Vince;;
- 2015.01.01. - Délután -
~ Budapesten valahol ~

Öröm, utazás, izgalom, még nagyobb jókedv, érkezés, sütés, mókázás kettesben, buli, megint együtt, pattogás, nutella, ugrabugra, nevetés és boldogság. Tömören és lényegretörően mindezek az elmúlt nap és éjjel összefoglalói, amit maguk mögött tudhatnak, amit Luca látott, érzet és megélt belőle. Eléggé furcsán érezte még magát az elején, de aztán ahogy elkezdtek pörögni az események, gond egy szál se stílusban vetette magát bele mindenbe, ahogy valamikor kora reggel felpislogott a meleg takaró alól – berögzülés a koránkelés, az edzések miatt, csak nem tud még ilyenkor sem nyugton lenni – azonban a fáradtság most először győz, pillanatokon belül csukódik vissza a szeme és merül újra álomba Vincére feküdve oldalról. Mosolyog, folyamatosan, megmásíthatatlanul. Bármi jusson is eszébe, ezt teszi vele. Mikor napokkal korábban Zephyvel beszélgetett arról, mi is a helyzet, mik kavarognak benne, még annyira nem gondolt bele, hogy egész egyszerűen csak ki kell mondani dolgokat és azzal boldoggá teszi a másikat. Mert ugye az egy dolog, hogy ő picit ennél kényszeresebben vágyik rá, hogy inkább kimutassák felé, mert a szavakban annyira nem bízik. De igyekszik, semmit nem akar elrontani, és most tényleg inkább borítja rá az egész szeretetét az eridonosra, mintsem várjon holmi megfelelő időre. Azt maga teremtheti meg úgy is. Na, most pedig sikerült, tökéletesen.
Szeret, újra, nagyon és most félelem nélkül.
Olyan nyugodt és békés most minden, ahogy megmozdul mellette a fiú, kicsit magához tér, de a szemeit sem nyitja ki, csak magára húzza a takarót, aztán a csók után elmosolyodik. Valahogy nem igazán akaródzik neki megmozdulni, érzi, hogy a tegnapi aktívsága nyomán még az ujja hegyében is izomlázas nagyjából, hiszen már a szünet előtt, ha utoljára mozgott rendesen, az újév örömére pedig adott a kedve és a hangulata mindennek. A nagy szempihentetésnek eredményeként már másodjára is sikerült visszaaludnia és még magukkal is álmodnia… Kávéillat, ajtócsukódás és a közeledő léptek azok, amik a már nem túl mély alvásból ténylegesen felkeltik.
- Ühhüm.
Kinyitja a szemeit, de elsőre csak a fejére húzza a takarót Vince kezét elkapva két kézzel és az arcához húzza a takaróval együtt, hogy véletlenül se húzhassa el tőle egyiket se. Aztán egy kicsit rájátszott mély sóhaj után, ami a „muszáj”-t szimbolizálta, erőt vett magán, elengedte és felült az ágyon.
- Ki kell takarítanunk.
Felhúzta a lábait, és az ölébe keveredett párnát ölelgette kicsit ásítozva. Fáradt volt és még kicsit kimerült, de egyetlen percet sem cserélne el semmire. Talán még sütire és nutellára sem. A tálcára pillantva rájött, hogy egyébként éhesnek egyáltalán nem éhes, így csak nézte Vincét meg mi van a tálcán.
- Nem igazán vagyok éhes…
Aztán az ágy másik oldalán lefelé kezdett lógni, hogy megkeresse a cuccait. Jó, tud ő rendes lány lenni, meg szépen elpakolni, de alapvetően, hát, na, majd meglesz minden, mikor szükséges. A ruháknak nincs se keze, se lába, biztos nem léptek le. Bár annyira nem zavarná az sem, ha a rajta lévő pólóban kéne hazajutni, de valami hosszúnadrág nélkül kicsit hideg lesz… meg zokni és cipő, ahj. Jó, mindjárt, gyerünk Luca!
Inkább visszafordult. Vigyorgott rá, aztán óvatosan áthajolt a tálca fölött és megcsókolta Vincét, aminek köszönhetően majdnem sikerült átesnie rá. Nagy volt a lendület, fel is nevetett.
- Nem biztos, hogy azzal kéne kezdeni az újévet, hogy beléd esek… ma is.

