Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Miután már csak egy állatkám maradt erre a tanévre, többet tudtam Frayec-kel foglalkozni, aki persze nagyon jó mókának tartotta, ha sártengerré változtathatta a szobámat - őszintén szólva fogalmam sincs hogy csinálta - vagy csak egyszerűen fogta magát és kikaparta a cserepekből a földet. Mert hát miért ne? Ezzel pedig nekem természetesen reggel kellett foglalkoznom, semmi esetre sem akartam arra hazaérni, hogy a növényeim egytől-egyig elhaláloztak, hála a rosszaságnak. Csak annyi szerencsém volt, hogy még időben összepakoltam az útra és nem aznap reggel kellett kapkolódni. Mielőtt még bármit újra feltúrhatott volna, ölbe kaptam Frayec-et és a cuccom magam mellett lebegtetve sétáltam le a csarnokba. Köszöntem Ádámnak és az ott leledző embereknek, aztán kicsit hátrébb álltam, hogy a maradék sarat is leszedjem a mancsairól.
Az állomásig főleg a raseket figyeltem, nehogy elmászkáljon valamerre és feltúrja a tisztást, tulajdonképpen még kapóra is jött, hogy senki sem akart zavarni. Nem tudtam volna beszélgetni is és még Frayec nyomait követni, aki egyelőre úgy tűnt jól fog viselkedni. Csendben baktatott mellettem az úton, én pedig olyannyira őt néztem, hogy szinte észre sem vettem amikor megérkeztünk a vonathoz. Továbbra is az állaton tartottam a szemem, felszálláskor pedig az elsők között voltam, és egy hátrébb elhelyezkedő fülkét választottam elkerülve ezzel minden lehetséges találkozást. Nem aludtam pár napja és ugye a folyton kikapart föld miatt is morcos voltam kicsit, ezért is akartam minél előbb egyedül maradni. A rasek persze rögtön elfoglalta a szemben lévő ülést, míg én a még szabadra csüccsentem fel, felhúztam a lábaim és előszedtem a magammal hozott könyvet. Nem is nagyon figyeltem, mit hoztam el Tildától, igazából úgyis mindegy volt. Pihenni a folyton mozgolódó Frayec-től úgysem fogok tudni, olvasni meg bármit szívesen olvasok...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A körülményekhez képest kezdem egyre jobban érezni magam, visszatért az étvágyam és ismét előbújtak szadista hajlamaim, amit természetesen a kviddicsben élek ki, jelen esetben egyelőre még csak az edzéseken. Én örülök, hogy kezdek előbújni az árnyékból, a csapattársaim már kevésbé, de hé, volt majdnem két és fél hetük, amikor lógathatták a lábukat, most már épp ideje lesz visszaállni a normális kerékvágásba és elkezdeni megint edzeni. Azóta már Ádámmal is beszéltem, az elemi mágia sem szórakozik velem és nagyjából Frayec is megbékélt, de azért még néha elkapok egy rosszalló pillantást, és olyankor félek. Mert ez az állat bármire képes.
A jó időre és oly sokszor bevált magányra vágyom indokra hagyatkozva hagyom el a Levita tornyát, kikerülve ezzel egy időre szobatársaim kérdő, valamint háztársaim esdeklő pillantásait. Profinak nevezhető mozdulattal libbenek ki a klubhelyiségünkből, visszafordulva azonban még pont látom, ahogy valaki az egyik esetlenül ácsorgó elsős segítségére siet. Nyugodt szívvel indulok el kifelé, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Kellemesen meleg odakint a levegő, de azért rajtam van egy vékonyabb kabát, aminek most a zsebébe süllyesztem kezeimet. Egy ideig nem is nézem, hogy merre visz a lábam; legközelebb már csak a falu határánál veszem észre magam, ahogy szembe találom magam az első kirakattal. Ajkaim mosolyra húzódnak egy pillanatig, míg elfordulok a házakhoz vezető utcától, most nem Michelle-hez jöttem. Lassú léptekkel indulok el a másik irányba, végig a boltok előtt, tekintetem az előttem lévő útra siklik. Végigsétálok a fő utcán, aztán vissza, majd mégis befordulok a lakósor felé nyíló utcába. Az első pár méter megtétele után megtorpanok, elfordítom a fejem és némi gondolkozás után végül elindulok a játszótér irányába. Ha van is ott valaki, nem fogjuk egymást zavarni - gondoltam én ezt, amíg meg nem hallottam a vidám gyermekkacajt. Lelassítok, a hintánál azonban egy nagyon ismerős alak áll. Ajkaim akaratlanul húzódnak mosolyra, ezzel egy időben el is indulok feléjük. Olyan régen láttam, most már ideje lenne beszélgetni egy kicsit. - Szia, Misi - szinte suttogok, a pillanatnyilag beállt csendben még így is túlságosan hangosnak érzem saját hangom. Összeszorítom fogaimat, zsebembe rejtett ujjaim a tenyerembe vájnak, aztán fel is engednek. Halvány mosolyt varázsolok az arcomra és a férfi mellé lépek, aki mintha még magasabbnak tűnne, mióta legutóbb láttam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Mihael

Idejét sem tudom már, mikor beszéltem vele úgy rendesen utoljára. Olyan sok mindent történt az utóbbi időben, és arról teljesen el is felejtkezett az ember, hogy neki valójában van egy gyereke. Egy élő, hús-vér, lélegző kisbaba, nem olyan ál-projekt baba, mint amit jó ég tudja mikor kaptunk megőrzésre a tanárnőtől. Most pedig itt áll előttem ez a benga nagy állat és olyan gyengéden nyúl a kisfiához, hogy én magam is alig hiszem el. Aztán megszólal, és lefagyok. Mert hát az a helyzet, hogy nagyon lemaradtam, az események pedig csak zajlottak, Misiről viszont egyszer sem hallottam, feltételezem nem is beszéltek róla, így az amnéziájáról természetesen tudomásom sincs, mert hát miért is lenne ugyebár.
