Annyira különös és furcsa érzés volt sétálni Bogolyfalva ismerősen idegen utcáin. Olyan sok mindenre emlékeztettek a kanyargós utcácskák, az emberek, akik mintha mindig is itt lettek volna. A néni a Macskabagoly utczán, aki már akkor is minden nap kint ült azon a kis padon, mióta gyerekként Tányával meglátogatták az iskolát a vizsgákra.
Tánya. Vajon mit fog szólni, ha ismét látni fogja? Tőle nem várhatta ugyanazt, mint Fannitól. Tányát magára hagyta, mikor a leginkább együtt kellett volna maradniuk. Mikor egymásra kellett volna támaszkodniuk.
Nem akarta sokig húzni a találkozást. Az utca amúgy sem volt nagy, hazafele menet még akár meg is láthatta volna a lakót, így nővére elé ment. Ha minden igaz, aznap az előkészítőben kellett végeznie, úgyhogy a téren leült egy padra. Aztán felállt. Elkezdett sétálni, majd visszaült az előkészítő bejáratával szemben. A kezét tördelte, a hajába túrt, ismét felállt. A pad hátának támaszkodott, majd felsóhajtott és elindult, hogy ismét leüljön rá.
Talán kap tőle egy pofont. Talán még a pálca is előkerül és megátkozza. Megérdemelné, ebben biztos volt. A legrosszabbra kellett felkészülnie, hisz nem volt mentség arra, amit tett.
Hátradőlt a padon, majd fel is pattant, hogy elinduljon egy rövid sétára. Fél szemmel lesett csak a bejáratra. Ő akarta meglátni először, hogy felkészüljön. Mire is? A családi nagy találkozásra? Vajon még egyáltalán a testvérének tartja?