Lillő

  Lassan ballagott, hagyta, hogy lába vigye arra, amerre csak akarja. Nem volt különösebben dolga, egy átlagos délutáni nap volt ez is, unalmas, lassan vánszorgó, hőségtől dagadó nap.
Halkan dúdolgatott egy még számára sem tiszta eredetű dallamot, kezeit elsüllyesztette kantáros nadrágja zsebeiben. A nadrág kantárja térdét verdesték, cipője alatt vadlóként küzdött az út pora.
 Elmo is vele tartott, egy ideig a magasból kísérte, színes tollain táncoltak a nap fényének sugarai, majd letelepedett vállára a hatalmas papagáj, és csak csendben fürkészte a tájat.
 Ahogy bekanyarodott a sarkon kedves dalocska simogatta meg fülét, és szállt tova arra, amerre a szél vitte. Ismerős hangocska volt. Felkapta fejét, és érdeklődve nézett körbe, vajon hol is van.
Megállt, érezte ahogy válláról hatalmas súly száll fel, és a papagáj már el is tűnt a játszótér felé véve az irányt.
Ő maga is arra fordította fejét, és széles vigyor ült ki ajkaira mikor meglátta a kedves barátot. Lilith volt az, akit Lala csak Lillőnek becézgetett. Már rég nem látta őt, körülbelül azóta, mióta elrohantak abból a temetőből. Lehet maradniuk kellett volna, kit tudja milyen kalandról maradtak le csak azért, mert félelmük felülkerekedett rajtuk.
- Lillő! - elkiáltotta magát, kezeiből tölcsért formázva, majd mohón integetni kezdett és kocogva elindult a játékokkal zsúfolt tér felé.
Mikor néhány hosszúra nyújtott pillanat múlva odaért, azonnal megölelte társát, majd kedvesen rá is mosolygott és leült a lány melletti hintára.
- Olyan rég nem láttalak, mesélj mi van veled? - kérdezi lábával óvatosan meglökve magát. Eközben Elmo is megérkezett és rátelepedett a hinták rúdjára hogy onnan figyelje a két barátot.
- Hogy tetszik az iskola? Feltérképezted már? Én majdnem elvesztem benne, mikor egyedül indultam a felfedezésére - nevette el magát elrugaszkodva a földtől. Mintha repülne egy kis ideig. Már el is felejtette milyen mókás ha az ember hintázik. Olyan rég nem járt ilyen helyen, hogy minden szép emlék lassan megkopott és eltűnt fejéből.

Lillő

- Nem is tudtam, hogy gitározol. - ráncolta a homlokát. - ha meglesz muszáj lesz játszanod nekem valami szépet. Vagy megtanítani valami egyszerűbb dalra - neveti el magát. Bár úgy vélte, hogy a zenéhez sosem volt kifejezetten érzéke, ez sosem tántorította el. És most sem fogja.
A levegőbe lökte magát, még csak a társa apró mutatványát sem vette észre, azonban a barátos kijelentésre felé fordult és halványan elmosolyodott.
- Még rengeteg barátod lesz az életedben Lillő - jeleni ki határozottan, kicsit lassítva a hinta tempóján. - Nekem is tetszik az iskola. Az egész hatalmas de gyönyörű. Mintha csak valami film díszletei között mászkálnánk.
Lábával a port kezdte rugdosni, és a földet figyelte óriási érdeklődéssel, mintha csak aranyat keresne az értéktelen homokdombok kellős közepén.
- Kivéve a gitárod, az nincs a fejedben - elmosolyodott szelíden - de amúgy örülhetsz, hogy neked nincsen olyan szétlyuggatott memóriád, amiből minden információ pillanatok alatt kicsöpög. Én sok mindent elfelejtek, de leírni nincs kedvem a dolgokat.
Mikor a következő kérdést kapta csak felnézett és megrázta a fejét.
- Nem mondhatni, hogy sok embert ismerek. Néhánnyal valóban barátságot kötöttem, azonban ez nem sok, de még hosszú ideig leszünk ebben az iskolában kislány, annyi barátot szerezhetünk mint rostán a lyuk - kacsintott rá, és ismét ellökte magát a földtől, hogy magasra szálljon, majd alázuhanjon ismét a földre. - Amúgy sok minden történt velem valóban - bólintott ahogy hajába belekapott a szél. - egy barátnőmmel kincskeresésre indultunk még a szigeten, képzeld igazi kalóz szellemmel is találkoztunk, és a végén Elmo lett a kincs - a madárra mutatott, aki nevét hallva kihúzta magát és elismételte a saját nevét azzal a papagájokra jellemző rekedt hanggal. Majdnem a faház is kicsúszott a száján azonban arról inkább hallgatott. Máig nem tudta egész pontosan mi történt azon a napon. A fiú azt mondta a lánynak, hogy fusson, ő majd követni, de mikor megfordult a társa már sehol nem volt. Estig ücsörgött az akadémia kapuja előtt az eltévelyedettet várva, azonban azóta sem jött meg. Félő valami baj történt vele, melyben Lanetta nem nyújtott segítő kezet. Talán az ő hibája az egész.
- Különben a te napjaid hogy telnek? Mármint tuti te sem unatkoztál! - zökkentette ki saját magát a visszaemlékezésből. Nem szívesen emlékezett ilyenekre mert a végén még elbőgi magát.

