Rooben Netuddki

*Mióta bekerültem az iskolába, sokszor jártam már Bagolyfalva utcáin, s mindig egy kis épület mellett álltam percekig. A tábláján a "Czukorvarázs cukrászda" felirat díszelgett. Mindig az ablaka előtt állok, és nézem hogy a sok ember, főleg a fiatalok eszik a szebbnél szebb édességeket.
Ma viszont összeszedem bátorságomat -és a maradék pénzem-, és bemegyek az épületbe. Most is, mint mindig szinte tele van, alig lehet találni szabad helyet. Egy ideig csak állok, míg meg nem látok egy teljesen szabad asztalt. Leülök, és várom, hogy jöjjön a pincérnő. Nem kell sokáig várnom, hamar megjelenik, mosolyogva, kezében egy kisebb jegyzettömbbel.*
-Mit szeretne rendelni? -kérdezi egy barátságos mosoly kíséretében.
-Egy fagylaltkelyhet szeretnék.-válaszolom.
-Rendben. És milyen fagylaltból?
-Öhm... Csoki és vanilia fagylalt.
-10 perc múlva hozom a rendelését.
*Nézem ahogy elmegy a pincérnő, s ezek után már csak csendben ülök.*

Rooben

*Miután elmengy a pincérnő, csak ülök és nézem a sok embert, akik mind a barátaikkal jöttek ide. Figyelem azt hogy mindannyian jókat nevetgélnek, s közben bele gondolok abba, hogy még nincs egy barátom sem. Igaz, hogy mindenki kedves és segítőkész, és segítettek ha szükségem volt valamire, viszont még soha nem sikerült senkivel tartós kapcsolatot kialakítanom. Nemsokára egy srác ül le elém. Mivel nem ismerem, így nem beszélek vele, sőt szinte rá se nézek, inkább ki nézek az ablakon, és figyelem a kint elhaladó embereket. Látok egy kislányt is, ki nem lehet több nyolc évesnél. Az anyjával mengy éppen valahova, ám mikor a cukrászda elé érnek elkezdi rángatni az anyja kezét- gondolom édességet akar enni, s elmosolyodom, mert eszembe jut, hogy én is ilyen gyerek voltam, mindig be akartam menni a helyi cukrászdába, a szülővárosomban. Pár percen belül meglátom a pincérnőt, aki az asztalok között kicsit ügyetlenül halad, kezében a tálcával amin a nagy fagyikehely van. Nem is volt addig baj, míg ide nem ért hozzánk, de akkor megbotlik valamiben, és kiesik a kezéből a tálca és a kehely pont az asztalunkra esik, beborítva az asztalt fagyival és tejszínhabbal. Még az én blúzom is tejszínhabos lett. ~Tessék, pont ma kellett felvennem a kedvenc blúzom!*gondolom, s elkezdem letörölni, mire az előttem ülő srác néhány zsebkendőt ad kölcsön, majd felsegíti a pincérnőt is. Ekkor veszem csak észre hogy az egész cukrászda minket néz, mire én elpirulok. Próbálok nem figyelni a minket néző tömegre, akik meg egy darabig még néznek minket, majd újra egymással beszélgetnek. Nagyban tisztítom le a blúzom, mire a srác megszólal. Elmondja a nevét, Rooben Netuddki, s megkérdezi az enyémet is.
-Az én nevem Keiko. Keiko Sama. Örvendek a találkozásnak. Bár jobb helyzetben is találkozhattunk volna.*Felelem egy halk kacaj kíséretében.
Jön egy másik pincérnő, láthatóan idősebb és tapasztaltabb, mint az előző, aki mosolyogva ezt mondja: -Nagyon sajnálom társam ügyetlenségéből adódó kis problémát, de mindjárt hozunk egy másik fagylaltkelyhet.
-Rendben, köszönöm. *Válaszolok, és nézem ahogy elmegy a pincérnő, és mellette jön el egy másik aki hozza a fagyikelyhet. Leteszi elém az asztalra, majd odafordul a sráchoz, vagyis Roobenhez, és megkérdezi tőle kér-e valamit.

Runa

- Oh, részvétem az édesanyád végett, és a mostohádhoz pedig kitartást- válaszolom, és próbálok egy mosolyt erőltetni az arcomra, mindhiába.
Runa természetesen észreveszi rajtam, hogy nincs minden rendben, és most azt gondolja, hogy az ő hibája.
- Ne, ne emészd magad emiatt, nem a te hibád. Csak apámmal kapcsolatban nincs túl sok jó emlékem, és nem is igazán szeretek beszélni róla. De mindegy is, túl teszem magam rajta- felelem, és próbálom kizárni az emlékeket a fejemből. Egy enyhe fejrázás után sikerül is.- De ne foglalkozzunk ezzel tovább, inkább beszéljünk valami másról - folytatom, s most már sikerül egy valódi mosolyt raknom az arcomra.- Neked hoy tetszik ez a suli? Úgy vettem észre, hogy te már igazán benne vagy az iskolai életben.
Már teljesen el is feledkezem az előbbi szomorúságomról, és ismét szívből mosolygok Runa-ra.

Amanda

 

Ma nagyon sokáig aludtam, már majdnem dél volt, mikor felkeltem. Senkit nem láttam a levita házban, biztos mindenki a kastély többi részén, vagy épp a faluban vannak. Nem maradok én se sokáig itt, gyorsan felveszek valamit magamra, egy rövidnadrágot, és egy kék topot, meg egy tornacipőt. Először is elmegyek a faluba a falatotó gyorsétterembe, ahol nyugodtan megebédelek. Még egy kis időre visszajövök a szobámba, mert a arra gondoltam, hogy elmegyek a kis tanácsához, és egy kicsit gitározom, úgyis rég játszottam már. Viszonylag hamar kiérek a falu határába, ahonnan már csak pár perc és ott a tó. Vannak ott egy páran, de nem zavartatom magam, leülök a fűbe, előveszem a gitárom és elkezdek rajta játszani. Mivel már elég rég volt a kezemben gitár, így először még sokat tévesztek, de hamar belejövök.

Amanda

Nagyon sokféle dalt ismerek, amiket még a zenesuliban tanultam, vagy esetleg csak úgy magamtól. Bár ezek közül sokat nem kedvelek, főként azokat, amiket az iskolában tanultam, mert igazság szerint azokat nem lehet eljátszani gitáron. Már egészen belejöttem, mikor hozzám szólt egy lány, és ettől egy olyan hangot hallatok a gitáron, ami valami szörnyű. Egy pillanatra csúnyán nézek a lányra, de aztán meglátom, hogy valamit keres, végül ki is derül, hogy egy fülbevaló az eltűnt tárgy.
- Szia, nincs semmi baj - felelem, majd elmosolyodok, hogy az előbbi csúnya nézésem ellenlábazzam. - Egy pillanat - mondom, és elrakom gyorsan a gitárom a tokjába.
Kicsit arrébb állok, hogy kényelmesen körül tudjon nézni.
- Öhm... Segíthetek? - kérdem kicsit bátortalanul, majd nekitámasztom a gitárt az egyik fának, és elkezdem én is keresni. - Amúgy..... Hogy néz ki?

