Dominic
Ágoston színre lép...

*Pirosló arccal, mindkét kezemben jól megpakolt bőröndökkel kecmeregtem föl a vonatra, amely ha minden jól megy elvisz a mágustanodába. Már napok óta izgatottan vártam, hogy én is bekerülhessek és elkezdhessem tanulmányaimat. Mégis olyan szörnyűek voltak az előkészületek... Totál kiborított. Gondolj csak bele, anyukád és te összeszeded a legfontosabb holmikat a szobádból! Mivel mugli [igen, asszem ezentúl így kellene beszélnem a többiekről] kütyüket nem hozhatok be, kénytelen vagyok a képregényeimre, könyveimre, újságaimra hagyatkozni. Ezeket követi egy halom emléktárgy és kellék, melyek a tanulásban segítenek majd. És a ranglistámon az utolsó helyen álló ruhadarabok, abból is elég sok.
Hogy fogom én ezt kibírni?! Ennyi időre még sosem mentem el otthonról... És mi lesz a szobámmal? Remélem nem verik szét, amíg távol vagyok. Jövőre már levédem valami tuti riasztóbűbájjal, hogy ne mehessenek be. Akkor aztán nyugodt lennék.
A szokásos szituáció: anya mosolyog és könnyezik, apa büszkén mellette, a tesóim pedig ravasz tekintetüket rám szegezve bámulnak. Én csak szégyellősen integetek a vonat ablakából. A helyemen ülök, a cuccaimat már elrendeztem magam körül, így kényelmes útnak nézek elébe. Aztán, amikor elérkezett az idő, a személyvonat kipöfögött a pályaudvarról. Ki, az ismeretlenbe...
Nem nagyon emlékszem, hogy mi is történt az utazás alatt. Egy ideig unott arccal bámultam kifelé a fejemből, legtöbbször a kilátást csodálva. De mivel csomó szántóföldön és erdős réten mentünk végig, amikre marhára nem vagyok kíváncsi, inkább elfeküdtem az üléseken és szundítottam egyet. Mellettem úgysem ült senki... Az utolsó pillanatban riadtam fel, amikor megállt a vonat. Ijedten az ablaküveghez pattantam és az állomás nevét kiíró táblát kezdtem keresni. Miután megtaláltam, sietősen, már-már kapkodva elhagytam a vagont.
Nem utaztak túl sokan aznap a faluba, ezért nyugodtan kihajíthattam a peronra a bőröndjeimet. Miután ezt megtettem, lelkesen én is leugrottam a vonatról, összeszedtem a motyómat és érdeklődve néztem körül.
~ Klassz hely! Mintha kirándulni mennék! ~
Egészen megnyugodtam. Persze azért a szívem még mindig dobogott, de már nem annyira. Felvettem a táskáim, s gurulós bőröndjeim magam után húzva terepszemlét tartottam. Úgy éreztem, mintha szabad lennék. Mintha nem sietnék sehová sem. Furi. Odabattyogtam az egyik padhoz és leültem, mert ezzel a sok cuccal a hátamon nem sokáig bírom, a végén még megizzadok. Azt sem tudtam, merre kell menni, amire már anyát is figyelmeztettem, de ő azt mondta, könnyen odatalálok. Na, persze... De már nem vagyok olyan kicsi, majd megkérdezem az egyik pénztárban, hogy mi a helyzet. Vagy...
~ Talán az a fiú eligazíthat. Egész barátságosnak néz ki... ~
Felkaptam a cuccaimat és odarohantam hozzá. Közben a hajam felborzolta a szél, szuszogtam, izgatott voltam és nem tudom, hogy mi ütött belém. *
- Hali! Te biztos egy diák vagy, ugye? Meg tudnád mondani, merre van az iskolához vezető út?

Dominic

* A viszonylag zökkenőmentes megérkezés után cókmókjaimmal az iskola felé vettem az irányt. Legalábbis nagyon reméltem, hogy a leszólított fiú oda fog elnavigálni és nem valami átverés lesz ez az egész. *
~ Igazi szerencse, hogy ez a fiú is a suliba tart. ~
- Jajj, köszönöm. Aranyos tőled, de én is boldogulok. Bár... - húztam el a szám - azért az egyik bőröndömet húzhatnád te, ha nem baj. Akkor nekem máris kényelmesebb lenne.
* Alapvetően nem arra vagyok nevelve, hogy ezt megengedjem magamnak, de túl lusta vagyok ahhoz, hogy az emelkedős úton végigvonszoljam a táskákat. Más családoknál biztosan elintézik tértágítós bűbájjal, de nálunk senki nem ismeri ezt a varázsigét. Ha anya ezt a viselkedésemet meglátná, már rég fejbe kólintott volna egy sodrófával. Na jó, nem. Anya szeret, de az tuti, hogy morcos arccal nézne rám és jól meg is sértődne, hogy engem zsaroljon. De ez nem fair! Kezdem magam hátrányban érezni, hogy másnak ilyen könnyű, én meg itt kínlódom. A pálcától is rettegek... Még sosem volt alkalmam élesben varázsolni.*
- Szia, örülök a találkozásnak! Én Fandler Ágoston volnék, de kérlek ne csúfolj a nevemmel. Sokan Ágizni kezdenek, aminek nem mindig örülök... - jegyzem meg elgondolkodva és tekintetemmel végigszemlélve a környezeten.
~ Tyű, mennyi furcsa üzlet! Ez nem a jó öreg allee. ~
*Valami azt súgta, hogy itt bőven lesz felfedezni valóm a későbbiek során. Az állomást már elhagytuk ugyanis, komótosan és nem sietősen sétáltunk az iskola irányába. Néha meg-megálltam, hogy megszemléljem a kirakatokat és elképedve végigfussak az árukon, de nem akartam Dominicet feltartani.
Kellett pár másodperc, hogy értelmezni tudjam a kérdését, de érkezett is a válasz.*
- Igen, asszem. Őőő, hát senki sem varázsló a családomból, csak én. Aztán egyébként lehet, hogy valamelyik tesóm később becsatlakozik, de az is kb a csodával lenne határos. Miért, te is? Sok hasonló gyerek van még itt, akik olyanok, mint én? Eléggé félek tudod ettől az egész dologtól, meg most bekerülök valami bentlakásos izébe és ott lesznek a szobatársak és összezsúfolódom, aztán megszívatnak éjszakánként, mint a filmekben. Borzalmaaas! - kezdtem bele a nyavalygásba, ami csak jött és jött a számból. Amire éppen gondoltam, kimondtam. De nagyon felizgatott ezzel a kérdéssel.

Dominic

* Sétálgattunk a fő utczán, amely szerintem a legforgalmasabb hely lehet a faluban. Nem csak a nevéből adódóan. A vonatból elnézve igen aprócska település ez, nem hallottam olyan sokat erről a helyről. Még azt sem, hogy miért bogolynak hívják, amikor életemben nem hallottam ezt a szót. *
~ Mázlista vagyok, hogy őt fogtam ki. Nem gondoltam volna, hogy ennyire barátságosan fogad. ~
* Az út közben még így is többször elfáradtam, de több csomagot már nem voltam hajlandó átadni a fiúnak. Eleve végtelenül hálás voltam, hogy egyáltalán szóba elegyedett velem, udvariasan átvállalta terheim egy részét és elmond minden fontosat, amit tudnom kell. Hát, igen. A sok üzletet és épületet megnézve esett csak le, hogy naaagyon sok dolgot nem meséltek el nekem. És ezeket mikor akarták közölni velem?! Csak feltettek a vonatra, hogy húzzak el Mucsaröcsögére. Nem vagyok anyuékra mérges, csak nem tudom megérteni, hogy egyszer a széltől is óvtak, most meg ilyen nyugodt szívvel adnak "jó kezekbe". És később pedig majd az egekig dicsérik az iskolát, hogy mi mindenre tanított meg, pedig az összes tudást én szereztem meg. Nem is olyan egyszerűen! *
- Italook?! Nem iszom alkoholt, ha arra gondolsz. Ha nem ez a cél, akkor szívesen elmegyek egyszer veled - elhúzott szám valószínűleg elárulta Dominak, hogy nem vagyok jóban az alkohollal. Nem tudom, hogy ő mire gondolt az ital szó alatt, de ha erre, akkor picit csalódtam a fiúban.
- Nem, a vonaton egy csomót sikerült aludnom, most tele vagyok energiával és legszívesebben bejárnám az egész falut. Mekkora amúgy és kik laknak itt, milyen hely ez? Milyen üzletek vannak még? Ez milyen bolt? Ennek a háznak az emeletén laknak? Arra mi van? - mutattam ujjaimmal minden égtáj felé.
* Abban mondjuk igaza lehet a fiúnak, hogy előbb pihennem kéne. Szerintem viszont elég lenne csak letenni valahová a cuccaim. De ne már! Olyan kíváncsinak érzem magam, hogy most még a cipekedést is elviselem. És ez nagy dolog! *
- Ó.
* Amiket Domi mesélt utána, azokat bólogatva meghallgattam. Megjegyzem, sajnos eléggé lehangoltak. Ezek szerint tényleg valami különleges ember lehetek, vagy oltári nagy szerencsém van. Nem lehetett volna, hogy minden marad a régiben? Igazából nem érdekelt, hogy minek csúfolnak. Sárvérű... Nem olyan csúnya szó, lehet nem érzem át a súlyát, a jelentését, de engem nem bosszantana, ha rám mondanák. Vagy nem tudom... Tud az ember pikánsabb szavakkal is csúfolódni.
Domi sok érdekeset mesélt nekem, amikről eddig még nem volt teljesen fogalmam. Megtudtam, hogy egy varázslónak mindenképp kellett lennie a családomban, mert csak így örökölhetem a mágikus képességeket. Ez elég érdekes, ilyet nem tanítanak biológia órán. Menőn éreztem magam. Viszont elkeserített, hogy idősebb testvéreim nem jöhetnek el. Eddig reménykedtem, hogy talán bennük is megvan ez a valami, talán csak titkolják ezt az egészet, de úgy látszik tévedtem. Ez nem igazság! Legalább ők itt lennének velem. Ez az egész... rossz...*
- Ne már! És nem is látogathatnak meg? Mondjuk a húgomnak még van esélye arra, hogy boszorkány. Egyszer majd ő is diák lesz itt, legalábbis szívből remélem. Én senkiről sem tudok, hogy varázsló lett volna. Kár, mi?
* Kínos szituáció, rámosolyogtam a fiúra, majd vállat vonva tovább battyogtam. Nagyjából fél percig tartó csönd következett, amíg én a földet bámulva átgondoltam a helyzetemet, zsebembe süllyesztettem kezeimet és megfogalmaztam, hogy mit is akarok kérdezni. Aztán a fiúhoz közelebb eső kezemmel hadonászva belekezdtem a mondókámba. *
- Az igazgató bácsi sok mindent elmesélt nekem, mielőtt idejöttem volna. Viszont néhány cuccra még szükségem lesz. Az alapfelszereléseken kívül egyébként miket tanácsos venni? Anya adott egy csomó zsebpénzt, arra költöm, amire akarom. De nem tudom, hogy mire tudom, mert nem látok itt általam is ismert üzleteket. Egyébként te melyik házba jársz? Ajj, tudod annyi mindent kérdeznék, de olyan ciki. Vagy nem? Szerintem az... De benned már megbízom valamennyire. Jó, mi? - mosolyogtam.
~ A pénzről talán hallgatnom kellett volna. Anya, ha itt lenne, újból hátrakötné a sarkam ~
- Tudsz már varázsolni? Hogy megy itt a diákélet? Ami nincs benne a szabályzatban, de mégis mindenki tud róla. Van ilyen? Hm, hm? - tudakoltam kíváncsian, ravaszan kacsintgatva a fiú felé. Egy kicsit hiperaktív tudok néha lenni, főleg stresszes helyzetekben. Így tudom kiereszteni a gőzt.