- Igen. Izabella vagyok, egy barát-féleség...? - kénytelen vagyok felvinni a hangot, hogy kérdéssé alakítsam az amúgy kijelentőnek induló mondatomat. Az az igazság, hogy nem tudom mik vagyunk. Talán barátok, talán csak jó ismerősök, de mindegy melyik, mert pillanatnyilag nem tudom hova tenni a kérdését. Azt még én sem hiszem, hogy a pár hét kihagyás alatt teljesen elfeledkezett volna rólam, bármennyire is hallottam jól az előbb. - Ő Lafayette? - teljesen biztos vagyok benne, hogy rosszul ejtem szerencsétlen kisgyerek nevét, de róla legalább már hallottam. Mosolyogva pillantok le a hintában üldögélő picurkára, aki láthatóan nagyon élvezi, hogy abban ülhet. Órákig el tudnám nézegetni ezt a párost, mert bár sosem gondoltam volna Mihaelről, hogy ennyire fiatalon lesz apa, vagy hogy egyáltalán az lesz, az óvatos mozdulatai és a pillantásai elűzik minden eddigi kételyeim. Misi baromi jó apuka lehet.. már ha őt nem a lábánál fogva szállítja ide-oda.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Könyököm akaratlanul is belefúródik egy mit sem sejtő férfi bordái közé, aki ennek hatására rögtön fel is mordul és a karom után kap, én azonban gyorsabb vagyok nála; könnyedén kerülöm ki az előtte állót és tűnök el a szeme elől. Észre sem veszem, hogy egyre jobban elnyel a délutáni tömeg, figyelmemet most valami teljesen más dolog köti le. Az a pici valami pedig túl gyors ahhoz, hogy egy mozdulattal elkaphassam, így marad a könnyű verzió: addig üldözni, amíg el nem fárad, vagy én dőlök ki a piactér kellős közepén. Valószínűleg ez utóbbi fog megvalósulni, tekintve, hogy milyen meleg van és szőke tincseim sem könnyítik meg épp, hogy a tarkóm egy kis levegőhöz jusson.
Futás közben hátranyúlok, hogy elérjen partnerem kezét, mielőtt teljesen elszakadnánk egymástól, azonban meg kell torpannom, ugyanis nem érzem az ujjait. Kétségbeesetten fordulok meg, tekintetemmel őt keresem a tömegben, miközben mögöttem a piciny üldözött egyre távolabb kerül tőlem, én azonban nem folytatom utam. Tekintetem ide-oda cikázik az emberek között, próbálom megtalálni azt az álmos bucifejet, aki most nekem kell. Mert biztosan tudom, hogy akkor még mögöttem rohant, mikor én összenyomtam szerencsétlen ember szerveit egyetlen apró mozdulattal, most viszont sehol sem látom. Lábujjhegyre állok, végigpásztázom még egyszer a tömeget, ő viszont eltűnt. Az ajkamba harapok és magam mögé pillantok, még látom az üldözöttet. Partnerem jelenleg sehol, de remélem, hogy egy másik úton jön, mondjuk egy olyanon, ahol nincs ennyi ember és majd ismét találkozunk. Megfordulok tehát, hogy ismét szaladni kezdjek, már amennyire az emberek engedik. Sűrű bocsánatkérések közepette verekedem át magam -szó szerint - a sokaságon, amikor pár méterrel előttem, jobb oldalt végre megpillantom. Megkönnyebbülve sóhajtok egyet, mikor látom, hogy ő továbbra is üldözi amit kell, így én sem vesztegetem az időnket, immáron kicsit jobbra tartva indulok el ismét, hogy közelebb kerüljek partneremhez.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Szőke tincseim arcomba hullanak, mikor a vásár forgatagából kilépve a boglyas tér egyik csendesebb helye felé lépdelek, ahol keresek magamnak egy padot. Ahogy lehuppanok rá, hajam a vállamra omlik, az ujjaimmal átfogott forró pohárból majdnem kilöttyen a forró ital. Aggódva pillantok a kesztyűmre, majd miután megbizonyosodom arról, hogy nem esett baja semminek, nekidőlök a hideg támlának. Zöld szemeimet le sem véve a tömegről veszek egy mély levegőt, majd belekortyolok a forrócsokiba, amely végigforrázza a torkom. Égeti a nyelőcsövem a forró ital, keserű utóízt hagy maga után. Megköszörülöm a torkom, pillantásom ekkor a kezemben tartott italra siklik. Némán nézem a pohárban kavargó feketés folyadékot, mutatóujjammal a pohár szélén körözök. Veszek egy mély levegőt, aztán iszom egy újabb kortyot és felpillantok. Végignézek a vásárból épp kijövő vagy oda tartó embereken. Elhúzom a szám, mikor meglátok egy túlzottan is egymásba gabalyodott párocskát. Keresztbe rakom lábaimat, majd elkapom a fejem és lesütöm a szenem, a tömegből éppen kilépő nő ugyanis kísértetiesen hasonlít az anyámra, akit nem mellékesen hónapok óta nem láttam.