Lillő

  A hinta lassan emelkedett az égig, majd hullott alá, ahogy a leány tempóját követte, mint jó szolga gazdája parancsát. Néha rá-rásandított a társára ezüst tincsei mögül néhány pillanatra, majd feje az égre szökött, és figyelte a vánszorgó felhők fodros népét, ahogy szétszakadnak vagy éppen összeforrnak, eltűnnek vagy megjelennek.
  A kérdésre először felszökött a lány szemöldöke, nem számított arra, hogy életében ilyen kérdést fognak neki szegezni. Leejtette fejét, haja arcába hullott, és először halkan kuncogott, azonban hamar nevetéssé nőtte ki magát.
- Érdekes kérdés - kezdett bele, mikor kacagása visszahúzódott az ajkai szélén ücsörgő mosollyá. - azonban igen, eltaláltad. Csak a közepét szeretem, a szélét inkább át szoktam passzolni valaki másnak - jelentette ki. - És te? - nem tudta megállni, hogy vissza ne kérdezzen.
- Barátom? - kicsit előre dőlt, ezüst tincsei zuhatagként folytak arcába. - hm... még csak kiszemeltem sincs - gondolkodott el egy pillanatra, miközben haját próbálta visszagyömöszölni fülei mögé, ám az makacsul ellenállt, és minduntalan vissza-visszarontott arcába, hogy aztán orrára üljön, szemeibe másszon, szája közé kússzon. Micsoda szemtelen népség!
- Veled mi a helyzet? Láttál már valakit akitől szíved majd ketté szakad, és gyomrodban pillék kelnek életre? - szemében kíváncsiság csillogott, ahogy Lillőre nézett. Lanetta szerette a szerelmes történeteket, melyek olyanok mint a tündérmesék, míg át nem fordulnak rémálomba. A mézes hetek, a rózsaszín köd alatt megbúvó csókok után, hirtelen szétlibben a pár, a szerelem füstje elpárolog, és más keserves érzéseket hagy hátra, mint nem kívánt mellékhatások. Azután már nem járnak össze, még csak rá se néznek a másikra, ha pedig mégis, nem kap a másik egyebet csak nyílként hasító pillanatok tűzzáporát, vagy vad szavak bántó és zord tömkelegét.
- Nos az úgy történt... - hátradőlt a hintában, és lassabb tempóra fogta azt, hogy kezével könnyedén hadonászhasson, kiegészítve mondandóját. Belekezdett. Mindent elmesélt: a csónakban való napozást a fény melegén, a felbukkanó kincsvadászt a levéllel, magának a térképnek való felkutatását, a hörcsöge majdnem vízbe való eltűnését, a romok között ácsorgó szellemet, mely nem volt ijesztő, csak undorító, mint egy ezer éve nem mosdott mogorva vénember. Azt is elregélte miképp sikerült kijátszaniuk az öreget, hogyan voltak képesek megfejteni a morzét, majd találtak rá az elaltatott papagájra a Szirének szigetén.
  Mire végzett úgy érezte száz évet öregedett. Nagy levegőt vett, amit aztán hangosan kifújt, válla megereszkedett. Elfáradt, a mese hosszú ideig tartott, és félt, hogy kihagyott valamit amit el kellett volna még szavalnia.
- Bátor? Inkább vakmerő és szeles - suttogta halkan. Sosem tartotta magát bátornak, úgy érezte mindig is egy kötélen táncol a vakmerőség és gyávaság között, és mikor erre mikor arra billen a sors kedélye szerint.
  Mire felpillantott Lillő már félúton járt. Maga is kiugrott a mozgó hintából és biztos lábbal érkezett a talajra, ahonnan por és kosz szállt fel, tengerként tajtékozva a leány térdei körül. Nem sietett. Lassú kocogásba kezdett, és figyelte, ahogy a másik már a mászóka csomóit markolva a csúcs felé tört.
  Odaért és felnézett, a mászóka legtetején, már ott ücsörgött Lillő, és kedélyesen kacarászott. Csakhogy ő sem volt rest, hamar megkapaszkodott és elkezdte felhúzni magát, habár lábai néhány pillanattal tovább maradtak egy-egy fokon, mint amennyire kellett volna. Határozottan lassabb volt mint társa, ám ez nem csorbította kedvét, a mászás úgy tűnik nem tartozik az erősségei közé.
Leült a lány mellé, halkan kuncogott, megünnepelve maga megérkezését.
- Gyorsan felmásztál - dicsérte meg elismerő szavakkal.
- Amúgy honnan jöttél? - a kérdés a semmiből fogalmazódott meg, mikor rájött, igazából semmit nem tud a lány régebbi életéről. - Vannak szüleid? Testvéreid? Milyen volt az életed az iskola előtt? Jobb vagy rosszabb? Néha rád tör a honvágy? - egy ártatlan kérdésből száz lett, a szavak tengerként ömlöttek a kíváncsiságot megtestesítő kisasszony ajkai közül.

