Meg kell mondjam az igazat, én nem vagyok rossz lány. Igaz, nem vagyok épp makulátlan kislány sem, csinálok olyan dolgokat, amiket később megbánok, vagy épp a belső kis hang a fejemben arra utasít, hogy ne tegyem, mert baj lesz, de én nem foglalkozom vele. A mai este viszont más, egyenlőre még nem tudom, hogy megfogom-e bánni a dolgot, vagy elkönyvelem úgy, mint egy jó estét. Talán van olyan -például a húgom- aki nem nem helyeselné ezt a dolgot, de én egyenlőre még nem döntöttem el, hogy ez jó vagy nem. Bea meggyőzött. Amikor a segítségét kértem, akkor megkaptam, most pedig, amikor ő kért meg valamire..nos, nem mondhattam nemet. Maximum beszélgetünk egyet, iszunk egy kicsit...de semmi olyasmi amivel esetleg áthágnám a magam alkotta szabályokat.
Elviekben.
Nem sietem el a készülődést és nem verem nagy dobra a dolgot. Senkinek nem akarok tetszeni. A hajamat féloldalra tűzőm, felveszek egy kék színű felsőt, meg egy fekete csőszárú farmert, bokacsizmát húzok, sálat tereket a nyakam köré, felveszem a kedvenc fehér szövegkabátomat is és már indulhat is a menet. Lassan sétálok, minden lépést kétszer meggondolva. Nem szeretnék elesni, a kabátom és talán a testi épségem bánná. Ha elkések, akkor bizony el leszek késve, engem ugyan nem fog zavarni. A csárdában meleg van, le tudnak ülni, kétlem, hogy belehalnának abba a néhány percbe. Biztonságban leérek a faluba és lassan kezd kibontakozni előttem a csárda sziluettje. Jobb lesz ha kapkodom egy kicsit magamat, már ha nem akarok megfagyni. Viszont amint közelebb érek, egy kissé érdekes látvány tárul a szemem elé. Egy lányka áll az ajtóban, tétovázva, mintha félne bemenni.
-  Hát ebbe meg mi ütött?
Suttogom magam elé, majd mikor odaérek felfékezek mellette. Biztosra veszem, hogy ő a mi emberünk. Bea mesélt nekem róla egy kicsit, megemlítette, hogy nem lesz könnyű dolgunk vele. Ám már láttam olyan lányt aki az első ereszd el a hajam után kissé elszállt. Nos, a mellettem állóról jelen pillanatban ezt nem tudnám elképzelni.
-  Csak nem félsz bemenni?
Bátorítólag rámosolyogok. Majd a jobb kezemmel lenyomom a csárda kilincsét a másikkal pedig megfogom a lány kabátját és behúzom magam mögött. Rögtön megcsap a kellemes meleg, emellett az alkohol ismerős szaga is, de nem zavar túlságosan.
-  Ne aggódj, ha bármi bajod lesz, megvédelek.
Továbbra is mosollyal próbálom bátorítani, na meg, a tetejébe még rá is kacsintok, hogy szerencsétlen érezze a törődést. Nem biztos, hogy tudja, hogy én a védelemmel nem csak a levegőbe beszélek, hanem halál komolyan gondolom, de mindegy is, ez a történet szempontjából teljesen lényegtelen. Mikor megpillantok Beust odaintegetek neki, majd továbbra is fogva tartva a lányt odahúzom az asztalhoz, lekapom kabátomat és a pulthoz megyek, hogy rendeljek még két vajsört.
-  Remélem jó lány hoztam Bea...különben most nagyon nagy bajban vagyok.
Lerakom Emma elé az egyik korsó vajsört, az üres szék elé a másikat amire én magam telepszem, majd jóízűt kortyolok az italból.

Nem zavartatom magamat. Bár be kell vallanom, még én sem voltam itt soha, mert nem akartam rossz hírbe keveredni, nem akartam, hogy kipletykáljanak. De Beának kellően erős érvei voltak arra vonatkozóan, hogy ide el kell jönni és beszélgetni kell és jól kell érezni magunkat...meg mindent kell, kell és kell. Nekem ugyan semmi bajom ezzel a hellyel, bár nem értem miért nem választhattunk egy kissé koedukáltabbat, ha már az ismeretlen lánynak ennyi problémája van, ugyanis, a figyelmemet nem kerülte el, hogy félénken körbepislog..ez azért igencsak szórakoztató.
-  Ne aggódj, velem tényleg biztonságban vagy. Meg amúgy is, Beának igaza van, jól fogunk szórakozni, engedd el magadat. A kastély sem olyan biztonságos, mint amilyennek te azt gondolod, hidd el.
A mondandóm végén egy nagyot bólintok, majd egy újabb korty vajsört döntök le a torkomon. Csak szép lassan...semmit nem kell elsietni, hosszú még az este. Persze, eszem ágában sem volt megijeszteni szegény, félős Emmát, csak az igazságot mondtam és a tapasztalat beszélt belőlem, de talán ezt nem kellett volna...most már mindegy.
-  Hűha, ez aztán a nagy feladat, nem semmi. Szóval te olyan kis szende Emma vagy igaz? Zoé vagyok, és szintúgy örülök.
Egy kicsit tétovázik, majd végül kezet nyújtok neki, akkor baj nem lehet belőle, most egészen jól érzem magamat, semmi bajom. Nem vagyok letargikus hangulatban de nem csattanok szét az örömtől se, szóval Emmának nem kell tartania egy esetleg kis sokkolástól.
-  Szeretnél esetleg cserélni?
Jót mulatok rajta, de tényleg. A legtöbb vele egykorú lánnyal már régen elszaladt a ló, de itt az élő példa, hogy vannak még csodák. Ettől pedig nevethetnékem támad, Bea igazán nagy feladatot akasztott a nyakunkba...szinte lehetetlen lesz, bár már az is haladás, hogy bejött, elismerésem. Amikor a pincér visszajön az italokkal, összecsapom a kezemet és felnevetek. Ha nem ízlett a vajsör Emma, akkor ez biztosan nem fog.
-  Lángnyelv whisky, remek ízlésre vall...
Válaszolok egyszerre kettőjüknek, majd félretolom a vajsörömet, valamivel mégiscsak le kell majd öblíteni, annyira azért nem állok nagy ivó hírében és őszintén annyira nem is szeretek, de néha azért kell.
-  Bevallom neked, még soha nem voltam itt, de nem olyan rossz, mint képzeltem. Bea, szerintem innunk kellene valamire...

Jókat derülök a csajokon. Úgy látszik Emma a ma született bárány, bár én ki nem nézném belőle. Olyan lánynak látszik aki élvezi az életet még ha nem is viszi túlzásba a dolgot. Így hát kicsit meglepődök a reakción. Narancslé? Ez most valami vicc? Szegény lány valószínűleg nem lát ha szemétől, ha azt hiszi, hogy ilyesmit lehet kapni. Az egyetlen alkoholmentes ital amivel itt szolgálni tudnak a csapvíz, bár akkor már inkább innék egész este alkoholt, mint egy pohár vizet. De ha később követelni fog másfajta italt megpróbálhatja, legalább megbizonyosodik arról, hogy igazunk van.
-  Lehet, hogy van vizük...talán, de szerintem azt ne kérj mert azt hiszik majd, hogy mosakodni akarsz.
Az asztalra csapok, majd előhalászok egy papírzsepit a táskámból és megtörlöm a poharat, majd megiszom az utolsó korty vajsört és magam elé húzom a következő italt és összedörzsölöm a kezeimet, ez vicces lesz.
-  Ha esetleg szeretnél elmenekülni, akkor vannak eszközeim ahhoz, hogy visszatartsalak.
Rákacsintok, lehet, hogy már mondtam de az oldott hangulatnak hála, most már nem gondolom annyira komolyan. De ha nagyon nagy szükség van rá, akkor esetleg előtudom magamból halászni a visszatartó erőt, de most örülök, hogy olyan lehetek mint mindenki más.
-  Tökéletes ízlésed van ez pedig egy remek ötlet. Igyunk az estére.
Felemelem a poharamat, majd koccintok mindkettőjükkel, szigorúan a szemükbe nézve, mivel ismerem a mondást, majd egyetlenegy gyors mozdulattal leküldöm a torkomon. Érzem ahogy végigperzseli a nyelőcsövemet. Nekem ez kevés ahhoz, hogy bármit is megérezzek, de ahogy ránézek Emmára újabb széles mosoly terül szét az arcomon.
-  Szeretnél egy olyan koktélt Emma? Ezt a kört én fizetem. Van itt egy nagyon jó ital, a muglik nagyon szeretik...
Már fel is pattanok elindulok a pult felé rendeletek hármat abból a koktélból amit Emma kinézett magának, majd a titkos kis felest is kikérem, majd nagy nyugodtan visszasétálok, leülök és előveszem a táskámból az öngyújtómat.

