Douglas

Eljött ez a pillanat is. Három napja nem aludt rendesen, az ideje jelentős részét vonaton, vagy egyéb szállítóeszközön töltötte, de még mindig hisz abban, hogy mindez megéri majd neki. Már három napja nem beszélt az apjával, amikor elbúcsúztak, Sayne még mindig hitt abban, hogy vissza tudja tartani. Először észérvekkel próbálkozott, majd mikor látta, hogy minden hasztalan, a hangjához folyamodott. Hiú ábránd, Lexit semmit nem tudta eltántorítani attól, hogy meglépjen. Mindez már három napja. Fentebb tornázta magát a ülésen, megropogtatta a nyakát, az ujjait, hátha egy kényelmesebben fogja érzeni magát. Tévedett. Minden vágya volt végre lekászálódni, hogy biztos talaj legyen a lába alatt. Az órája szerint már nemsokára ott van. Izgult, nem is kicsit. Hiszen soha nem dolgozott, nem vállalt felelősséget senkiért, még magáért sem. Most pedig beköltözik egy idegen házába, hogy vigyázzon egy kislányra. Egyáltalán mit kell csinálni egy gyerekkel? Fogalma sem volt róla, de eldöntötte, hogy nem fog hazudozni, nem bonyolódik bele ilyesmibe, mert annak csak rossz vége lesz. Ha elküldik, akkor elmegy, nem fog rajta problémázni. A vonat csikorogva fékez, a szíve pedig gyorsabban kezd verni. Le kell szállnia, itt az idő. Kihúzza a vonat előterébe a három bőröndjét, majd szépen egyesével leszedegeti őket. Az utolsó körnél megbotlik, de szerencsésen megússza és nem kerül a vonat áll, bár igencsak kis híja volt. Miután a vonat elmegy, van egy kis ideje körbenézni. Kis falucska, nincs sok ember, nincs sok ház, kellemes, bájos. Talán nem fog eltévedni sem. Jobbra-balra nézelődik, de egy árva lélek sem közeledik felé. Elégedetlenül felnyög elő halász a táskájából egy hajgumit, felköti a haját majd megtörli a szemüvegét és vissza biggyeszti az orrára. Egy kis ideig fel s alá járkál, majd megunja és úgy dönt elüti valamivel az időt. Az oszlop mellé húzza a bőröndjeit, majd egy hirtelen mozdulattal fellép rá, és próbál egyensúlyozni. Egész jól megy neki bár szinte biztos benne, hogy le fog esni.

Douglas

Hogy elüsse az időt, egyik bőröndről a másikra lépkedett, először óvatosan, majd egyre felbátorodva. Kitapasztalta, hová kell lépnie ahhoz, hogy a bőrönd ne inogjon meg és ne huppanjon a földre. Jó néhány perc telt el így. Élvezte, hogy nem figyel rá senki, nem szörnyülködik senki az önpusztító merényleten. Egészen addig ameddig meg nem hallja a nevét. Automatikusan kapja oda a tekintetét, a bőrönd meginog alatta ő pedig kénytelen leugrani. Ha pedig ezt kell tennie, akkor már inkább elegánsan csinálja, mintha szándékosan így akarta volna. Amikor földet ér, tompít, majd mintha mi sem történt volna még le is porolja magát. Az persze már mellékes, hogy a bokája az ütközés pillanatában reccsent egyet így kénytelen a másik lábára helyzeni a súlyát, csakhogy továbbra is magabiztosnak tűnjön.
 -Csak Lexi, de egyébként igen. Ezek szerint te vagy, illetve ti vagytok...
A tekintete a két idegen között ingázik, de mivel a kislány hangosabb, neki szenteli előbb a figyelmét. Az egyik szemöldöke a magasba emelkedik, próbálja kitalálni, mi is jelen pillanatban a baj. Miért kellett idejönnie? Miután a bambulás már kicsit kényelmetlenné válik, lekapja a szemüvegét, hogy csináljon valamit, elrakja a táskájába és visszafordul a kettős felé.
 -Nem akarok beleszólni, de mi lenne, hogy nem visíttatnád tovább, hanem letennéd?
Nem ért a gyerekekhez, de úgy tűnik Blanka nagyon le szeretne jönni, pedig egész kényelmes lehet ha cipelteti magát az ember gyermeke. Bár nem valami magas teremtés egy hirtelen ötlettől vezérelve közelebb lépdel a pároshoz felágaskodik és a kislány után nyúl és ha ő még mindig leszeretne jönni, akkor megpróbálja a legkevesebb sérülés nélkül leszedni az apja nyakából. Lehet, hogy botorság ilyet tennie az első öt percben, mégis úgy érzi, ha már ő lesz a dada, ennyit igazán megengedhet magának.

Douglas

A bemutatkozásra csak zavartan bólint, soha nem tudott mit kezdeni az ilyen helyzetekkel, ahogy most sem. Miután lerakja a kislányt a földre zavartan utána fordítja a tekintetét, be kell vallja magának, kicsit azért félti a kislányt, nem tudja milyen gyakran mennek itt a vonatok, de lelki szemei előtt máris megjelenik a kép amitől összeborzong. Így érthető, hogy az apja miért tartja rajta a szemét. De a helyzet ettől nem lett könnyebb, vagy jobb. De nem töri meg feleslegesen a csöndet, megvárja, ameddig az alkalmazója szólal meg először.
Talán csalódott abban, amit kapott. Tény, hogy Lexi nem az a szakasztott dada típus, picike, csont sovány és egész fiatal a helyzethez, de igyekszik, ez az egy pozitívum, amit fel tud hozni a javára.
 -Talán szimpatikus vagyok neki, vagy csak nagyon nem volt neki kényelmes ott a magasban.
Nem akarja feleslegesen elbízni magát. Úgy érzi, sok gondja lesz még a kislánnyal, hiszen elveszítette az édesanyját, új környezetben van és ehhez még kap egy dadát is, aki nem ért a gyerekekhez. Egy ideig még egy helyben áll, majd köhint és hátat fordítva neki odalép a kislányhoz, belesúg a fülébe valamit, majd a hóna alá nyúlva megemeli és felrakja a bőrönd tetejére, de nem engedi el, erősen fogja a karját, nehogy leessen.
 -Soha nem voltam még itt, ennyire látszik?
Igyekszik lassan beszélni, megformálni a szavakat. Gőze sincs, mi árulta el. Az akcentusa, vagy az, ahogyan bámul, mint aki még soha nem látott fehér embert.
Igyekszik egyszerre mindkettőjükre figyelni, hiszen ez azért mégiscsak egy fontos pillanat. Eddig nem ismerték egymást, ezután pedig együtt fognak élni. Erre a gondolatra pillant rá Dougra és a kelleténél egy kicsit tovább időzik rajta a tekintete.

Douglas

 -És te vagy az önzetlen apuka, értem.
Igyekszik nem gúnyolódni, de egy csúfondáros mosoly azért előbújik a szája szegletéből. Nem kérdőjelezi meg, hogy a kislány akart felmászni a magasba, de a gyerekeknek percenként változik az életfelfogása, ennyit a gyermeknevelési könyvekből megtanult, ha más nem is igazán ragadt rá. Miközben a kislányt fogja, megfordul a fejében, hogy talán még nem késő lelépni. Fogalma sincs, mit keres itt valójában. Soha nem látott még kislányt ilyen közelről, nem volt előtte anyai példa, az ösztön meg húsz évesen pláne hiányzik belőle. Ennyire nem volt neki jó otthon? Hiszen semmit nem kellett csinálnia, az édesapja soha nem piszkálta.
Végignéz a kislányon, majd Doug felé kapja a tekintetét, amikor megszólal. Nem akar goromba lenni, hogy nem figyel rá, amikor beszél. Legalább az első benyomás legyen meg, aztán utána a vízözön.
 -Ouh értem, azt hittem úgy nézek ki, mint egy turista.
Zavartan visszamosolyog, de állja a férfi tekintetét, akinek legalább olyan kék szeme van, mint neki. Vajon neki is feltűnt, hogy mindhárman szőkék? Bizonyára. Ha nagyon megerőltetné a képzeletét, beleférne az is, hogy ő Blanka nővére.
 -Ha ez amolyan dicséretféle lett volna, nos akkor köszönöm, azt hiszem.
Ez azért egy kicsit feldobta a kedvét. Ha a férfi kénytelen-kelletlen kimondta, akkor csak nem lehet annyira rossz a helyzet. A tekintetét viszont továbbra sem veszi le róla és ez hamarosan neki is feltűnik. Na ez kellemetlen.
 -Nem én csak...én csak...mindegy.
Idegesen megrázza a szőke tincseit és gyorsan a kislány felé fordul, mielőtt még magyarázkodnia kellene, abban soha nem volt jó.
 -Mit szólnál hozzá, ha ráülnél a bőröndre? Nem fogsz róla leesni, ha elég erősen fogod. Én pedig húzom.
Rákacsint a kislányra, megsimítja a szőke haját és megfogja a bőröndöt. Ezzel jelezvén, hogy eleget ácsorogtak az állomáson, ideje lesz elindulni...haza. Lexi legalábbis feltételezte, hogy a munkaadója nem szeretné elküldeni.
 -Kezd hűvösödni, szóval.
Nem épp a szavak embere, ezt már elsőre leszűrhette a társasága, motyogott még egy keveset magában majd megragadta a bőröndöt amin Blanka ült a férfi pedig a másik kettőt és elindultak, valamerre.