Vince;;
- 2015.01.01. - Délután -
~ Budapesten valahol ~

- Mert mi lesz, ha nem kelek fel?
Felvonta a szemöldökét, miközben kibújt a takaró alól, de nem bírta ki nevetés nélkül a dolgot, mondjuk tényleg kíváncsi volt mi fog történni, ha ilyen nagyon „ellenáll”. Persze nem gondolta komolyan, ha muszáj, hát muszáj, erőt fog venni magán… lassan. Aztán ahogy látja a dolgokat, azért csak úgy nevelték, hogy főleg idegen helyen nem illik nagy kupit csinálni, de ha már sikerült, illik azt szépen rendbe tenni, és a legjobb emlékei szerint, nagyon jól sikerült rumli várja őket kint is. Bár neki is lennének jobb ötletei a takarításnál, leginkább az ágyban maradni. Megnyugtató, hogy Vince ilyen könnyen veszi, úgyhogy pár bólintással egyetértően lezártnak tekinti, viszont, ha már el kéne indulni az úton a felkelés felé, nem ártana ruhát találni hozzá, valahol. Igen, mondjuk nem ott, ahol látja ő is.
- De az messze van…
Morog egy kört egész halkan magában, mikor ő is megtalálja, aztán az eridonost nézve a kijelentésen csak felnevet és már nyitná szóra a száját, de inkább nem mond semmit. Édes tudatlanság. Hamar feladja a nagy „akkor felkelek” lendületet, és inkább csak megcsókolja, majd visszahátrálna az ágyba, de a következő pillanatban már zuhan is a puha párnák közé a fiúval fölötte. Még a megjegyzésen is csak kacarászik, majd csak ismételni tudja Őt, amire még rá is játszik kicsit.
- Fogalmam sincs, hogy került oda. Nem tudod véletlenül?
Ezen ő remekül elszórakozik, sőt kifejezetten élvezi, aztán közelebb húzza, hogy az orruk egészen összeérjen, aztán a nevetése mosollyá csendesül, végül közelebb húzza, hogy jó erősen magához ölelhesse, aztán egy puszit ad először az állára, aztán az arcára, de a szája előtt megáll. Nem igazán szeretné elengedni, viszont… Ha már annyira kérte Vince. Gyors mozdulattal tolja kicsit távolabb és csúszik ki alóla, hogy felülve mellette lehajoljon egy leesett párnáért.
- Szóval… azt mondtad fel kell kelnem.
Néz rá, aztán fel is kel, elmegy a nadrágért, aztán visszaérve az ágy mellé bele is fog bújni majd, magát ismerve kicsit szerencsétlenkedve ugrálja bele magát a szűk ruhaneműbe, amint belekezd. Na, azért annyi sütit nem evett tegnap, hogy ez ne menjen. Nagy vigyorral a párja tekint a nadrággal a kezében, még a kezét is csípőre teszi közben.
- Én fent vagyok…
Olyan vicces volt ez az egész, de nagyon is élvezte, mert pontosan tudta, hogy azt a felkelést még Vince sem gondolta teljesen komolyan, ráadásul az imént annyira jó volt. De ő rendes kisnagylány, és hallgat a kérésekre. Jó, talán az is közrejátszott, hogy ezzel húzhatta kicsit az eridonos agyát, persze csak hangyányit, nem akart ő rosszat. A legaranyosabb és legártatlanabb szemeket meresztette rá, még kicsit billegett is a kezeit maga mellé eresztve a nadrágot pedig az ágy végébe dobva. Nagyon várta mi lesz ebből. Jó, majd ad neki egy puszit, ha mérges lesz rá…

Vince;;
- 2015.01.01. - Délután -
~ Budapesten valahol ~

Jóleső és örömteli érzés tölti el, ahányszor visszapillant Vincére az ágyban, hiszen akaratlanul is elé kúszik a korábbi mókázás képekben, amik lássuk be, nem kicsit pörgetik fel a navinést. Ez neki elég lelki dopping ahhoz, hogy elkezdjen a szokásos módon pattogni, majdhogynem köröket futni saját maga körül. Érdekes látvány lenne. Valahogy csak belenyúlna ezzel a tér-idő kontinuum egy olyan szegletébe, amit jobb nem firtatni. Kinek a kávé, kinek az érzelmi löket, ugyebár. Ha most nem érezné a jogosságát a dolognak, és nem ismerne ebben magára, már biztos kézzel-lábbal tiltakozna, hogy ő ugyan ilyet sosem tenne. Nem hozna ételt az ágyba, nem dobálná a ruháit, nem lenne nyakig lisztes sütéskor, nem villogna felemás zokniban, mert elhagyta a párját... és így tovább. Bár meg kell hagyni, hogy Mickey meg Minnie egér szép páros a lábfején, így nem is olyan feltűnő, hogy az egyiken rózsaszín a másikon fehér a zokni. De a nehézség a nadrágnál következik be, amibe ugyan beleugrálja magát, de a cipzár és a gomb már nem olyan, ami miatt erőltetné magát. fújtat egyet, miközben felnéz a beszélő eridonosra.
- ...és élvezed.
Vigyorog rá, aztán  feladóan, mert elég is volt ennyi a ruhákból egyelőre, megemeli a kezeit aztán körbenéz a szobán, igazából annyira nem foglalkozott eddig a külcsínnel, most is hamar elviszi a figyelmét a párja, így megint elmarad a nagy terepszemle. Sajnálja... na jó, annyira nem, mert ideje feladni ezt a "jó akkor most csak azért is nekikezdek a napnak" projektet és inkább még körbeszeretgetni az eridonost. Az egyik szekrénytől figyelte, aztán pedig érdeklődve tekintett rá, ahogy mintha felkelni igyekezett volna - ismét - ő is.
- Ó, na neeeeem. Itt még nincs vége.
Megrázta a fejét aztán vigyorogva lendült neki, hogy futás szerű mozgásba kezdve közelítse meg az ágyat meg a fiút, aztán széttárt karokkal, mint valami tengeri csillag vetődik rá szegény párára magukat az ágynemű sűrűjébe préselve. Valamennyire próbál megtámaszkodni azért, hogy ne tejes erejével és súlyával érkezzen, nem szeretné szegényt megfosztani az életétől, ő csak örül neki és ezt igen sajátosan fejezi ki, ahogy az arcába vigyorog, aztán a fiú feje mellett előrenyújtózik és lassan érinti össze az ajkaikat, hogy hosszan megcsókolja. Nem gondolhatta ő sem komolyan az előbbi induljunk akciót.
- Nagyon jó volt tegnap, meg ma, meg most...

