Daphne
öltözet.
Mondtam már, hogy imádom a kígyókat? Életem legjobb születésnapja talán az volt, amikor tizenegy évesen apa azt mondta, hogy valószínű, hogy a Slytherin sorait bővíteném, akárcsak ő valamikor régen, bár fogalmam sincs, miért járt oda és nem is beszél róla, a lényeg viszont az, hogy mindez a kolozsvári Állattani Múzeum alagsori viváriumában hangzott el, miközben az orromat a terrárium üvegének nyomva bámultam egy Aspidites melanocephalust, amint éppen nagyon lassan megszabadulni igyekezett régi bőrétől. Azóta minden évben ott töltjük a születésnapom legalább felét, sőt pár éve még azt is elintézte nekem, hogy az említett feketefejű pitont ideadják nekem kerek öt percre. Ahogy ott tekergett a nyakamban, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, egyszer beszerzek egyet kedvencnek. Kértem is aput, de most jobbnak látta Hermészt nekem ajándékozni, kígyó helyett pedig csak a telefonomra kaptam olyan nagyon aranyos külső borítót, ami éppen olyan, mint egy kígyó bőre. Imádom. Kár, hogy a telefon éppen semmire sem használható jobbára, hiába nyújtózom vele jobbra-balra, mintha valami láthatatlan ellenséggel hadakoznék, és mindezt egy pad tetején fél lábon egyensúlyozva, miközben másik lábfejem éppen beakasztottam a pad háttámlájába, mert úgy kevesebb az esélye, hogy lepottyanok. Még szerencse, hogy ezt farmerban művelem és nem szoknyában. Jel kellene. Internetet akarok, a fenébe is. Nem az a gond, hogy függő lennék, csak jó lenne elérni azt a nyomorult blogot, amire majd egyszer írni kellene a közeljövőben éppen a kígyókról, vagyis pontosabban arról az egyről, amit nemrégiben a réten elkaptam. Persze, jelen pillanatban még azt sem látom, hányan néztek rá mostanig, valaki szólt-e hozzá a legutóbbi bejegyzésemhez, vagy egyáltalán bármelyikhez. Nem mondhatom, hogy nagy az olvasóim köre, de az a kevés, aki van, hűséges olvasó, nem illene elhanyagolnom őket.
- Indulj már el. - noszogatom a telefont, majd kikapcsolom, újra elindítom, hátha majd most megszállja a Szentlélek, és csak sikerül felpillantanom pár percre a világhálóra. Lassan éledezik, és ahogy előre nyúlok, mintha pislákolna a legrövidebb vonalka a négyből, ami azt jelzi, hogy van hálózat errefelé.
- Huh, na végre. Leszel szíves elindulni. - dünnyögöm félhangosan, közben pedig még egy félcentit előre nyúlok, remélve, hogy nem ezen múlik ingatag egyensúlyom és még ez a fránya telefon sem makacsolja meg magát és dobja ki ismét, hogy nincs hálózat, legfeljebb segélyhívást indíthatok.
öltözet.
Mondtam már, hogy imádom a kígyókat? Életem legjobb születésnapja talán az volt, amikor tizenegy évesen apa azt mondta, hogy valószínű, hogy a Slytherin sorait bővíteném, akárcsak ő valamikor régen, bár fogalmam sincs, miért járt oda és nem is beszél róla, a lényeg viszont az, hogy mindez a kolozsvári Állattani Múzeum alagsori viváriumában hangzott el, miközben az orromat a terrárium üvegének nyomva bámultam egy Aspidites melanocephalust, amint éppen nagyon lassan megszabadulni igyekezett régi bőrétől. Azóta minden évben ott töltjük a születésnapom legalább felét, sőt pár éve még azt is elintézte nekem, hogy az említett feketefejű pitont ideadják nekem kerek öt percre. Ahogy ott tekergett a nyakamban, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, egyszer beszerzek egyet kedvencnek. Kértem is aput, de most jobbnak látta Hermészt nekem ajándékozni, kígyó helyett pedig csak a telefonomra kaptam olyan nagyon aranyos külső borítót, ami éppen olyan, mint egy kígyó bőre. Imádom. Kár, hogy a telefon éppen semmire sem használható jobbára, hiába nyújtózom vele jobbra-balra, mintha valami láthatatlan ellenséggel hadakoznék, és mindezt egy pad tetején fél lábon egyensúlyozva, miközben másik lábfejem éppen beakasztottam a pad háttámlájába, mert úgy kevesebb az esélye, hogy lepottyanok. Még szerencse, hogy ezt farmerban művelem és nem szoknyában. Jel kellene. Internetet akarok, a fenébe is. Nem az a gond, hogy függő lennék, csak jó lenne elérni azt a nyomorult blogot, amire majd egyszer írni kellene a közeljövőben éppen a kígyókról, vagyis pontosabban arról az egyről, amit nemrégiben a réten elkaptam. Persze, jelen pillanatban még azt sem látom, hányan néztek rá mostanig, valaki szólt-e hozzá a legutóbbi bejegyzésemhez, vagy egyáltalán bármelyikhez. Nem mondhatom, hogy nagy az olvasóim köre, de az a kevés, aki van, hűséges olvasó, nem illene elhanyagolnom őket.
- Indulj már el. - noszogatom a telefont, majd kikapcsolom, újra elindítom, hátha majd most megszállja a Szentlélek, és csak sikerül felpillantanom pár percre a világhálóra. Lassan éledezik, és ahogy előre nyúlok, mintha pislákolna a legrövidebb vonalka a négyből, ami azt jelzi, hogy van hálózat errefelé.
- Huh, na végre. Leszel szíves elindulni. - dünnyögöm félhangosan, közben pedig még egy félcentit előre nyúlok, remélve, hogy nem ezen múlik ingatag egyensúlyom és még ez a fránya telefon sem makacsolja meg magát és dobja ki ismét, hogy nincs hálózat, legfeljebb segélyhívást indíthatok.