Ma reggel nem kellett ébresztgetni, nem kellett könyörögni, hogy keljek fel. Pedig az utóbbi időben eleget hallgattam az ilyesfajta megnyilvánulásokat. De ez a nap más. Már két napja teljes extázisban vagyok, mert ma én fogok vigyázni Véda néni kislányára. Nem mondanám, hogy tökéletes bébicsősz vagyok, de nem először csinálom, így hát nem okoz különös problémát a dolog. Időben érkezem átvenni Ririt. A táskám már teli van tömve almalével meg csokival meg ropival, ahogy annak lennie kell. Majd miután gyors búcsút veszünk anyucitól, kézen fogom és lassan sétálunk le a faluba, nem sietünk sehová.
-  Merre szeretnél menni?
Lenézek rá és rávigyorgok. Tudja, hogy ő az, aki mindenre rá tud venni, de tényleg mindenre. Ritka az ilyen ember és ezt igazán meg kell becsülni. Az első gondolatom az, hogy elviszem a cukorboltba, hagy legyen egy kicsit a mennyországban, de mivel a múltkor is ott voltunk, ezt az ötletet hamar elvetem. Helyette inkább a játszótér felé húzom, mivel itt még közösen soha nem jártunk. Miközben sétálunk lóbálom a kezét és ami igencsak ritka számba megy, és dúdolok is neki. Igen, Riri mellett egészen más lánnyá változom, vagy csak ő az, aki képes lopni a koromból, na meg a képességemből. Ilyenkor mindig odafigyelek, összepontosítok és ez könnyebben megy, mint általában. Azt hiszem Véda legkisebb kislánya maga a csoda.
-  Hoztam neked csokit...tele van vele a táskám.
Megemelem a táskámat, rákacsintok majd elengedem a kezét, kinyitom neki a játszótér kapuját és engedem, hogy ő menjen be először, majd utána belépek én is. Rögtön lerakom a táskámat a padra majd leguggolok vele szemben.
-  Szóval, mihez lenne először kedved? Minden játékot kipróbálhatunk.
Igen, én is. Nem akarok kimaradni a buliból.

  - Igen, van egy csomó csokim, még karamellás is, tudom, hogy az a kedvenced.
Lehetséges, hogy nem kellene teli tömnöm csokival, de egyszerűen nem tudok ellenállni annak a hatalmas, cuki szemeknek. Legszívesebben az összes szabadidőmet Ririvel tölteném, mivel imádom a gyerekeket, s bár erre a képességemre csak nemrég jöttem rá, azért még hasznos lehet a jövőben. Pontosan ezért vállalom el a bébicsőszködést, mert máshogy nem jutok gyerek közelébe, na persze, nem csak ez az oka, de bizonyosan ez is közrejátszik.
  - Olyan is van, sőt...olyat is hoztam, ami változtatja az ízét.
Rákacsintok, miközben az ujjaim köré csavarok egy tincset a sapka alól kilógó szőke tincséből, majd megigazítom rajta a sapkáját. Nem szeretném ha megfázna, de azt sem, hogy kimelegedjen, mert annak a végkimenetele az első verzió lenne. Nem telik bele néhány perc, ő máris kitalálja mit kezdjünk a kettőnknek megadatott idővel. Gondolhattam volna, hogy valami felelőtlenség lesz, olyasmi, amit az anyukája nem enged meg neki, azzal viszont tisztában vagy, hogy nálam ilyen dolgokat is könnyen el lehet érni.
  - Rendben, de csak akkor, ha nem hajtod meg annyira magadat.
Tény, hogy nagyon féltem. A másik viszont az, hogy minél jobban tiltom, annál jobban fogja csinálni. Nem vagyok valami szigorú, csak nagyjából otthon vagyok a gyerekek viselkedésével kapcsolatos kis csavarokban. Engedem, hogy magával húzzon, de nem ülök fel rögtön mellé a hintába. Hanem egy ideig figyelem, mit csinál.
  - Riri légyszíves óvatosan, szeretnélek egyben visszaadni anyukádnak.
Kezdem úgy érezni, hogy ezt nem kellene neki megengednem, de látva, mennyire élvezi inkább felugrok mellé a másik hintára, de nem lököm magamat, hanem csak kapaszkodom és a kislányt figyelem, árgus szemekkel.

Tény, hogy Ririhez soha nem tudtam szigorú lenni. Minden alkalommal féltettem a kislányt amikor valamikor vakmerő dolgot követett el, de soha nem tudtam rákiabálni, vagy megtiltani neki. Lehet, hogy rosszul csinálom, de annyira aranyosan néz rám, hogy soha nincs szívem ráripakodni, vagy játszani a szőrös szívű bébicsőszt. Na meg, az sem utolsó, hogy még én sem nőttem föl egészen, szeretek néha gyerekes dolgokat csinálni, ezért szeretek annyira Véda kislányával lenni.
  - Hoztam neked egy csomó finom dolgot a boltból. Majd meglátod.
Tudom tudom, elkényeztetem. De hát láttatok már ennél aranyosabban? Mert én biztosan nem. Igaz, nem sok közöm van a gyerekekhez, de ha van, akkor kenyérre lehet kenni, szó szerint.
 - Ne aggódj semmi olyan, ami nem ízlene. Azt hiszem epres, csokis, puncsos, van valami savanyú ízű is benne. De van olyan is, aminek rágógumi és vattacukor íze lesz.
Bizony, nagyon képben vagyok az ízeket illetően, mivel mindent letesztelünk Emmával, amint a boltba érkezik. Nem szeretnék csalódást okozni a betérőknek, ők csak a legjobbat kapják, kerül amibe kerül. Lehet, hogy pár év múlva gurulni fogunk a rengeteg édességtől, de legalább nemes ügy érdekében. A tekintetemet továbbra a is kislányon nyugtatom, aki egyre magasabbra löki magát. Összevonom a szemöldökömet, majd egy halk sikoly hagyja el a számat amint kiugrik. Rögtön utána ugrok és mellette landolva lehajolok hozzá.
  - Jól vagy? Nem szabad megijeszteni Zoét ilyenekkel, már öreg hozzá.
A kezemet a mellkasomra teszem és hosszan fújom ki a levegőt. Kisit félelmetes volta a mutatvány. Talán nem kellene neki hagyni, hogy állva hintázzon, azt hiszem, ezt megjegyzem.
  - Gyere, inkább üljünk le, adok neked csokit.
Felkapom, hogy ne tudjon elszaladni, majd leültetem a padra, előhalászom a doboz csokit és a kezébe adom. Majd előkapom a pálcámat és megpörgetem az ujjaim között. Végül vigyorogva leülök mellé és magam felé fordítom a csöppséget.
  - Mutatok valamit, de ehhez neked is ügyesnek kell lenned.
Kacsintok rá, majd ráteszem a kezemet az övére. Próbálok cseles lenni, de nem vagyok biztos benne, hogy újat mutatok neki. Mindenesetre a pálcámat a kezemre teszem és halkan suttogok.
  - Avis
Elmosolyodom, majd rápillantok Ririre, most következik az ő része. Remélem, hogy legalább annyira izgatott mint én, szeretném ha összejönne a dolog.
  - Fújj rá.
Mondom neki biztatóan, még bólogatok is hozzá, ha megteszi, elkapom a kezemet az övéről, mire a tenyerén ott lesz egy kék pillangó.

