Úgy látszik most tényleg rossz fát tettem a tűzre, ha már a diáktársam is bepanaszolt másnak. Nem tehetek róla, hogy szeretek olvasni és nem is értem, hogy ez miért kéne, hogy gúny tárgyává váljon, sőt, azt sem értem, hogy másoknak egyáltalán miért kell az én életemmel foglalkozniuk. Az egész úgy kezdődött, hogy szokásomhoz híven egy izgalmas művet olvastam az udvaron, hiszen olyan szépen sütött a nap, így vétek lett volna a szobámban maradnom. Volt kinn egy nyugodt órám, amikor végre nem zavart senki és nem kellett mások értelmetlen csacsogását hallgatnom, de ez az idilli helyzet sajnos nem tartott sokáig. Három előkészítős társam jelent meg hirtelen a közelemben és elkezdték harsogni körülöttem, hogy "már megint itt van az a rusnya könyvmoly". Az egyikük ki akarta rántani a kezemből a művet, amit nem volt szándékomban elereszteni, úgyhogy az lett a vége, hogy egy kis huzavona után néhány lapot sikeresen kitépett a könyvből, majd egy gonosz mosollyal az arcán elégedetten arrébb vonult az idióta társaságával együtt. Nem tudtam megérteni, hogy neki ez mire volt jó, de a könyvet az nagyon sajnáltam, mert eléggé megtépázták. Összekapartam a kihullott lapjait, amelyek a földön hevertek szanaszét, majd zsebre vágtam őket, hogy majd később megragasztom mind és visszahelyezem őket a könyvbe. Az egyik lap mellett ott mászott egy közepes méretű pókocska, úgyhogy rögtön támadt egy remek ötletem a visszavágásra. Felkaptam a kis élőlényt a földről és odasétáltam a lányhoz, aki szét akarta szedni a könyvemet, majd egy gyors mozdulattal belehelyeztem a pókot a kapucnijába. A lány nem tudta, hogy mit tettem oda, néhányszor beletúrt kezével az anyagba, de nem talált semmit elsőre, majd másodjára a pók úgy gondolta, hogy ideje felfedező útra indulnia, és a lány karja erre tökéletesen megfelelt. Az illető hangosan felsikoltott, amikor észrevette, hogy mi mászik a kezén és addig rázta a karját, amíg a félelmetes élőlény a földön landolt, majd gyorsan szedve a lábait továbbállt. Ekkor hirtelen megjelent egy nagyobbnak tűnő diáklány, akiről kiderült, hogy a pókiszonyos némber nővére és a nyomomba eredt a hisztis húgicájával együtt. Nekem se kellett több, rögtön kapcsoltam és elkezdtem szaladni, mert nem akartam megvárni, hogy mi lesz a történet vége, mert számomra kizárólag csakis rosszul sülhetett volna az egész. Ahogy rohantam egyre távolodott tőlem a két egyén, bár nem adták fel a dolgot, kitartóan kergettek tovább. Szerencsére szereztem egy kis előnyt velük szemben, ám hirtelen egy alakra lettem figyelmes, aki csak úgy elém került és már nem volt időm lefékezni, úgyhogy szerencsétlenül nekiszaladtam, majd a földön landoltam én is, mint az a bizonyos pók.

Alexa

Főnix

Sose akartam kinőni a hintázásból, úgy éreztem, hogy ez fantasztikus móka és egyben remek kikapcsolódás. Mivel az égvilágon épp semmi dolgom sem volt, úgy határoztam, hogy ellátogatok a játszótérre. Reméltem, hogy nem lesz tele hangosabbnál hangosabb gyerekekkel, mert egyszerűen rosszul voltam a zsivajtól és rendkívül idegesített minden zavaró hanghatás. Tudtam, hogy én sem számítok még felnőttnek, sőt nagyon messze voltam attól, hogy annak nevezhessem magam, de sose szerettem a zajos dolgokat és egyszerűen túl komoly voltam még a korosztályomhoz is, ezért volt csupán néhány barátnőm otthon, hiszen a velem egykorú lányok teljesen más értékeket képviseltek és máshogyan viselkedtek. Reméltem, hogy azért nem számítok koravénnek mások szemében, már ami a gondolkodásmódomat illeti, de mindig jobban lekötöttek a tudományos könyvek, mint az üres szavak. Már nagyon vártam, hogy végre odaérjek a kedvenc helyszínemre, sötét farmernadrágot, piros rövid ujjú felsőt és fekete sportos balerinát viseltem, hajamat pedig kiengedve hagytam. Amúgy is ritkán tudtam magamnak valami normális frizurát összehozni, mert túlzottan dús hajam elégé nehezen kezelhető volt. Szép idő volt kinn, szerencsére nem volt túlzottan meleg, amolyan késő nyári időjárás volt. Amint a helyszínre értem, gyorsan belevetettem magam az egyik hintába, ami csuda jó móka volt. Szerencsére kevesen voltak körülöttem, és legnagyobb örömömre egyik gyerek sem zajongott.