Amanda

Ismerős érzés elveszíteni olyan tárgyat, amire szükséged lenne, vagy épp csak nagyon szereted. Én is hajlamos vagyok elhagyni kisebb tárgyakat, bár főleg a radírjaimat hagyom el. Egyik alkalommal az egész szobát feltúrtam, hogy megtaláljam, persze eredménytelenül. Aztán mikor már semmi szükségem nem volt rá, mert vettem egy másikat, akkor találom meg, olyan helyen, ahol többször is megnéztem, de nem szúrta ki a szemem. Szerencsére fülbevalót még nem vesztettem el, bár nincs is olyan sok fülbevalóm, és azok is mind lógósak. Így természetes, hogy felajánlom neki segítségemet, amin kicsit meglepődik, bár nem is csodálom, hisz az első benyomása rólam -vagyis az a csúnya nézés - nem bizonyult a legjobbnak.
- Igen, tényleg segíteni szeretnék - felelem. - Ha nem gond - teszem hozzá kicsit bátortalanul, mert ha nem akarja hogy segítsek akkor békén hagyom, és elmegyek.
Elmondja, hogy hogyan néz ki a fülbevaló, és én máris a földet kutatom, hátha rábukkanok.
- Amúgy ismerős érzés elveszteni egy kis tárgyat amit kedvelsz, vagy épp szükséged van rá. Én is hajlamos vagyok Elhagyni kis méretű tárgyakat - mondom a lánynak, miközben a padon térdelek, onnan nézek szét.
Megakad a szemem valamin a fűbe, talán az a fülbevaló. Persze nem hogy leszállnék a padról, áá dehogy, inkább onnan, a háttámláján keresztül hajolva próbálom elérni, ami természetesen nem sikerül, és így leesem a padról, egy sikítás kíséretében, majd a földön landolok.

Márk

Egy kis édességre van szükségem. Azonnal. Nem tudom miért, de úgy érzem belepusztulok, ha nem eszek valami édességet. Persze a manókat nem akarom megint zaklatni, mert tegnap is voltam a konyhában, és a végén még kizavarnának, vagy valami ilyesmi. És mivel van egy kis spórolt pénzem, így jobbnak találom, hogy a cukrászdába menjek. Úgyis rég voltam ott, és már hiányzik az ottani finom édesség. Egy piros topban, rövid farmernadrágban, és szintén piros tornacipővn indulok útnak, természetesen a hajamba, a ruhámhoz illő piros rózsát tűzöm. Az arcomon egy nagy mosollyal megyek végig a folyosókon, és az utcákon. Vagyis kicsit talán gyorsabban a szokásosnál, de köt érdekel? Csak minél hamarabb ott legyek. Mikor odaérek, sietősen benyitok, és körülnézek, van-e valahol hely. Szerencsére nincsenek sokan, így kiválasztom a legmegfelelőbb helyet, az ablak mellett. Amint leülök, azonnal jött is egy pincér és megkérdezi, mit szeretnék.
- Kérek egy milkshake-et, két extracsokis muffint és egy nagy tál fagylaltot. - mondom, egy barátságos mosoly kíséretében.
- Rendben, és milyen fagylalt legyen? - kérdez vissza a pincérnő.
- Öhm... Vanília, csoki, és citrom. - vágom rá hamar, majd nézem ahogy elmegy a rendeléssel.
Míg várom hogy megjöjjön, kinézek az ablakon, és figyelem az embereket.

Márk

 Szeretek itt lenni, ha tehetném, minden nap eljönnék ide. Szerintem itt nagyon kellemes a légkör, és a sütemények is írtó finomak. Mindig az ablak mellé ülök, hogy ki tudjak nézni, mert szeretem figyelni, ahogy az emberek mennek mindenhova gyerekeikkel, vagy épp párjukkal. Néha jobb a tömegből kiválni, és csak külső szemlélőként figyelni őket. Gondolataimból egy hang zavart fel, ami kimondottan váratlanul ért. Zavartan pillantod fel, a hang gazdájára, ki nem más mint Márk. Első találkozásunkkor nem épp kellemes élményem volt vele, így nem igazán szeretnék most vele beszélni. De megbántani nem szeretném, nem hiányzik nekem egy ellenség, főleg nem a saját házamból. Azt azért egy kicsit faragatlanságnak tartom, hogy még csak meg sem kérdezte, hogy leülhet-e, hanem csak szó nélkül kényelembe helyezkedett. Na de mindegy, nem fogok ezen kiakadni, mert ilyen emberek is kellenek.
- Szia. Nincs semmi különös, elvagyok. - Mondom teljesen közömbös hangnemben, majd a pult felé nézek, hogy mikor hozzák már ki a rendelésem. - Egész jó volt, bár nem maradtam ott olyan sokáig. Igen, egész jól elbeszélgettünk Rufusszal. - Felelem, és egy halvány mosoly látszik az arcomon. Azok az emlékek először nem töltöttek volna el boldogsággal, de mióta mindent megbeszéltünk ketten a madárfészekben, azóta mindent másképp látok. Sőt, talán még Rufus nevétől is mosolyra húzódik a szám. Végre megjött a pincérnő, kezében a rendelésemmel, arcán egy barátságos mosollyal.
 - Elnézést a késésért de itt van a rendelése. - mondja és leteszi elém. Miután megköszönöm, és kifizetem az egészet, elmegy. Kortyolok egyet a milkshakeből, majd ránézek Márkra nézek.
- És te hogy vagy? Milyennek látod eddig az iskolát? - Kérdezem, s míg hallgatom a válaszát megeszem a muffint.

Márk

Úgy látszik nagyon otthonosan érzi már magát Márk itt, Bagolyfalván. Legalábbis a viselkedéséből ezt lehet leszűrni. Bár nem is csoda, mert nagyon kellemes egy hely, sokkal jobb itt élni,mint a nyüzsgő nagyvárosokban. Az igaz, hogy eddig egy nagyvárosban éltem, és szeretek is ott lenni, de itt, vidéken, valahogy jobb. Jobb a levegő is, és nincs annyi ember, akikkel összefuthatsz az utcákon.
- Hát pedig a vizsga az muszáj, ha nem akarsz ismét elsős lenni. - felelem, és ismét kortyolok egyet a milkshakeből. - Na ja, a Navinések is elég szorgalmasak, ha akarnak. Én is be szeretnék még küldeni valamilyen szorgalmit, bár én inkább rajzmágiából. - mondom, s elmosolyodom. Azért ha elszánja magát Márk, akkor ő is tud valamit nyújtani, bár nem hiába lett levitás. Ezek után ismét kifelé bambulok, közben már az olvadozó fagylaltot eszem. Nézem a ki, és beáramló embereket. Nagy forgalma lehet ilyenkor, bár ez meg is látszik. Nem csoda, hisz itt bármit kérsz, megkapod. Egyrészt ezért is szeretek ide járni, másrészt meg itt mindig felvidulok.
Teljesen elkalandoznak a gondolataim, még azt is elfelejtem, hogy van itt előttem valaki. Persze ha Rufus lenne itt, biztos nem történt volna meg, de nem ő az aki velem szembe ül, így nem is nagyon figyelek rá.
Kérdésétől kicsit ledöbbentem. Azt hiszi, nem tudom mi az a metró, vagy mozgólépcső? Talán ilyen hülyének nézek én ki? Na ezen most kicsit kiakadtam, bár lehet, ok nélkül, mert valószínű csak én értettem félre, de első reakciómat szóban is kifejtem.
- Nem vagyok hülye, tudom mi az a mozgólépcső, és metró. - Mondom kicsit talán barátságtalan hangnemben, de hamar észbe kapok, és már normálisan teszem hozzá. - Én is mugli környezetben nőttem fel. - Nem tudom, hogy fakadhattam ki ennyire, ez egyáltalán nem jellemző rám. Talán ragadt rám valami apám Mardekáros mivoltából, bár ezt kétlem, mert ő és én két külön világ vagyunk. Lehet ezért nem is jövünk ki olyan jól egymással.