Vince;;
- 2015.01.01. - Délután -
~ Budapesten valahol ~

Nem feltétlenül tudja elkülöníteni magában az utóbbi időben mi az, ami érzelem, és mi az, ami a fiatalságával járó hullám. Ez okozza azt is, hogy a szokásosnál is könnyebben veszi kicsit a dolgokat, de azért igyekszik magát cselekedetekben kontrollálni, bármennyire is nehéz ez. Ő tényleg kiszámíthatatlan olykor, meg heves, ez olyan, amire nála rá kell számolni bárhol és bármikor, ezért is jelt adó az arcán elterülő mosoly, miután teljes egyszerűséggel jelenti ki, hogy ez a dolog még lezáratlan.
- Csak vigyázz...
Csatakiáltás, a fennhang és a harc nélkül, szóval nem is az, de felszólítás, elég erőteljes, bár a megmozdulásai is kellően tükrözték mit szeretne így a bevetődése nem volt teljesen váratlan, de meg kell hagyni nem aratott osztatlan sikert. A fejében jobb ötletnek tűnt, kényelmesebbnek és kevésbé drasztikusnak. Igyekezett azért nem kért okozni, tényleg, nagyon, de azért sikerült a lábaikat első blikkre összekoccantani, de semmi rosszabb. De aztán sikeresen tette át az egyik lábát az eridonos másik oldalára, hogy rákulcsolva magát hajolhasson közel és csókolhassa meg. Ahogy érzi Vince kezét a tincsei között belemosolyog a csókba, de csak egy pillanatra és nem szakítja azt meg ezzel még. Az igazság az, hogy ezt naphosszat el bírná viselni, és ez milyen jó, meg tetszik neki és felpörgeti. Ami doppingolja a testét és a lelkét is egyszerre, arra ráfügg, és közel járnak ehhez a fantasztikumhoz. Meg amúgy is, amennyire csak tudja, Luca azon van, hogy kimutassa a dolgokat, mert bár beszélni szeret, ki nem mond konkrétan dolgokat, mert azt nem is tartja mindig elégnek.
- Ühüm, csinálhatnánk ilyet sokszor. Már nem szilvesztert, abból egy van, hanem úgy csak ketten lenni.
Vigyorog rá aztán újra megcsókolja, de ez most addig tartott még rá nem jött a beszélhetnék megint. De nem volt annyira össze-vissza legalább a hadoválása.
Valószínűleg ez is felkerül a "miről kéne leszokni" listájára, de attól még ez nem most fog rögtön abbamaradni. Próbálja a rájuk omló haját kicsit eltűrni, de némi sikertelenség után feladja, hogy jól van az úgy. Aztán kicsit lejjebb csúszva fekszik a mellkasára Vincének, közben a maga arca előtt köröket ír a fiúra a ruháján keresztül, aztán elvigyorodva. Bár kíváncsiság hajtotta, hogy beszéljen, nem tette. Ennek oka egyszerű, amit látott most, nem az erejéből fakadóan, hanem az apró jelekből furcsa volt neki. Nem is volt egészen biztos benne, hogy ez van a dolog mögött, de sokszor veszi észre a fiún, hogy annyira igyekszik és aggódik mindenen, amit még nem teljesen sikerült megértenie. De már nem lehet min, hiszen mi történhetne, itt vannak, van ölelés, van csók, van szeretet, boldogság és nincs átverés vagy rossz szándék. Hisz benne, mert már lehet ebben.
- Igazából, elkezdhetnénk újra ezt a két napot, persze ugyan így. De tényleg...
Felemelte a fejét és a barna szemeket keresve beszélt, aztán még huncut mód vigyorgott is, de csak feljebb csúszott kicsit, hogy a fejük egy magasságban legyen, aztán fölé hajolva nézte egy darabig a fiút. Csak figyelte, mert ezt akarta...