Alexa

Főnix

Nagyon jó volt hintázni egy kicsit, bár nem tartott túl sokáig az örömöm, mert megjelent két kiskölyök és addig-addig ordibáltak mellette, hogy inkább úgy döntöttem, hogy átülök egy padra távol tőlük. Azok ketten persze rögtön birtokba vették a hintákat, de nem akartam konfliktushelyzetbe kerülni, úgyhogy inkább hagytam, hogy kedvükre játszanak, csak azt sajnáltam, hogy nem hoztam ide valami olvasnivalót. Túlzottan reménykedtem benne, hogy senki sem fogja megzavarni a kikapcsolódásomat, de ez hiú ábránd volt részemről. Úgy döntöttem, hogy üldögélek még egy kicsit, aztán elmegyek innen, mert így már nem láttam esélyt arra, hogy kellemesen érezhessem magam itt. Hamarosan arra lettem figyelmes, hogy valaki hüppög a közelében. Hirtelen nem is tudtam, hogy mitévő legyek és hogy mi történt, mert mélyen belefeledkeztem a gondolataimba, de aztán láttam, hogy egy nálam fiatalabb lányka poros arccal áll a lengőhinta közelében és az arcára kiült a világfájdalom.
- Just another shitty day  - sóhajtottam fel halkan, majd vettem egy mély levegőt, felkászálódtam a padról és odamentem a lányhoz.
- Téged meg mi lelt? Csak nem ledobott magáról a hinta? - kérdeztem tőle, mivel nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy valószínűleg levetődött egy játszótéri kellékről. Sajnáltam, mert nagyon elveszettnek tűnt, igazából nem is tudtam lereagálni a helyzetet, úgyhogy előkotortam a zsebemből egy szép fehér, tiszta zsebkendőt és odanyújtottam feléje:
- Tessék, hátha ez segít!

Alexa

Főnix

- Oké, az a lényeg - válaszoltam megkönnyebbülve, mert komolyabb helyzettel nemigen tudtam volna mit tenni. Miután elvette tőlem a zsebkendőt pózt váltott és immár térdeit átkarolva folytatta mondandóját.
- Te sem tűnsz túl boldognak. Mármint az eséstől eltekintve - állapítottam meg, ahogyan végignéztem a lányon, akinek hamarosan a neve is kiderült, ráadásul ő is előkészítős volt. Közelebbről nézve nem volt olyan fiatalka, mint az a másik két suhanc, akik miatt le kellett mondanom a hintázásról, talán 1-2 évvel lehetett nálam ifjabb, de azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy velem egykorú volt.
- Evelin vagyok, én is az előkészítőbe járok... furcsa neve van nem? Olyan mint egy börtön... másrészt mintha azt sugallná a neve, hogy felkészíti a diákokat az életre. Áh, mindegy, ez csak az én gondolatmenetem - legyintettem mosolyogva, miközben én is lehuppantam Alexa mellé, nem érdekelve, hogy nem túl higiénikus dolog a földön ülni.
- Lehet, hogy láthattál már ott, nem kizárt, bár nemrég érkeztem, de én még sosem láttalak téged. Minden bizonnyal emlékeznék rád, mert nagyon jellegzetes arcod van és amúgy is - válaszoltam neki, hiszen tuti, hogy emlékeztem volna rá, ha már láttam volna valahol, de a nyakamat tettem volna rá, hogy életünkben most találkozunk először. Na jó, ő már lehet, hogy látott engem, de én őt biztosan nem.