Márk

Látszik Márk arcán a meglepettség, és ez nem is csoda, és is meglepődtem saját magamon, hogy így beszéltem. Azonnal meg is bántam, amint kimondtam, de a kimondott szavakat már nem lehet semmissé tenni. Sajnos. Pedig most olyan jól jönne. A fiú reakciójától gyakorlatilag a sírás kerülget, de visszatartom. Ha az előbb így tudtam válaszolni, akkor biztos van bennem annyi bátorság, hogy ugyanígy folytassam. De nincs. Nincs bátorságom, de még könnyeimet tudom tartani, hogy ne kezdjek el sírni, mert az elég rosszul jönne ki, főleg most. Hirtelen még az étvágyam is elment, és eltolom magam elől a tálcát, amin még ott van majdnem az összes fagyi, meg a másik muffin ott van.
- Hát... nincs...- mondom,de közben egyszer sem nézek fel Márkra, szemem az asztalra szegezem. Jó, igaza van, hogy ezt nem lehet eldönteni, de akkor is. Nem kéne előítéletnek lennie egy olyan emberrel szemben, akit mégcsak nem is ismer.
- Akkor minek vetted fel azt a tantárgyat? - nézek rá kérdőn, s még a szemöldököm is felhúzom. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy minek vett fel olyat amit talán nem is élvez. Ha tanulnia kell, akkor legalább olyat tanuljon, amit szeret is. Legalábbis nekem ez a véleményem.
- Én.... én nem Pesten nőttem fel. Sőt,  is az országban. - Válaszolom már teljesen közömbös hangnemben. most komolyan, mielőtt elkezdene ilyenekről kérdezősködni, előtte inkább informálódjon egy kicsit. De ezen az utolsó Mondatán akadok ki a legjobban. Oké, azt felfogom, hogy a japánok és a kínaiak kinézetre hasonlítanak. de könyörgöm, azért megkérdezhette volna, hogy milyen származású vagyok. Ettől újra rámtör a sírógörcs, de most kevésbé hatékonyan tudom elfolytani, és néhány könnycsepp legördül az arcomon. Neki biztos az összes ázsiai nép kínai, és én ezeket az embereket nem igazán tudom megérteni. Azokat, akiknek Ázsia Kínát jelenti.
- Én.... én nem vagyok kínai. Japán vagyok. A kínaiakhoz semmi közöm. - fakadok ki a tőlem nem megszokott hangnemben. Ezzel nálam teljesen elásta magát Márk, jobbra már nem hiszem hogy fog fordulni a köztünk lévő kapcsolat, szóval erről ennyit. - Szóval teheted is el azt a papírt, mert egyáltalán nem ismerem Pestet. - fejezem be, s ekkor már végképp nem tudom magam tartani, fejem a kezembe temetem, és csak hagyom, hogy könnyeim hadd záporozzanak.

Márk és Rufus

Nem érdekel már semmi sem, csak minél hamarabb el tudjak menni innen. Bár nem nézek fel, de érzem az emberek tekintetét rajtunk, és ez nem sok jót sejtet. Ezt már nem fogom tudni olyan könnyen elintézni. Jó igaz, hogy elsétálhatnék csak úgy, mintha mi sem történt volna, de a lábam nem mozdul. Egyszerűen úrrá lett rajtam a sírás, és nem tudok elmenni, csak ülök, zokogva. Persze ezek után már teljesen más hangnembem beszél hozzám, de olyan érzésem van, hogy ez csak álszenteskedés, hogy fejezzem be a sírást. Ilyennel már sokszor találkoztam a régi sulimban. Sokszor csinálták már ezt meg velem, hogy megbántottak, és néhány kedves szó után természetesen megbocsájtottam nekik, de újból hátba támadtak, és kezdődött minden elölről. Ezt a hangnemet már nagyon is jól ismerem, de a következmény mindig is ugyanaz lett, így már nem igazán hiszek az ilyen szavaknak. Nem szeretnék rá felnézni, s nem is szólok már hozzá, inkább elmennék most rögtön, de a hangtól, amit meghallok muszáj felnéznem. Mintha Rufust hallottam volna. De az nem lehet, mikor jött volna ide? Sejtésem igaznak látszik, valóban Rufus az, ki nem épp túl nyugodt. Csak nézem őt, nem szólok semmit, bár nem is tudnék, egyrészt, mert Rufus egyből Márkra pillant, másrészről pedig a rémület miatt, nehogy valami örültséget csináljon.
- Rufus. - szólalok meg elhaló hangon, de ezt ő talán meg sem hallotta, sőt biztos vagyok, hogy nem hallotta meg. Most már valóban mindenki minket néz, és ez aggaszt, így a lehető leghamarabb el szeretnék innen menni, menekülni. De nem egyedül. Rufust is magammal viszem, nehogy távozásom után kárt tegyen magában. Veszek egy mély levegőt, hogy egy kis bátorságot merítsek, és hangosabban szólaljak meg.
- Rufus! -mondom ezt már hangosabban, és hogy biztos legyek abban, hogy rám figyel, még a kezét is megfogom. - Hagyd,nem számít. Inkább menjünk innen. - mondom végig Rufus szemébe nézve, szeme csillog a sírástól. Majd felállok, és Rufus kezét fogva, szó nélkül elmegyek. Erről most nem szeretnék vele beszélni, s remélem.nem is fogja még egy darabig felhozni a dolgot. Most csak vissza szeretnék menni a kastélyba, és kipihenni magam.

Blanka

Ma már elég korán fenn voltam, és még éjszaka is alig tudtam aludni. Bár nem csoda azok után, ami tegnap történt a cukrászdában. Nem is tudom, mit csináltam volna, ha nem lépett volna közbe Rufus. Így legalább könnyebben átvészeltem ezt az egészet,és ennek örülök, nagyon.
Tudom, hogy most inkább a tanulással kéne foglalkoznom, de ez most nem megy. Nem megy, mert nagyon fáradt vagyok és kialvatlanság miatt, és nagyon kevés dologra tudok figyelni. Ki kell mennem a friss levegőre, ért az elvileg csodákrá képes. Talán egy kis energiához is jutok, hogy azért tudjak egy kicsit tanulni. Egy egyszerű kék felsőt veszek fel egy rövidnadrággal, meg strandpapuccsal, és elindulok. igazából nem is tudom, merre menjek, csak valahova, ami kinn van a szabadban. A lábaim egyenesen a faluba vezetnek, és végül a játszótéren lyukadok ki. Hát, ha már idáig eljöttem, egy ideig itt maradok. Sajnos a hinta foglalt, így a fa irányába indulok el, ahol egy lány ül.
- Szia, leülhetek melléd? - kérdezem, kicsit bátortalanul. Remélem nem küld el, de ha mégis, akkor megyek máshová. Vám még sok hely ezen a környéken.