Vince;;
- 2015.01.01. - Délután -
~ Budapesten valahol ~

Nehéz, sőt, szinte lehetetlen lett volna Lucusnak visszafognia magát. Ez nem csak a helyzet miatt, de amiatt is nyilvánvalóvá vált számára, amit ott belül a szíve heves dobogása, vagy a felszabadultabban, de a gyomrában még mindig repdeső pillangók jeleztek. Azon túl, hogy nagyon élvezte, tudta ő is, hogy a nagyon-nagyon kedveli őt nem elég kifejezés mindarra, ami itt éppen történik. Talán új mese kezdődött a számára? Lehet még hercegnő a herceg mellett és jöhet a happy end? Ez egyelőre jótékony homály alá vont elgondolás, de abban biztos, hogy most boldog, őszintén és mélyről jövően. Nem kényszeresen, nem csak a másiknak való kedveskedésért, hanem önmagáért.
- Vagy amikor te.
Vigyorog rá, aztán ez el sem múlik az arcáról. Igyekezett mindkettejüknek kényelmesen helyezkedni, ő is érezte, hogy biztos nem a legkomfortosabb valaki teljes valója alatt heverni. Mindig eszébe jut ilyenkor a kicsi a rakás játék. Neki ezzel nem voltak soha gondjai, mert mindig ő volt a legkisebb és legaranyosabb és senki nem várta el, hogy alul legyen, mert nem akarták kilapítani. Hát, azóta már megtapasztalták egyesek, hogy van erő benne és nem kell félteni, de nem bánja hogy kimaradt a passzírozásból.
Óvatosan dőlt a fiúra, és ahogy feküdt a mellkasán szinte tisztán hallotta a szapora szívverését, és a sajátja sem akaródzott a normális felé tendálni. Hm, ez már csak ilyen. Erre mondják, hogy rózsaszín minden, nem? Csak itt most inkább néhol csokis, meg kupis, de legalább vicces. Aztán a simogatás meg  a puszi is csak felvillanyozta teljesen és nem is hagyta szunnyadni az amúgy is felpörgött Lucát.
- Meddig lehet az a még?
Felemelte a fejét, hogy ránézzen mosolygósan, aztán felemelkedve megtámaszkodott és feljebb mászott, hogy a fejük újra egy magasságban legyen, de nem nehezedett rá vissza, - biztos nem jó, ha valaki gyomrába ülnek - hanem csak fölé hajolt. Az egyik kezével finoman beletúrt a hajába, aztán közel hajolt, hogy az orruk hegye összeérjen. Ott volt nagyon benne a beszélhetnék, de nem egészen úgy mint eddig. Ez azért a tegnapi estétől kezdve motoszkált benne, mikor ott volt Vincével szemben és ő kimondta neki, hogy szereti. Az egy dolog, hogy a nyakába ugrott, de eddig nem mondta ki ő ezt. Fél attól, amit tud magáról, hogy gyorsan szeret. De most olyan biztos a dolgában... Szeretne hinni is benne.
- Szeretlek Vince.

Vince;;
- 2015.01.01. - Délután -
~ Budapesten valahol ~

Nehezen tudná összegezni mindazt, amit most érez, érzékel vagy gondol. Ezúttal nem valaki játszik vele, nem valami külső tényező, hanem a saját, meglévő és boldog érzelmei azok, amiktől újra és újra elvigyorodik, közeledik. Egyszerűen nem akarja, hogy ami itt van elmúljon, minden pillanatot, minden egyes tizedmásodpercet valamivel tölteni akar, egy mozdulattal, egy puszival, egy szóval. Kérdés sem fér meg amellett, mennyire beütöttek nála a hormonok és az, hogy szereti a fiút. Mert... mert így van ez, tessék csak megnézni. Most nem fél úgy, nem várja, mikor jön a baj, mert nem kell, nem tart tőle - vagyis még fel sem merült benne - hogy jön a következő lány és neki arrébb kéne állnia. Talán picikét az első tapasztalatai nagyon rosszul csapódtak le, de megmutatták neki a jó oldalt. A sokkal jobbat és számára cukibbat. Igen, ez határozottan az, már talán kicsit túl rózsaszín is a kép, de ez őt picit sem zavarja, az az egyik kedvenc színe. Colgate reklámarcnak is leszerződtetnék a vigyora után, amit láttatott, de aztán visszafogva magát végül csak odabújt hozzá kicsit és magához szorította, de aztán nem tervezett sokáig nyomorogni rajta, így felemelkedett kicsit.
- Jó, maradjunk ma! Az meg, majd eldől, biztos kitaláljuk mikor mit csinálunk...
Van benne egy kicsi akadás, tekintve, hogy néha elég rugalmatlan tud lenni az edzések miatt, de most még ez se aggasztja, ő a kapitány, csak sikerül jól időzítenie mindent, mindig. Talán szorult belé ennyi tehetség, bízik magában, így egy pillanatra se szontyolodik el a ténytől, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. De az igyekezet... az bőven megvan, mindenki részéről. Az pedig, hogy még bumm, előhúzza a kör -tudja mindenki, az a szívecskés lap- ászt is a pakliból, teljességgel pontot tesz erre a kis kiruccanásra, de csak jobban örül neki láthatóan mindenki, hogy ki is mondta azt.
Közben feltornássza magát, hogy térdelve lejjebb csússzon, és felüljön Vince combjára, szegényből nem kéne kipréselni az enni-innivalót, így muszáj kicsit lemászni, hiszen közel sem éri végig őt. Pici, hát ezt is meg kell szokni. De ezzel a mozdulatsorral elkapja az addig köré font kezeket is, hogy felhúzza magával szembe az eridonost.
- Jóóó, akkor pihenünk, megismételhetjük a tegnapot, kevesebb kupival, aztán huss és huss a pálcával és mehetünk haza, áll az alku?
Hogyne állna, inkább költői a kérdés a vigyora mögött, mintsem más így azzal a lendülettel csókolja meg elég határozottan és dönti magukat vissza az ágyikóba. Lefordulva kuporodik mellé vigyorogva.
Hiába telt már el a nap nagy része, Luca pontosan olyan, mintha csak most kezdené azt, és nem is tervezi alább adni a terveinél. Pontosan így fog ez zajlani.