Kőszegi bácsi

Hosszú nap volt a cukorboltba. A hétköznapok nem szoktak annyira kemények lenni, de ma annyira tele volt a bolt, hogy egy másodpercre sem tudtam megállni. A zárás időpontja nem igazán akart elérkezni, a percek csigalassúsággal teltek és ahogy ment le a perzselő nap, egyre éhesebbe lettem. Ehettem volna valami finom cukorkát, de őszintén szólva már a gondolattól felfordult a gyomrom, így amikor beráztam, úgy éreztem nem bírom ki míg visszaérünk a kastélyba. Egy hirtelen ötlettől vezérelve tértem de az étterembe, de ahogy megcsaptak az illatok, biztos voltam benne, hogy nem fogom megbánni. Amúgy is régen ettem már valami igazi finomat és kiadósat. Helyet foglalok az egyik sarokban lévő asztalnál és az arcom elé húzom az étlapot, úgy teszek, mintha inkognitóban lennék. A helyzet valójában az, hogy senkit nem érdekel, hogy itt ülök-e vagy sem, és amikor a pincér megérkezik inkább berekesztem a játékomat. Gyorsan elhadarom, hogy pontosan mit is szeretnék enni, innivalót is rendelek hozzá majd hátradőlve halkan dobolok az ujjaimmal az asztalon. Néhány másodperces csöndes szenvedés után végül úgy döntök, hogy addig amíg várok kezdek magammal valamit. Mikor kihozzák az ananászlevemet, csöndesen megköszönöm, majd előveszek a táskámból néhány füzetet és egy tollat, majd széthajtogatva őket a bolt bevételeit és kiadásait kezdem ellenőrizni. Emmával nagy terveink vannak a jövőt illetően és úgy tűnik, egész jól haladunk ahhoz, hogy meg is valósítsuk amit akarunk. A kis számolgatás olyannyira jól sikerül, hogy azt sem veszem észre, hogy közben kihozzák a rendelésemet. Teljesen fellelkesülök a gondolattól, hogy valószínűleg a nyár folyamán leköltözhetünk a faluba. Ha Emma ezt megtudja, teljesen odáig lesz. Még ma este el kell neki mesélnem, az sem lesz túl nagy probléma, ha már alszik, ez simán megér néhány sértődött megjegyzést.

Kőszegi bácsi

Egyre lázasabban kutattam a számok után, újra és újra átszámoltam, mintha nem akartam volna hinni a saját a szememnek. De mindannyiszor ugyan az a szám jött ki. Nem csalás volt, még csak nem is ámítás, hanem egy valódi csoda. Egy kívülálló számára ez ugyan nem jelentett semmit, de nekem. A cukorkabolt profitot termelt, annyit, amiről csak álmodni mertünk volna Emmával. Mennyire odalesz, ha ezt megtudja. Elégedetten csaptam össze a kezeimet, összecsuktam a bőrkötéses jegyzetfüzetet és nagyot kortyoltam az italomból. Annyira lefoglalt a tulajdon boldogságom, hogy először észre sem vettem, hogy valaki felém közelít. Egészen biztos voltam benne, hogy a mai estét egyedül fogom tölteni, ráadásul nem akartam sokáig itt időzni, hiszen mára még komoly terveim voltak. Tulajdonképpen fel akartam verni a ház összes alvó lakóját és világgá kürtölni a sikerélményünket. De aztán egy hang kizökkentett a tervezgetésből. Egy hang, ami olyan ismerősen csengett, mégis egészen biztos vagyok benne, hogy soha nem hallottam. Lassan néztem fel az idegenre, aki kedvesen mosolygott...rám. Úgy szólított meg, mintha már nagyon jól ismerne. Én, a magam részéről köpni-nyelni nem tudtam, pislogtam rá néhány másodpercig, mint hal a zacsiban. Vajon mit akarhat tőlem? Tudtam, hogy ő tanítja a Gemmológiát az iskolában és azt is hallottam, hogy elég jól néz ki - ebben nem tévedtek -, abban viszont száz százalékig biztos voltam, hogy személyesen még nem találkoztunk. Aztán, mint derült égből villámcsapás fél másodperc alatt minden helyrerázódik. Hát ezért járkál el Zora. Mostanában, ugyan gyakran hulla fáradt, de mégis mosolyog és jobb kedve is van, nem hiába, ettől nekem is jó kedvem lenne.
-  Járőrözök. Letesztelem az étel minőségét és utánanézek nem szökött-e le egy diák se a faluba.
Villantok egy mosolyt és igyekszem úgy tenni, mint aki repes az örömtől, hogy láthatja, jól játszom Zorát, valószínű, hogy foglalkozási ártalom. Tudom, gonosz dolog másnak kiadni magadat, de hát nem tehetek róla, annyira csábító a helyzet és ha már ő nem mesél, akkor kénytelen vagyok kideríteni a részleteket.
-  Persze, foglalj csak helyet nyugodtan.
Fogalmam sincs, hogy vajon tegezi, vagy magázza a tanerőt, de ha Kőszegi prof. ilyen lelkesedéssel áll hozzá az én drága húgomhoz, akkor biztos nem kőzetmintákat szoktak elemezgetni...
-  Igen, mostanában jobban alszom és volt időm egy kicsit rajzolni is. És te? Minden rendben veled?
Zavartan pislogok, kicsit személyesnek érzem a dolgot és elfog a bűntudat, de gyorsan elhessegetem a kis angyalt a vállamról, végül is, mi baj lehet?

Az utóbbi napjaim egy kissé furán alakultak. Mintha csak álmodtam volna. A találkozást a drága EVT professzorral azóta sem tudtam kiverni a fejemből, valahányszor az eszembe jut felnevetek. Jól éreztem magamat a társaságában, ezt pedig az utóbbi időben nem sok hímnemű mondhatja el magáról. Kerülöm őket, amennyire csak lehet, különböző de nyomós okokból. Inkább rajzolok, vagy könyvet veszek a kezemben, vagy azokkal vagyok akik fontosak nekem, ez általában feledteti velem, mennyire szerencsétlen voltam még egy hónappal ezelőtt. Nem szívesen emlékszem rá vissza, de most mintha kezdenék egyenesbe jönni. Pont ezért vágtam rá azonnal Lucának, hogy ráérek vele beszélgetni egyet. Bár elég titokzatos volt, reménykedtem benne, hogy nincs bajban, vagy nem csinált semmi rosszat. Itt vagyunk egymásnak, tűzbe mennék a húgaimért, így megkértem Emmát, hogy ugorjon ma be helyettem a boltba, amíg én elrendezem ezt a dolgot. Szeretünk együtt lenni, de úgy éreztem, ez mégis csak más, mert még helyszínt is választotta jeles alkalomnak. Szokás szerint késéssel indulok el, nincs időm rendes ruhát húzni, így felveszem az egyik farmeromat, kirántok egy pulóvert Zora tetemes készletéből, csizmát húzok, bevágom a cuccaimat egy táskába, ami ott hever a földön, összekötöm a hajamat és már indulok is. Bár kissé elszámítom magamat, mert útközben éppen csa nem vacogok az eső meg csöpög, azért mégsem kések annyit, mit amennyit gondoltam. Berontok a cukrászdába, odaintek a húgomnak, majd elindulok a pult felé rendelek magamnak valami sütit, meg üdítőt kettőnknek és kifújva a levegőt elindulok a kiválasztott asztalunk felé. Nyomok egy puszit a Lucus fejére és leülök vele szemben.
  - Remélem nem keveredtél bajba...
Nincs a probléma, amiből ne húznám ki, de ő jó kislány, nem szokott semmi rosszat tenni, legalábbis melegen ajánlom neki, legalább neki legyen esze, ha már a nővéreinek nincs. Fogalmam sincs, mit akarhat, de elég komolynak tűnik, mintha agyalna. Felvonom a szemöldökömet és hátradőlök, türelmesen megvárom, míg végiggondolja a dolgokat.