Blanka

Szerencsére, nem küld el, amiből csak annyit tudok eddig leszűrni, hogy nem rellonos. És ez jó hír, semmi kedvem egy rellonossal sem találkozni. Legalábbis most nem. Helyet foglalok mellette, s egy már bátrabb mosolyt küldök felé.
- Elsős vagyok. Még. De remélhetőleg már nem sokáig. - Felelem, és ismét eszembe jut a vizsga időszak, hogy már csak néhány nap vám hátra. - És te? Hányadikos vagy? - kérdem, majd a lányról a könyvre téved a szemem. - Mit olvasol? - hangzik a következő kérdés, és hangomban puszta kíváncsiság hallatszik. Ez legalább eltereli a gondolataimat mindenről, ami eddig foglalkoztatott, amiből aludni sem tudtam.
- Jaj, bocsi, bemutatkozni el is felejtettem. Keiko Sama vagyok. - Mondom, egy hatalmas mosoly mellett. Teljesen kiment a fejemből, hogy még nem is találkoztunk eddig, ezért illendő lenne bemutatkoznom. De azért remélem nem veszi sértésnek, hogy csak most tettem meg.

Blanka

Szóval másodikos. Végül is látszik rajta, hogy nem sokkal idősebb nálam, és ki is derül, hogy csak egy évvel.
- Igen izgulok. Egy kicsit. - Felelem egy mosoly kíséretében. Igazából nagyon izgulok.Nem vetne túl jó fényt a házamra, ha megbuknék, és én is nagyon rosszul érezném magam miatta. Az azonban valamelyest megnyugtat, hogy szerinte nem nagy ügy a vizsga. Hát remélem valóban így van, bár levitás vagyok, szóval a tanulással nincs nagyobb gondom. - Örülök, hogy elmond ilyen dolgokat, mert ezek számomra elég fontosak, így annyira már n is félek a vizsga miatt, és ezt egy mosollyal tudom csak meghálálni.
Legendás lények? Sajnos nem vettem fel az LLG-t az óráig közé, így sokat nem is tudok róluk, de biztos érdekes lehet, ha ezt olvassa. Terveztem én is, hogy felveszem azt a tantárgyat, de végül mégsem tettem meg, és most, hogy itt ülünk, talán egy kicsit megbántam, hogy nem tanulok LLG-t.
- Egyszerűen Keiko, vagy Kei. - válaszolok a kérdésre. Kicsit meglepett, ért ilyet még nem kérdeztek tőlem, mindig úgy szólítottak, ahogy akartak, de ez a kettő a legjellemzőbb. - Nek is tetszik a te neved. - teszem hozzá egy mosoly mellett. - Én levitás vagyok. És te?

Csatáry Konrád

Tudom, hogy most kezdődött el a vizsgaidőszak, és egy normális és átlagos levitás a szobájában ülne, vagy épp a könyvtárban tanulna, de én nem. Ezek szerint én nem vagyok normális levitás, bár ki tudja. Az elmúlt jó pár napot azzal töltöttem, hogy tanultam, szinte hozzám ragadtak a tankönyvek, le sem lehetett rólam szedni őket. De már egy kicsit belefáradtam, és már a szemem is kezd fájni a sok olvasástól. És ami rosszabb, teljesen elhanyagoltam a kreativitásomat. Vagyis úgy értem, hogy az utóbbi, talán egy hónapban egyáltalán nem rajzoltam, vagy vettem elő a gitárom. De a mai délutánt csakis a zenének szánom, vagyis kimegyek valahova a kastély köré, és előveszem régi ismereteimet.
Egy egyszerű kék ruhában, és hozzáillő cipőben indulok útnak, természetesen hajamba egy kék virágot tűzök. Le sem lehet tagadni, hogy levitás vagyok, főleg most, de ez nem is baj. Hamar kiérek a kastélyból, és a tavacska felé veszem az irányt. Ott remélhetőleg nem lesz senki, és nyugodtan tudok majd gitározni. Szerencsémre valóban nincs még itt senki, így leülök a fűbe, és egy mély lélegzetvétel után elkezdem pengetni a húrokat. Hagyományos Japán számokat játszom, mert azokat nagyon imádom, és amúgy is már nagyon rég hallottam olyanokat. Bár az eredeti hangzáshoz képest ez semmi, de még így is nagyon szépen hangzik. Legalábbis szerintem. Ki tudja, hogy másoknak hogyan tetszene, ha lenne itt valaki, de szerintem nem is akarom megtudni. Egyetlen hangot nem vétek el, minden teljesen tökéletes, és engem is teljesen átjár a zene, szinte teljesen egybeolvadok vele, és környezetem minden apró zaját teljesen kizárom elmémből.

Csatáry Konrád

Miközben játszom, néhány madár csiripel, de ez különösebben nem zavar, sőt, talán így még jobban élvezem a játékot. Minden egyes hang eszembe juttatja szülőhazám, amitől most nagyon távol vagyok, és félő, hogy még a szünetben sem tudok néhány napra hazalátogatni a családomhoz, és az ottani legjobb barátomhoz. Szemem előtt feltűnnek, mégha csak képzeletben is, azok a gyönyörű cseresznyefák, mik alatt sokszor pihentünk, meg az egész táj, szinte minden megelevenedik előttem, és a régi emlékek is a felszínre kerülnek. A jók és a rosszak egyaránt, és ezek vegyes érzelmekkel töltenek el. Ezeknek az érzelmeknek a harcától, ami bennem van, könnyek gyűlnek a szemembe, ami miatt kénytelen vagyok egy kis szünetet tartani, hogy szememet meg tudjam törölni. Ekkor valaki hozzámszól, és én egyszerűen ledermedek. Nem merek megmozdulni, mert érzem a hangon, hogy egy nálam jóval idősebb férfi szólított meg, akár még tanár is lehet. Sőt, biztos vagyok benne, hogy tanár. Lassan, és óvatosan fordulok meg, vagyis pontosabban felnézek, mert az a valaki mellettem áll. Sejtésem igaznak látszik arról hogy tanár, mert mintha láttam volna már őt a kastélyon belül. Mondjuk engem nem tanít, az biztos,mert akkor tuti emlékeznék az arcára, és még a nevét is tudnám. De az arcmemóriám az mindig is nagyon jó volt, szóval bizton állíthatom, hogy már láttam őt a kastélyban.
- J-jó estét. - köszönök én is, bár ez egy kicsit nyögve-nyelősen ment. Nem is tudom, hogy igazából, hogy köszönhetnék neki, mert azért mégsem tegezhetem le, de a "csókolom" meg valahogy nem jön a számra. És hát ez lett belőle. - Igen, én is ide járok. És tudom, hogy nekem is tanulnom kéne, de eddig folyamatosan azt tettem, és csak egy kis pihenésre volt szükségem. - Felelem egy igen halovány mosoly kíséretében, ami eléggé bátortalanra sikeredett, bár ez az arcomon is látszik, hogy kicsit bepánikoltam, de próbálom ezt le gyűrni, kisebb nagyobb sikerrel.