Dominic

- Akkor kifejezetten örülök, hogy egyre gondoltunk. Egy pillanatra azt hittem, te is olyan vagy, mint a többiek. De persze érzem én, hogy rendes alak vagy. Legalább mi összetartunk, tudod, khm... Nekem most nem könnyű. - nyeltem egyet újra a fiúra mosolyogva. Pontosan tudnia kellene, hogy kiket értettem többiek alatt. Az ifjúság azon részét, akiknek csak a rossz dolgokon jár az esze. Sajnos a korombeliek többsége mind ilyen, legalábbis akiket ismerek.
- Ó, annak tényleg örülnék! Egy felfedező kaland rám férne, én tényleg mindenhová veled tartok, ha esik, ha fúj! Kíváncsian várom az expedíció kezdetét! Ha már varázsló lettem... De gondolom ráérek az évek során bejárni a kastély zegzugait és a falu környékét, mi? Amúgy, őm... Ha gondolod, iskola után vagy hétvégente, vagy amikor csak lehet, leugorhatunk. Meghívnálak valahová, elmehetnénk venni valamit vagy csak lógunk a parkban... Biztosan összefuthatunk más elsősökkel is! Amúgy tök rossz, hogy újra elsős leszek, amikor nemrég ballagtam. Simán lehetett volna kilencedik ez az első. Nem akarod felvetni az iginek? - nevettem. Az az igazság, hogy velem még kevés gyerek volt ennyire barátságos első pillanatra, mint Domi. Sőt! Ez kb valóságos filmbeillő jelenet, hogy a vonatról egy ilyen jó arcot ismerek meg. Azért nem árt távolságtartónak lennem. De máris hiányoznak a tesóim. És belül Domi tök hasonlít Norbira. Nem teljesen, mert Norbi pótolhatatlan, de legalább lehet vele beszélgetni, és ez már jó pont. Szerintem a fiú sem tökéletes, de hogy a rendesebbik fajtából való, az biztos. Semmiképpen sem akarom az egekig magasztalni őt, de a hosszú út után kellemes csalódás.
* Még mindig mindent megszemléltem, ami sorban jött az utcán. Az idő pedig csak úgy repült. Egy pillanatra odafutottam Domi háta mögé és matatni kezdtem a táskámban. Szóltam neki előtte, hogy álljon egy picikét meg, mert kivennék valamit, szóval feltehetőleg ő addig egy helyben állt, amíg kivettem amit akartam. Az pedig nem volt más, mint a híres nevezetes varázspálcám, amit az igazgató úr adott. Nagyon szép volt, eddig csak a mesékben láttam ilyeneket, de most már kézzel foghatom, sőt, használhatom is! Ez tök csodálatos! *
- Látod, Domi? Meg akartam mutatni neked a varázspálcám. Már nem kell vennem, kaptam. Állítólag ő a legjobb nekem, mert ő választott. Szeretnéd megfogni? - kíváncsian megkérdeztem és még válasza előtt a kezébe helyeztem, hogy megszemlélje - A tiéd itt van?
* Még az ő kezéből is csodálattal, csillogó szemekkel bámultam a SAJÁT pálcámra. Tényleg olyan, mint egy földöntúli valami. Pedig igazából csak egy bot. De mégis, ha belegondolsz, hogy miféle csodálatos természetfeletti képességek engedhetőek szabadjára vele, máris érdekessé válik, nem igaz? *
- Igen, az elektronikus cuccok passzolásáról már szóltak nekem. Rohadtul nem örültem a hír hallatán, de elfogadtam. Azt hiszem, valahogy kibírom nélkülük. Különben sem árt, ha leszokom a netezésről, igaz? Én is hoztam magammal egy csomó mindent. Adtak a tesóim sok ajándékot, amitől emlékezhetek rájuk, amikor nagyon magányos lennék. Hoztam könyveket, képregényeket, játékokat, fényképalbumokat. Érmeeek!? De jó! Csak nem kajakos voltál? Én régen egy évig versenyszerűen jártam, amíg a suli miatt abban nem kellett hagynom. Nem ez a suli, hanem akkor jött a nyolcadik és sokat kellett tanulni. Tudod, felvételi, ilyenek. Biztos ismerős szituáció neked is. A pénzzel most nem kell bajlódnom, van egy csomó amit még apa átváltott nekem és van rendes forintom is. Mindenre felkészültem ám, Ágoston a jég hátán is megél! Egyébként én is jó fiú szeretnék maradni, én sosem voltam rossz. Egyszer kaptam csak osztályfőnökit, amikor beszélgettem a padtársammal. Igazságtalan, mi? És az is csak azért, mert az osztályfőnök volt a szaktanár, szóval megtehette. Nem fair egy dolog. De én is félek most a sulitól. Ugye nem untatlak?
* Szívesen meséltem volna még a fiúnak, elég sok mindent. Biztosan kíváncsi ő is, ahogy én! De persze nem akartam túlzottan tolakodó lenni előtte, mert tudom, hogy azzal elüldözhetem, ami nem jó húzás. *
~ Ez az, amiről mesélt? ~
* Csak erre gondoltam, amikor megláttam azt az épületet, mely feltehetőleg a cukrászdát takarta. Első látásra nem hittem volna, hogy olyan különleges hely lehet, mint amilyennek mondják. Átlagos... Olyan régies, hangulatos, mintha egy belvárosi fagyizó lenne. Mindenesetre hívogatónak hatott ebben a nyáriasodó időjárásban, amiben csoda volt, hogy nem izzadtam le - annyira. Egy pillanatra meg is torpantam és mutatóujjammal kérdően, izgatott tekintettel a bejárat felé jeleztem, Domira pillantva. *
- Meghívjalak? Vagy beszélgessünk és keressünk valami szabadtéri árust a közelben? Az van, amit te akarsz, hisz én kértem szívességet tőled.