Egy kicsit megnyugszom, ezek szerint nincs probléma. Szeretem mostanában nyugodtan tengetni a napjaimat, azt hiszem, az izgalomból és a balhéból eleget kaptam egy életre. Bár a képességemből kifolyólag soha nem lesz unalmas az életem, vagy hétköznapi, egyik sem.
  - Gondoltam, nem úgy ismerlek, mint aki bajba keveredik.
Egy nagyon kis fenyegetés is belekeveredik a hangsúlyomba. Nem akarom megijeszteni, de mégiscsak én vagyok a legidősebb a családban, az én feladatom vigyázni a többiekre és mivel vagyunk egy páran, ez azért annyira nem könnyű feladat. Bár feltételeznénk, hogy Zorára már nem kell figyelni, mégis nagyot téved az ember. Ben egészen jól ellavíroz, csak tanácsokkal kell ellátni, de Luca...Luca még gyerek, most fog felnőni. A szüleink nem lehetne mellette, hát nekünk kell őt terelgetni. Persze, nem akarom átvenni ezt a feladatot, mert nekem biztosan nem menne. Összevont szemöldökkel hallgatom, a kérdésáradat végén pedig kinyitom a számat, majd visszazárom. A fogaim összekoccannak a szemem pedig elkerekedik. Minden vártam, csak épp ezt nem. Ez nem az én dolgom lenne, az biztos, de én vagyok kéznél. Megpróbálom összeszedni a gondolataimat, közben kihozzák a sütit, megfogom a villát és annak az éleivel szurkálom az ujjbegyeimet.
  - Mit szeretnél, mit meséljek?
Teszem fel a kérdést, csakhogy nyerjek ezzel is pár percet. Nem is igazán tudom, hol kellene kezdenem. Azt hittem, hogy ezen már régen túlestek, mégis ahogy rápillantok, látom a gyermeki ártatlanságot az arcán, biztos, hogy nem én fogom lerombolni.
  - Szerintem nem kellenek más ruhák, addig amíg te nem akarsz más ruhákat hordani. Ameddig tetszik amit hordasz felesleges.
Ez volt a legkönnyebb kérdés. Belekóstolok a süteményembe, küldök utána egy kis körtelevet és kipillantok az ablakon.
  - Láttál már szerelmespárt nem? Valószínű, erre gondoltak a "játék" alatt. Bárkitől is hallottad ezt, de nem hiszem, hogy túlzottan siettetned kellene ezt a dolgot...
Melegen ajánlom neki, hogy ne valami ilyesmin törje a fejét.

Kezdem érteni, hogy Lucus mire próbál kilyukadni. Egyszer mindenki felnő, csak idők és társaság kérdése, hogy ez mikor történik meg. Mégis, kicsit azért érdekes, hogy erre pont most akar rájönni. Valószínű, hogy nem a saját kis fejéből pattant ki az ötlet, így próbálkozom elnézőnek lenni vele, türelmesen és megfontoltnak.
  - Luca nem minden ember egyforma, tudod, hogy nem mindenkinek tetszhet ugyanaz, például, valaki szereti a kék színt, más viszont nem. Neked kell eldöntened, hogy mit szeretnél viselni és mit nem, nem pedig másnak. Akinek pedig nem vagy jó úgy ahogy vagy, meg sem érdemel.
Szentbeszéd lett volna? Talán igen. Mindez csak azért van, mert szeretném ha a önmaga maradna, ha senki nem befolyásolná. A szüleink is ezt sulykolják belénk már egészen kiskorunk óta. Furcsa, hogy valami ennyire megtudja őt ingatni. Mégis, amikor igazat ad nekem, egy kicsit megnyugszom. Egyik Czettner sem hajlandó senki kedvéért meghazudtolni önmagát, ez nálunk aranyszabály.
  - A szerelem és a játék, nem mindig jár kéz a kézben. Te is szeretsz incselkedni az emberekkel, piszkálni őket. Ez valami hasonló.
Vállat vonok. Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy ezzel a ködösítéssel és féligazságokkal nem zavarom még jobban össze. Igyekszem annyit mondani neki, amennyit csak tudok, de nem szeretnék én sem zavarba jönni, mert félek, hogy akkor többet nem bízna meg bennem és nem osztaná meg velem a gondolatait. Az lesz a legjobb, ha őszinte leszek a magam módján és magabiztos.
  - Tudod, hogy hozzám mindig jöhetsz, talán velem könnyebb, mint anyuval.
Anya mindig szeretett az ő elvarázsolt kis világában létezni. De ehhez még ő is jobban értene, mint én, hiszen már van gyakorlata benne, nekem viszont ez a terep teljesen új. A kérdésre egy pillanatra összezavarodom, megrázom a fejemet, kortyolok és kibámulok az ablakon. Az arcomon megjelenik egy rejtélyes mosoly, ami ott is marad, miközben Lucára nézve válaszolok.
  - Igen voltam és elég szomorú véget ért. De nem bántam meg, egy pillanatot sem.
Megvonom a vállamat ismét és köhintek. Amióta véget ért, nem beszéltem róla, magamba zárkóztam és elnyomtam a dolgot. Most sem igazán szeretném részletezni, de ha kíváncsi rá, akkor természetesen megosztom vele a dolgot, hiszen mégiscsak a testvérem.

Igyekszem figyelni Lucára, de a gondolataim minduntalan elkalandoznak, messzire, térben és időben egyaránt. Elfog az az érzés, hogy nem tudok mit kezdeni magammal, legszívesebben beülnék egy sarokba és addig sajnálnám magamat, ameddig a saját agyamra nem megyek. De nem teszem meg, mert nem vagyok idióta, meg nem is igazán van rá időm, pedig be volt tervezve. Mire visszatérek a cukrászdába, már Luca valami egészen másról beszél. Igyekszem úgy tenni, mintha végig azon gondolkodtam volna, hogy mit reagáljak a furcsa gondolataira, de nem igazán akar összejönni.
  - Nem vagyunk barátok és valószínű, hogy soha többet nem fogom látni. De sokat adott nekem és segített egy kicsit felnőni, a tapasztalat...tudod, az fontos, minden térten.
Igazán össze kell szednem magamat, hogy adjak neki valami felszínes életbölcsességet, ami nagyjából passzolni is fog a témához. Sajnálom szegényt, mert tényleg úgy tűnik, hogy bennem látta minden reményét nekem meg cserébe annyi idegzetem sincs, hogy végighallgassam. Borzalmas nagy testvér tudok lenni.
  - Semmi gond, mindenre válaszolok, amire kíváncsi vagy, vagy legalábbis igyekszem, a legjobb tudásom szerint.
Bekapom az utolsó falat sütimet és bátorítólag rámosolygok. Elfog a bűntudat, ahogy a kis arcocskáját nézem, oldalra billentem a fejemet és próbálom megállni, hogy megvonjam a vállamat, ha nem nézne komplett idiótának még meg is fognám őket, de az azért a nagy nyilvánosság előtt kicsit kellemetlen lenne.
  - Ez szuper, örülök, hogy jól érzed itt magadat.
Nem igazán tudom, hogy mit kellene még ehhez hozzátennem, lelkes vagyok és érdeklődő, de nem tudom, hogy ki a lánygyerek, mit csinál, merre volt túl kevés információt kapok ahhoz, hogy kérdezhessek. Csak abban tudok reménykedni, hogy szegény Luca nem fogja rám borítani az asztalt.