Csatáry Konrád

Szerencsére, legalábbis így az elsőre ezt tudom leszűrni, nem az a szőrös szívű, komor tanárfajta az az ember, akivel szemben állok. Pontosabban ülök. Mondjuk az is igaz, hogy még itt, a kastély falain belül nem igazán találkoztam olyan tanárral, bár lehet hogy van olyan is, csak én még nem.futottam össze olyannal. De addig jó, míg az nem történik meg, és reményeim szerint ilyen nem fog olyan lenni úgy nagyjából... soha.  Válaszából azt tudom leszűrni, hogy neki is nagyon sok dolga volt, vagy esetleg még mindig van, a vizsgaidőszak miatt. Bár ez nem csoda, hisz tanár, és biztos sokan küldtek neki szorgalmit, meg mi egyebet, de ezen kívül tuti sok más dolog van, amit tanár ként meg kell biztos csinálnia, de erről sokat nem tudok.
- Öhm... Maga milyen tanár? Mármint mit tanít? - teszem fel ezt a roppant egyszerű kérdést, ami már egy pár perce furdalja az oldalam. Kíváncsi vagyok rá, mert azért jó tisztában lenni azzal, hogy pontosan mit is tanít, de lehet hogy majd az fog kiderülni, hogy valójában nem is tanár csak egy Bagolyfalvi lakos. Ki tudja?
- Hm? Nem, nincs semmi baj. - Felelem kicsit értetlenül, mert nem értem, hogy ez most hogy jutott eszébe. Az persze fel sem merül bennem, hogy a szemem törölgetése végett kérdezte, de mindegy. - Miből gondolja ezt?

Csatáry Konrád

Mitológiák és Vallások. Hm... Elég érdekesen hangzik, biztos jó tantárgy lehet, de szerintem nem igazán az én stílusom, vagy hogy is mondjam. Igazából a tanárokkal soha nem beszélgettem olyan nagyon, csak épp annyit, amennyi szükséges volt, és hát, az nem túl sok. Talán csaknéhány mondat erejéig beszéltem négy szem közt egy-egy tanárral, aztán rögtön el is mentem onnan.
- Igen, én nem járok a maga órájára. - Felelem egy, már kicsit bátrabb, de még mindig halovány mosoly kíséretében. - Amúgy a nevem Keiko Sama. - Mutatkozom be, h már ő us elmondta nekem a nevét, mert ez tudtommal így illik, mégha nem is kérdezte.
Persze, a könnyek a szememben, hogy-hogy nem jöttem rá előbb? Én is biztos azt gondolnám, valami baja van a velem szemben álló embernek, ha a könnyeit törölgetné. De nekem most nincs semmi bajom, szóval ez egy kicsit megtévesztő lehet.
- Tényleg nincs semmi bajom. Csak... emlékek. - Csak ennyit mondok, és szememet leemelem a tanárról, majd a tavat kezdem nézni, a férfi válaszát várva.

Csatáry Konrád

Én nem vagyok olyan nagyon vallásos, mint egyes emberek, és igazából nem is nagyon hiányoltam ezt az életemből. A nagyapám természetesen az, vagyis nagy keresztény, és azokban a ritka napokban, mikor meglátogattuk őt, mindig csak ilyenekről tudott beszélni, így valamelyest tisztában vagyok az ilyen dolgokban, de nem igazán szeretek róla beszélni. Nem mintha bajom lenne vele, de nem áll közel a szívemhez. De ezt inkább nem mondom ki, mert hallva, hogy milyen tanár Konrád, ő biztos vallásos, vagy hogy mondják. Meglep, hogy beszélgetne velem, mert én végül is csak egy diák vagyok, ő pedig tanár. De lehet, hogy ennek nincs semmi értéke, vagy értelme, mert engem nem tanít, szóval miért is ne. Attól, hogy ő felnőtt, az még nem azt jelenti, hogy ne beszélgethetnénk egy jót. Végül is ott van Hayate is, vele is nagyon jókat beszélgettem régen, még mielőtt bekerültem volna a suliba. Jó, tudom, hogy az teljesen más, mert őt már nagyon rég ismerem,és szeretem,apámként tisztelem. De talán annyira mégsem más. Mindegy, nem mondok nemet, és egy kis beszélgetés nem árt.
- Igen, lenne kedvem beszélgetni. -felelem egy mosollyal kísérve. Csak éppen nem tudom, hogy miről is tudnék beszélgetni egy tanárral, akit épphogy csak néhányszor láttam, futólag. Elteszem a gitárt a tokjába, majd szép lassan feltápászkodom, és odamegyek a padhoz. A gitárt a padnak támasztva leülök, és a tanárra nézek csendesen, várva, hogy ő is helyet foglaljon.

Csatáry Konrád

Már legalább egy fél perce csak némán ülünk egymás mellett, és ez kezd kicsit nyomasztó lenni, de nem tudok ellene mit tenni, mert nincs semmi ötletem, hogy miről is beszélhetnénk. Hát ebből nem lesz nagy beszélgetés, ha így folytatjuk. Nem tudom, talán akad majd valami téma, amiről tudnánk beszélni, mert ez a csönd nem igazán tetszik. Felmerül bennem egy téma, de azt rögtön el is vetem, mert nem biztos, hogy szívesen beszélne a tantárgyáról, eleget beszél órákon is. Gondolom. Végül a csendet ő töri meg, két kérdésével.
- Elsős vagyok. Még. De remélem nem sokáig. Vagyis, én úgy érzem eleget tanultam ahhoz, hogy átmenjek a vizsgákon. Igen levitás vagyok. -Felelem, majd a tavat kezdem figyelni, de szemem hamar az égre emelem. Egy repülő halad el felettünk, úgy nagyjából 8-9 kilométerrel, amit más talán csak egy kis pontnak lát, vagy nem tudom, de én tisztán kivehetőén látom, hogy az egy nagy utasszállító, ami kelet felé halad. Ki tudja, talán épp Japánba megy, hogy ott letegye a turistákat, vagy az épp hazafelé tartó japánokat. Most szívesen lennék azon a repülőn, ha valóban arra tart, hogy elszabaduljak egy kicsit a nyomasztó vizsgáktól, de tudom, hogy ez nem lehetséges, de azért álmodozni csak szabad. Ezektől a gondolatoktól mosolyra húzódik a szám, majd egy két perc elteltével, mikor már elég távol kerül a repülő, a szemem az égről, Konrádra emelem, és szótlanul nézem őt.