Vince ♥;;
-Kékes-tető, Mátra, kirándulós-

Lá-lá-lálá-lá-lálá-lá-lá... Luca boldogan dudorászott, még kesztyűjébe bújt és a sapiját igazította fejére. Jó melegen fel kellett öltözni, ami nem volt annyira ínyére, egyébként sincs oda a ruházkodásért, a tél meg kész katasztrófa tud lenni azzal a sok réteggel, amit ildomosnak tartanak és erősen ajánlanak neki. Egy hangyányit bosszús is volt ezért, de inkább ezzel foglalkozott, mint bármi más történéssel körülötte. Az esküvőtől enyhe gyomorgörcsöt és szélütést tudott volna kapni, izgatott volt, de meg is remegtek a lábai a dologtól, furcsa ez, ahogy egyre közelebb van az igazi nagy nap; ami meg a másik részét illeti a hangulatváltozásának az némi családi zűr. Egy igazán aprócska, amiről tudomást sem óhajt venni, volt s nincs, pontosabban. Jelentéktelen tény, ha az ember lánya húszas éveiben szembesül vele, hogy lehet nem ő a legkisebb gyerek, hogy lehet van egy húga, hogy ez a húg itt van az orra előtt és nem is kicsi. Felejtős téma, pedig egyszer majd valamit kell vele kezdeni, főleg ha előkerül az esküvői vendéglista. És itt ért össze a két téma, amitől nagyot ugrott a gyomra. Biztos csak éhes.
- Vinceeeeee. Készen vagy?
Nagyot sóhajt, mikor Vincét keresi tekintetével, hogy indulhatnak-e végre. Nagyon várta már ezt a kis kirándulást, a havat szereti a tél minden hátrányának ellenére, és hol lehetne ezt jobban kitapasztalni, mint az ország tetején. Kulcsos faház, kettecskén való őrület, és lehetőségek tengere. Luca amennyire szerette a pörgést, most annyira akarta ezt, és hogy kicsit kisajátítsa Vincét, a szabadidőt és mindent. Úgy is nemsokára a pályán kell jeleskednie, és nem a kis aranyost kergetve, hanem Manda oldalán figyelve és bizony meccset irányítva. Jó, be kell vallania, ezt nagyon várja már. Sok új vár itt rá, ami feldobja nagyon.
- Kaptunk ilyen térképet, mehetünk ezzel is szerintem, van több út is, melyik lenne jó?
Természetesen a "van több út" kettőt jelent, csak Luca rosszul értelmezi és az egyéb légi jelöléseket is sikeresen belevette. Ja, amúgy meg fejjel lefelé is nézi a térképet, nem baj, nem a buksi tartalmadért szeret Vince!

Vince ♥;;
-Kékes-tető, Mátra, csapassuk, A bármit is!-

Hideg és nem a legkedveltebb hely, de ha Luca egyszer kigondolta, hogy ő ide bizony el fog jönni, akkor az úgy is lesz. Megvoltak a módszerei, amivel elérte általában azt, amit szeretne, és ehhez nem feltétlenül a képességére kell gondolni. Bár sokféle tehetsége van. Például a táncával tömeget lehet oszlatni, a sírásával meg olyan szíveket is megolvaszt, amit sneki más. De visszatérve, Vincén érezte a vonakodást, de úgy érezte ez jó lesz és menni kell.
- Hupszika, jövöööök.
Pillantott az ablakra, majd zsebébe csúsztatta az asztalon heverő édességet és ki is lépett bezárva maga mögött az ajtót. Nagyot nyújtózott, csak aztán próbálta értelmezni azt az útikönyvből származó szép és színes valamit. Sikertelenül.
- Akkor nem is fogunk szánkózni vagy síelni?
Szomorúan biggyesztette le a száját, még várta, hogy visszakapja a sok színes vonalkával rendelkező térképet. Értette - vagy azt hitte - mire akar utalni a vőlegénye, de inkább csak grimaszolt egy kört, majd körbenézett. Bátran szorította jobbjával Vince kezét, miközben felhagyott a hirtelen jött origamis gondolattal, és csak feltekerte a papírt úgy hadonászott vele.
- Nézd, tök szép arra a táj, hopp lyuk - azzal hirtelen esett az amúgy is alacsony lány egy jó 10 centit a hóban, sebaj. Vigyorogva kievickélt, szorítva Vince kezét. - Majdnem találtam egy völgyet! Kérsz csokit? Kicsit havas lett a zsebemben, de jó még! És csak egyszer haraptam bele.
Alapvetően nehéz lelőni, de most kicsit direkt is vette át a beszéd szerepét, nem volt oda az elképzelését, hogy Vince kérdezzen, vagy hozzon fel valamit, amit nagy felnőtt módra át kéne tárgyalni.