Amikor megkaptam a levelet, vagy egy óráig ültem felette. Újra és újra elolvastam, de nem jutottam vele semmire. Bár megígértem, hogy elfogadom a meghívást, azért mégiscsak okozott némi fejtörést a dolog. Nem osztottam meg senkivel a tanár szobájában történt dolgokat, nem akartam olajat tenni a tűzre, mert a barátaim így is eléggé féltettek mindentől. De most szükségem lett volna valami jó tanácsra. Végül hosszabb évődés után úgy döntöttem, hogy utánam a vízözön, a szívemet követem, ami hevesen dobogott, amikor megfogalmaztam a választ, hogy ott leszek. El voltam szokva ettől az érzéstől, az izgalomtól, hiszen az utóbbi időben elég üres voltam, léteztem, éltem de igyekeztem elkerülni az ilyen helyzeteket. Be kellett látnom azonban, hogy nem tudom kikerülni, ráadásul jogom van ahhoz, hogy megint boldog lehessek.
Már délután elkezdtem készülődni, úgy gondoltam, megadom a módját. Sokáig álltam a tusoló alatt, aztán kifésültem a hajamat és összeválogattam a ruháimat. Bele akartam csempészni valamicske színt az összeállításba, de végül csak a sötét mellett döntöttem. A fekete elegáns, győzködtem magamat, miközben a a hajamat készítettem. A sminket nem vittem túlzásba, nem akartam úgy kinézni, mint valami bazári majom. Fél hatra azonban kész lettem, így megszemlélhettem magamat a tükörben. Bár biztos voltam benne, hogy megfogok fagyni, míg leérek a faluban, azért mégiscsak tetszettem magamnak. A hajam hullámosan omlott a vállamra, a ruhám vonala pedig eltakarta, hogy mennyit fogytam az utóbbi időben. Sovány voltam és ez nem tetszett. Végül, mikor eleget láttam magamból felkaptam a kabátomat és elindultam, igyekeztem nem elkésni, de túl korán sem akartam érkezni. Az utcák üresek voltak, ez azért kedvező volt számomra, nem akartam kíváncsi szemeket.
Végre valahára megérkezem, hideg csípte arccal, izgulva. Nem tudtam, mire számíthatok. Amikor felém sétált úgy éreztem mentem összeesek, hiszen itt volt és engem várt. Szégyenlősen vettem tudomásul a kézcsókot és örültem neki, hogy még piros volt az arcom a kinti széltől, pedig nem vagyok az a pirulós fajta. Egyszerűen csak, tőle olyan figyelmet kaptam, mint mástól eddig nem és ez meglepett de legyezgette az önbecsülésemet.
  - Mehetünk.
Bólintok, majd elindulok a mutatott irányba, bár fogalmam sincs merre megyünk, mert odafönt még soha nem voltam. Újabb váratlan fordulat. Voltam már vele kettesbe, ez az eshetőség azonban rögtön pillangókat csalt a gyomromba és amikor kihúzta nekem a széket, örültem, hogy végre leülhetek.
  - Köszönöm. Mindenre számítottam, csak erre nem. Nagyon...fess vagy.
Elvigyorodom és igyekszem visszatérni önmagamhoz. Felesleg lenne megjátszanom magamat, azért vagyok itt - feltételezem én - mert önmagamért kedvel. Nem kellene eljátszanom azzal a bizalmát, hogy hülyén viselkedem, vagy úgy, ami nem én vagyok.
  - Remélem előkészítetted az ikres kérdéseidet.
Kezdhetnénk valami egyszerű témával is, nem tudom, miért pont erre esett a választásom, talán azért, mert ez a legkönnyebb.

Furcsa volt. Leginkább ezt tudnám mindarra mondani, amit percek alatt tapasztalok. A virág, a gyertya a kedvesség, még a szavajárása is olyan volt, mintha egy másik korból lépett volna elő. Leginkább a 19. század elejti romantikus regényen alakjaihoz tudnám hasonlítani. Finom távolságtartás, a hanghordozás, újra és újra meglep, talán azért, mert soha nem tapasztaltam hasonlót. Nem töltöttem még nálam idősebb férfivel két percet sem kettesben, ilyen formában így nincs viszonyítási alapom, de bizonyára ez nem számított mindennaposnak, vagy legalábbis reménykedtem benne. Nem tudok mit felelni, csak félszegen bólogatok, nem tudom, illik ezt egyáltalán megköszönni, vagy viszonoznom kellene? Fogalmam sincs, így kapva kapok az alkalmon, hogy túllendüljünk a formaságokon és látom Andráson, hogy ő is hasonlóan érez, így inkább elviszem a témát.
  - Úgy gondolom, szóban is elég lesz. Bár azt hittem, egy olyan precíz ember mint te, listát készít.
Fogalmam sincs, hogy ez tényleg komolyan gondolom-e, vagy inkább csak a poén kedvéért sütöttem el. Mielőtt azonban magyarázkodni kezdenék, meghozzák az étlapot, nekem pedig gyorsan döntenem kell az italok kapcsán, holott fogalmam sincs, mit kellene ilyenkor inni. Az alkohol nincs túl jó hatással a képességemre és gyorsan a fejembe is száll, ráadásul egyáltalán nem bírom de a mai nap úgyis a meggondolatlan cselekedetekről.
  - Azt hiszem, a vörösbor jól esne.
Mivel a pálinka túl erős az én ízlésemnek, így inkább a sherry mellett döntök és csak reménykedni tudok benne, hogy nem úgy kell majd hazahúzni. Ami az ételt illeti, biztos vagyok benne, hogy egy falatot sem tudnék lenyelni, de mivel továbbra sem szándékozom illetlen lenni, így rábökök a zöld-fűszeres raviolira. Mikor a pincér elmegy, óvatosan hátradőlök, kicsit mintha megkönnyebbülnék attól, hogy ismét ketten vagyunk.
  - Reménykedtem benne, bár azt hiszem, már különbséget tudnék tenni. Teljesen más volt a hanglejtésed. De még mindig érdekelne, hogy te mit kerestél ott.
Felvonom a szemöldökömet és most először állom a tekintetét. Még az is csak egy pillanatra renget meg, hogy a virágot nekem szánta. Többet akartam tudni róla és úgy éreztem, ez remek kapaszkodó lenne ahhoz, hogy elinduljunk egy vonalon. Hiszen ő sok mindent tud rólam, de én viszont róla semmit.

Igyekszem magamhoz képest rendes lányként viselkedni, hiszen egy nyilvános helyen vagyunk azért mégsem engedhetem el magam annyira. De kezd a szívritmusom egy kicsivel lentebb venni és a levegőt is egyenletesebben szedem, ezt pedig azt jelenti, hogy már nem esne össze az, aki valamilyen szerencsétlenség folytán hozzámérne, ez azért mégiscsak haladás. Figyelem, ahogyan előhalássza a papírt és nem bírom megállni, hogy ne nevessem el magamat. Nem rajta nevet, inkább azon, hogy mennyire sikerült pontosan belőnöm, milyen ember is ő, reménykedem, hogy ez a képesség a későbbiekben sem fog cserbenhagyni. Mindenesetre szóváteszem neki, hogy kivételesen milyen jó emberismerő voltam.
  - Csalódtam volna, ha nem így lesz. Örülök, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen könnyen betudom lőni, mire számítsak.
Valójában egy egyáltalán nincs így, mert fogalmam sincs, hogy mit akar. Látom, hogy nem vagyok számára közömbös, ahogyan ő sem az én számomra. Mégis, olyan mintha nem tudná pontosan eldönteni, mihez akar kezdeni és ez most holmi teszt lenne. Egy pillanatra elfintorodom a gondolatra és legszívesebben most azonnal az asztalra csapnék és rákérdeznék, de ez is csak a bizalmatlanságom oka. Képtelen vagyok megbízni bárkiben, pláne nem egy hímneműben. Az agyam egy eldugott része olyan védekező mechanizmusba kezd a legváratlanabb pillanatokban, hogy magam is meglepődöm, hogy ilyen képességgel rendelkezem.
  - Hmm, értem, szóval, valójában azért vállaltad el az állást, hogy fényt deríts ezekre a dolgokra, már ha hívhatom így, vagy tévedek? Ugyanakkor, úgy tűnik nagyon biztos vagy a dolgodban és a legutóbbi kis műsorodra visszagondolva, tényleg lehet valami a dologban.
Nem akarok ismét ide kilyukadni, de úgy tűnik ez minduntalan visszaköszönöm majd, egészen addig, amíg más emlékezetesebb szituáció nem történik. Oldalra billentett fejjel gondolkodom el azon, amit mondott, de a fantáziám minduntalan elkalandozik, egészen más felé. Azon kapom magamat, hogy őt nézem, miközben az villámmal játszom. Szerencsére, mielőtt még a nyálam is csöpögni kezdene, vagy idióta vigyorgásba kezdenék kizökkent, így megfogom a poharat és koccintásra emelem.
  - A ma estére, vagy arra, hogy rávettél, hogy igyak.
Vállat vonok és bátran lehúzom a kis üveg tartalmát. Hiba. Nem kellett volna, azonnal kiráz a hideg és fintorba kúszik az arcom. Lecsapom a poharat az asztalra, majd mély levegőt veszek. Igyekszem nem gyerekesen viselkedni, de most már késő.
  - Szóval elő azokkal a kérdésekkel.
Csak a fejemben ne szálljon, fohászkodom érte, nagyon intenzíven.

