kíváncsiság, ami miatt újra meg újra a füle mögé tűrte egy kósza tincsét, ami kiszabadult a hajgumiból, na meg fészkelődött is eleget, de végül rávette magát, hogy erőnek erejével nyugton maradjon.

Gil

- Ahha... - bólintott Nath a magyarázatot hallva. Nem sokat tudott a maorikról, csak valami olyan kép élt róluk a fejében, hogy bennszülöttek lehetnek, de még ebben sem volt egészen biztos. - Mindenesetre nagyon látványos. Kicsit olyan macskásan érzem magam, ahogy követem a szememmel a lengő labdákat. Vagyis poikat - nevetett.
- Majd akkor jól a lábadra lépek! - nyújtott nyelvet újfent Nath, megadva a gyanúját annak, hogy túl keveset aludt, és azért viselkedik ennyire gyerekesen, de ki tudja.
- Nem igazán irigyellek érte - motyogta aztán Nathaniel némi öniróniával, miközben leültek, Gil pedig a varázslathoz helyezkedett.
Elég sokáig ültek ott az után is, hogy Gil már újra a szemébe nézett, és közben Nath lassan de biztosan elkezdett fázni már csak attól a ténytől is, hogy sűrűbbé váltak a felhők az égen, és szürkébb lett a világ. Nagyon tudtak rá egyébként hatni a színek, a hangulatok, és sokszor fizikailag is megnyilvánultak a benyomásai. Most, ahogy az első esőcseppek a bőréhez értek, kirázta a hideg, pedig annyira nem voltak vészesen hidegek. Összébb húzta magát, de közben már kezdett kicsit mérges lenni, mert bár azt mondta Gilnek, hogy bátran gyakorolhat rajta, arról nem volt szó, hogy kint kell majd zuhanyoznia miatta, miközben a fiú csak nézi őt, és nem történik semmi. Viszont nem akart túlságosan erőszakosan szólni rá, úgyhogy először csak megköszörülte a torkát, de aztán mégis a témára tért.
- Nem szeretnéd amúgy elkezdeni? Meg fogunk ázni... - közölte a vörös hajú meglehetősen rosszalló hangon, miközben igyekezett letörölni az arcáról pár esőcseppet, amit oda sodort a szél. - Inkább menjünk akkor be, oké? - kérdezte, mert nagyon nem akart megfázni, abban nincsen semmi jó. Bár azért kíváncsi lett volna rá, hogy Gil vajon hajlandó lenne-e neki citromos teát kotyvasztani, meg könyvhalmokat szállítani ha ágynak dől miatta.

Gil

Elképzelése sem volt, hogy mi tarthat ennyi ideig, de már kezdte nagyon frusztrálni a helyzet hiszen nem tudhatta, hogy mikor fog elkezdődni az illúzió, de az eső meg határozottan zavarta. Mocorgott egy kicsit, és igyekezett beljebb húzódni a falhoz, mert ha nem is érte közvetlenül az eső, annyira szerette volna elkerülni, amennyire csak lehetett. Nem tartozott a kedvenc természeti jelenségei közé, az már biztos.
- Nem, de ha megfázok te fogod játszani a jóságos nővérkét - morgott vissza halkan Nath, egy szúrós tekintettel is megspékelve a dolgot. Nem igazán tudta, hogy miért nem lehet ezt bent folytatni, most igazán felesleges volt a kötözködés.
Ennek ellenére maradt a helyén, hiszen megígérte, hogy segít, és ő mindig tartja magát az adott szavához. Folytatta Gillel a farkasszemezést, egyre csak várva, hogy majd csak lesz valami, míg nem valami távolról odakúszó finom illattól megkordult a hasa. Úgy gondolta, hogy ez biztos valami szellőzőn át, vagy az ajtón keresztül szivárog ki a konyháról, ez pedig csak azt jelentheti, hogy odalent éppen szalonnát sütnek, míg ő itt ücsörög és nem csinál semmit.
- Hallod Gil, a konyhában sokkal jobb idő van, tudtad? - jegyezte meg, kissé megnyomva a mondat végét, hogy a szobatársának mindenképp leessen, hogy éppen arra céloz, hogy jó lenne ott folytatni ezt az egészet. Azonban mivel még mindig nem kapott engedélyt a távozásra, egyszer csak megunta a dolgot, és elkapta Gil csuklóját, azzal a leghatározottabb céllal, hogy most bevonszolja magával a kastélyba ha kell, de ő szalonnát akar enni. Közben meg nézhetik egymást amennyit csak szeretnék, és az egész este is ott van előttük a gyakorlásra. Viszont ahogy felkelt a kőpadról, egy pillanat alatt eltűnt az eső nedves érzése és a szalonnaillat is, és minden visszatért az eredeti állapotba. Döbbenten engedte el Gil karját, nagyokat pislogva rá, míg igyekezett napirendre térni a történtek felett.
- Azta - összegezte a megfigyeléseit a fiú illúzióiról, miközben visszahuppant a padra. - Hát ez nem semmi - ámuldozott, hiszen az ilyen típusú illúzió eddig ismeretlen volt számára. Be is ugrott neki, hogy így aztán bármit el lehetne vele hitetni, mert nem tudja észrevenni, hogy mikor kerül a mágia hatása alá.