- Francba - suttogom csak úgy magam elé, poharam a szám széléhez emelve. Nem nézek fel, egyáltalán nem akarok találkozni anyámmal. Valószínűleg ez lenne most a legrosszabb időzítés, nekem pedig se kedvem, se energiám sincs ahhoz, hogy egy esetleges vitát most folytassak le vele. Nagyon sok mindenről nem tud, ami kiderülne és csak még inkább kiborítaná, plusz neki is rengeteg mesélnivalója lenne, ami meg engem nem érdekel. Ráadásul tuti, hogy több mint a fele az én életemről szólna, ha nem vigyázok a nővéremhez hasonlóan még egy házasságot is a nyakamba varr. Valami nagyon az agyukra ment a szüleimnek, az egyszer biztos. Óvatosan felnézek, hogy megkeressem anyámat, aki épp ekkor fordul felém... Én pedig megkönnyebbülten sóhajtok fel, az alak ugyanis nem az anyám. Az ismeretlennel találkozik a tekintetünk, majd ő továbbhalad, én pedig hátradőlve lehunyom a szemem és magamban hálát adok mindenkinek, hogy ezúttal nem lett igazam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

A pillanatnyi szívritmus zavaromat követően nyugodt szívvel dőlök neki ismét a padtámlájának, hiszen az az alak, akit az anyámnak hittem, nem is az anyám, így nem kell attól tartanom, hogy egy szép napon majd levadásznak és hazahurcolnak, csak azért, hogy valami olyasmit csináljak, amihez se kedvem, se erőm nincsen. És akkor most nem a házimunkára gondolok, amit amúgy sem szeretek csinálni, itt a suliban is csak azért van körülöttem rend, mert rá vagyok kényszerülve, hiszen tudom, hogy anyu varázslatos módon nem terem itt, hogy elpakoljon utánam. De mondjuk egy tündérkeresztanya jól jönne néhanapján.
A gondolataimból egy hang, majd a vállamra sikló kéz zökkent ki. Megrémülve kapom a fejem az ismeretlen felé, és megpróbálok elhúzódni tőle, eddig ugyanis az sem tűnt fel, hogy egyáltalán valaki itt áll mellettem. Kis híján múlik csak, hogy nem kezdek el kapálózni szabadulás gyanánt, de aztán meghallom a hangját, megérzem az illatát és hirtelen rájövök, hogy ki ölel most engem. Szemeim tágra nyílnak, az ujjaim között szorongatott forrócsokit teljesen elfeledve emelkedem fel a padról, hogy átöleljem a lányt.
- Dasha?! - meglepetten mondom ki a nevét, államat közben a vállára támasztom, ajkaim meglepettségem ellenére mosolyra húzódnak. - Mit keresel itt? - hangom kissé vádló, ugyanis egy szóval sem említette, hogy ismét Magyarországra jön, vagy csak elkallódott útközben a baglya, amelyik azt a levelet szállította, amiben leírta. Én nem tudom, csak annyi biztos most, hogy úgy ölelem, mintha nem akarnám elhinni, hogy ez tényleg ő. Pedig igen, a külseje megváltozhatott, de a hangját még ennyi év után is felismerem. Könnyes szemekkel tolom el magamtól a lányt, hogy lássam az arcát, belenézhessek a szemébe és megnézzem, mennyit változott ennyi idő alatt. Aztán, amint megvolt a kötelező vizit, összeráncolom homlokom és megpróbálok nagyon csúnya arcot vágni - megjegyzem, a sírás határán ez nem is olyan könnyű ám.
- Miért nem mondtad, hogy jössz? Igazán szólhattál volna, akkor megbeszélhettünk volna egy találkozót, vagy meglephettelek volna én is a vasútállomáson vagy mi tudom én! - Dasha magyarázata, hogy miért nem szólt a látogatásáról olyan egyszerűen siklik tova, mintha nem is mondott volna semmit. Nyilván nem tudok most egyszerre olyan sok dologra figyelni, mint általában: rámosolyogni, visszanyelni az örömkönnyeket, feddő pillantásokat lövellni felé és még fel is fogni, hogy mit mond. Ez túl sok így egyszerre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Unalmában a gyerekek szintjére lesüllyedő és éppen nagyon duzzogó Frayec-et képletesen a hónom alá csapva hagyom el a kékek házát és indulok el az unikornisok felé, hogy onnan meg összeszedjem prefektus- és csapattársam és együtt tegyük tiszteltünket a diákönkormányzat újabb programján. Már nem tudom mennyire lehetne-e ezt programnak nevezni, elvégre egy nagyon nemes cél érdekében kampányolnak épp a boglyas téren, amit igazán kár lenne kihagyni, más szóval viszont jelen pillanatban nem tudnám emlegetni a ma délutáni időtöltésemet.
Frayec szokásához híven idegesen ugrándozik a lábam körül, de ezzel csupán csak azt éri el, hogy háromszor is majdnem hasra esek benne. A mellettünk elhaladó diákok szeretik megbámulni a rasekomat, amit amúgy meg is értek, mert elemi mágikus állatot nem mindennapi látni, az úriember viszont kevésbé viseli ezt olyan jól. Több éve itt él már ebben a kastélyban velem és nem is ez az első alkalom, hogy magammal vigyem valahova, mégis rosszabb a viselkedése, mint az antiszociális emberek kilencven százalékának. Mégsem tudok rá haragudni, csak felnyalábolom a zöld színű mosómedve formájú állatot és hagyom, hogy a karjaim között bújjon el, míg megérkezünk a navine előtt várakozó Ráhelhez, onnan pedig rögtön elindulunk a falu felé.
A kötelező edictumos, prefektusi, kviddicses és egyéb magazinos témák megtárgyalása közepette lassan csak leérünk a boglyas térre, az ott gyülekező lányokat pedig már messziről látni lehet. Képtelenség lenne innen eltéveszteni, hogy merre tovább, úgyhogy amennyiben Ráhelnek sem akad meg a szeme valamin, amit halaszthatatlan módon szeretne elintézni, egyenesen a dökösökhöz megyünk.