  - Ne értsd félre, nem erre akartam kilyukadni, bár igaz, hogy nem igazán szeretem a meglepetéseket.
Elhúzom a számat. Hogy mire akartam kilyukadni? Arra inkább nem térek ki, bár valószínű, hogy ő is tudja, hogy tudat alatt mire céloztam. De nem akarok erről beszélni, nem akarok tönkretenni semmit, ami el sem kezdődött. Ráadásul a saját hangulatomat sem szeretném odavágni azzal, hogy az élet nagy igazságtalanságairól beszélgetek. Van témánk bőven, felesleges lenne ebbe belebonyolódni.
  - Gondolom itt arra akarsz kilyukadni, hogy milyen érdekes kutatási terület vagyok. Egy iker egyike vagyok, aki ráadásul képes az elektromos manipulációra. Micsoda kihagyhatatlan lehetőség.
Elmosolyodom és egy pillanatra oldalra billentem a fejemet. Természetesen csak viccelek és ezt nyilván kihallani a hangomból, de sokkal inkább érzem úgy, hogy el kell viccelnem a dolgot, különben megint zavarba hoz. Nem akarok annál is pirosabb lenni, mint amennyi pírt kiváltott belőlem a sherry legurítása, nem kellett volna. Mélyet sóhajtok és iszom egy korty bort.
  - Legközelebb kihagyjuk. Nem szeretem a tömény italokat, még szaguk is megrészegít.
Fészkelődve egyenesedik ki, hátha megpillantom a kézírását. Kíváncsi vagyok, hogy vajon tényleg olyan-e, mint amilyennek elképzelem. Ez valószínűleg az egyik rigolyám, de bizonyított tény, hogy az embert meglehet ismerni a kézírása által, mellesleg biztos szebb, mint az én macskakaparásom
  - Az első dolog? Hm...mindig is éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Kiskoromban nyugtalan voltam, ha nem voltunk egy szobában, szóval bizonyára azt éreztem, hogy van valaki, aki olyan mint én, vagyis szinte én vagyok.
Összevonom a szemöldökömet. Fogalmam sincs, hogy erre gondolt-e, esetleg valami konkrét példát szeretne, de már gondolkodom is a következő kérdésen, hátha abba beletudok szőni valami konkrétumot. Közben kihozzák az étel, de egyelőre nem foglalkozom vele, legalábbis addig, amíg meg nem válaszoltam a kérdést.
  - Tudtam, hogy összevesztek a volt férjével, pedig akkor Spanyolországban voltak. Illetve, tudtam, hogy beszélnem kell vele. Igazából ez nem is egészen gondolatban nyilvánul meg, mintha valami rátelepedne a válladra és addig nyomná, ameddig utána nem jársz.
Azon kapom magam, hogy gesztikulálok és magam is próbálom megfejteni, vajon mit jelenthetnek ezek a dolgok. Aztán, amikor észbe kapok, gyorsan megemberelem magamat és villa után nyúlva én is enni kezdek. Ennyi magyarázás elég volt egy időre.

A meglepetés fogalmáról kellemesen el lehetne asszociálni, de inkább nem teszem meg. Nálam a meglepetés mindig együtt jár valamiféle pánikkal, amit nem tudok hová tenni. Amúgy is nagyon paranoiás vagyok, szóval nálam egészen addig minden inkább csak páni félelem, amíg meg tudom, miről is van pontosan szó. Csak akkor érzem úgy, hogy végre megnyugodhatok.
  - Nem arról van szó, hogy nem szeretem, ha meglepnek valamivel. Csak nekem általában a kellemetlen meglepetések szoktak jönni és nem a kellemesek.
Nem akarom elrontani a kedvét ezzel, nyugodtan meglephet, ha akar, épp annyira örülök a kellemes meglepetéseknek, mint bármelyik másik nőtársam, itt éppen csak arról van szó, hogy a múlt árnya kísér. Elég defektes vagyok és sajnálom az előttem ülő férfit, mert nem tudja, mire is vállalkozott pontosan.
  - Nem gondoltam komolyan, bár valljuk be, ez sem éppen elhanyagolható szempont, pont a te részedről. Az első alkalommal amikor találkoztunk, legalább annyira érdekelt ez a dolog, mint bármely más kutatót és élvezted, hogy ellenben mással, de tudsz védekezni ellene. De nem számít, hiszen akkor még nem is ismertél.
Felvonom a szemöldökömet, de az szám mosolyra húzódik. Nem ő az első professzor az iskolában, akit érdekelnek a különleges képességek. Emlékszem, amikor Szendrei professzor hívatott magához ugyanezért, szóval az eset nem egyedülálló.
  - Van elég testvérem ahhoz, hogy ezt tudjam. Ne haragudj, nem fejeztem ki pontosan magamat, de nehéz érzelmeket körülírni, főleg egy olyannak, aki teljesen laikus a témában. Mert ha a szüleimnek, vagy a testvéreimnek mesélek ugyanerről, akkor ők tudják, hogy mivel jár az, ha Zorával külön vagy éppen együtt vagyunk. De olyan embernek roppantmód nehéz dolga lehet, aki nem is látott még minket együtt.
Amint elmagyarázom a dolgot, rögtön be is kapok egy újabb falatot, mert kicsit le vagyok maradva a partneremhez képest. Gondoltam, hogy a kérdések szempontjából hátrány lesz az, hogy nem találkozott még Zorval, vagy nem látott minket együtt, de ami késik, nem múlik. Várom a következő kérdés, de András inkább azon mereng el, amit hallott és nem hibáztatom érte, kívülállók számára ez mindig érdekes és titokzatos dolog volt, ami bővelkedik a talányokban.
  - Ébren nem, de álmomban igen. Többször is, de mindig ugyanazt a képet. De mindig arra fogjuk, hogy aznap sokat voltunk együtt, ugyanazok a hatások értek minket, ezáltal az álmunk is lehet hasonló.
Oké, ez nem teljesen igaz, de ez a legkönnyebben járható út, amit mi is hiszünk. Az ikertéma gyakran még a mi számunkra is rengeteg kérdést vet fel és ha egy megválaszolásra kerül, akkor ott van öt másik, amiről fogalmunk sincs. Bekapom az utolsó falatot, lerakom az evőeszközöket és koccintásra emelem a poharamat, majd mosolyogva belekortyol. A bor megrészegít, érzem, hogy a fejembe száll, hiába ettem, úgy érzem, hogy a sherry és a vörösbor nem épp a legjobb páros.

  - Talán igen, de azt hiszem, ez nem rajtam múlik.
Rápillantok és felvonom az egyik szemöldökömet. Igen, ez határozottan neki szól. Az alkohol felbátorít, talán nem lett volna illendő ilyet mondanom, de valamiért mégis ki akartam, talán azért, mert reménykedtem és jól esett, hogy ő is valami hasonló hozott ki a dologból. Lassan hátradőltem, miközben a lassan kortyolgattam tovább a boromat. Kellemesen elbeszélgettünk és kezdtem elfelejteni, hogy egy tanárral van dolgom. Egy tanár aki ráadásul a a kedvenc tantárgyamat tanítja, nem találkoztam még hozzá hasonlóval, ráadásul tud védekezni a képességem ellen. A többit pedig még gondolatban sem merem kimondani, zavarba hoznak a saját gondolataim.
  - Nincs ezzel semmi baj, hiszen, azért mégiscsak tanár vagy, ráadásul ez elég sok mindenkit izgat, mármint az ikrek közötti kapcsolat. Szeretek róla mesélni, de csak akkor ha nem untatok vele senkit, Zora ilyen téren sokkal zárkózottabb.
Értékeltem, hogy szeretett volna megismerni, ezt azt hiszem jót jelentett. Nehéz a bizalmamba férkőzni és bár a bor megoldjam a nyelvemet, mégis úgy érzem, mintha minden kimondott szót meg kellene bánnom. Igyekszem nem foglalkozni ezzel az érzéssel, szeretnék őszinte lenni, mert úgy érzem, hogy ő is az. Őszinteségért pedig őszinteség jár, ez így fair.
  - Egyáltalán nem bánom, hogy ilyenekről kérdezel, végül is, ez is én vagyok.
Könnyedén megvonom a vállamat és oldalra billentett fejjel állom a tekintetét. Furcsa, de élvezem, ahogy végigvezeti rajtam a tekintetét, bár egy kissé zavarva hoz, egy pillanatra a szám elé emelem a kezemet, elrejtve a gyermeteg mosolyomat, amit nyilván nem az ő tekintetének szánok, nem illene a helyzethez.
  - Én is úgy gondolom, hogy ez egy kapocs, egy nagyon erős kapocs. Sokkal erősebb, mint testvérek között.
Ódákat tudnék erről zengeni, de inkább befogom a számat és a kérdésre próbálok válaszolni. Mit mesélhetnék magamról? Nem vagyok érdekes ember, semmi nem történik velem. Lehörpintem az utolsó korty bort, egy pillanatra az ajkamba harapok, ezzel is kifejezve, hogy próbálom megerőltetni magamat.
  - Hát, ugye ott van a cukorkabolt, ami elég jól megy. Emmával közösen csináljuk, az a mi kis kuckónk, ott dolgozom. Aztán meg, ott van a rajzolás, festés, bármi ami művészet. Játszom hárfán és egy nagyon kicsit zongorán.
A megjegyzésére elvigyorodom és úgy vagyok vele, hogy egyszer élünk, most vagy soha. Nem foglalkozom a tompa zúgással a fülemben, csak arra tudok koncentrálni, ahogy rám mosolyog.
  - Szeretnénk a faluban egy házat venni, Emmával, Zorával és Lucával. De te is a terveim között szerepelsz, határozottan.
Úgy nézek rá, mint aki valami nyilvánvaló dolgot mondott. Ha bele bukom, akkor belebukom, régóta nem kockáztattam semmit, ideje volt.