Gil

Nem akarta nagyon megszorítani Gilbert karját, de a harag miatt könnyen képes túlzásokba esni, innen jött az ötlet, hogy csak úgy magával rángatja. Miután azonban rájött, hogy ez egy merőben felesleges lépés lenne, hiszen valójában csak az illúziók zavarták meg, egy pár pillanatig még zavartan pislogott, immár újra a padon ülve.
- Hát nagyon valódinak tűnt, igazából végig azt hittem, hogy még nem kezdted el az egészet. Főleg, mert esőben tényleg jobban érezni itt a konyháról érkező illatokat - számolt be a tapasztalatiról Nath, amik nem túl meglepő módon igen csak pontosak voltak, már ami az iskola körül terjengő ételillatot illette.
Közben Gil is helyezkedett, Nath pedig tűnődve figyelte ezt, miközben azon gondolkodott, hogy vajon mennyire lehet veszélyes rá nézve ez a mágia. Nyilvánvalóan észre sem vette, hogy manipulálták, ami eléggé rémisztő tény, de az viszont jó, hogy most már van róla valamilyen tapasztalata.
- Annyira nyugodtan ültél az esőben, hogy kénytelen voltam ezt feltételezni... - válaszolt aztán Nath hasonló hangon, mint az imént Gil. - De tulajdonképpen ez az én hibám, mert mérgeskedés helyett végig kellett volna gondolnom, hogy mi történik - összegezte, amit megtanult ebből a helyzetből. Sajnos éppen az egyszerű gondolkodása és az indulatai miatt vált nagyon is sebezhetővé bármivel szemben, ami az elméjével machinált.
- Ú, lesz savanyú uborka is hozzá? - vidult fel rögtön az ígéretet hallva. Néha még mindig nagyon gyerek volt, és amúgy is könnyen ki lehetett zökkenteni, ha valaki kaját emlegetett. Még jó, hogy ennyit mozgott, meg nem is volt az a hízós fajta, különben már gurulna. - De aztán ne illúzió szalonnát kapjak, oké? - vigyorgott rá Gilre, bár nem feltételezte, hogy direkt átvágná ilyesmivel.
Mivel a másik fiú előre volt fordulva, volt rá lehetősége, hogy észrevétlen készüljön fel arra, aminek az ötlete az előbb felrémlett benne. Ezek után úgy érezte, hogy ő sem maradhat bemutató nélkül, főleg, hogy Gil ennyire király dolgot művelt, úgyhogy lehunyta pár pillanatra a szemét, és elkezdett koncentrálni. Sokat gyakorolta a tűzmágiát, mert ezt nagyon élvezte csinálni, de sajnos csak a következő évben fogják tanulni a tűz formálását, így kénytelen lesz azzal beérni, ami már most is jól megy - avagy a tűzgyújtással. Jól haladt, lassan már szinte semmilyen éghető anyagra nem volt szüksége a lángokhoz, de azért még nem ártott valami, ami képes fellobbanni. Ez úttal az udvar kövére rakódott, apró foltokban feltűnő száraz füvet választotta, amiken először csak pislákolni kezdett a tűz, utána viszont felcsapott, és innen már képes volt a kövön is végigfuttatni, hogy összefüggő falat alkosson. Jobb híján a színével játszott, egészen világostól sárgától indítva, végig haladva a színskálán a zöldig, ami a tengerparti uszadékok lángját idézte, aztán nem egyszerre színezte, hanem darabonként, amitől olyan lett az egész, mint egy földre hullott, lobogó szivárvány. Lassan altatta el a lángokat, mikor már úgy érezte, hogy fárad, ami nem tartott tulajdonképpen sokáig, hiszen még gyakorlatlan volt, de szerette volna megmutatni Gilnek, hogy ő is tud azért valamit, még ha az egyelőre nem is több vásári mutatványnál. Miután elaludt a tűz, a pálcájával Wassert intve lelocsolta a fűfoltokat, a biztonság kedvéért, aztán Gilre nézett, hiszen eddig mindvégig a tüzet kellett figyelnie, mert a gyújtogatás még nem ment erőteljes koncentráció nélkül.