Lillő

- Hidegen hagynak a pasik... - a szájához kapott, és gondolataiba mélyedve kezdett játszani alsó ajkának szélével. Hosszú pillanatokig hallgatott, fejében mintha egyszerre vánszorogtak volna, és villámsebességgel cikáztak volna a gondolatok. - érdekes lány vagy te... -zárta le végül saját gondolatmenetét, halványan társára mosolygott és hátradőlt, épp annyira, hogy azért mégse essen le a mászóka tetejéről. Nem lett volna szerencsés, még ha megúszhatta volna egy kartöréssel is.
- Ha az ember vakmerő, sokszor maga fut a halálba - jelentette ki, elfordulva társától, a saját kezét átszövő karkötőkkel babrálva. - Nem tudom eldönteni, hogy ez jó, vagy sem. Néha az, mert izgalmat hoz az életedbe, de vajon mikor billen át az izgalom balszerencsévé? - a szavakat magának intézte, igazából csupán annyiról volt szó, hogy hangosan gondolkodott. Nem lepte volna meg, ha Lillő csak hümmögne válaszul, vagy egyáltalán hozzá sem szólna szavaihoz.
- Nekem sincsen honvágyam... - szavai könnyebbek voltak egy tollpihe súlyánál. Eleinte nehezen mondta ki az igazságot, azonban mára alig hallatszik ki mögüle a lelket nyomó tüske. - a családom és én... nos, mi nem jövünk ki valami jól. - hangja száraz volt, semmi érzelem, semmi másfelé tekintés, semmi árulkodó jel, erre nagyon ügyelt - azt hiszem mindenkinek az a legjobb ha olyan távol kerülök tőlük, amennyire csak a bilincseim engedik.
  A távolba mered, figyeli a házak csúcsát, és az utcákon sétáló nép sokszínű hadát. Szórakoztatja ahogy néha meg-megáll egy-egy ember, hátra néz, vagy épp az egyik kirakatra, mielőtt ismét beleveszik az arctalan tömegbe.
  Az ötlet olyan hirtelen jött, hogy mikor kinyitotta száját, a szavak még helyezkedtek vékony hangszála húrjain.
- Menjünk el a temetőbe - határozott mondat volt, olyan amilyenre még csak nem is számított. Azonban légbőlkapott lelkesedése máris helyet követelt magának, hogy feltöltse a lány további mondandóját izgatottsággal és buzdítással. - fejezzük be a kalandot amit még Madagaszkáron kezdtünk el - máris felpattant, a kelleténél gyorsabban, megingott, és kevés híján a mélybe is zuhant volna, ám az utolsó pillanatban megkapaszkodott.
 Hálásan kifújta a levegőt, bár azt nem tudta magának, vagy a sorsnak zengjen hálaimákat.
- Nah akkor? Mi a válaszod? Benne vagy?

Hatalmas levegőt vett és kihúzta párnája alól az összegyűrt, tépett fecnit. Kihajtogatta, vigyázva, hogy ne szakadjon tovább és még egyszer, utoljára végigfuttatta szemét a kacskaringós betűkből összeillesztett kérdésen, bár tartalma már évek óta benn ült a lány fejében. Picit elidőzött tekintete a szakadásokon, mielőtt becsúsztatta volna zsebébe. Lassan minden készen állt az indulásra. A táskáját már tegnap este összekészítette, bár csak azokat a dolgokat szedte össze, melyek tényleg pótolhatatlanok voltak számára és némi készpénzt, a biztonság kedvéért. A levelet is megírta és feladta, amelyben útitársát invitálta egy kellemes hétvégére a birtokukon. Nem merte a papírra ráírni igazi tervét, félt, de maga sem tudta mitől. Csak olyan rég látták már egymást, és a szökéses dolgáról is hallott a szőkének, bár csak pletyka szintjén. Még csak azt sem tudta eldönteni, hogy mi volt belőle igaz és mi csak légből szőtt badarság. Nem akart kockáztatni, hogy a hatalmas tervével milyen hangulatban találná a bagoly Scart. Hiszen ha nemet mondana a másik, akkor minden tervezgetése hiábavaló lett volna, pedig ő tényleg mindent elintézett, kikérő, kilépő, szállások, hotelek foglalásai, és a pénz. Lassan odasétált szekrényéhez és felemelte a csillogó, platina kártyát. Délután lopta el Álmos szobájából azt a bizonyos apától kapott, vészhelyzetekre való, hatalmas összeggel megáldott kártyát, mely majd az egész útjukat finanszírozni fogja. Még csak bocsánatot se fog kérni, ha az apja kérdőre vonja majd őt. Hiszen ezért kereste az öreg a pénzt a családja árán is nem igaz? Ezért nevelkedett idegen dadák karjaiban és ezért feledkeztek el mindig, minden alkalommal a születésnapjáról is. Akkor meg miért is ne költené el az összeset?
A vasútig tartó utat a lehető leggyorsabb tempóban tette meg, nem mintha figyelte volna az időt - bár már jócskán kicsúszott a megbeszélt időpontból - hanem, hogy fenn tudja tartani Caro érdeklődését a szájában nyammogó csizma iránt. Talán Anna cipellője volt, talán Fannié, mindenesetre a rókakölyöknek nagyon megtetszett és mivel ritka alkalmak egyike volt, hogy valami hosszabb távon le tudta volna kötni a rókafi figyelmét, inkább nem vitatkozott a döntéssel, hanem helyette kanyarított egy bocsánatkérő cetlit és rabolta a tárgyat.
Amint beért az állomásra, azonnal kiszúrta Lellát, aki egy öregember hátát figyelte úgy, mintha még nem látott volna fehér, ráncos embert a világban. Pedig találkozott már Laláék házvezetőnőjével.
- Lell! - nem állt meg társa mellett, hanem helyette egy másik vágányra masírozott, és csak akkor fordult vissza, mikor már odaért ahhoz a peronhoz, ahonnan a megfelelő vonat fog indulni.
- Ugye nem gáz, hogy kihagyjuk ezt az Egri kiruccanást?