Vince ♥;;
-Kékes-tető, Mátra, csapassuk, A bármit is!-

Luca mellett nem könnyű, ezt bárki, aki volt valaha a közelében alá tudja támasztani, azonban Vince türelme feneketlen minimum. Ezt a lány is tudja, és igyekszik nem visszaélni vele, még akkor sem, mikor túlpörög és tudja, hogy csak egy kis energiabefektetéssel el tudná érni, hogy Vince boldogabb legyen például. Kimondva-kimondatlanul, de elfogadta őt úgy, ahogy van, amivel az egyik dolgot, amitől tartott kissé, kipipálhatta. Igen, még akkor is, ha most éppen nem túl jó kislány, bár nem szándékosan.
- Mi, neeem, nem-nem-nem. Az alapja ennek nem én voltam, és nem direkt volt. Esküszöm. - Megadóan nézett kiskutyaszemekkel Vincére. Ő generálta, de nem akarta átragasztani, tudja ő, hogy előbb-utóbb majd megjön a kedve. Vagy reméli. - Rendben, az nagyon jó lenne, meg csinálhatunk hóembert is, vagy bármit. Hónyulat...hómókust! Senkit nem diszkriminálunk.
Ez utóbbi szót nemrég építette a szókincsébe, szinte alig várta már, hogy használja is. Napi kisebbik öröm pipa. Közben kihúzza a zsebéből a karamellás csokit, lehúzza a visszatűzögetett papírt, meg lefújja a hópelyheket, és kedvesének adja. Ő pedig a zsebében kotorászva keresi a narancsos cukorkát, tudja, hogy még volt egy, és azt magának dugta el. Jó, nem kellett, mert Vince is tudja, hogy imádja és mindig meghagyja neki.
- Hm? Mi?
Értetlenkedik, de egyáltalán nem fordul felé, a látszatkutatás annak ellenére, hogy megvan már, amit keres folytatódik és szaporázza lépteit is. Kicsit oszladoznak a boldog felhők benne és némi ellenállás, na meg düh kevereg, de érzi, hogy ha az imént ilyen nyilvánvaló volt, türtőztetnie kell magát, így mosolyogva fordul szerelméhez.
- Őt is el akartad vinni szánkózni talán?

Vince ♥;;
-Kékes-tető, Mátra, csapassuk, A bármit is!-

Annyi minden eszébe jutott Lucának, és mindezekkel magát igencsak elfoglalta, annyira, hogy az se tűnik fel neki, ha éppen az pofijába tódul a hó, mert arcon vágja egy faág. Gratulálunk eme remek tehetséghez, de legalább jó kis ébresztő a belső világából. Vincére néz, szemöldöke felkúszik, majd nevetve bólogat. Jó, persze csak viccel, de Lucánál a vékony határ sincs meg a legtöbbször a kettő között.
- Neeem, nem muszáj mindet egyszerre, csak nem tudom neked mihez lenne kedved, mint felhívtad rá a figyelmet nem lelkesedsz...
Luca nem szokott komoly lenni, vagy az ilyeneken lovagolni, ez a megjegyzés is inkább abból fakad, hogy őszinte és amit érez, azt szóvá is tesz. Néha ha kell, ha nem. Most például maradhatott volna kimondatlan is, de van benne remény. Remény arra, hogy akkor lovagolnak kicsit a ki és mit szeretne inkább témán, mintsem azon, hogy beszélgessenek egy lányról, aki itt sincs. Akihez még nincs is semmi köze, ha meg rajta múlana, nem is most lenne. Csapattársak voltak egy rövid ideig, majd mikor Luca távozott a csapatból kapitány lett a kislány. Ügyes volt és szépen taktikázott, de ennél nem ismeri jobban, és így érzi most jól magát.
- Helyes, ugyanis fogunk is, együtt, ülhetsz te előre, ha szeretnél. Láttam egy jóóó nagy pályát kicsit feljebb.
Mondta boldogan, igyekezve nem reflektálni semmi egyébre, pedig csak megmozgatják az érzelmeit a szavak újra, és újra. Csak az a furcsa, hogy nem a méreg és a düh tódul ki a testvérség emlegetése okán, sokkal inkább a kíváncsiság és az elutasítás együttese. Nem lehet Lucán kiigazodni.
- Ennyire jól megismerted Maját, mikor beszéltetek?
Szándékosan a nevén hívja, bár jóval kevésbé érdeklődően mondja, próbálja takargatni a nyilvánvalót és az elsődleges elképzeléseire hagyatkozni: ő akar maradni az egyetlen legkisebb.