Amira nővérem és a babu ^.^

* Nagyokat ásítozva, nehezen akartam felkelni. Csipás szemeim sokat kellett törölnöm ahhoz, hogy teljesen kinyíljanak. A kinti felhős idő elszomorított, általában akkor fordul rosszra az időjárás, amikor pihenőnapom van. Ez nem fair! - igen, ez lassan szállóige lesz nálam. Semmi sem fair, ugyanis. De azért ennyi negatívum után előkerült a mosolygós arcom is, felültem az ágyamból és bambán néztem ki a fejemből. Utána pedig szépen lassan újra a régi és hiperaktív Ágostonka lettem. Egyből a bátyóimra gondoltam, hogy vajon ők most mit csinálhatnak. Minden bizonnyal a Normafához mennek ki lógni, az a kedvenc helyük. Én közben azon is kaptam magam, hogy hiányzik a telefonom. Hiányzik a zene az életemből, amelyet itt csak recsegő gramofonokból tudok hallgatni. Eltűnhetett a kultúra, minden bizonnyal. Egy fülhallgató nagyon jól jönne most... Ha így folytatom, a stressz felhalmozódik. És ha nem lesz hol kiadnom, akkor azt a többiek szívják meg. *
~ Talán le kellene ugranom a faluba, mert ilyenkor mindenki vagy kinn csavarog, vagy a házának körletein belül sündörög. ~
*Igen, azt pedig utáltam, ha sokan vannak körülöttem. A csikólakot pedig GYŰLÖLÖM. Szűkös, mintha egy katasztrófa után berendeltek volna valami közösségi szállóba és alszom, mint a hajléktalanok. Hányszor visszasírom a SAJÁT szobámat, ahol még kulcsra is lehetett zárni az ajtót és nem kellett félnem senkitől. Bezzeg most mindig félig nyitott szemmel alszom el, mert attól tartok megviccel valaki álmomban és bajszot rajzol nekem. Pedig nem is nő olyanom!
Sietősen elzártam a motyóimat, hogy senki meg ne találja. Ejtettem egy gyors firkálást a naplómba is, hogy felírjam, élek még. Sok értelmes nem szerepelt benne, rajzoltam egy ákombákomot, Pubi lett a neve. Úgy tervezem visszatérő vendég lesz, akár képregénysztárrá is fejlődhet! Felvettem egy fehér pólót, rá egy piros kardigánt húztam, majd egy kék farmer, edzőcipő és futottam is le, mint az őrült. Amióta abbahagytam a kajakozást, az állóképességem és a kondícióm romlott, de a kastélyban van erőnlét terme, majd ott újra visszanyerem régi erőm. Csak mostanság izzadós lettem.
Sikeresen lefutottam a faluba és meg sem álltam a Boglyas térig. Innen néhány sarkot komótosan legyalogolva eljutottam egy játszótérre, amit még nem láttam. Igazából magát a teret sem sikerült alaposan megszemlélnem, csak mentem a fejem és a gyerekricsaj után.
~ Gyerekek! ~ Kaptam fel a fejem és vigyorogva még közelebb trappoltam. Belépve a kapun szétnéztem és meg is láttam egy cuki kisbabát.
- Babuu! - indultam el sprintelve a picurság felé, de rögvest meg kellett állnom, amikor megláttam az anyukáját. Anyukáját?! Néhány pillanatig bámultam rá, mint valami Marsról érkezett idegenre. Összeráncolt szemöldökkel és fancsali képpel végigmértem tetőtől talpig.
~ Ez nem anyuka... Vagy ilyen korán szülnek itt? ~ Nem értettem.
- Halika. Bocsi, nem akartam letámadni a babádat. De olyan cukii - mosolyogtam a kicsikére - Ugye megsimogathatom? Ugye nem baj?

Amira és a kisbaba

Annak csak megörültem, hogy az a szülő, vagy nem szülő... minek is mondjam micsoda egy ránézésre kedves és barátságos lány és nem hajtott el a fenébe. Titkon arra számítottam, hogy megharagszik azért, amiért lerohanom szegénynek a kisbabáját. Ilyenkor a nőkön mindig nagy a nyomás, nagyon tudják félteni a csöppségüket. Emlékszem, anya az elején mennyire félt odaadni Laut. Kicsi voltam, na... De legalább már fel tudtam fogni, hogy született egy hugicám és nagyon örültem neki. Azóta pedig a mami is beláthatja, hogy jó döntés volt rám bíznia a gondoskodását, mert nagyon jól összebarátkoztunk. Elolvastam a naplóját - na jó, ezt ő még nem tudja! - és azt találtam benne, hogy engem szeret a testvérei közül a legjobban. Azóta is szívmelengető erre visszagondolnom. Persze sosem árulom el neki, hogy a cuccai között matattam. Gonosz Fandimók, höhö.
- Ne haragudj...atok. Csak gondoltam idejövök egy picit, szeretem a gyerekeket és jól értek hozzájuk. - emeltem a fejem büszkén, mintha valami dicséretre várnék, de nem - A tiéd? Mennyi idős? Ránézésre olyan 1-2 éves lehet. Vagy nagyon elbaltáztam? - érdeklődtem összeszorítva a fogaim, izgatottan várva tippelésem eredményét.
- Képzeld el, hogy nekem van egy húgom, akivel nagyon sokáig közösen játszottunk. Azóta én vagyok a kedvenc bátyója. A többi tesóm is szeret, én jó gyerek vagyok. Csak tudod hiányoznak, ők nem lehetnek itt. És nem csak a családom hiányzik, hanem a gyerekkor. Akkor még nem jártam iskolába és csak játszanom kellett, az volt a dolgom. Tudod olyan rossz, hogy felnövünk és aztán ugyanúgy gondoskodnunk kell a gyermekekről, mint ahogy rólunk is gondoskodtak egykor. - osztottam meg szokásos szájmenésem közepette ezen bölcs intelmeket a lánynak - Sokan mondják, hogy elég sok hülyeséget tudok összehablatyolni, szóval szóljál, ha túllőttem a célon - kacsintottam.
Remélem ezek után nem könyvel el valami nyomulós fura gyereknek, sőt... Remélem a kamaszokkal vesz emberszámba, mert különben tüntetést szervezek! Nincs kegyelem, aki ellenáll! Na jó...
- Ágoston - mosolyogtam - És te? Am ide járok a suliba, elsősként. - mondtam neki büszkén, közben pedig már le is ültem valahová a kisbabával az ölemben. Kicsit lovagolt az ölemben, amíg én gondosan ügyeltem rá, hogy véletlenül se essen ki a kezeim közül. A fejére pedig óvatosan rádöntöttem az én fejem, mintha a sapija lenne a kobakom. Aranyos volt és nagyon puha bőre volt, amilyet régen tapintottam. És az a hiányolt babaillat...

Leonie
zabára készen!

Úgy szeretem a hasamat! Habár nincs pocakom, sőt, elég vékonyka egy fiú vagyok, tehát nem látszik rajtam. Akárhányszor is próbálkoztam, még sosem sikerült elhíznom. Amikor megszülettem, anya és apa szerint elég dundi kisfiú voltam, de aztán az idők folyamán szépen eltűntek a kilók és nem tudok visszahízni. Nem is nagyon akarok... Bár nemrég a fejembe vettem, hogy egy picivel kövérebben nem is mutatnék olyan rosszul. Hülye ötlet, mi?
Ezen szerencsés adottságomnak köszönhetően nem is nagyon kell odafigyelnem arra, hogy miből és mennyit eszem. Habár a gyomrom egy picikét érzékenyebb az átlagtól, így hajlamos a sok össze-vissza evéstől kikészülni, azért mindig vigyázok és nem történik semmi baj. Mindenfajta éttermet szeretek, sokat járta el a családommal. Voltam már belvárosiban, vidékiben, kiscsárdában, nagycsárdában, folyóparti vendéglőben, bisztróban, gyorsétteremben, önkiszolgálóban, kóstoltam már különböző nemzetiségi éttermek kínálatait, mint például az olasz, görög, török, kínai, japán, szlovák, cseh [utóbbi kettő mondjuk otthon sem ritka nálunk, a bátyáim már egész jól tudnak főzni otthon] szóval minden kutyafüle.
De kanyarodjunk el a Fandlerek étkezési szokásaitól. Az egész ott kezdődött, hogy pletykát hallottam. Igen, már megint. És mivel én olyan kíváncsi fáncsika vagyok, most is, szokásomhoz híven odatelepedtem a közelbe és hallgatóztam. Állítólag nyílt valami új kajálda a faluban, és hogy az hű, de milyen finom is és próbáljuk ki egyszer. Mivel annyira nem voltam jóban az illetővel, azaz nem ismertem annyira, inkább egyedül vállalkoztam a feladatra. Cipőt húztam, felvettem valami olyan öltözetet, amiben a faluban is mutatkozhatok és elindultam. Eredetileg lassú sétát terveztem, de mivel kezdtem éhes lenni, a végére belehúztam. Direkt kihagytam a nagytermi közös étkezést, hogy sok kaja férjen belém.
Egy darabig keresgélnem kellett a faluban, mire megláttam az épületet. Fejet csóválva megálltam a bejárat előtt, felmértem, hogy mennyien is vannak odabenn. Féltem bemenni... Mi van, ha egyedül leszek elsős odabenn? És ha megbámulnak és kinevetnek?