Még a tájékoztatásnak szánt kérdés kedvéért sem állt meg, hogy legalább örömét lelje az árnyékoktól hemzsegő döbbent, elkerekedett szemű Conroy képén. Ennél sokkal fontosabbnak találta azt, hogy elérje a vonatot, bár eredetileg sem tervezett hosszabban elidőzni társa mellett, minden apró részletről felvilágosítva őt, úgy, hogy a vonat hamarosan be fog érkezni, még többre sem méltatta egy egyszerű ténynél, hogy ezen az úton jó nagy körben ki fogják hagyni Egert. Nem mintha bízott volna egy percig is abban, hogy a másik a szívén fogja viselni ezt a kerülőt. Mégis mi kötötte volna Scart ahhoz a városhoz sok rossz emléken kívül? Némi jó? De abból olyan kevés akadt, talán csak azok a nyári esték, amikor kettesben lázadtak a világ ellen. Kész kis háborút vezényeltek akkor le, kár, hogy igazából senki sem vette észre rajtuk kívül a hadüzenetet.
- A-a -kecsegtető hangon kacsintott társnőjére figyelve a lassító szerelvényt, nem mozdulva. Még féletlenül sem akarta elregélni rögtön az egészet, úgy hova lesz az izgatottság és kíváncsiság, mely a másik szívét hajtja? - Jó lesz ígérem... - tette még hozzá, mikor Lella rákérdezett, ám ekkor már csak félig figyelt a beszélgetésre, gondolatait leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy melyik fülkét foglalja be kettejük számára. Túl elől nem lenne szerencsés, mert mindenki oda les be először, de a leghátsók sem igazán kellemesek, mert annyit kell odáig sétálni, hogy a végén már akár vissza is fordulhatnak, mert annyi volt az út. Iparkodott középtájt helyet kapni, bár a róka sem könnyítette meg a dolgát. Lassan kezdte elveszíteni érdeklődését a cipő iránt, és inkább az emberkavalkád tetszett meg neki nagy hirtelenjében, és mind a négy végtagjával azon volt, hogy utat nyerjen magának a leány szorító karjai közül.
Végül megtalálta a tökéletes helyet, nem volt se közel se távol egyik végéhez sem, éppen olyannak bizonyult, amilyet elképzelt magának. Gyorsan elkapta a kilincset és kinyitotta az ajtót remélve, hogy Lella követte őt és most gond nélkül be fog mellé surranni. Ő maga azonnal helyet foglalt ledobva táskáját és felhúzva lábát a puha ülésre. Miután kattant a zár Carot is elengedte, hagy csücsüljön le mellé vagy keressen menedéket alattuk a padlón.
- Nos, nincs visszaút - jelentette be, kibámulva az ablakon. - Irány Anglia! - a okok, miértek, magyarázatok mind elmaradtak, de legalább az úti cél hivatalosan is meg lett jelölve. Még egy utolsó bömbölő sikítás a vonat részéről és nehézkesen elindultak a kerekek sínútjuk unalmas végét keresve, ekkor Lala törökülésbe fonta immár cipőtlen lábait és hatalmas vigyorral arcán a szőke útitárs felé nézett.
- Kérdezz - mintha ezzel megadta volna az engedélyt arra, hogy elszabaduljon kettejük között az órahosszig tartó folytonos cseverészés.

A hinta lassan mozdult előre és hátra, halkan nyikorogva, mintha fájna az ingázó mozdulat. A csendben megdagadt a hang, minden lengésnél mintha egy szörnyeteg morgott volna. Lala cipőjével a sötét homokot túrta szórakozottan, nem is figyelt oda, milyen mintákat vésett a talajba. A környezetére sem hederített, ilyenkor már senki sem járt erre, minden aludt, csak neki kellett virrasztania ahelyett, hogy meleg ágyában várta volna meg a reggelt. A némaságot néha neszek szakították félbe. Egy vakkantás, zizegő fű, zörgő kövek vagy körmök alatt sikító játékszerek keltek néhány pillanatra életre, hogy azután elcsituljanak, pár percre, mielőtt újból kezdenének mindent elölről. Ha szemfülesebb lett volna a lány néhol megpillanthatott volna az est alatt egy vörös farkat, fület vagy gyorsan szaladó fekete zoknis mancsot, de ahelyett, hogy a rókájára ügyelt volna inkább az eget pásztázta. A csillagokat számolta, jobb elfoglaltság híján, kereste az iskolában megtanult csillagjegyeket és képeket, bár a Kisgöncölön kívül egyiket se találta meg ezen az éjjelen.
Talán még tíz percig hagyja, hogy kiélje magát a rókafi, aztán elkapja és visszarángatja a kastély falai közé, mielőtt elkapják mindkettőjüket és valamilyen csinos kis büntetést tukmálnak rá, amiért meg merte sétáltatni a hiperaktív állatot. Pedig neki ezen a napon nem is akaródzott nagyon ez a kései séta, de hiába a kedv hiánya, Caro addig vonyított és rombolt a szobában, hogy jobbnak látta inkább levinni egy kicsit a faluba, menni vele néhány kört és azután egy kifáradt kölyköt visszavinni a kastélyba. Nem érdemelték meg az aludni kívánó szobatársak, hogy egy szemhunyásnyit se aludjanak, mert kis Vuk virrasztani óhajt.