- Sziasztok! - köszönök mosolyogva a lányoknak, aztán felpillantok a Maja és Alíz által kifeszített plakátra. A kezemben ide-oda fickándozó rasekról pont annyira próbálok nem tudomást venni, amennyire csak tudok, bár nyilván neki is elég meggyőző eszközei vannak a terveim meghiúsítására: karmai végigszántják a bőröm, és habár tudok róla, hogy nincs szándékában bántani, csak nincs oda az emberekért, továbbra sem engedem, hogy menjen amerre lát. Nincs túl sok kedvem még keresgetni az erdőben, ha véget ér a kampányolás, így egyelőre tűröm a kínzást és a fájdalommal nem törődve mosolygok a többiekre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Hajnali négyig bírtam. Nem aludtam szinte semmit, egész éjszaka vagy forgolódtam, vagy pedig a plafont bámultam kínomban. Remegett a kezem, hányingerem volt és az idegességtől azt sem tudtam, mit csináljak először. Frayec halk morgása keltett ki végül az ágyból. Ki kellett szabadulnom a kastélyból, valami belső kényszer hajtott egyre inkább, de ilyet még sosem éreztem. Olyan volt, mintha háborogna bennem az elemem, és valószínűleg ez dühítette fel a raseket is, aki halkan osonva mögöttem követett a folyosókon, ki a hideg reggeli levegőre. Nem is igazán tudtam, hogy merre megyek, csak hagytam, hogy vigyen a lábam, amerre akar. Órákon keresztül voltam az erdőben, de nem is igazán csináltam semmit, csak hallgattam a szél játékát a fák lombjai között és figyeltem az erdőt feltúró állatot.
Mielőtt – ezúttal Frayec nélkül – kisiettem volna a bejárati csarnok hatalmas ajtaján, még visszamentem a Levitába lezuhanyozni, összekészülni és még valami reggeliféleséget is sikerült magamba erőszakolni. Nem akartam elájulni, fontos volt ez a vizsga és a lehető legjobbat kellett nyújtanom. Liv is számít rám, a nővérem is számít rám, és ha Ádám itt lenne, tudom, hogy ő is számítana rám. És én is számítok magamra.
Már kevésbé vagyok stresszes, mint reggel voltam, de ez csak akkor múlik el teljesen, mikor megpillantom Livet. Ösztönösen húzom ki magam, a szavaira mégis ellazulok, mert tudom, de legalábbis remélem, hogy bármi történjen ma, rá továbbra is számíthatok. Azt akarom, hogy büszke legyen rám.
A nevemet hallva még egyszer bátorítóan rámosolygok a nőre, habár nem pontosan tudom, melyikünket akarom meggyőzni jobban, aztán elindulok az említett ajtó felé, még egyszer utoljára visszapillantva a tanárnőre, majd befordulok a sarkon a lépcső felé. Az ajtót könnyedén megtalálom, de veszek még egy mély levegőt, mielőtt bekopognék és csak az engedély megkapása után nyitok be.  
Tekintetem azonnal találkozik a bent várakozó vizsgabiztossal, aki felé csak bizonytalanul biccentek, aztán lopva körülnézek a szobában, mielőtt megszólalhatna. Nem számítottam igazából semmire, mégis kissé csalódott vagyok a kapott környezettel kapcsolatban. Azt hittem legalább több kapcsolatom lesz a természettel és nem egy sima szobában fogok vizsgázni, ahol van egy kanapé, meg egy asztal székkel. Na jó, talán mégis csalódtam egy picit.
Némán foglalok helyet a férfival szemben, innentől pedig csak rákoncentrálok. Tekintetem ide-oda ugrál a két szeme között, miközben igyekszem a lehető legtöbb fontos információt megjegyezni abból, amit mond. Figyelmesen hallgatom végig a feladatokat, az utolsónál el is sápadok rendesen. Az ajkamba harapva várom meg, míg befejezi a beszédet, majd ismételten csak biccentek, ezzel jelezve, hogy mindent megértettem. Azt már nem látom, hogy elindítja az órát, lehunyom a szemeim és kissé lehajtom a fejem, az ölemben összefűzöm az ujjaim. Érzem a reggel még zavarodottan háborgó elemem, de most nyugodtnak tűnik.
- Túl erős varázslat használata során az illető elájulhat, valamint teljesen kimerül, ilyenkor a következmény lehet láz, rossz közérzet, gyengeségérzet. Súlyosabb esetben bele is halhat, amennyiben nem tudja megszakítani a folyamatot – magabiztosan ejtem ki a szavakat, tekintetemmel a vizsgáztató szemeit keresem. Megvárom, míg mond-e valamit a válaszomra, aztán amikor szó szerint is lerántja a leplet a növényekről, felkelek a kanapéról és közelebb sétálok hozzájuk. Gyorsan vetek egy pillantást rájuk, aztán az elsőhöz fordulok és kinyújtott mutatóujjamat óvatosan hozzáérintem az egyik leveléhez. Érzem rajta, hogy más, valami más benne, de egyelőre még nem tudom megmondani, miért. Tekintetem ide-oda cikázik a növény felépítésén, ernyős virágzata az egyik árulkodó jel, ami segít rájönnöm, mit látok. Végigsimítok rajta, majd fel sem pillantva húzom el az ujjam.