Nathaniel

Nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz dolga lesz Blankával, vagy csak úgy általában a családdal. A legtöbb korabeli még fent tanult a kastélyban, de mivel őt nem áldotta meg annyi varázstehetséggel a sors, mint kellett volna, számára az iskola maga volt a földi pokol és alig várta, vége legyen. De azért, ha őszinte akart lenni a gyereknevelés se semmi. Blanka minden reggel korán keltette őket, ugrált Lexi ágyán, majd átszaladt az apjához, és ott folytatta, sikongatással. Doug nem túlzott, amikor azt mondta, hogy kislány igazi Isten ajándéka. Igyekezett mindig rossz fát tenni a tűzre és bár Lexivel szemben még óvatos volt, az apját a végletekig, kőkeményen szívatta. El kell ismerni, azért egy négyévestől ez nemsemmi teljesítmény. Ő próbált a kislánynak valami értelmes elfoglaltságot találni, de Blanka figyelmét tíz percnél tovább semmi nem tartotta fent. Ma például az utolsó pillanatban vette el tőle filctollat, csak néhány másodperc választotta el attól, hogy Picassosat játsszon a falon. Az akció sikerrel zárult, de Blanka fintorogva elszaladt, sikongatással megspékelve.
 -Van kedved kimenni a játszótérre?
Kiabált utána, mert ereje nem volt, hogy utána is menjen. Csak a falnak dőlve ült és bámult előre. Kora délután van, ő máris úgy érzi, mintha késő este lenne. Igaz, most nincs játszóteres idő, de építhetnének hóembert, akár. Az apja lelkesen egyezett bele az ötletbe, látszott rajta, hogy zenélne egy kicsit, így hát összefogtak, hogy közös erővel öltöztessék fel a kislányt. Fél órával később Blankán már volt fél pár cipő, sapka és egy kesztyű is. További eredmény csak a szitkozódás és a kifulladás volt. Lexi a nappali padlóján feküdt és levegő után kapkodott. Miután kicsit lenyugodtak a kedélyek és Doug biztos távolban volt, Blanka odasétált hozzá és ráült. Ez volt a jel, hogy megunta, szóval hagyja magát. Ezek után már gyerekjáték volt az egész, gyorsan felöltöztette és útnak indultak. Jobban mondva szaladtak. Blanka élvezte, hogy a szabadban van, ő pedig nem győzött rohanni utána. Sapkát nem volt ideje felvenni, sőt ahogy lenézett és látta, hogy a kabátja a térdéig ér, szitkozódva összehúzta magán és feltűrte az ujját, tévedésből felvenni a másik kabátját, na ez aztán a tehetség. Így tehát rajta volt a bakancsa, Doug kabátja, egy fekete farmer a haja az arcába lógott, de legalább a szemüvegét nem felejtette otthon.
 -Blanka állj meg...
A kislány megtorpant és még azt is hagyta, hogy Lexi megfogja a kezét. Ez egészen addig jól is ment, amedig meg nem érkeztek a játszótérre. Amint beléptek  Blanka nem látott semmi mást, csak a hintát. Legalább, egy kicsit kifújhatta magát.

Nathaniel

A kislány egyenesen a hintához szalad, majd felkapaszkodik rá és megpróbálja belökni magát. Több meddő kísérlet után azonban kénytelen Lexi segítségét kérni, ha akar valamire menni. Nem tétovázik, odasétál hozzá, megsimítja a kislány hátát, majd óvatosan meglöki a hintát. Úgy tűnik, Blanka élvezi a dolgok, hangosan nevetgél, és ahogy a hinta egyre magasabbra száll, annál hangosabb lesz ő is. Lexi kénytelen hátrálni, aminek következtében egyre dühösebb lesz magára. Így nem fogja tudni elkapni, ha lezuhan, abból pedig hiszti lesz, ha pedig hiszti lesz, apuci valószínűleg vérben forgó szemekkel fog a nap további részében járkálni, amit ugyebár senki nem szeretne.
 -Kapaszkodj erősen, rendben?
Szelektív hallás, na ha más nem, az van a kislánynak. Rá sem hederít a dadájára, énekelget és kiabál tovább. Lexi egy idő után megunja az álldogálást és leül a mellette lévő hintában és engedélyez magának pár másodperc némaságot, hogy a gondolataiba merüljön...hogy végiggondolja mennyi minden változott pár nap alatt. Szeret itt lenni, de még nem érzi magát idevalónak, olyan mintha egy puzzle darab lenne, amit hiába akarnak bepattintani a helyére, makacsul ellenáll. A szánalmas hasonlatból egy ismerős hang rántja a felszínre. Összevonja a szemöldökét, mert a legrosszabbtól tart. Azért jött ide, hogy ne ismerjen senki, hogy ne találkozzon senkivel. Nem gondolta volna, hogy a múltja ilyen hamar utol fogja érni.
 -Micsoda kellemetlen meglepetés.
Odafordítja a fejét, Blankával egyetemben, aki érdekesebbnek találja a babát, mint a férfit, oldalra billentett fejjel, furcsán figyeli a jelenetet.
 -Nocsak, honnan loptad azt a gyereket?
Kérdő tekintettel bámulja a férfi, nem tudja elképzelni róla, hogy valaha, valaki gyereket szült volna neki. Fintorogva zsebre vágja a kezeit és tovább fixírozza az ismerőst. Kellemetlen, meg kell hagyni.

Jamie

Visszatértem, bár még mindig nem tudom pontosan, hogy miért. Dougot és Blankát hátrahagytam és visszajöttem Bogolyfalvára. Pedig annyira nem éreztem magamat idevalónak! Viszont volt okom, hogy visszajöjjek a kis porfészekre, ez az ok pedig Jamie volt. Jóban voltunk a sráccal, túl jóban. Lett végre egy barátom, aki hasonlít rám, akivel mindent megtudtam beszélni. Sok időt töltöttünk együtt később pedig észrevettem, hogy minden szabadidőmben vele töltöttem, mert jól éreztük magunkat. Órákat voltam képes csacsogni hülyeségekről, mint valami szómenéses kislány, holott a legtöbb helyzetben inkább hallgattam, az ő társasága kivétel volt. Több volt mint barátság, de kevesebb mint egy kapcsolat, viszont nem tudtam volna körülírni hol ér véget a kapcsolatunk, vagy hol kezdődik.
Amint visszaértem, rögtön egy levél várt. Nem sok minden volt benne, de annál tartalmasabb volt. Nem tétlenkedtem sokat, már így is késésben voltam. Ledobtam a cuccaimat az üres házba, felvettem egy melegebb farmert, pulcsit húztam, a fejemre baseballsapkát, arra ment a kapucnit és már készen is voltam. Nem sokat foglalkoztam a külsőmmel, smink már amúgy is volt rajtam, a szőke tincseim pedig nyugodtan állhattak szanaszét, nem zavart. Hiszen ő csak Jamie volt, a szomszédsrác, ismert, felesleges lett volna törni magamat. Hiába késtem el, mégsem siettem annyira, mint illet volna. Zsebre dugott kézzel rugdostam magam előtt a kavicsokat, közben a cipőm orrát bámultam, mert senki szemébe nem volt kedvem nézni. Ismerőseim nem voltak, így köszönnöm sem kellett senkinek.
Az érkezést viszont nem tudtam tovább halogatni, már távolról láttam, hogy vár rám, mellette pedig ott volt egy doboz és egy üveg bor is. Elgondolkodtam, hogy vajon mit is akarhat ezzel az egésszel. Számomra az ilyen cuccos dolgok teljesen irrelevánsak voltak, soha nem voltam igényes csaj, pláne nem az ilyesmire. A stég végére érve leülök a pokrócra és, hogy felhívjam magamra a figyelmét megfogok egy apró kavicsot és megdobom vele. Persze, nem fájdalmasan, csak figyelmeztető jelleggel.
- Hello idegen.
Ha felém fordult villantok felé egy Lexis vigyort. Körbepillantottam, megszemléltem mindent, amit kellett a pillantásom pedig megállapodott rajta, azért mégiscsak ő volt a legjobb dolog (a boron kívül).

Jamie

Kíváncsi voltam rá, mi volt az a sürgős dolog, ami miatt ide lettem csődítve. Nem mintha nem örülnék neki vagy ilyesmi, a magam módján teszem is bár eszem ágában sem lenne kimutatni, nem vagyok az a tipikus lányos lány, nem pirulok el és nem jövök zavarba sem, micsoda meglepetések. Ezt persze Jamie nagyon jól tudja, más voltam többi nő, gyakran elgondolkodtam rajta, velem van a baj, aztán arra jutottam, hogy mindenki mással.
- Utálom amikor így hívsz, nem vagyok cica..se kicsi, se nagy.
Felhorkantok, de nem tudom megállni, hogy ne vigyorodjak el. Nem tudok rá haragudni, ha nagyon erősködne, még a cicát is elnézném neki, de sajnos túlságosan szeretek kötekedni, így kár lett volna kihagyni ezt a remek alkalmat. Belekötöttem, de nagyon valószínű, hogy már ezt is megszokta. Amikor megpöccinti a sapkámat, kiöltöm rá a nyelvemet, és visszaigazítom a tökéletes pozícióba a fejfedőt, ugyanis ezt tudni kell hordani és tökéletesen kell csinálni, nem állhat fél centivel sem lentebb vagy föntebb, ez a mániám.
- Kösz, te is jól nézel ki.
Nem változott semmit az alatt a pár hónap alatt, amíg nem voltam itt. Megvannak még a cuki kis fürjei, amibe élvezet beletúrni és ahogy elnézem, a kisfiús pimasz mosoly sem hiányzik az arcáról, tehát a föld még mindig nyugodtan foroghat tovább, Jamie semmit nem változott. Viszonoztam a csókot, mintha ez lett volna világ legtermészetesebb dolga. Számomra az is volt, nem csak egy egyszerű gesztus, amit a jól nevelt párok csinálnak, ezzel bizonyítva be azt, hogy a kapcsolatuk még mindig áll a két lábán. Élveztem őt megcsókolni, ehhez kétség sem férhet, pont azért ettem meg annyiszor, amennyiszer csak alkalmam nyílt rá.
- Pizza és bor...bírom, amikor sütögetsz, csak a rózsaszín kötény hiányzik a kukta satyó. Tudod, hogy szeretem, bármit csinálsz én képtelen vagyok bármit is csinálni a konyhába.
Küldök felé egy unott pillantást, majd szó nélkül kiveszek egy szelet pizzát a dobozból és nagyot harapok belőle. Mint mindig, most is remekül sikerült. Többet között ezért is bírtam annyira. Soha nem ismertem olyan srácot, aki ennyire otthon érezte magát a konyhába, kiegészített engem, mert én örültem ha a kést és a villát nem kevertem össze.
- Csillagos ötös, mint mindig. De nem értem, miért.
Tovább majszolom a pizzát, két falat között kérdezett, közben le nem veszem róla a tekintetemet.