Amira és a pöttöm

- Őh, ne haragudj, hogy illetlenül rákérdezek, de hogyhogy csak a nevelt? Mi van az apukájával és az anyukájával? - kérdeztem tapintatosan, utóbbi kérdésem már egészen elharapva és halkan, mintha azt sem akarnám, hogy a kisbaba hallja. Ugyan tudtam, hogy az egészből egy szót sem ért, és minden bizonnyal örökre elfelejti majd ezt a játszótéri kalandot, mégis tekintettel voltam rá, ki tudja miért.
Ha a lány nem szedi le a fejem, én vidáman gyerkőcözöm tovább. Szerintem ilyenkor mindenki a kis csöppség hatása alá kerül. Megnyugszik, elgondolkodik, elvarázsolja valami megmagyarázhatatlan. Ennek következtében megáll az idő, te pedig egy új világba kerülsz, mondhatni. Különös érzés.
- Tényleg sajnálom, hogy csak úgy idejöttem. Egyedül voltál, ez az oka. Bizonyára idegesítő lehet mindenkitől az a sok dicséret és az a sok kérés, hogy hadd fogja meg, meg ilyenek. Mondjuk én csak büszke lennék, ha megbámulnák a fiam... - vontam meg a vállaimat, egy mosolyt biggyesztve.
- Amira? Furcsa egy név. Tudod, furcsa nekem ez a sok idegennyelvű diák. De legalább henceghetek, hogy én mennyi furcsa emberrel találkoztam - vigyorodtam el - Te Rellonos vagy? Hú, azok nem gonoszak? Lehet, hogy egy rossz sztereotípia, na de mégis... Eddig nem sok olyan zölddel találkoztam, mint mondjuk Te! - jegyeztem meg úgy, hogy ezen kijelentés hatására még véletlenül se kapja fel a vizet. Remélem nem fogja bizonygatni, hogy már pedig ő tényleg az a fajta, akivel nem árt vigyázni.
Épp elkezdtem volna egy kicsit jobban babusgatni a picikét, Danielt. Hülye arcokat vágtam neki, hogy megnevettessem, s közben magam is remekül szórakoztam.
- Miért nem a magyar megfelelőjét kapta? - érdeklődtem - Jah, hát... Nagyon kedves, de igazán nem innám meg Daniel innivalóját. Nyugodtan tartsd meg neki, én majd iszom máskor.

Leonie

Én nagyon is jól elvoltam a kinti ácsorgással. Habár éhes voltam, mégis féltem bemenni. Aztán arra jutottam, hogy jobb nekem a kastély, inkább visszafordulok, ez amúgy is fizetős, drága, nem lenne jó ötlet elherdálnom a zsebpénzem, inkább költöm szuvenírre és érdekes varázslótárgyakra. Ekkor azonban megjelent egy vörös hajú lány, aki elég hiperaktív volt. Legalább annyira, mint amennyire én szoktam lenni otthon, de talán még jobban is.
- Jaa, hát én... Áu, hé, mit csinálsz?!
Majdnem sikítottam, amikor megfogott és elkezdett rángatni, de inkább csak vihogtam és lépést tartottam vele, hogy ne tépjen szét. Odabenn igen étvágygerjesztő illatok uralkodtak, hirtelen nem tudtam dönteni, hogy mit is válasszak, mit kívánok.
Kicsit megilletődtem. Félelmem úgy néz ki, beigazolódott. Arra, hogy engem, Ágostont valósággal beráncigált egy vörös hajú lány, gondolom sokan felkapták a fejüket. Néhány ember rosszallóan odapillantott, hogy miért vertem fel a csendet. Én egy picit elpirultam, aztán félősen integettem egyet. Szép kis bevonulást rendeztem.
- Csókolom! - ennyit nyögtem ki halkan, elharapva szám, ezzel köszöntem is, meg nem is.
A lányt nem nagyon ismertem, bár ez a vörös haj talán ismerősnek tűnt. Nem sok ilyen hajszínű leányzót ismerek, főleg nem, akinek ennyire szépen kijön a színe. Mint egy igazi eridonos, köbö.
- Nekem is jó a rántott sajt, meg valami rántott hús, ha van. És sült krumpli hozzá! De milyen üdítőt kérjünk?
Lelkesen megindulok a pult felé, veszek magamnak egy tálcát, evőeszközt, majd el is kezdem a mondókámat.
- Szeretnék kérni abból, ebből, meg egy picit abból is! - mutogattam az üvegen a kaják irányába mosolygósan - És majd gyömbért kérek innivalónak!
Közben a lányhoz fordultam és halkan odamotyogtam neki, hogy kezdjen el kiszemelni egy szabad asztalt. Hogy ő mit kér, azt nem tudom.

Leonie

- Áu, áu, nyugi már! Te mindig ilyen... ilyen... - kapkodtam a szavak után, kezeimmel a levegőben hadonászva - szeleburdi és szétszórt vagy? Vigyázz máskor, mert a végén még bajod esik! - oktattam ki lágy és kellemes hangon, mert hát lányokkal mégsem viselkedhet gorombán az ember. Maximum a buta gyerekek, de azok meg nem ide járnak, hanem a mi utcánktól néhány sarokra arrébb, de szerencsére a másik irányba, így amikor utazom, vagy valami, akkor nem arra megyek.
Türelmesen megvártam, amíg ő is kér magának. Az szerencsére nem volt olyan lassú dolog. Meg hát ő is kivárt, akkor úgy illik, hogy én is őt. Ez már csak így megy. Ezt tanultam. Azután következett volna a leülés, de az meg nem ment olyan könnyen. Az volt a baj, hogy az a tökfilkó kiszolgáló nagyon sokat adott, ezért minden lépésemmel az ital és az étel kilötyögtetését vagy kipotyogását kockáztattam, igencsak súrolva a határt. Ráadásul olyan nehéz volt már maga a tálca is, hogy minden erőmmel tartanom kellett, nehogy kiejtsem a kezeim közül. Csakhogy azok ilyenkor eléggé izzadósak tudnak lenni. És milyen kényelmetlen a fogás a tálcán... Nem lehet rendesen megfogni. Fájtak az ujjaim, én pedig elkeseredett arccal sürgettem a lányt. Egyetlen vigaszom volt az, ha letehettem valahová egy pillanat erejéig, amíg új erőre nem kaptam.
Majdnem dühbe gurultam, de végül mosolyogva leültem oda, ahol már minden tökéletes volt. Kényelmesen elhelyezkedtem, leporoltam magam, majd a plafont bámulva gondolkodóba estem. Szerettem volna VÉGRE beszélgetni, de sajnos NEM TUDTAM.
- Vannak bará... - sajnos pont belevágott a szavamba, így gyorsan elhallgattam. Utána pedig nagyon közel hajolt hozzám. Kicsit megijedtem. A szívem kalapálni kezdett, amíg én kíváncsi tekintettel naaagyon közelről tanulmányoztam az arcát. A bőrét, a szemét, a szemöldökét, meg minden apró szépséghibáját. Kicsit zavarba hozott, így hátrébb toltam a széket és igyekeztem eelhajolni tőle, de közben ügyelve, hogy nehogy hátraessek.
- Őőő, na de kérem! Úgy megfájdul a pocid! - jelentettem ki elváltoztatott hangon, mintha a lány apukája lettem volna.
Ezen pillanatot kihasználva odanyúltam a vöröske tányérjához, elmarkoltam onnan két-három szelet krumplit és az egyiket a fejének célozva lazán odavágtam. Azon darabka pedig önfeledten ütötte meg iskolatársam állát, majd landolt az asztal szélén.
- Én inkább a kajacsata híve vagyok. - vigyorodtam el, szürcsölve az italomból - Áhh, de fincsi! Én is csomót játszottam régen a testvéreimmel, amikor még kisebbek voltunk vagy amikor még nem vittek el ide a ... kastélyba. Itt már sajnos kevesebb idő jut a játékra. Annyi játékot tudtam! Csomó kártyánk meg társasunk van otthon, van katonakészletünk, PlayMobil farmunk, egy jelmezes ládánk. Amíg valamelyikünk zenélt, addig a másikunk beöltözött és táncolt rá, a harmadik videózta. És te? - böktem rá -

Leonie

- De megfájdul! - győzködtem erőszakosan, fonott karokkal.
Nagyon furi egy leányzó ez a kis vöröske, de nincs mit tenni. Ráadásul olyan makacs, mint egy öszvér. Ezt szokták mondani, ugye? De igazából olyan makacs, mint én vagyok. Látjátok, az ilyen embereket a szívem mélyén megértem, átérzem a helyzetüket és lelkivilágukat, mégis teljességgel elítélem őket.
Őh, a szokásai. Hát, szokatlanok. Főleg egy Fandler fiúhoz. Bizonyára a szülők hibájából adódóan nem nevelték meg eléggé a porontyot. Lehet, hogy árva? Akkor megmagyarázná a viselkedését, mert illemet tuti, hogy nem tanult. Mondjuk én mindig elfelejtem, hogy nekem anya tanító néni, így természetes, hogy minden okosságot beletölt a buksimba és jó nevelést kapok. Nem mindenkinek vannak olyan jó szülei, mint nekem! Igazuk van mindig!
Undi lány. Megfelelő arcmimikával viszonzásra kerül gusztustalan cselekedete. Vagy nem is tudom, talán én bámulom annyira és tulajdonítok túlzott jelentőséget neki azok után, amiket eddig velem csinált. Csak úgy beviharzott az ajtón, vele együtt az életembe is, én pedig kezdem roppant zavarban érezni magam. Segítség, mentsenek meeg! Ilyenkor hol vannak a segítőkész felnőttek, hümm?
Erőteljesen hozzám vágott egy krumplit. Egy nyálas, büdös, szétcsócsált, kutyaütő, ketchupos krumplit! Itt telt be a pohár. Volt időm reflexszerűen összehúzni a szemeim és vele együtt a testem is, de éreztem, hogy a szemhéjamat is érinti. Tette után pedig a nyálat, a zsírt és a paradicsomszószt, annak furcsa, idegen és hideg jelenlétét bőrömön.
Fintorogva töröltem meg ingem ujjával az arcom. Ami sok, az sok! Ha harc, hát legyen harc, engem nem érdekel! Nincs itt anya, hogy elverjen. És nála nincs rosszabb!
Megfogtam az összes krumplit és az ölébe vágtam, utána pedig minden erőmmel szürcsöltem némi üdítőitalt és az arcába próbáltam spriccelni. Ez az első csata, annak is első hadművelete, melyet a visszavonulás követ. Sikítozva, kacarászva elbújtam az asztal alatt, párszor beütve a hátam az asztallapba. Sokat nőttem az évek alatt, már nem olyan a világ, mint régen. Az ágy alá se férek be.
- Háhá, háhá! - mutogattam ki az asztal alól a lány felé - Pedig játszhatnánk célba dobó versenyt, megpróbálnám beledobni a szádba a krumplit!