- Angyalgyökér – szólalok meg ismét, a fejemben szinte ezzel egy időben idézem fel a róla tanultakat, aztán már oldalra is lépek, hogy megvizsgáljam a következőt. Ennél nincs semmi különös érzésem, csak olyan, mintha hozzám tartozna. Óvatosan húzom végig ujjamat a virág szárán, majd a lila virágra téved a tekintetem. A szín sokat segít, nem beszélve arról, hogy mikor összenyomom az egyik virágját, meg is fogja az ujjam.
- Epergyöngyike – mondom a nevét, de továbbra sem nézek a férfira. A következőt viszont azonnal felismerem, még csak meg sem kell érintenem hozzá.
- Homoktövis – elhúzom kissé a szám, mert túlságosan is rossz emlékeim vannak ezzel kapcsolatban. Pontosabban a csipkebogyóval, kisebb koromban mindig összekevertem őket. Most már ezer közül is megismerném, hogy melyik micsoda, így ezt gyorsan átugrom. A negyedik már kicsit trükkösebb, de miután ezt is végigtapogatom, megtalál az ismerős érzés és a halványsárga virágok is a segítségemre vannak.
- Sisakvirág – becsukom a szám, de egy kis gondolkozás után ismét kinyitom. – Méregölő sisakvirág – halkan egészítem ki a válaszom, bár nem csak magamnak mondom, elvégre az lenne a cél, hogy a férfi is hallja, amit mondok. Megismétlem egy kicsit hangosabban, hogy biztosan hallja, aztán már fordulok is a következőhöz. Ahogy hozzáérek, rögtön elkap az az érzés, amit a legelsőnél éreztem és már tudom is, hogy miért. A lila virág és a szőrös szára sokat segít, magamban pedig egyre csak ismételgetem a növényekről tanultakat, így sikerül gyorsan rájönnöm erre is.
- Osztrák sárkányfű – fedem fel az utolsót is, majd a férfi kérésének eleget téve nekiállok visszafejleszteni mag formába, miközben beszélni kezdek. – Ez és az angyalgyökér a két kakukktojás, ugyanis a többivel ellentétben ez a kettő levegő elemű, nem pedig föld – lassan beszélek, hogy közben tudjak dolgozni is. Gyakorlottan végzem a munkámat, szinte nincs is szükségem a kezeimre, már csak megszokásból mozgatom őket a növények felett. Gyorsan megy, már el sem kell képzelnem, ahogy a kifejlett növény összecsukódik és zsugorodik egészen kicsi, mag formába.
Mikor az utolsóval is elkészülök, felpillantok a férfira és csak ekkor veszem észre, hogy megváltozott körülöttünk a környezet.  Túlságosan is a növényekre koncentráltam, így a rám várakozó gurkókat is késve fedezem fel. Ismét elsápadok és elhátrálok az asztaltól, ami nem is tudom, itt van-e még, szemeimet a lassan felemelkedő labdákra szegezem. Hogy én mennyire utálom őket! Ráadásul ütő sincs nálam, amivel megpróbálhatnám elütni őket. Bár annak az esélye, hogy én sikeresen másfelé ütök négy gurkót, egyenlő a nullával – már az elsőnél törne mindkét csuklóm.
Tudom, hogy nem szabad bepánikolnom, mert onnan egyenes út vezet az ájuláshoz, ami túlságosan régen történt meg velem, hogy igaz legyen, mégsem tudom nem hevesebben kapkodni a levegőt. Az ajkamba harapva kezdek el gyorsabban hátrálni, a gurkók pedig mintha csak erre vártak volna, hirtelen elindulnak felém. Egy apró sikkantás hagyja el az ajkaimat, mikor védekezőn felrántom a kezem magam elé, ezzel párhuzamosan emelkedik meg előttem a föld, vastag sziklafalat emelve közém és a kedvenceim közé. Istenem, hogy én mennyire szeretem ezt!
Azt meg sem várom, hogy mi lesz a sorsuk, csak megfordulok és egyelőre még nem futva, de gyors léptekkel távolodok el tőlük ismét. Legalábbis ez lenne a célom, de csak egyet sikerül leráznom, mert mikor hirtelen hátrapillantok, hármat látok közeledni. És ha már látom a gurkót, abból sérülés lesz. Egyéb ötlet híján ismét csak magam elé húzok egy falat, azzal pedig pont nem is törődök, hogy az egyiket közelebb kéne magamhoz engedni. Érzem a jelenlétét, olyan mintha pulzálna a mellkasomban valami, ami felé akar húzni. Tudom, hogy itt van, de nem tudom megkülönböztetni a másik kettőtől. Addig nem, míg ennyire egymásra vannak tapadva.
Csak pár pillanat telik el aközött, hogy felemelek egy falat, majd oldalasan kerülök, hogy konkrétan oldalba kapjam a gurkókat. Vetek rájuk egy pillantást és egy hirtelen ötlettől vezérelve megemelem a kezeimet, mire indák csapnak ki a földből, az ég – pontosabban a plafon, már ha még mindig bent vagyunk – felé nyúlva, a sebesen száguldó gurkók felé. Tudom, hogy ilyen sebesség mellett nem vagyok képes megállítani őket, épp csak annyira akarom lelassítani a labdákat, hogy egyrészt megtaláljam végre, melyikkel kéne foglalkoznom, másrészt pedig kitaláljak valamit, amivel leszedhetem magamról a másik kettőt. Mindezt még azelőtt, hogy teljesen kimerülnék és valóban összeesnék.
Sikerül ugyan megfognom a labdákat, de tudom, hogy pörögnek a másodpercek és gyorsan kell cselekednem. Veszek egy mély levegőt és a mellkasomban pulzáló valamire koncentrálok, arra az érzésre, próbálom megtalálni. Elképzelem, hogy jön felém, mintha csak egy ember lenne, én pedig már szinte tárt karokkal várom. Lassan húzom magam felé a legközelebb lévő gurkót, és ahogy egyre csökken közöttünk a távolság, nő az érzés is. Ez az. Megvan.