Ádám
 Ruha

A boldogságom még mindig nem múlt el, mióta megtudtam, hogy lesz egy kistesóm. Azóta nem is lehet levakarni az arcomról a mosolyt, mintha teljesen kicseréltek volna. Néha teljesen úgy viselkedem, mint egy eridonos. És úgy is érzem, mintha teljesen kicseréltek volna. Most egyszerűen minden olyan nagyon jó, és tökéletes is. A vizsgákon is sikeresen teljesítettem eddig, és szerintem a továbbiakban sem lesz semmi probléma. Persze az iskolaelsőségre még nem hajtok, egyelőre. De talán majd egy vagy két év múlva. Emellett még ott van az az örömöm is, hogy nemsokára, pontosabban nagyjából 8 hónap múlva testvérem születik. És ez már most örömmel tölt el, és képzelgek is, hogy vajon milyen lesz a kistesóm. Vajon fiú lesz vagy lány? Én szívem szerint egy kisöcsit szeretnék. Persze örülnék a húgnak is, de mint már mondtam, az öcsinék jobban. De most, most még meg sem született, így térjünk vissza a jelenbe. Szerintem egy jó ötlet, hogy egy ilyen rendezvénnyel búcsúztatják a nyarat. Nem is tudom, hogy hova menjek, így először a fő utcára megyek ki, de ott túlságosan sok az ember, szinte már tömegnyomor van, és az nekem már nem olyan hívogató, így gyorsan átverekszem magam a tömegen, és a tó felé veszem az irányt. Ott is vannak néhányan, de ez még élvezhetőbb, mint ami a fő utcában van. Igazából elég kellemes a légkör, szóval itt maradok, de nem tudom, hogy mit is csináljak. És nem is látok itt senkit, akivel beszélgethetnék. Vagyis látok itt ismerősöket, de ők mind el vannak foglalva mással, vagy épp valakivel társalognak, és én nem akarom zavarni őket, így inkább távol maradok tőlük. Odamegyek az egyik asztalhoz, és elveszek egy pohár limonádét. Onnan nézem az embereket, akik érkeznek, vagy már itt vannak, és egymással társalognak. Visszafordulok az asztalhoz, hogy elvegyek egy apró csokis sütit, mikor valaki megérinti a vállam. Hátrafordulok, és egy sráccal találom magam szembe, aki egy virágos tiarát, ami sokkal szebb, mint az a virágfüzér, amit itt osztogatnak. És még illik is a kék ruhámhoz, amit ma magamra húztam. Egy mosoly kíséretében fogadom el a tiarát.
- Óh, köszönöm, ez nagyon szép - mondom arcomon egy igazán nagy, és valódi mosollyal.

Ádám

Jól döntöttem, hogy lejöttem ide, hisz itt olyan szép minden. Mondjuk alapból, mikor nincs itt semmiféle rendezvény, akkor is nagyon szép,de most így, valahogy szebbnek tűnik az egész. Egyedül indultam el, és úgy is értem ide, végül mégiscsak akad társaságom, egy srác személyében, aki egy nagyon szép tiarát ad nekem. Nem tudom, hogy vajon miért épp hozzám jött, talán engem látott meg elsőnek, vagy, vagy ki tudja. A tiarát egy őszinte mosollyal az arcomon fogadom el.
- De, természetesen lenne kedvem veled tartani, mondom mosolyogva, majd kiiszom az utolsó korty limonádét is a pohárból, és visszateszem a helyére. Aztán felajánlja, hogy segít felrakni a fejemre a tiarát, amit én azonnal el is fogadok, és visszanyomom a kezébe. Egyedül nem is tudtam volna feltenni a fejemre, hisz nincs itt semmiféle tükör, ahol meg tudnám nézni, hogy jól áll-e. Persze meg is kérdezhetném a sráctól, de inkább rá bízom az egészet. Mikor sikerül, akkor be is mutatkozik, amit én is megteszek.
- Az én nevem pedig Keiko. Keiko Sama. - Mutatkozom be én is, és egy bájos mosolyt is villantok. Végre akadt, egy látszólag kedves, és illedelmes srác, vagyis Robin személyében. Mert első ránézésre nagyon kedvesnek látszik, de ez lehet csak valami álca, és aztán meg ismét én szívok mint a torkosborz. Volt már ilyenre példa nem is egyszer. Bár ha jobban belegondolok, azok még Japánban voltak, az előző sulimban, és ott szinte mindenki ilyen kibírhatatlan volt. Én hülye meg mindig bedőltem nekik. De, de most valahogy érzem, hogy ő nem olyan, és általában a megérzéseim jók szoktak lenni A bemutatkozást követően felém nyújtja a kezét, s én egy kis hezitálás után meg is fogom, és elindulunk a tó felé.
- És amúgy te még csak most érkeztél? Csak mert eddig még nem láttalak a kastély környékén. - kérdem az első dolgot ami az eszembe jut, közben felnézek rá - mert kicsit /sokkal/ magasabb nálam - és a szemét keresem.

Ádám/Robin
Vízibicigliiii

Én megbízom Robinban teljes mertékben, bár lehet, egyesek szerint ez nem éppenséggel a legjobb ötlet. De én mindig és mindenkiben megbíztam eddig, bár ez sokszor vált a káromra, sose tudtam, még máig sem változtatni ezen. Egyszerűen nem tudok megváltozni, de ha jobban belegondolok, akkor nem is kéne megváltoznom. Ha nem lennék ilyen, akkor talán nem leltem volna ilyen barátokra, akiket most a barátaimnak nevezhetek. De egyben nem csalódtam volna már annyiszor, mint egyes emberekben.
Most úgy érzem, hogy ebben a srácban megbízhatok, nem lesz rossz vége az egész napnak. Elindulunk a tó felé, hajamban már a tiarával, s arcomon egy nagy mosollyal.
- Eltaláltad, Japánból jöttem. - Felelem, és egy nagy mosoly ül ki az arcomra. Ezt mindenki eltalálja, vagy ha nem, akkor max annyit, hogy ázsiai vagyok. Mondjuk azon se akadnék ki, ha kínait mondott volna, mert én nem az a fajta vagyok, aki ilyenen kiakad. Persze egy alkalom volt, amikor eléggé kikészültem, de akkor is az ő hibája volt, vagyis Márké, mert az a hangnem az, az olyan, nem is tudom mivel jellemezhetném, de nem volt túl kedves. Legalábbis én így éltem meg az egészet. Mondjuk azóta már kicsit javult a kettőnk közti kapcsolat, most már talán kicsit többnek is mondhatjuk, mint semleges, de még mindig nem nevezhetnénk barátságnak.
Aztán szó esik arról, hogy mióta is van itt. Persze azt mondja, hogy már egy jó ideje itt van, és én hiszek is neki, hisz nincs semmi oka hazudni neki. Hacsak nem egy örökös hazudozóval van dolgom, aki mindenkinek mindenről hazudik. De inkább ne is gondolkodjak ilyeneket, a legjobb az lesz, ha inkább csak élvezem a mai napot. Aztán elérünk a tóhoz, és Robin egy üresen álló vízibiciklire mutat.
- De, de menjünk - válaszolok, s tágra nyílt szemeimmel a kék vízibiciklit pásztázom, arcomra egy mosoly ül ki, majd odaszaladok, és gyorsan beleülök. A srácra nézek, várva, hogy ideérjen.

