Mikor reggel felkeltem és körbenéztem a szobában, elmosolyodva cirógattam meg a pici cicám... pici, a tíz és fél kilójával. Még mindig nagyon nehéz, de ettől még előkelőnek érzi magát. Egy ideig még bámultam a doromboló szőrcsomó arcába, majd a szekrényemen lévő pergamendarabkára pillantottam, leellenőrizve mit kéne ma tennem. Szorgalmik. Valahogy már a gondolattól is émelyegni kezdtem. Két hete vagyok itt, azóta mást nem csinálok, mint szorgalmizok és ez már kezd nagyon az agyamra menni, hogy mást nem láttam a környékből, csak egy csomó pergamenre rótt szöveget. Ki kell mozdulnom, mert ha nem begolyózok, mint Tessi nénikém és negyven macskám lesz, meg egy őrült kanárim.A cicára néztem feltéve a költői kérdést: szerinted mit tegyek? Ma is szorgalmizzak? Erre a cica rosszallóan megrázta a fejét és csúnyán nézve dorombolt rám ingerülten. Még a végén meg fog ölni álmomban, tehát inkább elmegyek valamerre. Bolyonghatnék a kastélyban vagy megkereshetném Catherinet, kérdezgethetném arról, milyen volt az élete a suli előtt... Vagy akár egyszerűen csak bekuporodhatnék a klubhelyiségbe és depressziózhatnék a rémes gyerekkoromon... Tényleg Lavia, az tényleg remek lenne, emészd magad még tovább, legyél teljesen skizofrén, motyogj magad elé és ölelgesd a macskádat, mintha a férjed lenne.... Meg a jó nagy francokat, azt fogok itt ülni... Nem, ma végre kimozdulok és csinálok valami értelmeset. Lesöpörtem magamról a cicát és gyorsan magamra kaptam a szokásos ruháimat, majd a fiókomból elővettem egy kevés édességet, meg a cicám hámját és pórázát. Miközben némi selyemcukrot ropogtattam, felcsatoltam Sebastian hámját, amire ő elégedett dorombolással válaszolt. Gyorsan megfésülködtem, majd kivágtattam a Levita körletéből. Elég érdekesen nézett rám pár diák, amiért egy pórázon vezetett macskával járom a folyosókat, de végül is, csak ki kellett valahogy mozdulnom. Mikor a földszinten az ajtó felé néztem, vágyódás fogott el és mivel amúgy is kellett volna már egy új játékot vennem a kiscicámnak, hát Bogolyfalva vettük az utunk. Végigvágtunk a Fő Utczán, alaposan bevásárolva a Mindenki bestiájában, de sajnos a vásárlás után sem volt még kedvem visszatérni a négy fal közé, a Levita klubhelyiségbe. Másról nem duruzsolnak, csak arról, hogy szorgalmi, szorgalmi, mééég több szorgalmi. Mikor az út végére értünk, egy térhez értünk... Nem volt kicsi, de azért a londoni parkokhoz képest sehol sem volt. Hiányzott a régi otthonom, kicsit honvágyam is volt, de nem sok mindent tettem. Az időjárás meg szinte maga a szenvedés, a forróság egyszerűen az őrületbe kergetett, ezért a macskámat felmarkolva leültem az egyik padra és a vizet néztük. Sebastian a vízbe akart menni, ami nagyon fura egy macskától, de mit várok még el? Sóhajtva pillantottam körül. Igazából nem sok ember jött ma ki a házakból, ilyen időben egyszerűen képtelenség még létezni is... Kivéve, ha Sebastian vagy, mert ő képtelen a fenekén maradni, hát leraktam a földre és hagytam játszani.