Jamie


- Soha nem fogom megszokni ezeket a becézéseket.
Égnek emelem a tekintetemet, de nagyjából ennyiben hagyom a dolgot és inkább falom a pizzát. Én nem vagyok valami jó konyhában és bár az utóbbi időben amíg bébiszittereset játszottam Blankával sokat fejlődtem, de még most sem az igazi. Lusta típus vagyok, ha nem muszáj, akkor nem csinálok kalamajkát a konyhában de ha rá vagyok kényszerítve, akkor egy tésztát megtudok főzni. Jamie is és én is még nagyon fiatalok vagyunk, a szárnypróbálgatás része már megvan a dolognak, de valamire menni is kellene a dologgal. Ez is egy újabb közös pont kettőnk között, egyedül próbálkozunk, amivel akadnak problémák, de hát, ez az élet.
- Gyakrabban is próbálkozhatnál, a szendvicset egy idő után meglehet unni.
Elveszek egy újabb szelet pizzát, miközben érdeklődve figyelem mi lesz a bor sorsa. Szerény véleményem szerint össze fogja törni, addig próbálkozik, de aztán egy furcsa pukkanással kinyílik az üveg. Figyelem a dugó útját, a tekintetem pedig megállapodik a tó felszínén. Szeretem a bort, a pizzát is, nem vagyok finnyás típus, de ezt amúgy is tudja.
- Kicsit furcsa bor...
A bor nem szokott pukkanni, tapasztalataim legalábbis. A tekintetemet felé fordítom, bekapom az utolsó falatot és várom a magyarázatot. Nem mintha nem jutna eszébe csak úgy ilyesmi, egyszerűen csak feszültnek látszik és ez nem jellemző arra, amikor ketten vagyunk. Ezzel arra kényszerít engem is, hogy feszengjek. Amikor belekezd, elkerekedik a szeme és már épp nyúlnék, hogy elhallgattassam, amikor érkezik a magyarázat. Felsóhajtok és szinte megkönnyebbülök, de éppen csak néhány másodpercre. A kérdés váratlanul ér, kicsit meglepődöm. Kinyitom a számat, majd becsukom, közben pedig zakatol az agyam, szinte füstöl a fejem.
- Biztos, hogy azt szeretnéd, hogy a nyakadon lógjak?
Kétkedve nézek rá, szeretném ha komolyan gondolná, szívesen lógnék vele többet is, de szóhoz sem tudok jutni, csak nagy szemekkel bámulom, mintha bármelyik pillanatban meggondolná magát, vagy még rosszabb, nevetve és azt mondaná csak viccelt, bár, elég komoly a tekintete.

Jamie

Még mindig meglepődve bámulok rá, de kezdem realizálni, hogy a dolog komoly és nem csak valami poén akart lenni. Mindazonáltal ez renget kérdést vet fel számomra, de úgy gondolom, hogy Jamie a legtöbbet meghányta-vetette magában és így jutott erre a döntésre. Nem szorultam rá arra, hogy nála lakjak, pénzem is volt bár most épp munkám nem, de tűnhettem annyira elveszettnek, úgyhogy nyilván más okból ajánlhatta fel. A kapcsolat téma, vagy a kettőnk között lévő dolgok firtatása tabu volt, legalábbis mindketten hallgatólagosan megegyeztünk abban, hogy próbáljuk definiálni, csak sodródunk az árral. Ez mégis csak egy komoly lépés volt, hiszen folyton együtt lenni, legalábbis a nap egy részében, együtt enni, együtt feküdni és kelni nem volt annyira komolytalan, mint amennyire én annak gondoltam ezt a valamit, ami köztünk kialakult. A mosolyt látva az arcán és az, ahogyan mentegetőzni próbált megtörte a jeget. Elvettem tőle a bort és jó nagyot húztam belőle, az sem zavart volna ha méreg van benne, kellett az alkohol a szervezetembe. Hagyom, hogy az ajaki végigjárják az arcomat és befejezzék a kis műsort a számon, mi mást tehettem volna? Még mindig nem tértem egészen magamhoz.
- Érdekes, hogy ez téged nem rémít meg.
Talán az az oka, hogy ő már eleget gondolkodott ezen, belenyugodott ebbe és meghozta a döntését. Szívesen lettem volna az élete része korábban is és ha ő szeretné, akkor nem leszek semmi jónak elrontója. Veszek egy mély levegőt és bólogatni kezdek, mint a kutyák a műszerfalon.
- Ha komolyan gondolod, akkor azt hiszem, benne vagyok. De Elliot tudja? Mit szól hozzá?
Nem bírnám elviselni, ha valakinek a terhére lennék, vagy akadályoznám őket a mindennapi rutinban. Viszont azt se bírnám ki, ha más lányokkal járna haza. De mindezt nem merem hozzátenni, mert félek, hogy esetleg visszakozna.

Oli
Cucc

A mai nap fárasztó volt, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fárasztó italokat szolgálni fel illuminált állapotban lévő kétes személyeknek, hogy szépen fogalmazzak. Igyekeztem nem csalódást okozni, de egy két ízesebb káromkodás kicsúszott a számon, amikor nem hagytak békén. Szívesen küldtem volna rájuk ártást, vagy bármit amivel ártalmatlanná lehet őket tenni, de sajnos: 1. Nem tudok varázsolni, ön és közveszélyes vagyok. 2. A pálcám valamelyik csomagom legalján van eldugva, előlem, biztos helyen. Sajnos nekem nem jutott annyi varázserő, amennyi az apámnak, vagy talán az anyámnak, akit nem is ismerek. Soha nem bánkódtam emiatt ennyire, mint most. A záróra közeledtével azonban elcsendesültek a népek, csak néhány sötét alak ült az egyik sarokban de ők meg rám sem bagóztak, így hát én is hasonlóan tettem. Leszedtem pár asztalt, fölsöpörtem az üvegszilánkokat, seprűvel, lapáttal és a tulajdon két kis kezemmel. Rendet tettem egy kicsit a belső pulton, helyrepakoltam az italokat. Ez már igazán több volt, mint amire vállalkoztam, de igyekeztem lelkiismeretes gyerekkén viselkedni, ha már egyszer bevállaltam, akkor csináljam normálisan alapon. Körbenéztem még néhányszor, majd mikor úgy ítéltem meg, hogy ez így rendben lesz, jóváhagytam magamnak egy kis pihenőt. Felpattantam a pultra, a fél lábam lelógott, a másikat felhúztam és azon pihentettem az államat. A semmitevésbe gyorsan belelehet unni és mivel én köztudottan nem vagyok egy nyugodt teremtés előkaptam az iskolaújság egyik hátrahagyott, eláztatott példányát és fellapoztam. Tele volt ismeretlen nevekkel és alakokkal, mégis szórakozottan olvasgattam, kicsit irigyelve azokat akik fent tanulnak a kastélyban. Nem mintha nem lennék elégedett az életemmel, az vagyok, csak valahol mélyen mindig is szerettem volna normálisan varázsolni, de képtelen vagyok rá, ez a rút igazság. Olyannyira belemélyedek a dologba, hogy halkan dudorászni kezdek és még a lábamat is ritmusra himbálom, ilyen hiperaktív vagyok.

Oli

Igyekszem jótékonyan eltölteni a fennmaradt időt, de semmi olyan nem jut az eszembe amitől az óra mutatója gyorsabban ketyegne. A percek lassan vánszorognak és úgy érzem, ahogy közeledik a záróra ideje, egyre lassabban. A két férfi, akik a sötét sarokban ülnek, felállnak és egy apró biccentés közepette elindulnak az ajtó felé. Viszonozom az apró gesztust, a tekintettem kikísérem őket, majd mikor becsukódik mögöttük az ajtó jólesően felsóhajtok. Nyilván Jamie nem fogja bánni, ha ma egy kicsivel hamarabb csönget ki a csárdában. Már épp készülnék beugrani a pult mögé, amikor az ajtó ismét kinyílik. Elfintorodom, arra gondolva, hogy egy iszákos öregember fog belépni, aki órák hosszat fog fárasztani a szerinte humoros dumájával, de csalódnom kell. Egy srác az, aki velem egy idős lehet, bár elég ramaty állapotban van. Lekapom róla a tekintetemet, végül is ez nem egy kifutó ahol nézni kell ahogy a delikvens végigbotorkál. Azonban amikor megérkezik a pulthoz kénytelen vagyok ráemelni a tekintetem. Nem játszik szószátyárost, fukaron kinyögni, hogy mi kell neki. Bólintok, beugrom a pult mögé, megpörgetem az üveget a kezemben - na ehhez például értek - a másikkal a pohár után nyúlok.
- Legyen dupla, ahogy elnézem rád fér.
Futólag végigpillantok rajta, majd mikor kitöltöttem a méretes italt leteszem elé. Mondanám, hogy egészségére, de azt hiszem, nem ez lesz az, amitől jobban lesz. Ráadásul az alkohol bizonyítottan lassan öli a szervezetet, és ha a drága jó gyerek ilyen italt iszik, bizonyára nem kispályás. Nem mintha én olyan szent lennék, nem vetem meg a finom italokat, de a whiskeytől  biztosan köhögnék egy sort, főleg, ha csak tisztán kellene inni. A gondolatmenet végén megigazítom a sapkámat, lekapom a külső pultról az újságot, nekidőlök a belsőnek és tovább lapozgatom, csak azért, hogy ne bámuljam őt. Az mégiscsak illetlenség, ráadásul nem úgy tűnik, mintha beszélgetésre vágyna, jobb is, mert én semmilyen lélekbalzsammal nem tudok szolgálni.