Lala hallotta a feléje közelítő lépteket, de annyira foglyul ejtette az elmélkedés és átkozódás, amiért idekinn ragadt, hogy amíg nem szólaltak meg közvetlenül előtte azt hitte, csak Caro akarja valami bugyuta fogócskára invitálni őt.
- Hintázom...ha nem szúrná ki a szemét - vágta rá reflexből, meg sem gondolva a választ vagy azt a hangnemet, amely kísérte a szót, úgy három másodpercig, azután minden leesett neki. A hang, mely megszólította nem volt kölyöktől származó s mikor felpillantott vörös fejjel, valóban egy férfi alakja magasodott felette. Számtalan cifra és nem épp hölgyhöz illő káromkodás jutott eszébe a felismerést követő pillanatokban, ám mégis volt annyi esze, hogy egyiket se ejtse ki száján hangosan. Pontosan ezért nem szeretett ilyenkor idekinn kószálni, mert, hogy ő valamit megússzon, olyan még nem is volt és nem is érette, hogy amikor átlépte a kastély területét hogyan is gondolta, hogy majd ma melléje fog pártolni a szerencse egyik fia.
De ami történt, megtörtént, visszacsinálni már úgy sem lenne képes, csupán szépíteni a dolgokon. Elővette egyik legkedvesebb mosolyát és próbálta úgy fordítani fejét, hogy ne igazán legyen látható a vigyoron kívül arca többi része, miközben óvatosan a mellette ülő tárgyra mutatott.
- Esetleg lenne kedve csatlakoznia hozzám? Nagyon szép ez a mai este, nem gondolja? Nézze a csillagokat, meg se lehet számolni, mennyi van belőlük odafenn. Gondoljon csak bele, ha mind egy naprendszer, vajon mennyi olyan föld alapú bolygót rejthet a világúr, mint a mién. Maga hisz az űrlényekben? - annyi mindent zagyvált össze, amennyit csak képes volt a hirtelen helyzetben felhalmozni. Próbálta terelni a témát, miközben a lehető legészrevétlenebbül felkászálódott a hintából és remélte, hogy valamennyi előnyt szerezve el tud tűnni a játszótér mögötti sűrűbb gazolda közepette vagy a sötét utcák egyikén. Egyenlőre mégse kezdett örült vágtába, talán ki tudja beszélni magát és az sem tisztázott, hogy az idegen olyasvalaki-e aki büntetni tudná őt, vagy csak egy helyi lakosról van szó, aki képtelen elaludni.

A cél eredetileg az volt, hogy végre hazamenjen a már végzett lányka. Sokáig húzta, halasztgatta az utazást, de nem úszhatta meg, a családja már várta haza, hogy néhány hétig fojtogató ujjaik köré kapják Lalát, így tehát egészen érthető is volt, miért is volt annyira rosszkedvű az állomáson, s erre az is közrejátszott, hogy utolsó meccsén szépen meg is sebesül, még mindig fásli ölelte körül bal sípcsontját és a sajgás sem csitult.
Már a peronon állt, kezei között egy szem bőröndjével, fehér pettyes szoknyájának szélét ráncigálta a sínek felől érkező szél, rövid, mézszőke tincseit lágy táncba invitálta, fején ülő nagy karimás napkalapját majdnem magával is vitte.
Nem figyelt környezetére, sem arra, kik jártak-keltek erre, azonban mikor lábára egy csalfa szellő csíkos pizsama alsót fújt, már igazán nem állhatta, hogy ne lesen alaposabban körbe, s nem kellett sok, hogy a tanár urát pillantsa meg, a szaladgáló bokszerek közepette. Halk kacagás szökött ki belőle, melyet kezeivel próbált elnyomni, s felvéve a földről az alsót odalépett az úrhoz.
- Szép reggelt, csak nem elhagyott valamit? - emelte a magasba a talált ruhadarabot, széles vigyor kíséretében.
- Tetszik különben, épp olyan, mint amit megboldogult nagypapám is hordott, bár ő a kéket preferálta jobban, magának mi a véleménye róla? - pimaszkodott tovább, de hogy ne csak a szája járjon, azért serényen Várkonyi segítségére sietett, hogy minél előbb össze legyen szedve a motyó, s az alsót utoljára nyújtotta át.

Ami azt illette, a lány pimasz hanghordozása már jóval azelőtt megjelent, hogy elballagott volna, sőt jócskán azelőtt, hogy megismerkedett volna Várkonyival, de a felvágott nyelve nem társult ostobasághoz, ezért inkább hallgatott és átengedte a csinos nadrág tulajdonjogát a férfinek.
Bár kicsit ellent mondott a kérelem az előző majdhogynem keresztben lenyelésnek, azért hamar segítségére sietett és igyekezett összeszedegetni a körülötte lévő alsókat míg nem jött az a csúnya ráförmedés.
Csak megforgatta szemét, ismerte már az urat és az ingadozó természetét, nem vette a lelkére, a vasutas dolgot azonban sajnálkozva nézte ő is végig.
- Ne a... - kezdte volna vigasztalni, mikor a férfi csakúgy faképnél hagyta, s lerogyott egy padra.
Megsajnálja szerencsétlen Várkonyit, s aggódva tekint rá, majd meglepetten tapasztalja, hogy a vonat aminek a peronján a férfi is állt befutott, s türelmetlenül pöfékelne tovább, ha nem lenne egy röpke öt perces szünet.
- No Uram - sétált oda hozzá, egy lépésre tőle megállva. - Befutott a vonata. Illene felszállni, ha idáig eljött, s lám egy a járművünk és is pont ezzel tartok utamra. Elkísérhetem egy darabon, no jöjjön na! - nyújtotta apró, hófehér kezecskéit a férfi felé, remélve, hogy ezzel sikerült kicsit buzdítania a kedves tanárát.