Alexa

Főnix


A gyanúm beigazolódott, miszerint a lány nem volt olyan boldog, mint amilyennek valójában mutatta magát. Nem firtattam a témát, mert láttam rajta, hogy nem szeretné részletezni a problémáit, amit nem is bántam, mert úgyse tudtam volna kellőképpen kezelni, mert szerintem hiányzott belőlem az empatikusság érzése. Nem igazán tudtam beleképzelni magamat mások helyzetébe, de legalább nem is hitettem el senkivel sem, hogy meg fogom őt érteni, úgyhogy általában az emberek tudták, hogy mire számíthatnak tőlem.
- Én is örülök! - válaszoltam a lánykának mosolyogva, mert nagyon hálás voltam neki legbelül, hogy abbahagyta a pityergést és így emberi módon kommunikálhattunk egymással.
- Tudod, ebben igazad van, valóban nem rendes iskola. Legalábbis szerintem nem az - válaszoltam neki őszintén, mivel nem tekintettem erre az intézményre kellő komolysággal, de azért reméltem, hogy megtaníthat majd valamilyen újdonságra. Igazából nem tudtam, hogy mi újat tud nekem mutatni, hiszen annyi könyvet elolvastam már a tudománytól kezdve a fizikáig, hogy nem tudtam elképzelni, hogy bármi érdekességet is taníthat számomra, de azért nem zártam ki ennek a lehetőségét.
- Az biztos - feleltem neki vigyorogva, mikor a hajára terelődött a szó. Neki is hosszú, dús haja volt, de feltűnőbb színnel rendelkezett, mint az enyém.
- Igen, én vagyok az. A nővérem, Somoskői Lilla is itt tanul, és most én voltam a soros, szóval idejöttem új dolgokat elsajátítani. Igaz otthon már kellőképpen megtanultam már a dolgokat különféle könyvekből, úgyhogy egész tájékozott vagyok a varázslás, tudományos dolgok, fizika és egyebek terén, de nem is bánom, mert így könnyebb lesz belerázódnom a tanrendbe.
- És te hogy kerültél ide? - kérdeztem Alexától, hiszen nagyon érdekelt, hogy hogyan került az iskola falai közé.

A szüleim és a testvéreim a lelkemre kötötték, hogy menjek el én is a kísérőkkel együtt a kirándulásra. Tulajdonképpen jobban belegondolva nem sok kedvem volt elmenni, mert nem láttam sok értelmét. Még ha legalább valami komolyabb, tanulmányi túra lett volna, de úgy vettem ki, hogy ez az egész a mókáról szól. Nem voltam emiatt túl lelkes, de azért a családom unszolására úgy döntöttem, hogy részt veszek ezen a fantasztikus eseményen. A dolgom még az is nehezítette, hogy még nem ismertem túl sok embert, vagyis pontosabban csak látásból ismertem őket, nem igazán kommunikáltam idáig a többiekkel. Sejtettem, hogy azért lesz ott egy-két ismerős arc, akikkel legalább néhány szót váltottam, de nem számítottam valami nagy társasági életre. Annyira nem is izgatott ez, gyorsan belevágtam a táskámba az egyik legérdekesebb könyvemet, ami a híres varázslók életéről szólt, úgy gondoltam, hogy majd ez le fog kötni, ha már más nem. Nem tudtam, hogy milyen lesz a légkör, milyenek lesznek az emberek, persze egy kicsit izgultam, de nagy megnyugvást nyújtott számomra, hogy magammal hozhattam ezt az érdekes kötetet. Az egész kiruccanásos program közül a városnézést vártam leginkább, mivel az legalább számomra is nyújtott némi izgalmat, persze nem zártam ki, hogy jól fogom magam érezni, de nem voltam egy lelkendezős típus. Arra gondoltam, hogyha minden kötél szakad, akkor még mindig tudok olvasni, a könyvekben legalább megtaláltam azt, ami igazán érdekel. Reméltem, hogy rendben odaérünk a megbeszélt helyszínre, mindent belegyömöszöltem a tatyómba, ami csak belefért, az alkalomhoz illően öltöztem fel, kényelmes ám mégis mutatós szerelésben. A helyszínre érve a kísérőkkel már ott voltak jó páran, az igazgató bácsit látásból már ismertem, ezen kívül a vörös hajú lányt, Alexát véltem felfedezni a tömegben, akivel nemrég találkoztam. Egyelőre nem mentem oda senkihez, vártam, hogy maguktól történjenek az események, reméltem, hogy nem kell már sokáig itt rostokolni és hamarosan elindulhatunk az utunkra. Egyszerre kíváncsian és kételkedve fogadtam ezt az egész kirándulást, bár azon voltam, hogy a lehető legjobban érezzem magam.