Oli

A kérdésre felemelem a fejemet és végigvezetem a tekintetemet szerencsétlenen. Nincs jó bőrben, ez tény, de nem gondoltam volna, hogy ekkora lehet a baj. Összevonom a szemöldökömet és nekidől a velem szemben lévő pultrésznek.
- Megengeded, hogy vessek rá egy pillantást?
Éppenséggel tudnék rajta segíteni, ha nagyon megerőltetném magamat. Mivel én gyakran szerzek sebeket, mindig van nálam bájital, de nem tudom, hogy az a mennyiség elengedő lesz-e. Tapasztalatot bőven szerezte az évek során az adagolásából, mivel az apám is gyakran állított haza a kocsmából felszakadt szemöldökkel vagy vérző szájjal. Ezek voltak az én mindennapjaim. Félszegen ránézek a srácra, mint aki attól fél, mikor zuhan itt előtte össze a kedves kuncsaft. De kitelik tőle egy mosoly, szóval belehalni nem fog, vagy legalábbis nagyon remélem, nem tenne jó a csárda hírnevének, ha valaki itt lehelné ki a lelkét, ráadásul az én jelenlétemben.
- Nekem minden érdekes, mivel egy név sem cseng még csak ismerősen sem, gondoltam nem árthat ha belelapozok.
Vállat vonok, nekem aztán édes mindegy, hogy mit olvasok, inkább haza akarok menni és ledőlni aludni, nem pedig itt tengetni a drága időmet, amiből amúgy rengeteg van, de nem ilyen dolgokra. Fölkapaszkodok a pultra, mert igen lusta vagyok körbemenni, esetlen tornász módjára átmászok és leugrok az ismeretlen mellett, készen arra, hogy megszemléljek egy valószínűsíthetően gusztustalan, vérző sebet. Nem voltam az a típusú lány, aki rosszul lesz, vagy fintorogni kezd, nem az én stílusom én kemény vagyok, mint egy szikla, legalábbis ilyen szempontból.
- Na rajta, nem akarom, hogy itt halj meg nekem, az én lelkemen a száradna.
Noszogatom és felvont szemöldökkel nézek rá. Én tényleg komolyan gondoltam amit mondtam, nem csak a gyomromat akartam hűteni.

Oli

Tudom, mit csinálok, de valami azt súgja, hogy a delikvens nem igazán bízik bennem. Nos, jól teszi, én sem bíznék magamban, de most nem rólam szó, szóval könnyebben kezelem a helyzetet. Ha a saját véremet látnám kicsorogni, akkor nem lenne ekkora a szám, valamiért a saját sérüléseimhez mindig máshogy álltam hozzá, mindenfélét beleképzeltem, ami nem is volt ott. Pedig elég sokszor este el, úgyhogy edződni tudtam volna.
- Most hazudjak? Nem mindegy az neked?
Felvonom az egyik szemöldökömet, miközben unottan nekidőlök a pultnak és várom, hogy végre előhúzza a nyulat a kalapból. Nekem aztán teljesen mindegy, hogy meggyógyítom-e vagy nem, de így biztosan nem tud visszamenni a kastélyba, én pedig biztos kifogom rakni innen, mert nem fogok miatta egy kocsmába éjszakázni.
- Még nem.
Bizony, az utóbbi időben elgondolkodtam rajta, hogy talán visszamegyek tanulni. Na nem vetem bele magamat igazán, mert pálcát senki ne adjon a kezembe aki még szeretne élni. Csupán hiányzik egy közeg, ami soha nem volt meg igazán. Jamienek hála, ha minden igaz, most egy helyben leszek egy darabig, szóval akár ki is alakíthatnék bizonyos kapcsolatokat, mondjuk lehetnének barátaim, ebbe elég fura belegondolni, mert sosem voltak.
- Sokkal rosszabb lesz, ha itt játszod a félholtad.
Égnek emelem a tekintetemet, még egy horkantásra is futja az erőmből, majd közelebb lépek hozzá, lesegítem róla a kabátját, végül anélkül, hogy bármiféle engedélyt kérnék, visszalépek a fájós oldalához és felhúzom a pólóját. Az első amit a srác megpillanthat az arcomon, az egy fintor.
- Hát ez valami veszett gusztustalan, csodálom, hogy még talpon vagy.
Én tuti kidőlnék, már a gondolattól hányingerem lesz, hogy rajtam valahol lenne egy ilyen seb. Felsóhajtok, igyekszem moderálni magamat, visszaugrok a pultra a kutakodok a pult alatt majd előveszem a bájitalos fiolát és lerakom elé.
- Mivel akarod bevenni? Alkohollal inkább nem ajánlom.

Oli

Egyelőre. Aztán ki tudja, mi lesz holnap. Mostanában bőven akadt szabadidőm és azt nem akartam ezen a szent helyen tölteni. Ez Jamienek való hely volt ő élvezte, hiszen az övé volt, sok munkája van benne. Én is szívesen voltam itt, ha csak őt kellett néznem, maximum segítettem neki egy kicsit, ahogyan most is. Azt viszont régóta fontolgattam, hogy tanulnom kellene valamit. Soha nem voltunk elég időt egy helyen ahhoz, hogy normálisan tudjak tanulni. Ráadásul a varázsbéli képességeim igencsak hagynak kivetnivalót magam után, pedig elvileg aranyvérű vagyok, bár erről mélyen hallgatok.
- Soha nem lehet tudni.
Megvonom a vállamat, meghagyva annak a lehetőségét, hogy esetleg holnap összefusson velem a kastély folyosóján. Nem holnap talán mégsem, ugyanis biztos, hogy ezután délig ki sem fogom kelni az ágyból, jöhet fölém imádkozni bárki. Egy pillanatra eltűntem a pult mögött, hogy egy pohárral és egy üveg vízzel bukkanjak föl ismét. Ráérősen csavartam le róla a kupakot és lassan öntöttem bele a vizet a pohárba. Nem nagy titok, egy kicsit azért élveztem, hogy itt szenved előttem és én vagyok az egyetlen aki jelen pillanatban segíteni tud rajta...elég kellemetlen lehet ennyire kiszolgáltatottnak lenni.
- Lexi.
Mondom futólag, még egy gyors vicsorgós mosolyra is futja, majd kihúzom a bájitalos fiola dugóját és beleöntöm a tartalmát a vízbe. Mindezek után villámsebesen előveszek egy másik poharat, töltök bele egy kis whiskyt és koccintásra elemem a poharat.
- Egészségedre, és ezt most tényleg egészségügyi szempontból közelítem meg, mármint...érted...
Megvonom a vállamat, összekoccintom a poharainkat és egy az egyben lehúzom az italt, amúgy sem volt benne kibírhatatlanul sok, épp megfelelő mennyiség volt egy kis vadóc számára.

Mesélő és Ágoston

Ez is egy szokásos napnak indult. Felmentem a kastélyba, mert volt pár órám, majd önkényesen úgy döntöttem, hogy ennyi bőven elég volt. Többet vett ki belőlem ez az iskolásdi, mint gondoltam volna és ez nem igazán tetszett. Élveztem amit csinálok, mert legalább tanultam valami hasznosat is, na meg a fényképezés, az emlékek megörökítése amúgy is közel állt hozzám, most, hogy már van amiről szívesen emlékeznék meg. Jóleső érzéssel fordítottam hátat a kastélynak és indultam le a faluba, hogy meglepjem Jamiet. Útközben eldöntöttem, hogy beszaladok a cukorkaboltba és meglepem magunkat valami finommal. Cukor, csoki, gumicukor, nekem bármi jöhetett, nem érdekelt, hogy savanyú vagy édes. Nem törődtem semmivel és senkivel amíg sétáltam, hiszen velem sem szokott senki törődni, amikor leérve a térre a tömeg mégis megtorpanásra késztet. Egész kis sereglet gyűlt össze a téren,   morogva, idegen arcok. A körülöttem lépdelő embereket annyira lekötötte a kirakat, a rohanás, vagy a síró kölyök, hogy látszólag észre sem vették, hogy mi ez a hirtelen jött csődület. Mivel végre történt valami érdekes, megszólal bennem a kisördög, hogy csak körül kellene pislogni, persze nem olyan feltűnően, csak diszkréten. Nem mindennap történik ebben a poros kis faluban bármi is! Lassan közelebb settenkedek, lopva pillantok körbe, mintha attól tartanék, hogy valaki engem figyel, vagy esetleg megállít mielőtt célt érek. Mindenhová nézek, csak éppen az orrom elé nem, pedig oda kellene a leginkább. A következő pillanatban már a saras földön térdelek. Érzem, hogy a kavicsok felszántották tenyeremet és az is egészen biztos, hogy valakinek nekimentem. Gyorsan összedörzsölöm a tenyeremet, hogy legalább a sár és a kavics egy része lejöjjön róla és megigazítom a sapkámat is, utána pedig előjön a szörnyeteg.
- Mi lenne, ha mondjuk odafigyelnél, hogy merre mész és nem ütköznél bele senkibe? Kétlem, hogy olyan borzalmasan nehéz feladat lenne nyitva tartani a szemedet te törpe.
Nem tudom, hogy ki volt a kis barack akit ily szörnyű mód legázoltam, de biztos ami biztos, őt hibáztatom. Talán nem kellene ennyire támadóan és keménynek lennem, de a kisördög már majd meghal egy kis információért. Ő meg azért mégis csak akadályoz! Lemaradok az eseményekről!