Egyszerre hirtelen elengedem őket, az indák visszacsúsznak a földbe, én pedig hirtelen lebukok, hogy elkerüljem a találkozást az elemi mágikus labdával. Nem nézek hátra, hogy megkeressem, csak a pulzálásra hagyatkozom, ami csökken, ahogy a labda is egyre távolabb kerül tőlem. De csak addig, hogy megforduljon.
A másik kettővel akarok most foglalkozni, amik továbbra is felém tartanak. Élesen szívom be a levegőt és kinyújtom a kezeimet, igyekszem egyszerre rákapcsolódni mindkettőre, majd bizonytalanul elkezdem összezárni az ujjaimat. Látom magam előtt, ahogy a labdák először csak lelassulnak, azután összezsugorodva más, egy sokkal kisebb alakot vesznek fel. Gyorsan kell dolgoznom az utolsó miatt, így nem pont olyan hatást érek el, mint szeretnék, de addig megteszi, hogy belesüllyeszthessem őket a földbe – lehetőleg jó mélyre ahhoz, hogy ha fel is élednek, ne szabadulhassanak ki addig, míg össze nem haverkodom az elemissel.
Megfordulok, és közben igyekszem valamennyire el is lépni az irányából, de még így sem tudom elkerülni, hogy ne súrolja a karom. Felszisszenek, a felkaromhoz kapok, ujjaimat egy pillanatra erősen rányomom a sebre. Fáradok és most már a kezem is lüktetni kezd, a gurkó pedig már fordul is meg. Félig kinyújtom az ép kezem, és a gurkó közepében érzett mágiára koncentrálok. Egyrészt át akarom formálni, hogy ne csapjon agyon, másrészt össze akarok kapcsolódni vele. Megremeg a kezem és levegő után kell kapnom, de nem hagyom magam. Lehunyom a szemem, ezzel kockáztatva azt is, hogy nem látok belőle semmit és csak a bennem és benne áradó mágiára koncentrálok.
Elképzelem, ahogy a sárga fény – nem tudom, miért pont sárga – utat tör magának a vaslabdán keresztül felém, az enyém pedig összekapcsolódik vele és eggyé válnak. Eszembe jut a hajnal, mikor szinte tombolt bennem az erőm, most viszont semmi ilyesmit nem érzek. Csak az jár a fejemben, hogy valahogy átadjam neki ezt a nyugodt érzést. Lassan és mélyeket lélegzek, a pulzálás pedig csökken. Szédülni kezdek, a karom meg egyre jobban lüktet, képtelen vagyok úgy koncentrálni, hogy minden egyszerre sikerüljön, így felhagyok a gurkó átalakításával és hagyom, hogy kisebb alakban, a földhöz közel, de továbbra is felém tartson. Lassabban, mint ezelőtt, mert hat rá ez a fényes elképzelésem, de nem eléggé ahhoz, hogy teljesen megálljon. Olyan lassúnak tűnik, hogy sikerüljön megnyugodnia, pedig valójában gyorsan pörögnek az események.
Ismét lehunyom a szemeimet és megpróbálkozom ezzel még egyszer, a biztonság kedvéért viszont hátrálni kezdek. Óvatosan haladok, nem akarok elbukni semmiben, mert azzal teljesen kizökkennék a koncentrációból.
Megremegnek a pilláim a folyamat közben, míg a mellkasomban lévő érzés csökkenni kezd. Egyre gyorsabban kezdem elveszteni azt a valamit, amit eddig pulzálásnak hittem, a labda ezzel párhuzamosan kezd lassulni és ahogy a férfi fogalmazott, megnyugodni. Nehezen lélegzek és szédülök is, mikor legközelebb kinyitom a szemeimet, de a gurkó úgy tűnik, mintha veszélytelen lenne. Mivel nem tudom, meddig fogom még bírni, így hátat fordítok neki és ujjaimat rászorítva a felületi sebre szemeimmel a férfit keresem. Remélhetőleg ennyi elég volt neki és meg van elégedve velem. De legalábbis elenged, mielőtt tényleg összeesnék.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

A szívem is kihagy egyet, ahogy meghallom a hangját. Olyan gyorsan torpanok meg a tér közepén, hogy egy pillanatra fel sem fogom a felgyorsuló pulzusom. Ujjaim belemélyednek a mellkasom előtt sebtében összefogott barna kabátba, fogaim meg az ajkamba, ahogy hirtelen megfordulok. Először fel sem fogom, hogy mi történik. Nem hallom a téren járó embereket vagy a veszekedő párt, de még a gyorsuló lélegzetvételem sem. Csak rá tudok gondolni. Itt van. Itt van, itt ül a szökőkút szélén és úgy tesz, mintha az elmúlt x évben semmi nem történt volna. Mintha nem hagyott volna itt egy nap szó nélkül, búcsú nélkül mindazok után, ami történt velünk. Csalódtam benne aznap. Kerestem. Sírtam utána. Magamat okoltam, amiért elment, mert én nem tudtam rajta segíteni. Most meg itt ül és csak bámul rám. Rám, aki továbbra is lefagyva állok előtte, és igen, egy pillanatig az is megfordul a fejemben, hogy ez csak egy illúzió. Valójában nincs itt, sosem volt és nem is lesz, csak valaki szórakozik velem, mégsem merek elnézni. Félek, hogy ha egy pillanatra is szem elől veszítem, eltűnik, és ismét elveszítem. Érzem a szúrást a szememben, a könnyeket lecsorogni az arcomon, de nem fogom fel a történteket, miközben teszek egy óvatos lépést előre. Majd még egyet. Majd még egyet. Csak bámulok rá hosszú ideig, ami nekem óráknak tűnik, némán, könnyáztatta arccal és csak arra tudok gondolni, hogy itt van. Merlinre, itt van. A köztünk lévő apró távolságot aztán egy értelmetlen hang kiadásával szüntetem meg, ahogy zokogva ragadom meg kezeit, hogy amilyen szorosan csak lehet, magamhoz húzhassam. Arcom a nyakába fúrom és szipogva simulok hozzá közelebb, közelebb, még közelebb. Ujjaim a hajába, a nyakába, a hátába mélyednek, és csak egyetlen egy szó hagyja el rekedten ajkaim, amit a pulóverébe motyogok.