Leonie

Őszinte leszek, igazából még sosem vettem részt igazi kajacsatán. Ha otthon szerettük volna kezdeményezni, akkor anya mindig leállított minket. De azért dobálóztunk mi már... Balatoni iszappal, nagymama körtéjével, sufniból előbányászott gumilabdákkal. Mindig találtunk valamit, amivel különösebb baleseteket elkerülve lehetett jól szórakozni. A kaja azonban szent dolog volt. Mindig azt tanultam, hogy csak annyit szedjek magamnak, amennyit meg is fogok tudni enni. A maradékot pedig rendszerint eltettük, vagy a szegényeknek adtuk. Otthon ez a módi. Kajacsata? Álmomba se... Maximum a filmekben.
De most, hogy elkerültem otthonról, elég magányosnak érzem magam és olyan igazi komiszságos kalandban sem volt részem. Szó sincs arról, hogy lázadni akarok, szóval ki is hangsúlyozom, NINCS SEMMIFÉLE LELKI PROBLÉMÁM, mielőtt a pszichológusokat eresztenék rám, csupán mókát keresek és megtaláltam egy olyan kisugárzású, vidám lányt, akivel könnyen elfelejthetem a tankönyvek felett való gürcölést és a dolgozatok izgalmait. Nem a suliban vagyok, hanem a faluban, ott is valami nemrég nyílt, ismeretlen vendéglátó egységben. Nagy baj nem lehet, az iskolából nem fognak kicsapni. Vagyis... ugye nem?
Késő leállni... A lány teljes üzemmódba váltott, ütemesen hajigálta felém a krumplikat, amiket én a fejem elé tartott kezeimmel védtem ki. Jó koszos voltam már... A ruhámon sok zsír, kajamaradék és ketchupfolt tanyázott, nem beszélve a földről, amin térdeltem. De a vöröske sem úszta meg szárazon, hála az én dicsőséges támadási hadjáratomnak, amire most különösen büszke vagyok!
- Ketchup-bomba, mindenki fedezékbe! - vágtam magam erőteljesen a padlóra, azonban így sem úsztam meg, hogy a csapódás hatására felszabaduló paradicsomszósz ne fröccsenjen bizonyos mennyiségben a bal karomra végig. Néhány másodpercig szenvedést színlelve nyöszörögtem a földön teljes beleéléssel, előadva a hattyú halálát, amihez ez a vérhez hasonlító sűrű öntet különösen jól passzolt, majd előkapva egy ketchupos és egy mustáros palackot, gonosz tekintettel a lányra céloztam.
-Nem fájt, nem fájt, köszönöm a lekvárt!
Egyik markomban a piros flakon, másik markomban a sárga. Csak az igazán buták nem tudják kitalálni, hogy most mi következik. Az ellenfél gyenge, elesett a földön úszó csúszós, kárba veszett ínyencségek sorában, így védtelenül puffant személyem mellett. Nincs menekvés.
- Figyu már, nem is vagy elég vörös, várjál, befestem a hajad, mindjárt jobb lesz! - kacagtam gyermeki gonoszsággal a hangomban, majd ördögi tekintettel nyomattam ki a műanyagflakonból a tartalmát Leonie fejére. Volt benne rendesen, így egész nagy volt a hatótávolsága.
- Muhahahaha, na erre mit lépsz? - öltöttem ki a nyelvem olyan nagyra, amennyire csak tudtam, rázva a fejem, ennél ugyanis nemigen lehetett mélyebbre süllyedni.
- Feladod, vagy feladod?

Rufus

Ünnepség, ünnepség! Ki ne szeretné az ünnepségeket? De most komolyan...
Sajnos a legtöbb elég trére szokott sikerülni, legalábbis azt gondoltam egészen addig, amíg a kastélyban nem költöztem. Valahogy itt mindig közeleg valami apróbb ünnep, most éppen egy nyárbúcsúztató parti, amiben megünnepelem az idei első tanévem, a vizsgákat, a közelgő hazautazást. Ezért már tényleg megéri ünnepelni...
Szóval azért is volt szimpatikus ez a meghirdetett felhajtás, mert nagyon hívogatóra sikeredett és eltért egy megszokott, muglik által szervezett parádétól, amiben verseket mondanak, néptáncolnak és a a polgármester veri a mellét. Nem, köszönöm, nekem azokból elég volt.
Felvettem egy fehér farmert és egy világoskék pólót. Anya azt mondta, hogy a nyári időjárásban fontos, hogy kerüljük a sötét színű öltözékeket. Az ugyanis magába szívja a napsugarakat, magyarán rohadtul meleged lesz. Ebben egyet kell, hogy értsek vele.
Amikor megláttam az árusokat és a velük járó elkerülhetetlen embertömeget, részben megjött, részben elment a kedvem. Elvégre a nyár utolsó napjaiban senki nem szeretne heringként sodródni az ötvenezredik egyforma árus előtt. Gyorsan világossá vált tehát, hogy valami innivalóra lesz szükségem, hogy elviseljem ezeket. Gondolkodás nélkül megcéloztam az egyik ilyen árust és vettem tőle jéghideg limonádét. Még szupi szívószálat is kaptam hozzá.
Elégedetten szürcsöltem műanyagpoharamból a nedűt, máris elviselhetőbbnek tűnt a meleg és a tömeg. Elkezdhettem végre megbámulni a felhozatalt.
Ekkor valami olyasmit tettem, amit ha mással lettem volna, vagy csak ismerőst is láttam volna magam körül, Isten bizony nem mertem volna. Odamentem egy fiú mögé és megböktem.
- Sziaa, bocsi, hol vetted ezt a kaját?
Az más kérdés, hogy a pofám égett le, de bátraké a szerencse. Kedvem támadt nekem is enni valami olyasmit. Mondjuk az én pocim kevésbé bírja a kolbászt, azért valami jó kaját csak tud ajánlani.

Rufus

Mákom van. MEGINT! Jupp. Ilyenkor mindig ugrik egy picikét az önbizalmam. A fiú nem habozott, egyenesen útmutatónak és interaktív, okos térképnek [mugli születésűként nyugodtan mondhatok GPS-t is] állva kezdett el elkalauzolni a célpont felé, ami jelen esetben az a kajaárus. Így meggondolva nem biztos, hogy pont valami forróra vágytam, azt hiszem a gumicukor a nekem való üzletág.
- Remélem kapni a közelben más kajákat is. Van az a brekialakú zöld gumicukor, ismered?
Muszáj volt valamit mondanom a fiúnak, kellemetlenül éreztem volna magam, ha csak ő beszél, én meg játszom a kukát.
Na várjunk... Azt hiszem amúgy is kellemetlenül éreztem volna magam. Sors játéka... Szaron? Majdnem, sőt, szinte teljesen olyan, mint a. Na jó. Külföldi, elvégre nem sok Rufust ismerek, konkrétan egyet se. Legszívesebben elmosolyodnék, de mivel én sem vagyok kifejezetten magyarnak mondható, csak egy apróbb megjegyzést teszek.
- És mondd csak, melyik országból jöttél? Csak mert különös neved van. Mármint Rufus, az olyan... inkább... Rudolf errefelé, nem? - vigyorogtam kínomban, s azt kívántam bárcsak vége legyen ennek a rettentően égő jelenetnek - Az ott köcsögöket árul, ó, de jópofa! - mutattam el a távolba, hogy tereljem a témát - Odatoporogtam mellé, felvéve a tempóját, hogy szinte mellette mehessek. Nem volt túl kellemes beszélgetés, mert nagyon sok ember mászkált körülöttünk és állta el utunkat, ami idegesített. Nem is beszélhettünk akármiről - itt ugyanis még a falnak is füle van. És ez a varázsvilágban nem vicc.
- Szóval azt mondod a Navinébe jársz? Eddig hogyhogy nem láttalak? Melyik szobába laksz? Amúgy Ágoston vagyok, Fandler Ágoston - töröltem meg a kezem, hogy egy vigyor kíséretében odanyújthassam neki - Hát úgy én csak úgy lejöttem ide nézelődni. Kell a program, hogy ne unjam halálra magam odabenn. - igazítottam meg a hajam, miközben a kastély felé böktem -
- Jobb spórolnom a zsebpénzemmel, mostanság keveset küldenek. Az árusok meg tudod... egyformák és furák. Ugyanazt az árut adják hatalmas árkülönbségekkel. Résen kell ám lenni! Budán tudok egy olyan részt, ahol minden utcában van legalább két cukrászda, szal nagyon sok van egymáshoz közel. A kínálatuk nem olyan eltérő, az ár viszont igen. Tudni kell, hogy egy sarokkal később veszek-e fagylaltot vagy nem. Mivel elég régóta élek arra, tudom, hogy mikor van akció, mikor jön friss fagylalt, röviden, hogy mikor és hol éri meg a legjobban venni. Szóóval, ha arrafelé jársz, szólj nekem és segítek. Apropó, nincs itt valami nyugisabb hely, ahol RENDESEN lehet beszélgetni?
Elkezdtem mesélni és mesélni a fiúnak, igaz, ezt akkor észre sem vettem. A kaja hozta ki belőlem. A legutóbbi kérdést pedig a hangosodó zene és beszédhang a forgatagban, ami most nem jött kapóra.