Oli

Összekoccantom a poharainkat és szó nélkül leborítom a torkomon az italom tartalmát, aminek bizonyára kellemesebb izé van, mint az övének, holott, nem szeretem a whiskyt, bár tény és való, hogy elég embereset tud ütni, ha a delikvens elégséges mennyiséget tölt magába. Bár nem vagyok az nagy ivós, van egy kevés tapasztalatom és nem azért, mert sokat vagyok a csárdába. Figyelem az arcát, amint hamarosan meg is látszik az bájital eredménye. Nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak, ahogy figyelem, ahogy megissza a borzalmas ízű löttyöt. Leginkább dínó pisihez tudnám hasonlítani, legalábbis ha valaha valaki kóstolna ilyesmit, szerintem pontosan ilyen íze lenne. Bár erre nem sok esélyt látok, azt viszont tudom, hogy nem épp a legkellemesebb bevenni az ilyen bájitalokat, mert a legtöbbnek borzalmasan rossz íze van. Viszont én már gyakorlott vagyok benne, orrot befogni és még csak véletlenül se érjen a nyelvedhez, szimplán csak le kell önteni a torkodon. Talán elmondhattam volna neki, de ezért a fintorért bőven megérte a dolog. Figyelem ahogy ledobja a poharat, gyorsan magam elé húzom, whiskyt töltök bele majd a sajátomba is, visszalököm felé a poharat majd ismét a pultra ugrom majd onnan mellé.
- Úgy nézek ki, mint valami mocskos díler?
Azt gondoltam, legalább egy kicsit bizalomgerjesztő vagyok, de erre a megjegyzésre nem tudok másként reagálni. Ha megakartam volna ölni, egyszerűen csak hagytam volna elvérezni itt a csárda közepén, mégsem tettem. Megfogom a pólója alját, felhúzom és a seb elé teszem a kezemet.
- Csiribí meg csiribáá...abrakaradabra...
Próbálok komoly fejet vágni hozzá, mintha iszonyatosan koncentrálnék, majd színpadias mozdulattal elrántom a kezemet, hogy megnézhesse a sebet, ami olyan mintha több hetes lenne. Vágok egy lekezelő grimaszt, felhajtom az italomat és nekidőlök a pultnak, csak lazán.
- Nagyon szívesen.

Lilla

Nem gondoltam, hogy így megtud az emberrel fordulni a világ órák alatt. Hát velem mégis megtörtént. Néhány napja próbálom feldolgozni a dolgokat, elrendezni magamban az ügyes-bajos dolgaimat, de ez nehezebben megy, mint gondoltam. Túl fiatal és felelőtlen voltam azokhoz a dolgokhoz, amiket tisztába kellett tennem. Reggel rögtön egy kiadós hányással kezdtem, csak a megszokás kedvéért. Utálta rókázni, de hát, ki szeret? Nem jelentett megkönnyebbülést, egy kicsit sem. Viktor nem tudott velem mit kezdeni, azon kívül, hogy hozott nekem vizet és sajnálkozó pillantásokkal ajándékozott meg. Megpróbáltam meggyőzni magamat, hogy lesz majd jobb is, csak az volt a probléma, hogy nem hittem el. Ugyan mitől lenne jobb? Egy ilyen remek reggel után szedtem össze magamat és csörtettem fel a kastélyba, ugyanis nekem ma óráim voltak, s bár nem igazán tudtam figyelni, becsületemre legyen szólva, hogy megpróbáltam. Ki akartam élvezni, hogy még a kastély falai között lehetek, találkoztam egy-két ismerőssel, felmentem a klubhelyiségbe, egyszóval lefoglaltam magamat. Délután azonban már kezdtem megéhezni. Valami édességre vágytam, lehetőleg töménytelen mennyiségben. Tőlem aztán jöhetett volna vénásan is, de inkább fogtam magamat, visszaindultam a faluba és a cukrászda felé vettem az irányt. A terv az volt, hogy degeszre eszem magamat mindenfélével, hogy aztán összeszidhassanak érte. A kisördög már összedörzsölte a kezeit, mondván jöhetnek a kilók, nekem már úgyis mindegy.
Ilyen és hasonló gondolatokkal tértem be cukrászdába. Nem volt túl nagy a forgalom, de azért volta bent páran. Nem zavartatva vágtam le magamat az egyik asztalhoz, mellettem egy szintén magányosan üldögélő idegen. Jó ideje itt vagyok már, laktam a faluban, laktam a kastélyban, de őt még egyik helyen sem láttam. Nem mintha annyira lekötnének az emberek, de azért arcról már mind ismerős. Amint kijön a pincérlány, rögtön elkezdem darálni a rendelést.
- Szeretnék egy puncsszeletet, és egy dobostortát...várj, legyen inkább kettő és egy kókuszgolyó, ja és őszibaracklevet is szeretnék.
Na ettől tuti hányni fogok, a gondolatra el is fintorodom. Pedig olyan jó ötletnek tűnt. Unottan malmozok, amíg várom, hogy megérkezzen az édesség és akkor a tekintetem megakad a mellettem ülő lány ruháján.
- Csinos a ruhád.
Bukik ki belőlem. Bár én magam soha nem viselnék ilyesmit, mindig irigyeltem azokat a lányokat, akik tudták hordani a szoknyákat és a szép cipőket.

Lilla


Nem mondanám, hogy olyan beszélgetős kedvem voltam, a nőket valamiért messzire kerültem, a srácokkal sokkal könnyebben megtaláltam a hangot, pedig most igazán szükségem lett volna egy nő tanácsára. A probléma persze ott kezdődött, hogy az igazat senkinek nem mondhattam el, így egyeztünk meg. Bár nehéz volt és végigbőgtem ez egész beszélgetést, de úgy döntöttünk, hogy így lesz a legjobb, mindenkinek. Ettől persze a tény, hogy terhes vagyok és érzelmileg labilis és a biológiai rendszerem is felborulni látszik, nem változik. Teljesen ki voltam készülve, mint fizikailag, mind szellemileg. Ezt persze nem mutattam, mert felesleges lenne, amúgy sem igazán érdekelt senkit, kivéve persze az érintett személyeket.
- Ahh nem, csak terhes vagyok..
Legyintek, majd mikor rájövök, hogy mi is mondtam összepréselem a számot és elkerekednek a szemeim. Na remek, ennyit a nagy titoktartásról. Szánom-bánom, de egyszerűen csak kicsúszott a számon. Fura volt kimondani, de mégis olyan természetesnek hatott. Félve pillantottam a lányra, most tuti odébb ül vagy két asztallal. Az ilyen dolgokat nem szokták csak úgy benyögni, ez nem olyan semleges téma, mint az időjárás. De ahogy tovább hallgatom, úgy tűnik, hogy a témaválasztással neki sincs problémája, azonnal láttatni enged egy kis szeletet az életéből és ezért igencsak hálás vagyok, legalább nem csak én csaptam ilyen botor módon a közepébe. Legalább kijelenthetjük, hogy szimpatikus nekem a csaj, határozottan.
- A verekedés szakaszon mát túl vagyok, nem volt túl célravezető, tekintve, hogy alacsony vagyok és gebe.
Fintorogva vonom meg a vállamat. Tényleg megütöttem Olivért, amennyiszer csak tudtam, de egyáltalán nem hatotta meg és mivel a pálcámhoz nem igazán értek, így nagy fájdalmat nem tudtam okozni, de azért nagyon jólesett.
A bemutatkozás meglep. Soha nem lány sem ajánlotta fel, hogy öntsem ki neki a szívemet. Nem az a fajta lány vagyok, akivel a többiek szívesen barátkoznak. Hálásan rámosolygok és már most fáj, hogy hazudni fogok neki.
- Lexi vagyok és nagyon rendes tőled. Megpróbálom kiérdemelni a gesztust.
Felsóhajtok és elkezdem bökdösni a villával az éppen elém került puncsszeletet, már nem is vagyok annyira éhes.