- Hazajöttél.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Éveken keresztül vártam erre a pillanatra. Vártam, bíztam benne, álmodtam róla. Reméltem, hogy nem esik semmi baja bármerre is jár, bárkivel találkozik. Fogalmam sem volt az utazásairól, nem írt, nem tudtam róla semmit, jóformán azt is hihettem volna, hogy holtan fekszik valamelyik országban. Nem tudom min ment keresztül. Nem tudom a szülei végül megtalálták vagy egyáltalán érdekelte-e őket, hogy a család legidősebb gyereke egész egyszerűen eltűnt. Nem tudom a megrendezett házassága Lyrával hogy alakult, egyszerűen semmiről sem tudok. Nem írt, nem látogatott meg, nem hívott, nem csinált semmit. Egyetlen egy levelet volt képes csak küldeni, amelyre végül már nem is válaszolt. Fájt, hogy itt hagyott és fájt, hogy nem akart velem beszélni. Bíztam benne, hogy időnként felbukkan majd vagy küld magáról egy életjelet, hogy tudjam, jól van, de semmi. Nem voltam számára annyira fontos, hogy megírja, jól van.
A derekam köré fonódó karok egy újabb elkeseredett hangot váltanak ki belőlem. Nem érdekel, hogy a téren vagyunk, hogy a szívem úgy dobog, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból, hogy ujjaim szinte belemarnak a hajába, hogy képtelen vagyok abbahagyni a sírást. Kell ez most nekem. Itt hagyott, éveken keresztül nem hallottam róla, most pedig megjelenik a semmiből. Foghatnám a terhességre is, de valójában miatta sírok. Siratom az elmúlt éveket, az ő éveit.
- Annyira hiányoztál – suttogom még a nyakába, mielőtt eltolna magától. A könnyes arca láttán még jobban elszorul a torkom. Remegő ujjakkal törlöm le a könnyeit, az esküvő hallatán csak rázom a fejem. Az nem számít most. Semmi sem számít most, csak ő. Zöldjeimmel a szemeit keresem és egy aprócska mosolyt magamra erőltetve simítok végig az arcán, a vállán, a kezein. Megváltozott és mégsem. Ugyanúgy néz ki, mint ahogy legutóbb emlékszem rá, de mégis érzem, hogy ő már nem ugyanaz a Zétény, aki volt.
- Miért nem írtál? – kérdezem halkan és ha engedi, ismét hozzábújok. Kell ez most nekem. Érezni akarom, hogy itt van és nem fog eltűnni, hogy nem csak képzelődöm. Kérdezhetném, hogy miért ment el, miért nem hagyta, hogy segítsek, miért nem tudott ellenszegülni az apjának, de ezekre mind tudom a választ. Tudom, hogy miért kellett elmennie, mégis fáj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Nem tudtam, hogy ennyire. Elnevetem magam a szavak hallatán, de nem fűzök hozzá semmi mást. Reméltem, tudja nekem mennyire hiányzott, hisz leírtam neki abban az egyetlen egy levélben, amit küldött. Akkor azt sem tudtam, hova postázzam, de azt mondta a bagoly majd elviszi hozzá. De az a bagoly többet nem jött vissza. Írtam volna neki még, meséltem volna neki bármiről, hogy eltereljem akár csak pár percre a figyelmét a problémáiról, amíg azt a pár sort olvassa, de a bagoly soha többé nem jött vissza, én pedig szépen lassan feladtam.
- Belekeveredni? Mégis mibe? Apád megfenyegetett volna mert barátok voltunk, ha nem mondom el, hol vagy? Megkínzott volna, hogy lássa tényleg igazat mondok és nem csak titkolni akarom a tartózkodási helyed? Mégis mitől akartál megvédeni, hm? – élesen kérdezek vissza és felpillantok rá. Nem érdekel, hogy milyen kifogást akar erre megint felhozni, ez a legnagyobb baromság amit csak mondhatott volna. Kitől kellett volna annyira félnem, hogy Zéténynek védenie kellett éveken keresztül? - Mit.. – kérdeznék vissza, ám ekkor előhúz valamit. Megszeppenve pislogok le az elém tartott képre, amin egy gyönyörűen mosolygó, fejét oldalra billentő, fiatalabb Iza néz rám vissza. Ellágyulnak arcvonásaim ahogy átveszem tőle a képet és csak akkor pillantok vissza rá, mikor hátratűri a hajam. A szemem ismét szúrni kezd, érzem, de mielőtt sírni kezdhetnék, gyorsan lepillantok a képre. Mennyire könnyebb volt akkor minden. Ott voltál velem. Ujjaim megfeszülnek a kép szélén, egy könnycsepp legördül az arcomon.