Mesélő és Lexine

A Boglyas tér délutáni forgatagában akkor én is ott voltam. Úsztam az árral, siettem az iskola felé, mindezt hónom alatt a jegyzeteimmel, melyeket a kopottas, gyűrött szélű mappáim rejtettek. Összeszűkült szemek, kifejezéstelen arc... Délután volt, éreztem az őszben rejlő komorságot, a közelgő hideg fojtogató jelenlétét. Semmi kedvem sem volt az egész napos sétafika és tanulás után még itt pazarolni az időmet. Zsebpénzt nem hoztam magammal, így még egy teára sem tudtam beülni a Pillangóba.
Történetesen a kiskereskedésben voltam, hogy lerajzoljak néhány varázslényt. Mindez természetesen LLG-ből kell, mert a tanárnő azt a feladatot adta fel, hogy készítsek kiselőadást az egyik állatról, ehhez pedig az információgyűjtés mellé egy rajzkiegészítést gondoltam, mint érdekességet. Legalább vázlatosan az állat főbb ismertetőjegyeit kiemelem, és így látja, hogy igyekszem, és akkor javítok.
Nem mentem túl sokat. Elköszöntem az eladótól, megköszöntem az alkalmat és egyben a lehetőséget is, mint azt egy udvarias gyerektől elvárnák, s a magam kis szapora lépteimmel el is indultam "hazafelé".
Azaz csak mentem volna, ha nem látok akkor a szokásosnál is nagyobb embertömeget a falu központjánál. Ez önmagában is felkeltette az érdeklődésem. Rossz érzés fogott el és kellemetlenül is kezdtem érezni magam. Arra a határozásra jutottam, hogy inkább elidőzöm itt pár pillanat erejéig, mintsem lemaradjak valami naaagy számról. - Szal... Felfogva, hogy egyre több és több ember állja el a kilátást, belehúztam az odaéréssel. Sajnos nem fordítottam elegendő figyelmet a tőlem balra eső területekre, ahonnan egy takarás mögül előbukkant egy szintén siető alak és... Au. Elveszítettem az egyensúlyomat. Sikerült azonban a tenyeremmel felfogni az esést, így néhány horzsolást és az őszi talajba való beletenyerelést leszámítva nem esett nagy bajom.
Az egész csupán pár villámcsapásnyi idő alatt játszódott le. Pillanatok alatt talpra álltam és zsebkendővel letisztítottam a kezem. A csaj hangnemétől azonban kikészültem, igazából meg is ijedtem, de keménykedni akartam.
- Mert Te aztán nem siettél! Sajnálom... - nyögöm ki morcosan - És ne nevezz törpének!
Összefont karokkal megálltam előtte és a földre pillantottam. A mappának nem esett baja, egy kicsit világot látott, de ép. Egy határozott mozdulattal hajoltam le a földre, hogy felvegyem.
- Nem láttalak, egyszerűen olyan tömegnyomor van itt, hogy nem vettelek észre a többiek mögül kibukkanni. Egyáltalán mi ez az egész?! - kérdeztem kíváncsian, próbálva kimagyarázni az apró botlást.

Domi

---

Levelet kaptam. Egész váratlanul ért, még ha egy régi kedves ismerősömtől is jött. Az elején csak a homlokomat ráncoltam azon gondolkodva, hogy vajon miért lehetett olyan fontos, de belegondolva, hogy a kastélyban sokszor összefutunk, és mégsem beszélgettünk már vagy ezer éve, megértettem. Örömmel töltött el, hogy porosodó baráti szálam megtalált engem. Azt hiszem tényleg érek valamit, ha nem felejtett el.
Azt sem tudom, mi van vele, én már annyi mindent összehallottam, hogy az nem igaz. Az első találkozás után rendszeresen összefutottunk, később jött a mágustusa, meg minden kutyafüle, ami miatt persze nagyon elfoglalt lett. Egy darabig még próbáltam nyomon követni kalandjait, de valljuk be, nehéz, ráadásul én is sokkal elfoglaltabb lettem. Mára már csak a DÖK maradt, mint gyenge összekötőkapocs.
Amíg izgatottan és elképzelésekkel telve készülődtem a szobámban, a múltunkon gondolkodtam. Ilyenkor a találkozás pillanatát is szeretem elképzelni... Hogy miről is fog szólni, milyen váratlan kérdésekre számítsak, ilyenek. Felkészültem a vészhelyzetekre, lefuttattam minden lehetséges alapszituációt, majd a megadott határidő előtt valamivel elindultam, hogy kényelmesen legyen időm leérkezni.
De végül is... Minek izgulni? - Ezt tudomásul véve kiengedtem a levegőt, megigazítottam szürke pólóm, és szememmel már végállomásom pásztáztam - a teret.
A kastély felől érkezve megálltam a szélén, az egyik bokorhoz közel. Furcsának találtam, hogy még nem volt ott... Pedig a legmerészebb pletykák szerint leköltözött. Áh, ez is azt bizonyítja, hogy alig ismerem már. Elkeserítő... Egyedül a múlt maradt, ami viszont egy jó múlt, no meg úgy vettem észre, a megbeszéléseken is gördülékenyen tudunk dolgozni, jól és vidáman telik a közös idő.
Az idő múlásával türelmetlenségem fokozódni kezdett, melyet enyhén toporgó bal lábfejem jelzett.

Domi

---

A növényzetet szemléltem, amikor mozgásra lettem figyelmes. Először fogalmam sem volt, mi közeleg, a neszt elengedtem a fülem mellett. Volt a téren madárcsicsergés, vízcsobogás, egyéb falusi háttérzaj, így ezúttal is egy bokorban kalandozó rigóra gondoltam, hisz az emberi lépés azért másképpen hangzik...
Aztán kézfejem meleg fuvallat csapta meg, amitől én rögtön elkaptam onnét. Olyan hirtelen történt, hogy nem tudtam feldolgozni. Megállt bennem az ütő. Éreztem, ahogy arcom falfehérré vált, nekem pedig támaszra volt szükségem, hogy megkapaszkodhassak.
Könnyes szempárral figyeltem az állat minden mozdulatát, amíg alig feltűnően kitapogattam a zsebemben lapuló pálcám. Ha odáig fajul, képes lettem volna valami ütősebb átkot szórni, de a tigris egyelőre nyugodt volt, szokatlanul nyugodt. Itt valami nem stimmelt...
Az idő kínos szorításában egyre inkább kezdtem rosszul lenni. Egyetlen megoldásban bízva előhúztam a pálcát, egyenest a velem szemben pihenő felé szegezve. Reszkettem, mert féltem a haláltól, pont bevillant az az állatos csatornán leadott dokumentumfilm, ami ember és vadállat találkozásait mesélte el. Nem akartam úgy járni, ahogy ők.
- Kérlek, ne... - suttogtam néhány lépést hátrálva, abban bíztam ugyanis, hogy valami cseles módon kereket oldhatok. A sokk hatására fel se tűnt, hogy olyan területen vagyok, ahol gyakorlatilag bármi megtörténhet.
Aztán, gondolkodásom és műveleteim megszakítva meglökött, én pedig... mondjuk úgy, hogy kiabáltam, bár néhány oktávval feljebbi hangfekvésben. Átok nem jutott az eszembe, így csak megpróbáltam összehúzni magam. A tigris azonban elkerült engem, a szökőkút felé vette az irányt, majd... basszus. A fenébe!
Kínos nevetés következett a részemről. Fogalmam sem volt, mit tegyek, így felindultan odasiettem a fiúhoz és rácsaptam a vállára - a pofon nem az én műfajom, a vállcsapás pedig bevett módszer volt Lau fegyelmezésére. Miután kiengedtem a gőzt, szorosan magamhoz öleltem, mintha ő lett volna a megmentőm.
Nem tudtam, mit is mondjak neki... Elvörösödtem, mert ez marhára gáz volt. Miért nem gyanakodtam egyből animágiára? Ez is csak a származásom bizonyítja, pedig épp elég ideje vagyok itt... Hiába ringatom magam abban a hitben, hogy hirtelen történt, és sokkot kaptam, lefagytam, kampec, ha Đomi jól szórakozott, és mondjuk elterjeszti... Azt nem akarom.
- Ilyet még egyszer soha! - nevettem - Szuper vagy, csináld megint! Ugye elbírnál a hátadon?
A fiút egy fa alá ráncigáltam, ahol törökülésbe ülve helyet foglaltam, mutatva egy helyet neki is, hogy leüljön mellettem.
- Nem hagytam volna ki, nagyon örültem a levelednek. - mondtam kicsit büszke, kicsit zavart hangon, ugyanis még mindig nem keveredtem ki teljesen a történtek hatása alól - Az előbb majdnem a szívbajt hoztad rám, de amúgy jól, teljesen jól, minden okés. - tapogattam meg a szívem, mely még mindig a torkomban dobogott, talán most már a Đomi miatti izgalmamtól. Megvakartam a fejem és a fákra pillantottam.
- Hát, nézzük csak! Gyötör a bűntudat, hogy nem kerestelek fel előbb, de tudod a tusa... Attól féltem, megváltoztatott, és már csak a nagyokkal lógsz. Különben sem örvendtek a népek, hogy bezöldültél... Hallani rólad ezt-azt... Hogy néha flegma tudsz lenni, meg ilyesmik. Nem hittem ezeknek a dolgoknak, de tudod, egy kicsit megijedtem, ezért is féltem felvenni veled a kapcsolatot. Ne haragudj. - hallgattam el lesütött szemekkel.