Vanda (söprájz evribádi  )
gönc

Miközben magam előtt rugdostam egy tenyérnyi kavicsot, újra végig gondoltam azt, hogy normális vagyok-e. Bár eredményesebb nem lettem, még mindig ugyanolyan rossz ötletnek tartottam a dolgot, mint előtte, de a kíváncsiságom fölülkerekedett a józan eszemen. Mivel úgy nézett ki a dolog, hogy Olivérrel hosszútávú biológiai szerződést kötöttünk, gondoltam nem árt, ha kicsit utánajárok a dolgoknak. Még csak gyenge tippem sem volt arra, hogy Viktor és ő min vesztek össze ennyire, de a szálak valamiért egy emberhez vezettek. Mivel azonban egyiküket sem mertem megkérdezni arról, hogy mi a szitu valójában, kénytelen voltam ahhoz fordulni, akinél a szálak összefutottak, ez az ember pedig nem volt más, mint Vanda. Tartottam egy kicsit a találkozástól, érthető okok miatt persze, de koránt sem volt annyira durva a dolog, mint amennyire a faluban és a kastélyban felfújták a dolgot. De azt nem tudhattam, hogy ő vajon hogy áll hozzá ehhez az egészhez. Vajon túllépett a dolgon? Mi lesz, ha magyarázkodnom kell majd? Ha nem fog nekem hinni, ha átlát rajtam. Fog majd gyanakodni? Annyi kérdés kavargott a fejemben az utóbbi időben, hogy úgy éreztem felrobbanok, ha legalább a töredékére nem kapok választ. Így küldtem egy levelet Vandának, mivel tisztában voltam vele, hogy külföldön tartózkodik, ez tűnt a legjobb megoldásnak. A válasz nem váratott sokat magára, megírta, hogy amúgy is hazalátogat, így nincs akadálya annak, hogy találkozzunk. A levélváltás teljesen személytelen volt köztünk, se nem hideg, se nem meleg. Csak reménykedhettem benne, hogy nem küld el melegebb éghajlatra, mert végül is ezzel nem csak a srácok életébe kotrok bele, hanem az övébe is. Joga van a privát szférához, és nem kötelezhetem arra, hogy elmondja amit tudni akarok. De most már mindegy, mivel megbeszéltük a találkozót, ami el is érkezett, talán túl hamar.
Semmi kedvem nem volt kikelni az ágyból, úgy éreztem magamat, mint akin átment két traktor, de erőt vettem magamon, végtére is én hívtam. A helyszín, és persze Vanda kedvéért hajlandó voltam előkotorni a szekrényem aljából az egyetlen ruhámat, ami bár iszonyat csálén állt rajtam, nem akartam újrakezdeni a procedúrát, szóval csak legyintettem a tükörképemre. A hajamat kiengedve hagytam (de rókázás esetére a kezemre csúsztattam egy hajgumit, biztos ami biztos alapon), majd szandált vettem és kiléptem a kora esti langyos időbe. Így kerültem hát oda, hogy a követ rugdosva szerencsétlenkedtem az étterem előtt, majd mivel már ciki lett volna tovább húzni a dolgot, bementem, helyet foglaltam a felkínált félreeső asztalnál, és vártam. Szándékosan nem akartam rendelni, bár az illatokra farkaséhes lettem, de úgy voltam vele, hogy megvárom Vandát, az a biztos.

Lilla

A reakció valahogy nem lepett meg, de megmosolyogtatott. Vigyorogva figyeltem, ahogy küszködik a kávéval. Egyáltalán nem éreztem kellemetlennek a szituációt, hasonló helyzetben én is valahogy így reagáltam volna, ugyanis én voltam az utolsó a faluban, aki a közeljövőben babázni akart. Amikor bocsánatot kér, továbbra is vigyorogva oldalra billentem a fejemet és felsóhajtok.
- Ugyan már, én is tudom, hogy egy szívás a helyzet, felesleges szabadkoznod.
Na hát gratulálni meg pláne nem kellene, nem vagyok abban a helyzetben, hogy eldicsekedhessek vele és megköszönjem a gratulációt, így nem is teszem. Számomra a gyerekvállalás most leginkább kínszenvedés, mintsem öröm, így nem tudom a szavait őszintének hallani, bármennyire is szeretném. Jobb esetben később biztosan lett volna gyerekünk Viktorral, ha elrendeződik az életünk. Nyilván úgy egészen másként állnék a dologhoz, de Olivér gyerekét titokban kihordani nem egy leányálom. Fiatal voltam még anyának lenni, és mind a hárman fiatalok voltunk ahhoz, hogy szülők legyünk. De hát, ezt dobta a gép.
- Persze, olyan leszek, mint aki lenyelt egy görögdinnyét egészben, fenomenális.
Égnek emelem a tekintetemet, miközben kiül egy fintor az arcomra. Nem akartam kegyetlennek tűnni, de utáltam az egészet. Minderről persze a baba nem tehetett, nem ő kérte, hogy megszülethessen.
- Hát akkor ezért nem voltál ismerős. Sokáig lent laktam a faluban, aztán felköltöztem a kastélyba fotózást tanulni, de most nagyon úgy tűnik, hogy ezt nem tudom befejezni.
Pedig anno örültem, hogy találtam amivel leköthettem magamat, miután Blanka és Doug fogták magukat és visszaköltöztek Angliába, kérték, hogy menjek én is vissza velük, de inkább maradtam, jobbnak láttam, ha a mi hárman inkább külön utakon folytatjuk.
Elgondolkodtam azon, mit mondhatnék neki. Nyilvánvaló okokból kifolyólag az igazat nem mondhattam el, mivel így állapodtunk meg, de nem szerettem hazudni, és soha nem voltam benne igazán jó.
- Az információmegosztás, hogy mit szeretnél tudni. Szívesen mesélek, de csak akkor, ha tényleg érdekel, feleslegesen nem terhellek vele, annyira nem érdekes a helyzet.
Belekortyolok az italomba, hogy ne horkantsak fel. Hát már hogy a viharba ne lenne ez érdekes? Soha életemben még csak filmben sem láttam hasonló helyzetet, mint amibe a mi kis triumvirátusunk belekeveredett. A fedősztori persze teljesen unalmas és hétköznapi, így sokat nem lehet róla szájat jártatni.
- Úgy még nem volt, hogy ne legyen sehogy.
Megvontam a vállamat, felkaptam a villámat és bekaptam egy falat süteményt. Édes volt és ragacsos a cukormáztól, pont tökéletes.
- Miért jöttél pont ide? Van valami konkrét terved, vagy esetleg valaki miatt?
Érdekelt, hogy valaki miért jön pont ide. Már csak azért is, mert én is hasonlóan keveredtem ide. Bár nekem konkrét célom ne volt, azonkívül, hogy Blankára jöttem vigyázni.

Vanda

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem kényelmetlenül magamat. Túlságosan is átlátszó volt, na meg kellemetlen. Nem igazán értettem, hogyan is gondoltam azt, hogy minden előzetes nélkül, csak úgy felteszek neki egy kérdést, ami nyilvánvalóan felfogja húzni. Azon sem csodálkoztam volna ha itt rögtön nekem esik, amúgy sem vagyok a szíve csücske. Pedig nekem tényleg semmi bajom vele, fogalmam sincs, mi volt közöttük pontosan Viktorral, soha nem is kérdeztem, mert nem érdekelt. Annyit tudtam, hogy rövid volt és hamis, legalábbis az egyik oldalról. Arról persze fogalmam sem volt, hogy vajon Vanda hogy érzett. Soha nem voltam a tapintat mintaképe, de most azért igencsak szégyelltem magamat. Főleg, hogy a hír, hogy gyerek várok Viktortól, futótűzként terjedt a faluban, Viktortól...mekkora kamu, de legalább elhitték és ez volt a legfontosabb.
Amint belép az ajtón valaki, rögtön odakapom a tekintetemet, a zsigereimben érzem, hogy ő az. Mint mindig, most is elcsodálkozok rajta, hogy mennyire szép, nincs ember a földön, aki ne kapná meg a pillantását legalább néhány másodpercre. Én is szőke voltam, úgy ahogy ő, kék szemem volt, úgy ahogy neki, mégis fényévnyi távolságok voltak kettőnk között. Nem voltam soha irigy típus, igyekeztem azzal megelégedni amin van, de összeszorult a szívem, ha elképzeltem őket egymás mellett, Viktorral. Sokkal inkább hozzá való volt mint én.
- Szia.
Épp telik csak egy futó mosolyra, nem akarom tovább nézni a szükségesnél, így zavartan köhintek egyet, megvárom, amíg helyet foglal előttem. Nem kertel, rögtön rátér a lényegre, én azonban nem vagyok ennyire magabiztos. Az éhségem rögtön elszáll, így csak egy jeges teát rendelek a kiérező pincértől. Nem tudom, milyen hosszú lesz ez a beszélgetés, lehet, hogy szimplán csak föláll és itt hagy, ki tudja? Megvárom, amíg ismét kettesben leszünk és újfent ráemelem a tekintetemet. Kénytelen leszek improvizálni.
- Nos, talán kicsit furán hangozhat a kérdés, de nem fogok kertelni. Elárulnád mi közös ügyed van Olivérrel? Tudom, hogy valamit titkol és azt is tudom, hogy nagy bajban van. Felesleges tagadnod, elszólta magát, de nem kell félned, nem mondtam el senkinek.
Mély levegőt veszek, most jön a nagyobb hamu része a dolognak. Próbálok óvatos lenni, de ebben a helyzetben nem lehet tapintatosnak lenni, ha már belekezdtem befogom fejezni.
- Csak tudod, aggódom érte.
Felsóhajtok és terítő mintáját kezdem bámulni. Nem tudom, bevette-e, remélem, hogy igen. Próbálok tényleg aggódónak tűnni, pedig pont nem érdekel, hogy Olivér él-e vagy sem.