  - Biztosan hatásos fegyver, de egyik félre sem kellemes. Hiszen, mi értelme van járatni a szádat, ha senkit nem érdekel amit mondasz?
Soha nem voltam annyira szószátyár, főleg nem olyanok előtt, akiket alig ismertem. Igazság szerint szürke voltam, beleolvadtam a tömegbe. Nem tartottam magamat különlegesnek, szépnek ha följebbvalónak másoknál. Szerettem eltűnni a tömegben és jól éreztem magam ott, ahol vagyok. Az élet olyan dolgokat adott a kezembe, amitől mégis különleges lettem, de nem kérkedtem velük, ha nem volt muszáj, hiszen inkább éreztem átoknak, mint áldásnak a képességemet.
  - Kétlem, hogy bármivel is különlegesebb lennék, mint mások.
Elkomorodom egy pillanatra, bár bóknak szánta, pont telibe találta az előző gondolatmenetemet. Nem tudom miért szívügyem annyira a dolog, talán csak azért, mert nem szeretnék kitűnni. Szeretnék egy egyszerű lány lenni, aki nem ráz, ha boldog és aki nem vonzódik a betegesen a halálközeli élmények halmozásához. Mindezt persze nem mondhattam el a velem szemben ülőnek, pedig elszerettem volna. Annyi minden szerettem volna neki mondani, de mégis hallgattam. Talán nem akartam őt terhelni, vagy zavarba hozni, a bortól szédültem, de most az egyszer ura voltam a cselekedeteimnek és befogtam a számat, szerencsére.
  - Emma az egyik legjobb barátnőm, közösen alapítottuk a boltot.
Teszem hozzá, csak úgy kiegészítésként, de nem kezdek el arról fecsegni, mennyire imádom őt és, hogy mennyire közel áll hozzám ő is. Pedig erről is mennyit mesélhetnék. Nincs sok barátom, nem szeretek barátkozni, vagy megbízni bárkiben is, mert annak általában csúnya vége van. De akiket a barátaimnak tartok, azokért tűzbe mennék bár tény, hogy kevesen vannak.
  - Nem, nem egészen így...
Összevonom a szemöldökömet, lekapom róla a tekintetemet és elpirulva a tányérom helyét kezdem el bámulni. Talán kicsit túlzás volt, fránya alkohol. Ha továbbra is bátor lennék a válasz egy szimpla "igen" lett volna, de nem vagyok, így marad a hallgatás.
  - Azt hiszem, egy séta jól esne.
Kapva kapok az alkalmon, azonnal fel is kelek, talán tényleg jót tenne, a hűvös és sötét, így fel is pattanok, lehúzom a szoknyámat. Egész biztos vagyok benne, hogy megfogok fagyni, de ez legyen a legkevesebb.

Igyekszem természetesnek venni, hogy feladja rám a kabátomat és visszaszalad fizetni. Türelmesen várok, nem sietek sehová. A mai estémet neki szenteltem és ha jól alakulnak a dolgok, akkor ebből bármi lehet, akár több este is, vagy legalábbis nagyon remélem.
  - Köszönöm, azt hiszem. Annyira igyekszem nem csak ugyanazt hajtogatni, de nem megy.
Amint előreenged, előre is megyek, közben azt fontolgatom merre is mehetnénk. Végül a legközelebbi és legkényelmesebb helyszínt választom, a teret. Ott vannak padok, kellemesen sejtelmes fény és a szökőkút. Igyekszem a lépéseimet hozzá alakítani, mert szeretnék mellette menni. Talán kicsit túl sokat engedek meg magamnak, és közelebb húzódom hozzá és nem csak azért, mert hideg van épp csak nem karolok bele, pedig szívesen megtenném, sokkal kellemesebb lenne. Igyekszem nem kimutatni, mennyire nyomja a cipő a lábamat, a szoknyám minduntalan felhúzódik. Fogalmam sincs, hogy a csinos álomszerű lányok, hogy bírják naphosszat egy ilyen cuccban. Hősiesen tűröm, de csak azért, mert András megdicsérte, na meg azért, mert muszáj. Kisvártatva meg is érkezünk a Boglyas térre, felsóhajtok, amikor meglátom a padokat, de helyette inkább néhány lépéssel elő kerülök felé fordulok, és háttal megyek, hogy szemben legyünk egymással.
  - Remélem, ez jó lesz. Szeretem ezt a helyet, kellemes és így az éjszaka közepén elég üres is.
Megfordulok, felgyorsítom a lépteimet és egyenesen a szökőkúthoz megyek, leülök a szélére és belenyújtom az ujjaimat és azzal játszok, hogy hullámokat keltek az ujjaimmal, furcsa ilyen szemszögből nézni a csillagokat.
  - A víz tükrén keresztül szebbek a csillagok. Bár nincs túl sok, igencsak hideg már az idő és felhős az ég.
Szomorkásan sóhajtok fel, miközben őt nézem a szeme és a szám is mosolyog és nem a csillagok miatt.

Belekarolhattam volna. Bele kellett volna karolnom, mégsem tettem. Talán csak a lányos zavar az oka, vagy legalábbis ezt szerettem volna elhitetni magammal, mégsem sikerült igazán, talán inkább csak féltem. Most tudatosult bennem, hogy ő az iskola egyik tanára, nem is szabadna itt lennem. Ezekre a gondolatokra meg is remeg a kezem, de aztán a következő pillanatban megint fordul a kocka. Nem tanít engem, mestertanonc vagyok, felnőtt nő - még ha ez sokszor nem is látszik - és én döntöm el, kivel, hol, mikor mit csinálok. Senkinek semmi köze hozzá! Vele akarok lenni és kész. Érzem, ahogy leül mellém, egy pillanatra felnézek, majd vissza a kezemre. Általában nem szoktam csak úgy a vízbe nyúlkálni, főleg, ha valaki más is van a víz közelében, mivel ilyen szempontból közveszélyesnek minősülök.
  - Pedig lehetnél. Én is annyira igyekszem önmagam lenni.
Felnevetek, pedig talán nem kellene, mert ez egyáltalán nem vicces. Szeretném, ha megismerne és nem árulnék zsákbamacskát. Mert mi lesz, ha az első kiakadásomnál visszatáncol? Érhető okokból én soha nem leszek normális, vagy hétköznapi, az pedig, hogy beteges próbálok az lenni, néha következményekkel jár. Ezek az apróságon természetesen nem mutatkoznak meg egy ilyen szituációban, de elmondhatnám neki. Mégis attól félek, hogy esetleg visszatáncolna, hozzá képest elég tapasztalatlan kislány vagyok. De úgy tűnik ez most teljesen irreleváns, nem foglalkozik velem, pedig kellene. Mielőtt reagálhatnék a kérdésre, megteszem a világ legrosszabb mozzanatát, méghozzá azt, hogy a szemébe nézek. A tekintete fogva tartja az enyémet, teljesen lefagyok. Érzem, mi fog most következni, remegek és a gyomrom is ugrik egyet. Tényleg szabad ezt? Ám mielőtt ellenkezhetnék már robban a bomba, legalábbis bennem. Amint a szája az enyémhez ér, minden kétség eloszlik, ami eddig bennem volt. Azt hittem, hogy soha többé nem lesz ilyenben részem, de úgy tűnik tévedtem. Hirtelen húzódom el tőle és ijedt tekintettel nézek rá.
  - Egyáltalán nem fázom.
A kezemmel gyorsan kitapintom a nyakában lévő fókuszt és mikor megérzem a követ megnyugszom, sőt, annyira megőrülök neki, hogy ismét megcsókolom, de ebben a csókba nincs semmi lassú vagy óvatos. Az egyik kezem az arcára siklik, a másik a tarkójára és úgy húzom közelebb magamhoz.