- Bizony ám- bólogatott a lány hevesen, úgy tűnt ő sokkal izgatottabb volt, mint egykori tanára a kedves szellő érkeztéig. Nem igazán foglalkozott a széllel, nem érzékelte, hogy ennyire magasra felhúzta ruhája szoknya részét, a hirtelen támadt melegben pedig egy-két hideg fuvallatcsók épp jól is jött.
- Nincs, csak ez itt, ezt pedig magam is elbírom köszönöm. - mosolyodott el, hátra pillantva válla felett.
- Én Egerig megyek, azt viszont, hogy maga hová, nem tudom, szóval magán áll, hogy meddig megyünk -mosolyodott el, bár amint belegondolt, hogy feltehetőleg ketten lesznek egy kabinban picit elfogta a rémület. Rengeteg időt töltöttek együtt kettesben, de a bájitalos buli óta ez lesz majd az első, s bár azt hazudta a férfinak, hogy semmire sem emlékezett arról az éjszakáról, az emlékei tisztábbak voltak mint valaha, sőt néha úgy érezte, hogy nem is ürült ki szervezetéből a lötty teljesen, mert néha azon kapta magát, hogy kicsit más szemmel nézte az urat.
-Erős és független nő vagyok, megoldom magam is- kacsintott rá és fellépett a vonat lépcsőjére, de a szél újból feltámadt, s fejéről a kalapot el akarta ragadni, Lala hamar utána nyúlt, ezzel elvesztette egyensúlyát és a mögötte lévő férfi felé zuhant, hangos sikoly kíséretében.

- Sohasem beszélek hülyeséget, kikérem magamnak - kuncog halkan, de azért hamar beleegyezik, hitt abban, hogy amíg nem hozzák fel a bájitalos dolgot nem lesz baja és utána is maximum pironkodik majd egy sort és megy tovább a beszélgetés.
A szél váratlanul érte és ő csak naivan a kalapját akarta megóvni attól, hogy elválasszák tőle. A kalapot sikeresen meg tudta menteni, de magát nemigazán, még szerencse, hogy a férfi ott volt s bár Lala a földön landolt, azért valamennyit tompított az esésén a derék köré font kezek, no meg a fejét sem verte be így nem is lett semmi baja, csak egy kicsit megsajdult a lába, ami amúgy is kötéses volt a kviddics óta.
A sok figyelmet nem állhatta, hamar felpattant és heves megerősítések közepette, miben elmondta, hogy nincsen baja felszaladt a vonatra és megpróbált keríteni egy üres fülkét, remélve, hogy a férfi is majd követi őt egyszer, de azt már nem várta meg.
Mikor megtalálta a megfelelőt, egész hátul leült az ablak mellé és felhúzta lábát törökülésbe, ölébe fektetve a majdnem elragadott szalmakalapot.
- Remélem nem baj, hogy úgy elrohantam onnan, de nem esett bajom és az aggódó emberek csak az agyamra mentek - kért elnézést azonnal, amint belépett a férfi, s orcáján két maroknyi, vörös rózsa nyílt ki szinte azonnal.

- Komolyan így gondolja, vagy csak az előbbi miatt gúnyolódik rajtam? - pillant fel a férfire, sem nem vádlón, se nem kedvesen, olyan kis szerényen és halkan, ahogy általában nem szokott megszólalni, s közben szemeivel követte a férfit ahogy helyet foglalt. Az engedélyadással nem fáradt, amúgy is hasztalan lett volna.
- Ez mind? De hisz semmi bajom - pillog nagyokat, majd mikor közlik vele, hogy a ruhája bánta, valahogy nem tudta az foglalkoztatni, a férfi vigyora helyett és már valami pimasz visszavágáson törné az agyát, mikor megjelenik az a mosoly. Ezt még sohasem látta az úrtól, s mint ahogy az úr szeme a szoknyán, úgy akad meg az ő szeme az ajkakon.
Azután mikor észrevette magát zavartan köhintett és szorította össze combocskáit, miután kibogozta lábát a törökülésből.
- Semmi gond - makogtak, a ruha szakadását babrálva szórakozottan, míg tovább nem téptem véletlen. A cérna reccsenése szinte ágyú zörejével volt egyenértékű a csendes fülkében.
Hamar elkapta onnan kezét és kinézett az ablakon, már elindult a vonat, a táj gyorsan változott, de mégis ugyanolyan unalmas maradt.
- Amikor a vonat kinyírta az alsóját azt mondta, hogy az pont a holnapi. Magának fel vannak címkézve az alsói? - azután eszébe jutott valami és tekintete a férfiébe fúródott, miközben ajka szép lassan fogatvillantó mosolyra görbült. -Maga is szexyt húz a hétvégére és uncsit hétköznapokra?