< kicsi Radits >

Egész délelőtt itt kuksoltam a könyvet között. Nem állok valami nagy olvasó hírében, nem azért, mert nem szeretek, hanem mert nincs türelmem hozzá. Általában mindig a végével kezdek, vagy ha valaki olvastam már előttem a könyvet, akkor addig könyörgök neki, amíg el nem mondja, mi volt benne. Nem tehettem rólam, bármennyire is szerettem volna, hogy lekössön, nem így történet. De most vészhelyzet volt. A faluban és a kastélyban futótűzként terjedt a hír, hogy mi a helyzet nálunk, és ami azt illeti, valaki túl szemfüles volt. Még az a szerencse, hogy senki sem sejti, mi valójában a helyzet. Legyen csak belém Olivér nyugodtan szerelmes a többiek szerint, ha ez megment attól, hogy kiderüljön az igazság. A kedélyek még mindig nem nyugodtak le, hiába telt már el legalább három hét. Bár a dolgok rendeződni látszanak. Olivér továbbra is kitart amellett, hogy részt akar venni Szörnyi életében, bár néha elég basáskodó tud lenni. Főleg, mikor kijelenti, hogy ez a gyerek az övé, és legyek szíves ne cukorral tömni. Ugyan már! Az a gyerek legfeljebb köröm méretű és biztos vagyok benne, hogy imádja a gumicukrot...apropó gumicukor! Egész megéheztem már attól is, hogy rágondolok. Belenyúlok a zsebembe és elhalászok onnan egy bontatlan csomagot. Emmáéktól van, a legfinomabb amit valaha kóstoltam, ugyanis egyszerre van mindenféle íze, savanyú és édes, néha kicsit keserű...de hát, az élet is. Szóval a gumicukrot rágcsálva haladok tovább a sorok között, miközben olyan könyvek után kutatok, amit választ adnak a kérdéseimre, mert azok aztán voltak bőven. Mi a teendő, ha a születendő gyermekednek két apja van? Hogyan hazudjunk úgy, mint a vízfolyás? Mi a teendő akkor, ha kiderül az igazság? Mit csináljunk akkor, ha a gyerekünk biológiga apja az agyunkra megy? Erről miért nem írnak a könyvek? Ez annyira igazságtalan...
Épp kihajolok az egyik polc mögött, amikor megpillantom a törpét. Egy ideje nem találkoztam vele, mert amíg össze voltunk veszve Viktorral, addig egyetlen alkalommal sem voltam lent és be kell vallanom, azért hiányzott.
- Mesekönyvek?
Mikor melléérek lehajolok, adok neki egy puszit és automatikusan felé nyújtom a zacskót.

< kicsi Radits >

Én is legalább annyira megörültem Krisztiánnak, mint ő nekem. Nagyon hiányzott már, amúgy is bírom a kölyköket, de ő különleges helyet foglalt el a szívemben, bár erről valószínűleg nem tudott.
 - Na majd én olvasok neked mást is.
Kacsintok rá cinkosan. Persze azért én sem esnék túlzásba, hiszen Krisztián még kicsi, nem szeretném, hogy rosszat álmodjon, aztán elfuserált, fura felnőtt legyen akitől szívesebben tartja magát távol mindenki. Ha ez is az én lelkemen száradna, már tényleg elkezdenék felvésni a nevemet a pokol egyik cellájára.
- Válassz egy olyan könyvet ami címre tetszik, és megmondom, hogy neked való-e vagy sem.
Vagy legalábbis megpróbálom megmondani, ami annyit tesz, hogy random beleolvasok, majd összecsapva megállapítom, hogy ez hazavihető-e vagy sem. Igyekszem körültekintő lenni, főleg a gyerekekkel kapcsolatban, de az igazat megvallva még van hová fejlődnöm. Túlságosan vajszívű vagyok, ez lehet a probléma. Felegyenesedek, majd bekapok én is egy gumicukrot, miközben hallgatom tovább a kis srác csicsergését. Bírtam, hogy ilyen közlékeny volt, legalább nem kellett tapogatózni és csavart kérdésekkel kiszedni belőle a dolgokat. Az persze megint egy más dolog, hogy erről a témáról egyáltalán nem akartam vele beszélgetni, vagy legalábbis nem most. Előbb vagy utóbb muszáj lett volna elmondani neki is, hiszen úgy néz ki megint egy fedél alatt fogunk élni, neki pedig mindig is megvolt a magához való esze, előbb vagy utóbb rá fog jönni. A kérdés csak az, hogy mit mondjak neki pontosan. Nem egyeztünk meg semmiben Viktorral, az igazságot pedig nyilvánvalóan nem mondhatom el. Kerestem a közelben egy apró zsámolyszerűséget odahúztam és leültem rá.
- Most már minden rendben lesz, ne aggódj. Kicsit összezörrentünk, de kibékültünk és úgy néz ki, hogy hamarosan leköltözöm vissza hozzátok.
Kezdetnek mondjuk ez is megteszi...

< Olcsi >
aláfestés

Muszáj volt egy kicsit kiszabadulnom a kastélyból. Egész délelőtt a rosszullét kerülgetett, de már hozzászoktam, inkább csak egyedül akartam egy kicsit lenni. Már kora reggel a könyvtárba mentem, hogy összeszedjem magamat egy kicsit, pótoljam a tömérdek lemaradást, de a gondolataim minduntalan elkalandoztak...
A dolgok elrendeződni látszódtak körülöttem -na persze- így jutott egy kis idő arra, hogy elgondolkodjam a valós tényeken, hat hónap és születni fog egy pici babánk. Eddig annyira rettegtem az egész szituációtól, hogy bele se tudtam gondolni abba, hogy ez akár jó is lehet. Igaz, hogy túl fiatal voltam és ép eszű ember nem adott volna újszülöttet a kezembe, de reménykedtem benne, hogy majd felnövünk a feladathoz, mindannyian. Végül is, volt még fél évünk addig. Bár ha jobban belegondolok ez a két hónap is elrepült, észre sem vettem. Olivér tartotta a szavát a titok még mindig titok volt és ez egy kicsit megnyugtatott. Kezdetben azt hittem, hogy ez valami fellángolás lesz, aztán ráun az egészre, mint ahogy minden másra is szokott. Volt bőven lehetőségem azóta megismerni őt, bár nehéz bevallanom, de tévedtem az első körökben, vagy legalábbis volt amiben tévedtem. Lehetségesnek tartottam -és mindig így is képzeltem el-, hogy viseli a maszkot, ami olyan macsóssá teszi, amit a megismerkedésünk elején nekem is mutatott, de csak azért, hogy mindenki elől elrejtse, hogy valójában tud ő normális lenni, ha egy pillanatra elengedi magát. Bár sokat veszekedtünk, mert szinte semmibe nem értettünk egyet, mindenről más volt az elképzelésünk, de legalább nem volt unalmas. Élveztem hadakozni vele, mert szórakoztató volt, ahogy felhúzta magát.
A lábaim automatikusan a játszótérre hoztak, az egyik kedvenc helyemre az egész környékre. Vigyorogva indultam el a hinta irányba és amint ott voltam rögtön bele is vetettem is magamat, és hajtani kezdtem magamat, reménykedve abba, hogy nem rókázom el magam a liftezéstől. Ki kell élvezni a pillanatot, nem sokáig tudok már így játszadozni, legalábbis nagy hassal elég érdekes lenne így hintázni.

< Olcsi >

Egyre magasabbra löktem magamat a hintában, persze annyira azért mégsem magasra, mostanában óvatosabb voltam, pedig nem állt szándékomban. Önkéntelen reflexé vált, ahogy az aggodalom is. Először én voltam az, aki a körülményeket figyelembe véve a legnyugodtabb voltam, kivételesen nekem kellett felnőttnek lennem, amikor a két kisfiú egymásnak esett és szándékukban állt szétverni magát. Azóta persze megint lehettem gyerek, ehetem csokit meg cukrot, - akkor jóval többet, amikor se Viktor, se Olivér nem látott - és lehettem gyerekes, de felelőtlen soha többé. Tudtam, hogy most már nem csak magamra kell vigyáznom, hanem rá is, teljesen mindegy, hogy ki az apja, mert történetesen az anyja ezer százalék, hogy én vagyok.
Sóhajtva lassítottam a tempón, bár élveztem, ahogy a nyáresti szél a hajamba kap, de fontosabb volt, hogy még csak véletlenül se essek ki a hintából, hiába kapaszkodtam erősen, az nem volt elég. Talán tényleg hatásos volt egy kicsit, hogy a srácok annyit veszekedtek velem, pedig olyankor mindig mérges voltam érte. Egyfolytában jár szájuk, imádnak kioktatni, az utóbbi időben kezdtem úgy érezni, hogy sportot űznek belőle. Bármit csináltam a környezetükbe, az baj volt. Ha nem ettem, akkor etettek, ha sokat ettem, akkor Olivér kivette a kezemből a gumicukrot, mert az egészségtelen, és ne mérgezzem a gyerekét. Lehet, hogy pont ezért szerettem az esti sétákat, mert ilyenkor egy kicsit úgy érezhettem, hogy ketten vagyunk Szörnyivel, tűnjön ez bármennyire is klisésnek. A boldog egyedüllét azonban nem tart sokáig, ugyanis valaki helyet foglal a mellettem lévő hintában és meg is szólít. Hirtelen a szívemhez kapok, a következő pillanatban meg a hinta lánca után, ugyanis fél kézzel már nem volt annyira biztos a helyzet.
- Instant szívinfarktusért jöttem, köszi.
Válaszolok gúnyosan. Az első meglepődés után persze rögtön felismertem a hangját, mert még álmaimban is hallom a kioktató stílust, bárhol felismerném.
- És te? Ellenőrzöl?
Nem bírom megállni, hogy ne fintorogjak rá, ami a lámpa fényében tényleg viccesen hathat, már ha jó a megvilágítás.