Wolgast

Szívesen töltöm egy-egy nyugalmasabb napom az iskolán kívül. Ilyenkor általában a faluba megyek le, ha nem a természetbe. A családom ebben a hónapban anyagi gondokkal küzd, nehezebben jöttek ki, de ez nem tartozik senkire. Ebből adódóan a havi költőpénzem is kevesebb lett.
Nem szeretem szórni a pénzt, de így a hó végén már jobban megengedem magamnak a költekezést, mert tudom, hogy hamarosan érkezik otthonról az utánpótlás. Délelőtt jártam egyet a tavacska környékén, kiültem a stégre, amíg nem volt olyan meleg az idő, aztán visszafelé jövet már nagyon korogni kezdett a gyomrom. Be is tértem a legközelebbi étkezdébe, ami még olcsó árajánlataival is kedvező választásnak bizonyult. Nem hiába tömte a hasát a fele falu, na meg az ország minden tájáról összeverbuválódott turistacsoport, akik nagyon viccesen néztek ki.
Oltári nagy szerencsém volt, hogy nekem jutott az utolsó szabad asztal. A többiekre bizonyára számítottak az üzemeltetők, ezért előre főztek rájuk. Nekem tehát volt miből válogatnom, a nagy forgalom ellenére is. A jól bevált, kedves emlékeket idéző hamburger és sültkrumpli kombináció mellett döntöttem, de kértem hozzá egy kis adag ketchupot és mustárt is. Üdítőnek természetesen a kóla társult. Azért reméltem, hogy a tősgyökeres varázslóturisták nem néznek olyan morcos szemmel rám, ahogy egy varázslófaluban eszem a kifejezetten mugli ételeket.
Miután leültem, először csak szemenként ettem a krumplit. Még mindig végtelen hálás voltam az égnek, hogy nem ült le mellém senki. De ami késik, nem múlik, így volt ez akkor is. Új vendég érkezett, így a vak is kitalálhatta, hogy mellettem fog lecsüccsenni. Így legyen ötösöm a lottón.
- Persze, nyugodtan. - egy pillanatig meglepetten meredtem magam elé, hiszen egyértelmű, hogy engedem leülni. Mi történne, ha nemet mondok?
Egy kicsit kínosan éreztem magam a kéznyújtása miatt, mert pont a jobb kezemmel tettem a számba a krumpliszálakat, így az csupa zsír volt már akkor, amikor ő jött. Volt azonban az asztalon szalvéta, így egy gyors törlés után viszonoztam a fiú, azaz Wolgast kéznyújtását.
- Fandler Ágoston, engem is hívhatsz akárhogy. Tetszik a neved, még nem találkoztam olyannal, akit így hívnak. - mosolyodtam el - Persze, ahogy az itteni diákok kilencvenkilenc százaléka. - jegyeztem meg egy kicsit zavartan.
- Elviselhetetlen ez a tömeg, mi? Így egyszerűen nem lehet normálisan enni! De azért mégiscsak jobb, mint amit a kastélyban kapunk... - panaszkodtam egy kicsit, majd beleharaptam a hamburgerembe.

Wolgast

Tőlem aztán hívhat akárhogyan, csak logikus módon képezze a nevemből.
- Jó választás - mosolyogtam vissza.
Azt hiszem jellemző szokás volt még az általánosban, hogy a menzán a folyamatos locsogás miatt elhúztam az időt, ezért nagyon kellett sietnem a buszhoz, és még éhes is maradtam, mert alig fogyott valami a tányéromból. Pedig igazán nem én tehettem róla! Azok a sunyi konyhásnénik direkt tűzforróra csinálták, hogy még az ízlelőbimbóink is leégjenek. Mivel most sem akartam túlzottan elnyújtani az étkezést, újabb falattal haraptam az ételből. Nagyon nem szerettem volna, ha Wolgi előbb végez, mint én.
- Azért jó, hogy nem egy idegen turistával szemben ülök most. - motyogtam teli szájjal egy vállvonás kíséretében. Azért persze a szám előtt tartottam az egyik kezem, hogy véletlenül se repüljön át onnan semmi az ő térfelére.
- Dehogy... Navinés vagyok. - válaszoltam két harapásnyi szünet között, amikor az adagom felén már túl voltam - Ami azt illeti, nekem látásból ismerős vagy, de még nem futottunk eddig össze.
Ami ezután következett, az nagyon megdöbbentett. Akaratlanul is elnevettem magam, mert nagyon emlékeztetett az első itteni látogatásomra. Sajnáltam a bácsit, de tényleg az ő hibája, hogy leverte szegény Wolgi kajáját.
- Fogalmam sincs, mit kell ilyenkor mondani - hebegtem egy kissé elvörösödött arccal - Ez pech. De ha szerinted az a finomabb, akkor örülök. Most már ügyelj jobban! - pillantottam körbe a helyiségen belül, majd a tálcát egy kicsit beljebb húztam az asztalon, hogy még véletlenül se essen le.

Wolgast

Egy darabig csend volt, ami a hasznomra vált, mert folytathattam az evést. Közben valahogy átfutott a fejemen, hogy mit is akarok csinálni a nap hátralévő részében, de biztos elhatározásra még nem jutottam. Egyelőre Wolgi ült velem szemben, aki kezdett egyre szimpatikusabbá válni. Valahogy jobb kedvre derültem a jelenlététől. Nem is siettem a távozással, pont emiatt.
- A pálcakészítő? - kérdeztem vissza, amíg elpillanthattam az egyik ablak felé, hogy nagyjából betájoljam magam - Hát a téren! - vágtam rá mosolyogva -
- Láthatnám? - kérdeztem udvariasabb hangsúllyal - Én is kínlódok a varázslással, sajnos még mindig nem megy úgy, mint kellene. Lehet, hogy nálad sem a pálca lesz a ludas, de csak az én esetemből következtetek. Én a mugli származásomból adódóan hadonászok gyengébben a bottal. - nevettem el magam a kínossá vált mesélésben, ami nem is igazán tartozott a fiúra. Utálok erről beszélni. Ki ne tenné? Ez az én gyengém, ami jobb, ha nem kürtölődik szét.
- Ne aggódj, bőven lesz még alkalmad felfedezni a falut. Ha gondolod, akár én is segíthetek. Ha teszem azt innen sétálsz a térre, akkor a szálloda közelében fogod megtalálni a pálcakészítő üzlet táblácskáját. A bazinagy hotelt gondolom nem lesz nehéz kiszúrni. Vagy menjek veled? - csillantak fel rajtra készen a szemeim -
A hamburgerem már a végét járta. A krumpliból szokás szerint hagytam néhányat, mert utólag jobban szeretek csipegetni belőle. Itt még a kevés is soknak számít, ha azt kérek, így még az is előfordul, hogy nem eszem meg mind.
- Egyébként mit szoktál csinálni, ha épp nem tanulsz? Van valami különös hobbid? - bátorkodtam feltenni a kérdést