- Igen, bizonyára maga miatt, még csak köze sem lehetett az elszállni kívánó kalaphoz- somolyogva forgatta meg szemét a lány, kicsit kacérkodva az úrral.
- Nekem is van vizem köszönöm, nem kérem a bazárt, amit kipakolt elém- utasította vissza udvariasan, vagy legalábbis maga számára udvariasnak tűnőn, de hangjában volt valami minimális szarkazmus is, elvégre még mindig kicsit mérges volt arra a sok bamba emberre, akik észrevették az esését és még segíteni is akartak. Borzalmas.
Amikor elővette a férfi a pizsama felsőt, Lala szeme elkerekedett, a felajánlásra ajkait elhúzta és apró fintorra húzta arcát.
- Sajnálom uram, de vissza kell utasítanom. Inkább melltartóban ülnék, mintsem pizsamapólóban - meglepte Várkonyi hangja, de még ez sem tudta meggyőzni, talán még akkor sem tudta volna a parancsoló modor, mikor még a segéde volt és kötelessége volt szót fogadni, de most még ez sem állt fenn.
A kérdésen elkerekedik a szeme és zavarában köhint párat. Picit kellett hallgatnia, hogy meg tudjon szólalni és ne csak dadogjon és makogjon.
- Ne, ne beszéljen ostobaságokat, arra sem emlékszem mit tettem akkor, hogy, hogy maradna neked eszemben ilyesmi? - vörös képpel fordult el a férfitől és igyekezett tényleg nem rá nézni, meg kezecséjével és hajával palástolni arca bőrét.

- Ha a kviddics nem öl meg, akkor semmi sem, és látja, eltalált egy hajtó és egy gurkó, mégis csak a sípcsontom tört el- szélesre húzta vigyorát - halhatatlan vagyok - dőlt hátra hatalmas elégedettséggel, bizony a sok sérülés, amit a négy év alatt összeszedett és amennyit a kviddics miatt a gyengélkedőn töltött, csak ebben a hitében erősítette meg.
Nem gondolta komolyan amit mondott és döbbenten figyelte, ahogy behúzza a férfi a függönyt, majd az eredetileg saját magának megjegyzett dolognál a lány úgy elvörösödött, mint a paradicsom és szíve vadul kezdett dobogni parányi mellkasában.
Mikor a kalauz benyitott, kicsit ő is csalódott volt, de nem mutatta ki, rákérdezésre pedig profin reagált, higgadtan megvonta a vállát és feltolta orrát.
- Maga is ezzel jön? Elestem a vonatra való felszállás közben és elszakítottam ezt a lehetetlenül lenge anyagot, de meg ne kérdezze, hogy hogyan vagyok mert menten az ablakon is kivetem magam, elég volt végighallgatni a manókat és az aggályaikat egészségemmel kapcsolatban. A függöny pedig, látom oda tévedt szeme, azért van behúzva, mert ez a kedves ember itt magával ellentétben tekintettel van szakadt ruhára, és ahelyett, hogy megbámulna inkább befüggönyözött, hogy mások ne lássák annyira. Itt a jegyem - felállt és az úr kezébe nyomta, aki köpni-nyelni nem tudott, csak érvényesítette és zavartan bocsánatot kérve elrohant.

Épp felelne, mikor az ajtó nyílik. Nem emlékezett rá, hogy ennyire forgalmas volna egy ilyen eldugott helyen lévő kis kabin, aminek ráadásul mindene le lett takarva, hogy még véletlenül se lehessen belátni, azonban a férfi arcán remekül szórakozott.
A fiút még ismerte is, boldogan intett oda neki és a nevén szólítva köszönt oda elégedetten. Nem sokat beszélt a navinés sráccal, de régebben volt egy két közös ismerős aki által tudtak pár szót váltani, ha épp oda került a sor.  Meg talán egyszer egy csók is elcsattant közöttük mikor üvegeztek egy nagyobb társasággal a faházikóban kijárási idő után.
- Ami azt illeti igen - vigyorodott el bájosan. Különben nem volt éhes, csak a férfival játszadozott egy kicsit. Jó hosszan ecsetelte, hogy miféle szendvicset is enne, milyen feltétekkel, szószokkal, még a kenyeret is megóhajtotta választani, csak, hogy húzza az időt kaján vigyorral ajkán.
Mikor pedig végül megkapta elégedetten huppant vissza az ülésre, megigazgatva kicsit a szakadást ruháján.
A fiú hamar kiment ezután és újra kettejüké lett a kabin, azonban a lány most már egészen magabiztos lett ahogy a férfi felé pillantott.
- Ahogy látom, inkább magában maradt a bájitalból valamennyi. A melltartóm a helyén marad, túl sokan járnak-kelnek ahhoz, hogy levegyem. - kacéran somolygott, hátradőlt és a férfire emelte tekintetét.
- És hova tart?

- Nekem se lett tőle semmi bajom, kicsit kiütött ennyi az egész - vonta meg hamar a vállát, kissé túl gyorsan vágva rá a dolgokat, de azért tényleg igyekezett leplezni ezt a kis hazugságát, mert ha a férfi tudná, hogy mindent tud, akkor aztán talán a világnak is vége lenne.
- A konferenciát is mondta? - pillogott fel Lala, ez az apró részlet vagy nem jutott el a füléig az előbb, vagy nem is volt benne, de az előbbi épp oly lehetséges volt folytonos figyelmetlensége miatt mint az utóbbi.
A következő kérdésre azonban a megszokott komisz vigyor ismét elővarázsolta a leányzó szemfogait, a férfivel szembe fordult és mielőtt válaszolt volna alaposan végigtanulmányozta az arcát és le sem vette róla szemét míg beszélt, hogy minden apró változást és rezzenést meglásson.
- Eriket? Persze, hogy ismerem. Nem jött rá? Különben magának is kéne ismernie, négy éve tanítja őt és kitűnő asztrológus palánta, bár navinés így nem csodálom, nála csak egy levitás lehetne szorgalmasabb - kicsit kivárt, az ajtóra tekintett és mélyet sóhajtott - Bár csókolni nem tud...
Szemei hamar visszavándoroltak a férfire, hogy lássa a reakciót, de mindezt elrondította az, hogy valaki bedugta fejét.
Fiú volt, ha nem is a bagolykőn diák, de valahol bizonyosan, mert alig múlhatott el tizennégy, béna pattanásos pofája volt és akkora fogai, amit egy nyúl is megirigyelhetett volna, no meg olyan távol, hogy két ország adóját lett volna köteles fizetni a kölyök.
Legszívesebben a lány csípőből rávágta volna, hogy nem, de helyette Várkonyira pillantott.
- Nem emlékszem, az előző utasok leszálltak vagy csak a mosdóba mentek ki? - kérdezte mézes- mázas hangon, ezzel az úrra terelve a választást.