- Melletted álltam volna, ha itthon maradsz. Ugye tudod? Ugye tudod, hogy segítettem volna? Segíteni akartam neked, de nem hagytad… Zétény – évek óta most először ejtem ki a nevét. Persze az első pár hónapban sokat beszéltem róla, Michelle-nek, Norbinak, a nővéremnek, mindenki tudott Zétényről, még az is, aki nem akart. Aztán abbahagytam. Nem beszéltem róla, nem említettem sehol, próbáltam nem gondolni rá. Nem volt rá okom, hisz már nem volt az életem része.
Szipogva törlöm le a könnyeim a kérdései hadát hallgatva, majd mosolyogva visszanyújtom neki a képet. Most már tudom, hogy nem volt mindig egyedül.
- Jól vagyok. Jól vagyunk, minden rendben. Hamarosan befejezem a sulit és hivatalosan is gyógyító lesz belőlem. Ettől az évtől pedig házvezető-helyettes vagyok a Levitában – kissé félve teszem hozzá az utóbbit, fogalmam sincs mondjuk, hogy miért. - Jönnek a gyerekek. Pontosabban egy – félrehúzom az eddig összefogott kabátom, hogy lássa a növekvő hasam. Négy hónaposan nem vagyok még akkora, de azért lehet látni a változást. - Ő az első – teszem még hozzá büszkén, végigsimítva a gömbölyödő pocakomon.
- Hol voltál egész eddig? Mi van a családoddal? Lyra? A házasság? Apád megtalált? Kerestek egyáltalán? Jól voltál? Nem keveredtél bajba? Hogy találtál meg? Mit csinálsz itt? Hol fogsz lakni? – konkrétan rázúdítom a kérdéseimet, de mielőtt bármelyikre is válaszolhatna, vagy egyáltalán kinyithatná a száját, megragadom a kabátja szélét és egészen komolyra véve belenézek a szemeibe. - Ugye nem hagysz itt megint?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Szemöldököm szép lassan egyre magasabbra kúszik szavai hallatán. Fogalmam sincs miért gondolja, hogy mindezt el fogom hinni az apjáról, aki valószínűleg a létezésemről sem tud, nemhogy kettőnk kapcsolatáról. Mindenesetre türelmesen végighallgatom az indokait, ami közben átcsap magyarázkodásba, de különösebben ez sem hat meg. Úgy érzem a szíve mélyén ő is érzi, hogy nem történt volna velem semmi, még ha tartjuk is a kapcsolatot.
- Senki nem tehetett volna semmi olyat, amivel árt nekem. Elfelejted, hogy kikkel vettem körül magam az elmúlt pár évben. A Saint-Venantok? A családom? Te? – a tekintetét keresem, és amint megtalálom, azonnal elmosolyodok. - Plusz egy terromágussal beszélsz. Ha a varázslatok nem is, ez mindig megvéd. Mindig. Nem kellett volna úgy kezelned, mintha nem tudnék magamra vigyázni – természetesen egy részem megérti, miért akarta elkerülni, hogy bántódásom essen, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a családja bármit megtett volna azért, hogy Zétényt előkerítsék a világ másik végéről és erőszakkal hozzáadják Lyrához.
Persze, hogy nem hagyta. Mindig is makacs volt, és ha valamit egyszer a fejébe vett, az már pedig úgy történt, ahogy ő azt eltervezte. Én voltam a kivétel. Sosem azt tettem, amire várt, sosem úgy viselkedtem, ahogy ő kigondolta. Élveztem, hogy tudtam neki meglepetést okozni, bármiről is legyen szó.
- Köszönjük – elpirulva harapok az ajkamba, mert erről még mindig nem sikerült leszoknom és majdhogynem elkalandozva simítok végig a hasam takarta kabáton. - Zétény, hidd el, Norbi nem olyan borzalmas, mint amilyennek mindenki beállítja. Vannak néha őrült ötletei, de nem rossz ember. Csak nem töltöttél vele elég időt – mosolyogva vonom meg a vállam, szükségét érezve, hogy a férfi védelmébe keljek. Meggyőződésem, hogy ha összeereszteném őket, vagy találnának egy közös pontot, amit kiveséznének és utána kínos csendben telne a délután további része, vagy azonnal megutálnák egymást, de a kedvemért tettetnék a szimpátiát – és én az utóbbira szavazok.
- Ne idegesíts fel. Elég sokkot okoztál azzal, hogy megjelensz a semmiből, nem írsz, nem látogatsz meg, csak üldögélsz a tér közepén, mint aki jól végezte a dolgát és rám hozod a frászt, mert épp olyanod van. Válaszolhatsz mindenre – nyomom meg az utolsó szavaim, hogy éreztessem vele, nem viccelek. Tudni szeretném merre járt, az nem úgy van, hogy csak én mesélek, róla meg továbbra sem tudok semmit.
- Mikor nem voltam én őszinte veled? – ugyan elmosolyodom, az a mosoly rögtön le is fagy arcomról, amikor már nem tudom hányadszorra húz magához. Ösztönösen ölelem át a hátát és a haján végigsimítva lassan ringatni kezdem. - Minden rendben lesz. Visszajöttél. Itt vagyok. Itt leszek neked, bármi történjék – súgom halkan a hátát simogatva. Nem szeretném, ha sírna. Nem szeretném, ha miattam sírna. Megtettem én ezt kettőnk helyett évekkel és pár perccel ezelőtt is.
- Kezd késő lenni. Hol vettél lakást? – meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg visszaköltözött volna az iskolába, pedig nem ő lenne az egyetlen idős diák, aki visszajött hozzánk tanulni. Egész egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy Zétény ismét tizenéves diákokkal lakjon együtt. Egyszer végigcsinálta már, meg amúgy is gazdag a családja, megengedhet magának egy lakást.