Wolgast

Nem sokat értem a pálcájával, hiába landolt a kezemben. Felvilágosított, hogy mit kell róla tudni, én pedig jól nevelt kisfiúként bólogattam párat.
- Egy lány állapította meg... - néztem fel vigyorogva - Micsoda titokzatoskodás. Nagy népszerűséged van a lányok körében? - próbáltam puhatolózni ebben a témában.
- Egyébként nem értek a pálcákhoz, csak gondoltam megnézem. Látszik, hogy nem egy mai darab. Köszönöm, hogy láthattam. - adtam vissza a kezébe a kinézegetésem után.
Valószínűleg nem várt különösebb szakértői véleményt a részemről, mégis úgy éreztem, hogy pár mondatot illene mondanom, ha már így elkértem.
- Örökölt pálca... Azokkal mindig csak a baj van, ne emészd magad! A pálca választja a varázslót, ne feledd! Szerintem tuti elboldogulsz majd, ha megtalálod a megfelelőt. - kacsintottam biztatásképpen Wolgira.
Természetesen szívesen elkísértem volna. Persze csak akkor, ha ő is szeretné. Mondjuk én is csak úgy vagyok nyugodt, ha vele vagyok, és nem hagyom magára a faluban bóklászni.
- Ezzel egyetértek - mosolyogtam vissza - Az az igazság, hogy én sem szívesen lennék most egyedül, ráadásul nem sietek különösebben sehová. Úgyhogy felőlem akár most is indulhatunk, ha végeztél.
Az én adagom már a végét járta. Az asztalon könyökölve figyeltem a beszélgetőpartneremre. Szerencsénkre a turisták nagyobbik hányada is távozni készült. Ez a turnus is lement, a falunézésüknek pedig még nincs vége. Gondolom a szállásukra mennek vissza... De mit is törődöm velük, amikor itt van Wolgast, aki a hobbijairól mesél?
- Én egy kicsit félek a kutyáktól - sütöttem le a szemeim - De a tiéd biztos aranyos és szelíd lehet. Szereti az embereket?
Rossz emlékeim vannak a kutyákról. Mindig megijesztenek a kerítés túloldaláról, ha a járdán sétálok. Máskor meg összeverekszenek, vagy engem ugatnak, ne adj Isten megkergetnek. Nem sokszor fordult elő, de nagyon félek attól, hogy egyszer valamelyik megharap.
- Répaa. Az finom, de csak úgy simán. Különös hobbi... Azt mondják, ha sokat eszel, te is sárga leszel.
Ez azt hiszem tényleg igaz, de csak egy bizonyos mennyiség után következik be, amit normális ember nem ér el. Egy répafanatikusnál azonban megeshet. Csak jó tanácsként mondtam neki, nem volt kedvem hirtelen virággal a gyengélkedőre készülni.
Ledermedtem, mert az én hobbijaimról kérdezett, amiről nagyon rég gondolkodtam, az elmúlt egy évben ellustultam és szinte csak a tanulásra koncentráltam.
- A tanulás és a dök tevékenységek után csak punnyadok. Régebben kajakoztam, jártam zongorára is, de manapság alig van kedvem és időm valamire. Azt hiszem szívem szerint a barátaimmal lógnék állandóan. Nem tudom... Régebben sokkal több hobbim volt, aztán a kastélyban az évek alatt kikoptak. Fura. - vontam vállat - Van még a kajádból?

Wolgast

- Akkor gondolom barátnő még nincs. - tudtam le a dolgot - Jó is, ha szót ért az ember velük.
Furcsán hangzott, hogy nem bánt az a kutya senkit. Pontosabban Negró, mert megtudtam a nevét is. Hát persze, fekete szőrű kutyának találó név. Anya barátnője valami kutatóközpontban dolgozik, ahol többek között kutyákkal is foglalkoznak. Érdekes lehet... Állítólag rengeteg kapcsolat és hasonlóság van a kisgyerekek és a felnőtt kutyák között. Másrészt csomó ideje háziasított állat, aki az ember legjobb barátja. De akkor is vigyázni kell, néhány fajta olyan durva tud lenni.
- De jó, ez tök érdekes - mosolyogtam - Tanítottál neki trükköket is?
Napi négy-öt... Hirtelen azt sem tudtam, mennyibe kerül a zöldségesnél. Az azért sok. Egy idő után ráununk arra, amit napi szinten túlzott számban fogyasztunk, legyen az bármilyen finom. Wolgi sajnos súlyos répafüggő lehet, ha a szervezete nem akadályozza ezt meg. Megmutatta viszont a karját, ami tényleg nem volt olyan színű. Egy darabig gyanakodva vizsgáltam át tetőtől talpig a gyereket, de mindent rendben találtam.
- Csoda! - lepődtem meg, s néztem rá úgy, mint egy különös tiszteletet érdemlő emberre.
- Én anno nem a felsőtestem miatt kezdtem el, de az is lesz, ja. Mondjuk nekem most annyira nem az igazi. - néztem be a pólóm alá a nyakamnál egy pillanat erejéig - Nálad a sport sosem játszott szerepet az életedben? - érdeklődtem.
- Hát, ne is mondd... Én vagyok az elnökhelyettes, nem hencegésből. Nagyon fárasztó dolog tud lenni, de szeretek segédkezni egy-egy program szervezésében. Mindig van valami jó dolog, és így az elsők között értesülök ezekről, sőt, még bele is szólhatok. Egy ideje már tag vagyok, szerintem jó. De te tudod...
De nem akartam a DÖKös gondokat felidézni, örültem, hogy egy picit kikapcsolódhattam az asztalnál ülve. Mindkettőnk végzett, úgyhogy felálltam, leporoltam magam és eltakarítottam magam után. Jó volt beugrani ide, mert a legutóbbi látogatásom óta már el is felejtettem a krumpli ízét. Még jövök párszor, ha tudok.
Wolgi is összekészült, aztán távoztunk. Utunk még nem ért véget, hiszen én kísértem őt a pálcakészítőhöz.

Leónia

Szörnyen unatkozva lógattam bele a lábamat a vízbe. A stég szélébe kapaszkodva tisztán látszott a tavacska fenekén a sok apró kavics és zöld moszat, no meg némi szemét, amit az előttem itt ülők hajigáltak bele. Valószínűleg a meleg miatt ilyen sekély a tó vízszintje, ami alapjáratban sem mondható valami nagynak.
Pedig milyen lenne már, ha lenne rajta egy csónak, vagy egy kishajó, aminek a segítésével akár a közepére is bemehetnénk? Működhetne akár étteremként is... Csak nagyobbnak kell varázsolni a tavat, ami itt egy tapasztalt és hozzáértő varázslónak gyerekjáték lenne. Petíciót erről!
Az erdőhöz közelebbi részen mászkált valaki, akit nem nagyon bírok, ezért "menekültem" a nádas takarta stéghez. Előre-hátra himbáltam lábaim az állóvízben, minden irányba szétterjedő fodros hullámocskákat képezve a tükrén. Még most is bennem van a nagy, hegyes fogú haltól való félelem, ami egyszer csak előbukkan az iszapból és bekapja a nagylábujjam. Azt hiszem a csuka tud ilyet. Na meg milyen guszta, hogy egy tök békés helynek tűnik ez a tó, aztán a tévében mégis akkora dögöket húznak ki ilyenekből, mint két ember egymáson. Az azért már nem vicces...
Hátradőltem a fadeszkákon, amin ha a Balatonról jól ismert madárürülék nem is, azért pókhálók, szöszök és öreg horgászok mocska úgy ahogy szépen tarkították. Természetesen a fejem körül bűbájjal megtisztítottam leendő támaszomat, annyira azért nem vagyok már varázslásképtelen.
Csendben, rezzenéstelen arccal néztem a kék ég felé. Már nem volt olyan magasan a nap, hogy hunyorognom kellett volna, de a napszemüvegem még azért rajtam volt. Zuhanyzáskor jó látni, hogy a lábam bizonyos szakaszain és egyéb testrészeim kivételével már egész jó bőrszínem van. Ez nagy eredmény, a bőröm ugyanis könnyen leéghet, ha nem vigyázok.
A tarkóm alatt átkulcsolt kezeimmel támasztottam a fejem, hogy szükség esetén rápillanthassak a tavacska túloldalára, és azzal szórakoztam, hogy a többieket néztem.

Leónia

Ráérősen bámészkodtam a lehető legnagyobb flegmasággal és felségérzettel. Mintha minden az enyém lett volna körülöttem, az embereknek pedig egyenesen tiltott dolog volt az én jelenlétemben a stégre lépni.
Valószínűleg csak nem akartak zavarni, mert tök ciki csak úgy, minden ok nélkül odasétálni egy magányosan pihenő alak közelébe.
Épp egy nagyobbacska felhő úszott az égen felém, amikor elugorhatott mellettem egy béka. Kár, pedig szívesen elálmodoztam volna még arról a felhőről, mert az alakja is egy maciéhoz volt hasonló. Ehelyett felvont szemöldökkel emeltem meg egy kicsit a fejem, hogy újból előrenézzek, de senkit sem láttam magam előtt. Pedig ha tudtam volna, hogy mi vár rám...
- Ááá! - ordítottam el magam mindenféle szégyenérzet nélkül torkom szakadtából, amikor valami vizes és nyálkás kéz elragadta a lábam. Mindkét karommal a stég szélét szorítva próbáltam megszabadulni a szörny karmai közül. Erre nem sok esélyt láttam, hogy sikerülhet, de az egyik lábam sikerült felhúzni magam mellé, így pedig teljes erőmmel rugdaltam, kalimpáltam a titokzatos támadóm ellen, ám mindez olyan gyors pillanatok alatt történt, azaz annyira ösztönösen jött cselekvésmozdulat volt, hogy nem is gondolkodtam reálisan.
Mert ha még egy kiálló valamihez értem volna mondjuk hozzá, vagy ha víziállat nézi eledelnek a lábujjaimat, akkor is megugrottam volna a deszkán. De ez egy erőteljes rántás volt, s nem akart engedni.
A peremen kapaszkodva azonban már ülve tartózkodtam, így pedig egyből kiszúrtam valamit. Vörös haj... Vörös haj és szerencsétlenség. Ez Leóniaaa!
- Basszus már! Leonieee?! Te normális vagy? - dőltem vissza levegő után kapkodva egy nagy koppanással, mert bevertem a fejem.
- Komolyan mondom... Egyszer még te viszel a sírba. Mit keresel te itt? Mássz fel ide és mesélj! - nyújtottam ki neki a kezem a tó felé dőlve, hogy szükség esetén segíthessek feljutni a vöröskének.