Gil

- Ő egy nagyon cuki hasmacska - vigyorgott Nath a megnevezést hallva. A maga részéről teljesen igazat adott Gilnek a megállapítását illetően, elvégre biztos volt benne, hogy ha az említett állatka nem csak rajzolt lenne, akkor egymás ellen próbálnák kienni a vagyonából az iskolát. Így viszont sajnos csak rá maradt ez a feladat, mert ahogy Gilt elnézte, ebben nem igen számíthatott a hathatós segítségére.
Aztán Nathanielen volt a sor, hogy megpróbálja valamivel lenyűgözni szobatársát, és ő igyekezett is, képességeihez mérten, hogy valami szépet alkosson. Élvezte, mikor a tűzzel foglalkozhatott, valahogy annyira természetesnek tűnt számára, hogy noha csak nemrég kezdett hozzá a tanuláshoz, mégis úgy érezte, hogy már időtlen idők óta ezzel foglalkozik, és csak mostanában értette meg, hogy mit is jelent az, ha valakinek van egy vele született képessége. Ő mindeddig azt hitte, hogy nincs benne semmi különleges, maximum a különlegesen nagy lustasága, és igazából ez nem is zavarta, mégis, ahogy most megismerte ezt a fajta erőt, rájött, hogy nem biztos, hogy csak egy tucatdiák, aki nagy nehezen elvégzi majd az iskolát, aztán elmegy a minisztériumba aktát tologatni éhbérért. Neki soha nem volt semmije, mások levetett ruhájába öltözött, olyan ágyban feküdt, amiben előtte oly sok más gyerek is, és nem is emlékszik rá, hogy valaha lett volna saját játéka gyerekkorában, de most még ha nem is fogalmazta meg magában ennyire tisztán, érezte, hogy kapott egy lehetőséget, hogy ne ágrólszakadt csövesként végezze az Abszolút valamelyik eldugott szegletében. Eddig sosem gondolt a jövőre, nem érdekelte mi lesz, ezért nem is tanult, csak élt a mának, most viszont történt valami, amitől fontossá vált, hogy mi lesz majd, fél év, egy év, öt év múlva, valami, amiért megérte igyekezni, hogy jó legyen benne.
- Sokat gyakorlok - válaszolt egy halvány mosollyal a dicséretre, ami nagyon jól esett neki, főleg ahogy már ránézhetett Gilre, és látta az arcán, hogy tényleg tetszik neki, amit látott. Lesz ez még jobb is - ígérte magában, társát figyelve, és megfogadva, hogy megtanul minél látványosabb dolgokat alkotni, csak hogy lássa ezt az arckifejezést. Aztán ahogy Gil a szavakat kereste, és végül megmutatta neki, hogy mire is gondol, újra Nathanielen volt az ámulás sora. Kerekre nyílt szemmel nézte az égen úszó gyönyörű tüneményeket, amik olyan lassan mozogtak, mint a tenger majdnem szélcsendkor, és elmosolyodott.
- Ez gyönyörű - mondta ki a gondolatát, ahogy az eget bámulta egyre, míg nem végül eltűnt a fodrozódó fény, és elkezdett ülepedni köztük a csend. Nath egy darabig még mozdulatlanul ült, aztán Gilre nézett, mint akinek új ötlete támadt.
- Most az jutott eszembe, hogy ha kombinálnánk, amit tudunk, akkor mennyire látványos dolgokat lehetne létrehozni. - Bár tisztában volt vele, hogy Gil gond nélkül megismétli, amit ő csinált az előbb, csak épp nem égetne, ettől függetlenül felmerült benne a gondolat, hogy ha Gilbert esőt, szelet, havat idézne, míg ő igazi lángokat, az nagyon menő lenne. - Még egy cirkuszban is felléphetnénk! - röhögött egy jót, mert megjelent a képzeletében, hogy flitteres ruhában mászkálnak a porondon.