Robin vagyis Ádám

Kezdem nagyon jól érezni magam. Nem mintha eddig nem lett volna jó kedvem, mert már alapból úgy indultam el, hogy csak úgy árad belőlem a jókedv és az öröm. Ez nem is csoda, már egy pár napja ilyen vagyok, mikor kaptam egy levelet, ami annyira feldobott, hogy még én sem ismerek teljesen magamra. És ez nem vicc, én ennyire nem szoktam boldog és mosolygós lenni. És most itt vagyok a tónál, s azt a célt tűztem ki magamnak, hogy átragasszam a körülöttem lévő emberekre is ezt az örömöt. Nem is kell sokáig keresgélnem, mert egy srác lép oda hozzám, önként. Aztán mikor meglátom a kék vízibiciklit, hezitálás nélkül szállok bele, s meg sem várom Robint. Aztán mikor ő is ideér, elindulunk, és így alkalmam nyílik ebből a szemszögből is szemügyre venni a partot. Így talán még szebbnek tűnik minden, és ki is élvezem ezt a pillanatot, mert tudom, hogy ilyet nem sokszor lát az ember, és ez tetszik is, nagyon, amit az arcomra kiülő mosoly is alátámaszt.
- Ho-ho-hogy énekelni? - pislogok rá kicsit zavartan, de egyben értetlenül is. Szeretek énekelni, nem arról van szó, csak én inkább magamban, ha egyedül vagyok, vagy csak szűk családi körben. Esetleg még a legjobb barátaim előtt. De máskülönben nem, semmi pénzért. Attól félek, hogy a végén még kinevetnek, és ettől kicsit bátortalan leszek, míg végül csak makogni tudok. - Na azt várhatod, hogy én énekelni kezdjek. Mondjuk szeretek énekelni, meg úgy alapjában véve zenélni, de nem emberek közt. Vagyis hogy is mondjam... Nem merek, ahhoz nincs elég bátorságom. Pedig tudom, hogy tehetséges vagyok, legalábbis már mondták páran, meg zenesuliba jártam a Bagolykő előtt, szóval lehet benne valami igazság - mondom, egy halvány mosollyal az arcomon, majd egy pillantást vetek Robin felé. - Miért nem akarlak hallani? Olyan szörnyű csak nem lehet a hangod. - Felelem vigyorogva, s a végén még el is nevetem magam. Csak nem lehet olyan szörnyű a hangja. De majd biztos kapok erre egy egyszerű vagy nem egyszerű választ. Majd kiderül.

Erdős Julianna
/ruha/

Mostanában egyre több, néha már-már dilis ötleteim támadnak, és persze ma is ez a helyzet. Most speciel az az ötletem támadt, hogy az egyik versemet megzenésítsem. Tudom, nagyon hülyén hangzik, és lehet nem is fog sikerülni, vagy ha mégis, akkor tuti béna lesz. De azért ey próbát megér, és fő a pozitívum. De, de valahogy mégsem megy. Azt hittem könnyebb lesz, de nem; nagyon, nagyon nehéz. Egész délután a szobámban ülök, pontosabban az ágyon, mindenféle - néha már lehetetlen - pozícióban fekszem, vagy ülök, de nem jön meg az ihlet, és nagyon sok galacsin is van körülöttem, annyi próbát tettem már,de semmi. Aztán elfog az éhség, de most nincs kedvem lemenni a konyhába, nem akarom zaklatni a manókat, így az egyetlen lehetőség a falu maradt. Fogom hát a cuccomat,és elindulok, de pontosan nem is tudom hová akarok menni, és nem is figyelek arra merre visznek a lábaim, csak megyek, és tovább gondolkodom a dalon, kezemben a kottalapokkal. Egyszer csak megállok, mert az egyik házból finom illatok szállnak ki, és mikor odanézek, észreveszem,hogy az gyorsétteremhez értem. Egy kis habozás után belépek, egyenesen a pult felé szedem a lábaim, és ott kis gondolkodás után kérek tortilla-t mivel ugye mexikói nap van. Hamar méh is kapom, és mellé még kérek egy pohár vizet,és csak ezután kezdek üres asztalt keresni. Találok is egyet az ablak mellett, így gyorsan odamegyek, majd az ablakon kibámulva gondolkodom tovább.

Erdős tanárnő

 Elképesztő, hogy nem tudok összehozni egy egyszerű dallamot. Pedig a zenesuli negyedik évében, vagyis két-három éve ez már alapkövetelmény volt. Akkor miért ment, és most miért nem? Ez tiszta őrület. Látszik hogy kijöttem a formámból, mondjuk akkor sem igazán ment a dolog, de mégis tudtam valamit írni, most meg... Most meg egyszerűen nem megy. Hogy lehetek ilyen béna? Ilyen nincs. Pedig nem olyan nehéz, régen is ment,bár akkor nem kellett hozzá szöveget csatolnom, szóval az valamennyire könnyített a dolgon, de ami most van, az katasztrófa. Itt ülök a gyorsétteremben, és amit rendeltem már kezd kihűlni, de még hozzá sem nyúltam annyira lefoglalt a dallam kreálása. Egy mély, bosszús sóhajjal kísérve aztán leteszem a ceruzát a kezemből, mit mindvégig szorongatok, vagyis hogy pontos legyek magam elé dobom, és a hajamba túrok, mit ritka alkalmak egyikeként kibontva viselek most, majd belekezdek a vacsorám elfogyasztásába, de valahogy mégsincs étvágyam, és csak nyammogok rajta. Előtt l le elém egy nő, akit csak úgy látásból ismerek,személyesen nem. A kastélyban már sokszor láttam, de még soha nem álltam le vele beszélgetni,mondjuk az is igaz, hogy soha nem is volt miért leállnom vele beszélgetni. Engem nem tanít, és valójában nem is tudom mit tanít.
- Persze, nem baj. - felelek mosolygósan, majd ismét kezembe veszem a ceruzát, és töröm a fejem. Aztán eszembe jut az egyik kedvenc dalom, és azt kezdem el halkan dúdolgatni,bár erre nem tudom hogy mi lenne a reakciója a tanárnőnek, így abba is hagyom, és már csak magamban dúdolgatom. És ekkor jön meg az ihlet, amit gyorsan le is vések a lapra, hogy aztán majd át tudjam nézni máskor. Így, hogy már el tudtam kezdeni,könnyebb folytatni tudom, és viszonylag hamar befejezem, ami egy elégedett mosollyal fejezek ki, aztán harapok egy falatot ismét a finom mexikói ételből.

Ronald Little-Leah

A vizsgáknak végre vége. Pontosabban épp a születésnapomon volt az utolsó lehetőség a vizsgákra, de én már előbb le tudtam mindet, így már csak azon kell aggódnom, hogy sikerül-e osztályt lépnem. Remélem igen, legalábbis szerintem jól sikerültek, de azért ne igyunk előre a medve bőrére. Nem kéne ennyit aggodalmaskodnom az egész miatt, most inkább élvezzem ki a szünetet, míg tart, utána pedig teljes gőzerővel kezdjünk bele a következő évbe. Ilyenkor sokan hazalátogatnak, hogy egy kis ideig a szüleivel, családjukkal legyenek, de én nm tartozom közéjük. Anyuék szerintem el vannak foglalva a kicsi érkezésével, bár addig még vagy kis idő, de inkább nem zargatom őket, megvannak nélkülem is, és én is nélkülük, de azért hiányoznak. Apu meg, hát hozzá nem megyek szívesen, mert tudom, hogy akkor a nagyapához is el kéne látogatnunk, ahhoz meg egyáltalán semmi kedvem, mert tuti ott lennének az unokatesóim, akiket ki nem állhatok, s az életem is szebb nélkülük. Szóval a lényeg az, hogy a szünet alatt nem megyek sehova, maradok itt, a kastély, és a falu környékén. Végül is itt is sok mindent lehet csinálni, sok helyre lehet menni, unatkozni tuti nem fogok.
Ma egész nap a szobámban punnyadtam,semmihez nem volt kedvem, vagy rajzolgattam, vagy a medálomban gyönyörködtem, amit még aputól kaptam a szülinapomra. De kezdem unni ezt a semmittevést, és a levegő is kezd elfogyni, így muszáj kimennem friss levegőt szívni. Az időre való tekintettel, mivel már kezd hűvös lenni így estefelé, kellően felöltözöm, és még egy sapkát is a fejemre húzok. A tó irányába indulok el, és hamar el is érek oda, ami most igazán szép, így szürkületkor, egy pár percig csak állva, az egyik fának dőlve gyönyörködöm benne, majd leülök, hátamat meg támasztva a fa törzsében, aztán nyakamról leveszem a medált, kinyitom, és egy halvány mosollyal nézem azt a boldog családot, akik visszanéznek rám.