Nagy kő esett le a szívemről, amikor végre elérkezett a vonatra szállás pillanata. Mindenkit az osztálya alapján soroltak be, így én is odamentem a megfelelő helyre, hogy minél előbb a járművön lehessek és kézbe vehessem a könyvemet. Nem túl sok ismerős arccal találkoztam, de hirtelen ott termett mellettem Camil, aki ugyanúgy szerette az olvasást, akárcsak én. Ezt nagyon tiszteltem benne, mert kevés diákról volt elmondható ugyanez, azokat az olvasmányokat, amik haszontalanok és csupán "töltelékek" azt nem soroltam a műveltségek közé.
- A híres varázslók élettörténetét olvasom épp! Már majdnem a közepénél tartok, annyira érdekes! Itt van például John Gerren, aki számos megpróbáltatáson ment keresztül, mire a felsőbb rend elismerte a tehetségét, majd elnyerte méltó jutalmát és történelmet írt. Olyanok is akadnak persze, akiknek nem volt szerencséje, például Julia Marlen akkor halt meg, miután híressé vált, csupán 35 éves volt. Az élet nem fair. - összegeztem az eddig olvasottakat a fiúnak, majd én is feltettem neki egy kérdést:
- Te mi érdekeset olvasol mostanság?
Még mindig nem éreztem túl nagy kedvet ehhez az egészhez, de a családom unszolására úgy döntöttem, hogy végigcsinálom, és nem fordulok vissza, bár legszívesebben ezt az időszakot a szobámban töltöttem volna a négy fal között valami izgalmas művet olvasgatva.
- Mit szólsz ehhez a kiruccanáshoz? - érdeklődtem, mert nem tudtam, hogy Camil hogyan áll hozzá ehhez az egész kirándulósdihoz, igaz nem osztott vagy szorzott számomra semmit a véleménye, de azért kíváncsi voltam rá, hogy ő szívesen részt vesz-e rajta.

Alexa

Főnix

- Én már elég sokmindent olvastam, szóval idáig nem sok újdonságot véltem felfedezni a tananyagban, mondhatni előre tanultam. Persze azért akadnak kivételek, de valahogy nem kötnek le annyira. - válaszoltam a lánynak, miközben közönyös arcot vágtam ehhez a témához.
- Én nem bánom, ha elveszek a tömegben, valahogy nem foglalkoztat az egész - tettem hozzá unottan, mivel egyáltalán nem akartam, hogy kitűnjek a tömegből, mindenki törődjön a saját dolgával alapon.
- Nem is tudom... nekem inkább a művelődésről szól, szerintem én különbözök a többiektől, bár nem kizárt, hogy találok majd valakit, akinek hasonló az érdeklődési köre, mint nekem, bár erre szerintem kicsi az esély. - sóhajtottam egyet, majd megvontam a vállamat tudatva, hogy nem veszem ezt az egészet a szívemre.
- Azért azt nem hiszem, hogy unalmas életed lenne - mondtam neki immár vidámabban, ahogyan végignéztem rajta, hiszen elég talpraesett csajnak tűnt és látszott rajta, hogy még sokra viheti az életben.
- Én aranyvérű családból származom, jól kijövök a családommal. Látod, én még nálad is unalmasabb vagyok - nevettem el magam, bár azt nem kötöttem az orrára, hogy mostanság gondjaim adódtak a családtagjaimmal, mert még nem ismertem ahhoz elég jól Alexát, hogy megbízhassak benne, és amúgy sem voltam az a szószátyár típus. Különben is még csak néhány perce ismertem meg őt...
- Nem várom az iskolát, szerintem én is el tudnám sajátítani azt a tudást, amit itt oktatnak, bár ha valami izgalmasat tudnának nyújtani, azt szívesen venném. Jó ez így nem teljesen igaz, valamennyire várom, de inkább a későbbi éveket, amikor már jobban belemélyülünk a tananyagba.
Belegondoltam, hogy ha már nagyobb leszek, akkor bizonyára sokkal több tudásra teszek szert, de sose leszek ahhoz elég okos, hogy megelégedjek azzal a tudással, ami épp a birtokomban van.
- Mi leszel, ha nagy leszel? - tettem fel a kérdést, amit bizonyára már sokadszorra hallott, mert valószínűleg mások is érdeklődtek már ez iránt, de úgy gondoltam, hogy valamit biztosan válaszolni fog.