Várkonyi

Lala nem szokott jött-ment embereknek kezet nyújtani, így most sem volt igazán szándékában, de Várkonyi felkérésére valamiért ízetlenül, de megtette. Maga sem értette miért, már nem tartozott az úrnak semmivel, nem volt többé segéde, csak egy egyszerű utas a másik utas mellett, akik véletlenül ismerték egymást.
A kéz érintése nem volt kellemes, de nem fintorodott el, nem alázta meg ezzel a fiút, meg különben is már hozzászokott nemesi körökben, hogy az ilyesmi, ha nem visel kesztyűt az ember, előfordul.
A zsepit is éppen ezen okból nem fogadta el a lányka, mert illetlenségnek találta, tehát inkább titkon, az ülésbe kente azt, ami ráragadt tenyerére, a férfi felajánlott zsebkendőjéről pedig tudomást sem vett.
- Hogy képzeli! - felállt a helyéről, tajtékzó dühvel, ruhája tengerként gyűrűzik körülötte és pár lépéssel már a férfi előtt is állt, csípőre tett kézzel, előre hajolva, hogy egészen az arcában legyen a másiknak. - Nem képzeli, hogy csitriket választok magamnak hercegül?! Ha ilyenek a hercegek inkább hagyjanak aludni. De maga is hagyjon, tapló és neveletlen, bizonyára minden gyengédebb érzésem csak a bájital utóhatása! Elmentem! - azzal már ki is viharzott a kis helyiségből, hogy a folyosón szívjon egy kis levegőt, a szerelvény végéhez sétált, ami csak alig pár lépésre volt az előbb elhagyott fülkétől és háttal mindennek nézte az elsuhanó tájat, próbálva felhevült testét és zakatoló szívét lenyugtatni.

Nem számított arra, hogy Várkonyi utána fog jönni, így mikor maga mögül lépteket hallott, a kalauzra gyanakodott, aki azért jött oda, hogy leszidja, mivelhogy nincsen kabinban. Már el is kezdett a lány agyalni valami csípős dumán, amivel elkergetheti a kellemetlen alakot, mikor a léptek megálltak és halk sóhaj tört magának utat. Meglepetten pillantott hátra válla felett, azonban épphogy rájött, hogy volt tanára volt mögötte, mikor erős ujjak megragadták a derekát és ízes ajkak az ajkaihoz préselődtek.
Köpni-nyelni nem tudott, bár egyik sem lett volna szerencsés, meglepte az, hogy a férfi ilyesmit tett, s az első reakciója azonnal az volt, hogy visszacsókolt, majd észrevéve magát gyengén, de megpofozta a férfit és elhátrált tőle.
Még mindig ott volt az, amit a fülkében mondott neki az úr. A kérdésre azonban akármennyire is pipa volt, nem tudott nem elvörösödni és elnézni azokról az élénken csillogó, kék szemekről.
- én....hát én... - makogott zavartan, hiszen amit mondott az teljes mértékben igaz volt és úgy tűnt a férfinek sem semleges, de ez a tény annyira megdöbbentette őt, hogy kiapadt a folyton lepcses szájú lányka szókészlete.
Mire észbe kapott Várkonyi megfordult és elindult a folyosón. Hallotta mit mondott és ujjai lassan hevesen lüktető szíve fölé emelkedtek. Azonnal visszarohant a régi fülkébe és lekapta a bőröndöt a felső polcról majd kirohant a kupéból, hogy kövesse a férfit és átköltözzön az úr mellé.
Már el is indult, határozott léptekkel, magában halványan mosolyogva, mikor hirtelen ledermedt és rájött, hogy nem figyelte meg, hová is ment be az úr. Zavartan fordult körbe tengelye körül, de a sötétített ablakokon nem lehetett látni semmit sem, az összesbe be kellett volna nyitnia ahhoz, hogy megtalálja Várkonyit.
Talán meg is tette volna, volt akkora elszántsága, de egy újabb meglepetés érte őt, fivére hangja háta mögül. Álmossal általában hideg viszonyt ápoltak egymással, de ez azzal is járt, hogy a fiú szerette maga mellett tudni kishúgát és cukkolni mindenféle beszólással.
S mikor meginvitálta a maga fülkéjébe Lalát, a lány nem tudott nemet mondani, szülei ugyanis borzalmasan fel lettek volna háborodva, ha megteszi, így magában hőbörögve ugyan, de kénytelen volt hagyni, hogy az aki az előbb megcsókolta, egy másik fülkében üljön, tőle távol.