Avery

Az egész délutánt kinn töltöttem a szabadban. Pontosabban az erdőben, ahol sok időt töltök az utóbbi nem is tudom hány hétben, de kifejezetten jól érzem magam ott. És eddig még nem is buktam le, hogy tilosban járkálok. Addig jó. Ja meg addig, míg. semmilyen vaddal nem találkozom. Eddig még megúsztam ezek nélkül, e végül is nem is merészkedem olyan nagyon be, Általában mindig azzal telik el az idő, hogy felmászok az egyik szimpatikusabb fára, és a legtöbb időt ott töltöm. Néha még a kastélyt is látom ha nagyon koncentrálok. Olyan jó érzés. És most is pont ez a helyzet, s már eléggé besötétedett,  mikor lemásztam a fáról, és hát kicsit eltévedtem, de szerencsére sikeresen kijutok, nem vagyok olyan reménytelen eset. És most ismét a Fő utca köveit taposom, igyekszem vissza a kastélyba, mikor néhány, nagy valószínűséggel rellonos srác közeledik felém. És fellöknek. Pontosabban csak.kicsit odébbtessékel az egyik a kezével, ahelyett, hogy kikerülne. Ilyen nincs, hogy lehet valaki ilyen... áá mindegy is, ők elmennek, én pedig felállok, minden baj nélkül. Csak a kezemet horzsoltam fel egy kicsit, az meg nem vészes. Megyek is tovább, de valamiért mégis úgy döntök, hogy még nem megyek vissza a kastélyba, és betérek a következő helyiségbe, ami előtt elmegyek. Ez történetesen a csárda, ahol eddig még soha nem voltam, de most mégis itt vagyok. És ha már itt vagyok, akkor illendő lenne vennem valamit. Még jó, hogy a pénztárcám nálam van mindig, így egyenesen a pulthoz megyek, nem figyelve, hogy ki van itt. A pulthoz érve kérek egy vajsört - kell egy kis változatosság - majd leülök, és végre körülnézek, s biccentek a mellettem lévő lánynak, vagy fiúnak, nem igazán tudom eldönteni. Piszok. Fú asszem ide se jövök olyan sűrűn majd.

Avery

Egész jól éreztem magam a délután folyamán, bár jobbára az összes hétvégém, és néha a hétköznapok délutánjait kint töltöm mostanság az erdőben, leginkább az egyik fa tetején. Olyan jó ott fent lenni, a magasság eszméletlenül jó számomra, és mikor fúj a szél, olyan mintha repülnék, és ez egy kis szabadságérzetet ad a legtöbbször komor, könyv felett görnyedő mindennapok után. De egyszer minden elmúlik, és így nekem is le kell szállnom a fáról, és vissza kell térnem a valóságba, ami jelen pillanatban néhány goromba rellonos képében jelenik meg. Amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen mennek is el, éspedig utamat folytatva betérek a csárdába, ahol kérek egy vajsört. Most először iszom ilyet, és itt is most vagyok először, de nem hiszem, hogy olyan sűrűn fogom meglátogatni ezt a helyet. Az első néhány dolog, ami eszembe jut erről a helyről, az a mocsok, és a sok, már az alkoholtól bűzlő ember, akik itt vannak. Ahhoz képest, hogy milyen ez a hely, egész sokan vannak. A sok részeg ember csak úgy önti magába azt a rengeteg alkoholos folyadékot, egyszerűen undorító szerintem. Hamar meg is kapom a vajsöröm,és már nyúlnékis a pénzemért, mikor néhány érme hangját hallom meg, ahogy találkozik a pulttal, aztán pedig a mellettem ülő szőkeség hangjára leszek figyelmes, mire rászegezem a tekintetem.
- Kösz. - feleltem neki kurtán. A hangjából ítélve fiú, bár a kinézete alapján ezt nem biztos hogy eltaláltam volna, azon kívül még, hogy ázsia származású. Mondjuk az ottani fiúk nem feltétlenül néznek ki úgy, mint egy európai szemmel nézve normális fiú, de szerintem ők így aranyosak. Pont mint ez a srác, van benne valami keleti fiús cukiság, és ettől a gondolattól halványan mosolyra húzódik a szám. És végre eljutok oda is, hogy belekortyoljak életem első alkoholos italába. És az eredmény? Hát nem éppen valami kellemes, legalábbis számomra, de azért lenyelem az első kortyot, de sikeresen félrenyelek, és és elkezdek köhögni. Na, ezt szépen megcsináltam, csak gratulálni tudok magamnak.

Avery

Nem tudom miért ilyen hibásak az agytekervényeim, de én hülye még hallgatok is rájuk. Olyan helyekre visznek, és olyan helyzetekbe sodornak, amik más esetben nem történnének meg. Erre sürgősen ki kell találni valamit. Mondjuk meg kéne javítanom azt a néhány hibás agytekervényt, már csak az a kérdés, hogy hogyan. És a válasz egyszerű: sehogy, mert azokat nem lehet, mivel gyárilag ilyen rosszak,és így már a javítás lehetetlen, magyarul ezzel együtt kell élnem életem végéig. Vagy legalábbis addig, míg ki nem növök az effajta dolgokból. És az kétes, hogy belátható időn belül bekövetkezik.
Ezeknek az agytekervényeknek köszönhetően vagyok most is a csárdában, ahova nem is fogom többet betenni a lábam úgy érzem, de ha már itt vagyok, kipróbálok valami újat, és ez alatt most épp a vajsört értem. Kis meglepettségemre nem nekem kell kifizetnem az árát, mert a mellettem lévő - mint kiderült - fiú meghív erre az egyre. Olyan kedves dolog tőle, főképp azért, mert tök idegen vagyok számára, és ő is számomra, de ez nagyon kedves gesztus tőle. Bele is kortylok, de nem igazán nyeri el a tetszésem, de talán ha nem figyelek rá, még bele sem szagolok,csak iszom talán elviselhetőbb lesz. És voala, igazam is lett, vagy csak egyszerűen hozzászoktam. Bár ez utóbbinak nagyon kicsi az esélye, de mindegy.
- Én Keiko vagyok, és levitás. - mosolygok a srácra, aki olyan aranyosnak tűnik így első ránézésre, hogy legszívesebben megzabálnám. Igen,  ezt hozza ki belőlem az alkohol, már ilyen nagyon kis mennyiségben is, és kezdem érezni, hogy a kedvem egyre jobb és jobb lesz. - Igazából fogalmam sincs. Csak úgy gondoltam, hogy még nem szeretnék visszamenni a kastélyba. Ráér az még, van időnk, nem? - vigyorgok most már mint a tejbetök, és még egyet kortyolok a vajsörből. - És te mit keresek itt eme nem épp barátságos helyen? - kérdezem, közben a mellettem ülő srác arcberendezését kezdem tanulmányozni.