Úgy tűnik, a lelkesedésemre ő is azonnal felel, így nem látom akadályát annak, hogy átkaroljam a nyakát és a lehető legközelebb húzódjak hozzá. Nem fogom vissza magamat, legalább nem csak a szerény, óvatos kislányt ismeri meg, hanem ezt az oldalamat is. Tudok ilyen lenni, sőt, ha felengedek és nem fogom magamat visszatartani, vagy moderálni bizonyára máshogy fogok hatni rá, mint eddig. A pillanatnak azonban túl hamar vége lesz, szégyenlősen hajtom le a fejemet de a mosolyomat nem tudom leplezni és távolabb sem igazán szándékozom ülni épp csak annyira, hogy rátudjak nézni. Azonban ez csak akkor történik meg, amikor végigsimít az arcomon és felteszi a kérdést, amire nyilván nem vár választ. Sokszor játszottam el a gondolattal, többször, mint azt be merném vallani. Mert nem volt ez egy új keletű dolog. Az első találkozásunk alkalmával is szimpatikus volt, de az i-re az tette fel a pontot amikor az alagútban összefutottunk.
  - Azt hiszem, ezt inkább nekem kellene kérdeznem tőled.
Elvigyorodom és felvonom az egyik szemöldökömet. Nem tudom, tényleg végiggondolta-e azt, hogy ezzel a kis csókkal mit kapott a nyakába. Nem mintha ez az iskola története során nem fordult volna már elő, de azért ő mégiscsak egy tanár én meg diák, ráadásul fiatalabb is vagyok egy halovány tíz évvel. De számomra valamiért nem voltak fontosak ezek a dolgok, vagy legalábbis most már nem. Tartottam magamat annyira érettnek, hogy ezt kezelni tudjam, pedig gyakran viselkedtem gyerekesen. Nem akarom klisékkel elrondítani a beszélgetést, így inkább türelmesen figyelem az arcát, hogy lejátssza magával a meccset. Pedig rongyosra beszélhetném a számat, mert csöpögős szövegből elég sok van a raktáron.
  - Nem hiszem, hogy ilyeneken kellene gondolkodnom.
Nevetne nekidöntöm a homlokomat a mellkasának, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nincs kedvem gondolkodni, vagy nyakatekert udvariassággal foglalkozik, azt a mai estével egy jó időre abszolváltam.

Örültem, sokkal jobban, mint az látszódott rajtam de nem akartam felkelni és ugrálni, vagy sikítani örömömben, azt Luca szokott. A tekintetemből mindent ki lehetett olvasni, hagytam, hogy az érzéseim szabadon áramoljanak a testemben, nem rejtegettem semmit, mert nem volt rá szükség. Igaz, egy kicsit féltem, mert a boldogsággal együtt járt a kiszolgáltatottság érzése is és benne rejlett a csalódás lehetősége. Nem akartam, hogy az életem egy korábbi szakaszában történt csalódás pecsételje meg ennek a kapcsolatnak az alakulását. András megérdemelte, hogy bízzak benne, de nekem is meg kellett tanulnom újra bízni, az pedig nem ment olyan egyszerűen. Ennek semmi köze nem volt hozzá, ez inkább az én csökött létemből fakadt. De megemberelem a gondolataimat és inkább arra figyelek, amit mond. Ezzel az az egyetlen probléma, hogy a tekintetem az ajkára vándorol. Akaratlanul beharapom a sajátomat, és igyekszem minden erőmmel a mondandójára figyelni és nem arra, ahogy a szavakat formálja és a rekedtes kellemes hangjára.
  - Igen, nekem is ez jutott rögtön az eszembe, az andalgás meg amúgy sem a stílusom...bár, a szőlőt szeretem.
A megjegyzésre elvigyorodom ismét, de ez a mosoly azért egy kicsivel másabb, mint az előzőek. Tényleg felesleges erről beszélnünk, inkább arra koncentrálok, hogy mennyire pofátlanul jó érzés jár át, ahogy átölel. Úgy érzem, nem vagyok egyedül és legalább nem fázom. Az aprócska ruha nem volt egészen jó ötlet, de legalább a kabátom és az ő teste véd az őszi széltől. Amikor felajánlja mozi lehetőség, felkapom a fejemet és rögtön bólintok.
  - Persze, sokszor. A húgaim imádnak moziba járni, bár ők nem azért, mert ott sötét van...
Hagyom, hogy megcsókoljon, ismét sőt, még el is nyújtom amennyire csak lehet, közben felkelek a hideg kőmederről de még akkor sem engedem el, inkább lehajolok , megfogom a kezeit és csak utána húzódom el.
  - Menjünk...de én választok.
Felhúzom és elindulunk arra, amerről jöttünk, hogy később aztán behopponálhassunk. A filmnézés lehetősége annyira nem keltette fel az érdeklődésemet, inkább az, hogy vele lehetek, az este további részében is, egy sötét teremben, ahol remélhetőleg nem lesz sok ember a kései időpontra való tekintettel.  

Milyen jó volna, ha Lucával is őszinte lehetnék. De nem akarom ő megijeszteni, tudom, hogy csak a szája nagy és simán megijedne, ha közölném vele, hogy Benji valójában miért ment el. Furcsa, hogy ilyen törpe létére ilyeneket kérdez és van egy olyan érzésem, hogy pontosan tudja, mire gondolok csak nem akarom kimondani. Sokszor érzelmezzük félre a gyerekeket, pontosan azért mert azt hisszük, hogy okos felnőttek vagyunk. Én igyekszem nem úgy tenni, mint aki mindent jobban tud, főleg nem a húgommal szemben.
  - Biztosan így van.
Rámosolygok és igyekszem kerülni ezt a témát, mert elég kellemetlen visszagondolni a miértekre. Inkább bekapom az utolsó falat sütimet és megiszom a maradék innivalómat, ennyi édesség bőven elég volt erre a hónapra.
  - Dehogy. Nincs rossz kedvem. Csak belegondoltam, hogy mennyi nőttél. Régen nem érdekeltek az ilyen dolgok.
Igyekszem annyira őszintének lenni látszani, amennyire csak tudok. Félek, hogyha rájön, mi igazából a problémám akkor legközelebb majd nem mer hozzám jönni a kérdéseivel, azt nem pedig nem bocsátanám meg magamnak, főleg nem egy ilyen butaság miatt. De sajnos ő sokkal érzékenyebb, az értelmekre, mint mások, szóval neki még nehezebb hazudnom, mint bárki másnak.
  - Örülök neki, hogy minden rendben van.
Oldalra billentem a fejemet elmosolyodom és hagyom, hogy odajöjjön megölelni és ettől másodpercek alatt jobban érzem magamat. A testi kontaktussal óvatosan kell bánni, de Lucával szemben valahogy nem érzek félelmet ezzel kapcsolatban, őt soha nem tudnám bántani, még tudat alatt sem.
  - Gyere, szerzünk neked egy kis édességet, utána meg visszamegyünk a kastélyba. Már ideje lesz.
Nem tétovázok sokat, felkelek, fizetek és már ott sem vagyunk. Tudom, hogy a cukorboltba is elég sok időt fogunk eltölteni, így jobb lesz sietni.