Vince ♥;;
-Kékes-tető, Mátra, csapassuk, A bármit is!-

Luca semmit nem szeretett félbehagyni, feladni vagy eltolni későbbre. Hirtelen volt kissé talán, de a kitartására sosem lehetett panasz, arról nem beszélve, hogy a fejébe vett dolgokról se tudták lebeszélni. Egy-két alkalommal Vince tudott rá hatni, vagy még Zoé, de másnak ez sem ment. Vagy ha mégis, az egy gyenge illúzió volt inkább. Most csak beleegyezően bólintott, közben lábával egy-egy lépés után a hóba rajzolgatott és igyekezett a totál  kiürült buksijában a kongást fenntartani, szemben a családi drámával.
- Leginkább sehogy lenne a legjobb. Mármint nekem aztán semmi bajom, jól működött a csapatban, jó kapitány is volt a navinében. De ennyi. Egy jó háztárs volt... meg jóban van Véda lányával is...pff.
Merev, lüktető ellenkezés, Lucában csak úgy pulzált a kényszer, hogy oda-oda szúrjon. A volt házvezetője felé kicsit több van benne, mint harag, nagyon nem kedvelik egymást, újabb oknak érzi, hogy kerülje ki ezt a kapcsolathálót. És most először talán gondolkodásból válaszol. Érzi, hogy Vincének nincs jó kedve, és mivel csak ezt tudja, gondolatot nem olvas így igencsak azt hiszi ez amiatt van, mert ő ilyen, amilyen. Szomorú sóhaj hagyja el a száját, aztán megtorpan.
- Biztos jó ötlet ez az egész?
Itt leginkább arra utal, amivel Vince tömi a buksiját, hogy engedjen egy kicsit, hogy legalább vegyen róla tudomást, nem kell szeretni, ismerni, beszélni vele jelenleg, csak induljon el a jó úton. Csak elhúzza végül a száját, és figyeli, ahogy szánkóznak, majd eltanyálnak az emberek. Felnevet, miközben Vincnek nagyban mutogat egy nagyobb dombot.
- Ott kéne lecsúszni, mi ügyesebbek vagyunk! Sokkal-sokkal! Vagy most körül is nézhetünk csak, nem bánom ám, már itt lenni is olyan szupi.
Csillogó szemekkel fordult felé, és csókolta meg kedvesét, aztán teljesen természetesen húzódott el és a kezét szorítva indult tovább.

Vince ♥;;
-Kékes-tető, Mátra, csapassuk, A bármit is!-

Elhúzta a száját és hatalmas sóhajjal keveredett morgást produkált. Miért olyan fontos ez? Miért kell neki ezt elfogadni, és miért kell csak úgy elhinni bárkiről, hogy beleillik egy családba. A szeretethez és az elfogadáshoz édes kevés a vérkötelék, vagy bármi, Luca számára pedig amilyen könnyű kötődni és megszeretni bárkit, annyira egyszerű az elutasítás és az ellenszenv fenntartása is. Persze nem feltétlenül direkt, kicsit ösztönszerű, hogy nem akar változásokat, érte őt már elég az évek alatt, és egyik rosszabb volt, mint a másik. Amik pedig megfordulnak benne, azt éppen mind érezteti is. Nem befolyásolja ugyan Vincét, de tudja, hogy mindent ki tud belőle ezen a téren olvasni.
- Jó! Aki utoljára ér fel, az ül hátra!
Mintha ez akkora tét lenne, de Lucát ez mit sem érdekli. Megkereste a Vince által szépen helyrepofozott csuszka húzóját, majd elindult futólépésben, előbb háttal, várva, hogy kövesse őt szerelme, aztán megfordult és irány volt lejtőnek fel. Na, a kondija pont nem akadály.
- Héééé, csiguuuusz, gyereeee, mert ránk fog sötétedni!
Mint egy kiszabadult ötéves, ám nem zavartatja magát, felérve jól körülnéz, keresi, merre lehetne lecsúszni, és a szánkó elején átlépve le is huppan rá. Félelem érzet... ugyan már, az itt hiánycikk, Vince izgul helyette is, elég az.
- Na? Mehetünk?

Vince ♥;;
-Kékes-tető, Mátra, csapassuk, A bármit is!-

A visszakérdésre szomorúan biggyeszti le ajkait és egy percre még meg is fordul benne, milyen gonosz dolog ez. Pontosan tudja egyébként hogy csak ő pörgi túl a dolgokat, őt élteti csak a verseny és az izgalom, Vince jóval higgadtabb és megfontoltabb tud lenni, talán ezzel is tudja ilyen jól kordában tartani őt.
- Naaaa, menjünk, legközelebb cserélünk helyet!
Ajánlja fel, aztán már be is akasztotta a lábait, áthúzta a szánkó kantárját feje felett szerelméhez, majd felkészült. Az a pár másodperc, amíg száguldanak lefelé Lucának bőven felér sokkal többel is, kettejük közül ő élvezi csak igazán amúgy is. Aztán jön egy bukkanó és hopp, minden fejre áll, látja a fát lógni az égből, vagy mi a szösz. Aztán meg érzi Vincét mocorogni, maga alatt. Más esetben ezen meg sem lepődne, de ami azt illeti a hidegben, sötétben és hóban, miközben szegény fájdalmasat nyög is, nem valami ideális. Ráadásul Luca füle félig a hóban van, tisztán se hall. De lemászik róla, mielőtt bajt okozna. Nagyobbat.
- Lekötöznélek? Ú, játszani akarsz valamit?
Teljesen eltájolták, nincs ám agyrázkódása, csak hibbant és telement a füle hóval. Miközben takarítja le magát és igazítja a ruháját látja, hogy jóformán maguk kezdenek csak maradni. Vincére siklik a tekintete, megvárja még felkel, aztán a kezét tartja, hogy ha megfogja, akkor jó hírrel szolgálhasson.
- Induljunk el vissza, ott majd jobban érzed magad te is. Ezt meg majd...máskor folytatjuk.