< Olcsi >

- Még szép, hogy megijedek ha megijesztesz.
Ideoson, leül mellém, majd orvul megszólít. Hát nem gonosz? Egyébként igaza van, bár ezt soha nem fogom neki bevallani. Ha valakinek, akkor neki igazán el kellene hinnem, hogy nem épp veszélytelen, hogy éjszaka így sétálgatok, ráadásul én még a varázslóknál is védtelenebb vagyok, közel a kvibliséghez, úgyhogy elég speciális a helyzetem. Ehhez még társulnak a látható gyengeségek. Ha belegondolok tényleg elég védtelen vagyok. Másodszor meg, nem lakunk innen olyan messze, nem csavarogtam e a sikátorba, se sötét mellékutcákba, itt teljesen jó a világítás és sehol egy lélek. Már nem mintha odafigyelnék rá, hiszen ő is szimplán ide tudott osonni...kezdem megérteni miért aggódnak értem ennyire.
- Kedvességed határtalan.
Égnek emelem a tekintetemet, miközben meglököm magamat és ismét belököm a hintát, hogy egy kicsit tempózzak. Most, hogy itt van és van közöttünk valaki, aki nálam jobban próbálkozik felelősségteljesnek lenni, nekem már nem is annyira muszáj, vagy legalábbis egy minimális szórakozás belefér, mert tudom, hogy úgyis megvéd. Ez azért jó érzés volt. Tudni, hogy valaki felelősséggel viseltet irántad, pusztán azért, mert vagy. Nekem két ilyen személy is volt jelenleg az életemben, így igazán hálásnak kellett lennem érte. Még akkor is, ha valójában nagyon ritkán érzem ennek a pozitív oldalát. Nehezen bíztam meg az emberekben és ritkán engedtem közel magamhoz bárkit is - világ életemben kívülálló voltam-, de Olivér, ha keservesen is, de elérte azt, hogy a gyengébb pillanataimban elmondjam neki, hogy mitől félek és mi bánt, eddig pedig ezt rajta kívül csak egy embernek sikerült elérnie.
- Kijöttem egy kicsit, ilyenkor jó, mert nem néznem rám az emberek furán.
Megvonom a vállamat, mikor pedig elérem azt a magasságot, ami a "még oké" határát súrolja nem lököm tovább, hanem bámulok bele a távoli utcába és próbálom nem azt képzelni, hogy a távolban alakok mocorognak, de nehéz.

< Olcsi >


- Tudom.
Felesleges tovább ezen lovagolni. Nem akart megijeszteni, én megijedtem, nem úgy szánta, kész pont. Ha tovább csavarom a témát, csak veszekedés lesz a vége és én egyáltalán nem szeretném most veszekedni. Csak szimplán ki akartam venni legalább egy fél órát, amikor senki butaságát nem kell hallgatnom, hanem a saját magam kis világába lehetek, erre még itt is megjelenik. Nem mintha annyira zavarna a társága, mert tud ő hallgatni is, ha kell, egyszerűen csak nem volt most szükségem a belőle áradó passzivitásra. Többet között ezért sem szerettem a közelében lenni, amióta ismerem, mindig a mérleg két nyelvén egyensúlyozott, soha nem tudtam eldönteni, hogy most épp kedvelem-e vagy sem, vagyis kedveltem, de a pillanatnyi érzéseim mindig mások voltak az irányába.
- Nem azzal van a baj, hogy mit gondolnak, mert az nem érdekel. Az zavar, ahogy néznek. Összesúgnak a hátam mögött a faluban és eddig nem érdekelt, de most már tudom, miért teszik.
Mindig is kívülálló voltam és fura. De számomra ez volt a természetes, így is nem is igazán érdekelt, ha egy-két idősebb ember néha kinézett. De amióta elterjedt a kis pletyka, azóta pontosan tudom, hogy miért beszélnek rólam és én is tudom, hogy ez természetellenes és valahol rossz és váratlan és felelőtlen, és még lehetne sorolni a negatív dolgokat, de a lényeg, hogy ez igenis zavar, mert van benne igazság. Egyébként meg feleslegesen lelkizek neki, tudom, hogy nem hatja meg, maximum meghallgatja, mond rá valamit, majd továbblép. Neki ezerszer könnyebb, hiszen nem kell mindennap ezzel szembesülnie úgy, hogy minden reggel felszáll az érzelmi hullámvasútra és addig meg körbe-körbe míg vége nem lesz a napnak, mert én mostanában így éreztem magamat.
- Nem olvasom az edictumot. De Viktor mondta, hogy mit írtak benne.
Rápillantok, egykedvűen megvonom a vállamat és nekitámasztom az arcomat a hinta láncának. Nem igazán érdekel a hazugságuk, higgyenek amit akarnak, ez is ezerszer jobb, mint az igazság. Bár elég bolond lehet az, aki tényleg elhiszi azt, hogy Olivér szerelmes.

< Olcsi >

Felsóhajtok. Persze, az elején is ezt mondogattam magamnak, így nem is vártam más okfejtést Olivértől, de értékeltem, hogy legalább próbálkozik. Ugyanakkor, sajnos ezzel jelenleg nem tudok mit kezdeni. Fáradtan elmosolyodok, és inkább a földet kezdem bámulni, ugyanis Olivér bámulása már kissé feszélyezett.
- Majd abbahagyják, vagy legalábbis remélem. Bár ki tudja, hamarosan tényleg látszódni fog, ruhán keresztül is.
Ettől viszont tényleg paráztam, olyan leszek, mint aki lenyelt egy dinnyét, olyan leszek, mint Manda. Meg kellene tőle kérdeznem, hogy ő hogy bírja elviselni az ilyen dolgokat, de arra még nem igazán jutott időm, hogy kifaggassam az ilyenekről. Az ő esete sem volt épp valami hétköznapi, nem sokkal idősebb mint én, de ő hamarosan végez a nagy hassal és lesz egy babája. Na hát én már ettől előre rettegek. Ezért mindig csak egy nappal korábbra tekintek és nem foglalkozom azzal, hogy mi lesz egy vagy két hónap múlva, vagy legalábbis arra, hogy mi lesz rosszabb, arra nem. Ezektől eltekintve, kíváncsi vagyok rá, hogy vajon mi lesz. Milyen lesz, ha megmozdul. Fiú lesz-e vagy lány. Milyen nevet fogunk neki adni? Annyi kérdés volt még ebben az egész helyzetben és én mindre rögtön tudni akartam a választ. Viktorral még nem igazán mertem ilyenekről beszélni, szeretném megvárni, hogy majd ő hozza fel a dolgot. Olivért pedig úgy gondoltam, ezek a dolgok még egyáltalán nem foglalkoztatják, van neki enélkül is elég problémája. Szóval inkább magamban tartottam a dolgot és egyedül filozofálgattam a terhesség ilyen jellegű, hétköznapi leendő szülőket érdeklő kérdésekről, vagy legalábbis szülőt...anyát, ebbe azért elég fura belegondolni.
- Nevetségesnek nevetséges. De nem tartalak olyan srácnak, aki sokat rágódik az ilyesmin.
Pont ő az, aki véleményen szerint nem foglalkozik a pletykákkal, hiszen számon se tudná tartani mindet, annyi kering róla.

< Olcsi >


- És mi van azokkal, akik nem büszkék arra, hogy terhesek?
Olyan ez az egész, mintha a felelőtlenség élő példája lennék és az igazság leplezése érdekében hagynom kellett, hogy mindenki ebben a hiszemben éljen. Az igazság sokkal de sokkal borzalmasabb lett volna. Persze, ha úgy döntök, hogy nem tartom meg, eleve nem volna az egész hajcihő, ugyanakkor nem lett volna szívem elvenni egy életet, még akkor sem, hogyha ezért be kell áldoznom a sajátomat. Még az sem érdekelt, hogy a baba nem Viktortól van, hiszen nem ő kérte, hogy megszülessen, ő volt a legártatlanabb az egész történetben. Pedig tényleg nem akartam gyereket, legalábbis a közeljövőbe nem. Azonban ezzel a ténnyel már megbarátkoztam, bár nehéz volt elfogadni, de sikerült. Sőt, azt is elfogadtam, hogy Olivér az apja, hiszen mit tudtam volna tenni vele? Most már úgyis mindegy. A baba záros határidőn belül megfog születni, mi pedig szülők leszünk, mind a ketten, gyakorlatilag pedig mind a hárman.
- Nem érdekel mit hisznek, amíg nem derül ki az igazság, legfőképp Viktor miatt. Nem akarom, hogy azt pletykálják, hogy megcsaltam, vagy elhagytam, nem hiszen, hogy azt kibírná a kapcsolatunk.
Alig láthatóan megrázom a fejemet és felsóhajtok. A kapcsolatunk Viktorral soha nem volt zökkenőmentes, majdnem összejöttünk, aztán szétmentünk, majd ismét egymásra találtunk, mikor pedig már majdnem minden elrendeződött volna, jött ez az egész babaügy. Nyálasan hangzik - ezért is nem mondom ki hangosan - de nem biztos, hogy túlélném, ha egyedül maradnék.
Szerencsém van, mert pont elkapom a mosolyát, mikor rápillantok. Bár tényleg csak a pillanat műve, de mindig is nagyra értékeltem, amikor megmutatta az emberibb oldalát. Bár tényleg ritka számba ment, vagyis konvergált a nullához, de azért néha ott volt. Kezdve a csöndes, vagy épp hangos törődéssel amivel irántam viseltetett.
- Azt hiszem, nem sokára sokkal valóságosabb lesz, neked is. Azt olvastam, hogy félidőnél már mocorognak.
Ha nem is mondta ki soha, azért tudtam, hogy valamilyen szinten őt is boldoggá teszi a dolog, pedig soha nem volt arra szüksége, hogy családja legyen, most mégis kapott egyet. Az a kötelék, ami köztünk szövődött immáron felbonthatatlan volt és ezt rajtunk kívül senki nem érthette meg.