Vince ♥;;
-Ülni. Örülni. Megőrülni.-

Lucára nem kifejezetten jellemző az aggodalom, idegesség vagy kiborulás, még ha mástól veszi is át, benne máshogy csapódik le. Most is inkább felfokozott izgalommal viseltetett a dolog iránt, de nem volt teljesen megbékélve. annak idején szinte gondolkodás nélkül mondott igent a leánykérésre, és csak napokkal, inkább hetekkel később realizálódott benne, hogy ez milyen irányba viszi őket. Akkor kicsit megváltozott talán, nagyon szeretett Vincével lenni, és ahogy egyre közeledett a május, egyre jobban ragadt hozzá. Nem akarta, hogy jöjjön egy papír, majd egy hétre rá kisétáljon a legjobb dolog az életéből. Rossz tapasztalatok rulz.
- Hopp, bocsánat. Micsoda sürgés van.
Kemény dió az egész esküvő téma nála, a jelenlegi helyzetben pedig lehet a családban is. Tutira felfokozott menyasszörnyre lehet számítani, pláne majd a véghajrában, amire lelkileg senki nem tud felkészülni. Lucára nem lehet, egy ilyenre meg pláne. Időbe telt, még őszinte örömmel kezdett foglalkozni mindennel, ezért is most tipegnek be csak a terembe, amin ámuldozik nagyokat. Bólogatott a megállapításon, aztán az addig szorongatott kezet elengedve a plafont bámulva indult el, néha belebotolva tereptárgyakba, mint asztal, szék, váza... nincs hozzászokva, hogy ezek szembe jöjjenek vele, mert ugye véletlenül sem ő a hibás. De igyekszik ám.
- Olyan szép nagy ez a hely, meg minden. Láttad ott, azt fenn? Megcsillant, vagy villogott...ú lehet villogós volt az egész? Az milyen szép már!

Vince ♥;;
-Ülni. Örülni. Megőrülni.-

Annak ellenére, hogy látszólag már lefelé kerül a dekoráció, és itt-ott hiányos is, így is van min ámuldozni. Mondjuk Lucának a szó legszorosabb értelmében kicsit uncsi ez a sok pasztell szín, de azért így is meg van benne az a varázs, ami még őt is leköti. Egy idő után már nem akart átesni semmin, ügyesen lavírozott, aztán meg is állt, hogy a szék háttámlájára kötött nagy masnit piszkálgassa. Nem is ő lett volna, ha nem. Persze ilyenkor a fülei csukva vannak, és azt sem érzékeli nagyon, ha emberek vonulnak a közvetlen közelébe. Ilyen ez a sóbiznisz.
- Miii? - Felvont szemöldökkel fordul meg a hanghatásra, aztán mikor Vince tekintetével találkozik az övé elmosolyodva indul feléjük. Fogalma sincs ki az a szőke mellette, bár most a szokott problémázásain túl lett kíváncsi, lehet ő fog nekik segíteni. azt sem igazán tudja a leányzó, hogy mennek ezek a dolgok. Hiába van túl a húszon, olyan most, mint egy 12 éves a búcsúban.
- Őőő...helló, Luca vagyok.
Illedelmesen legalább a nevét elmondta, majd kicsit késve kezet is fogott a nővel, aztán folytatta, amit az imént leginkább magyarázott.
- Nem tudom mi az a plafonon, ami villogott, de annyira szééép, imádom a fényeket, meg a csillagokat. Volt már itt ilyesmi? Csak ilyen kevésbé színes dolgokkal van a terem általában? Egyébként az a masni olyan jól néz ki!
Mutogat minden felé, a legvégén meg a székekre, lehet hogy még ő sem tudja magát követni. Majd alakul ez egyszer biztosan.

Vince ♥;;
-Ülni. Örülni. Megőrülni.-

Azt senki nem mondhatja, hogy Luca nem igyekszik, hiszen nagyon próbálkozik! Leginkább mondatokat formálni, amiknek értelme van. Nehéz, mert ha őszinte akar lenni teljesen, bele se gondolt még ebbe. Nyilván kicsit a benne mocorgó fenntartások magával az eseménnyel nem segítettek sokáig, de már jóval nyitottabb erre. Most mégis vaksötétben tapizik, hogy mi is volna a jó. Nagyot sóhajt és bólogat végül, mikor Vince szótárként is funkcionál élete szerelme, legjobb barátja és segítsége munkakör mellett. Vigyorogva fordul kicsit meg bámulja a plafont, ahogy mini bemutatónak lesznek tanúi.
- Lehet nappalisból estis esküvő itt? Mármint hogy így világosból megyünk át a teremben is a sötétbe, szóval hogy a tánci sötétben legyen, de előtte meg világosban és színes dekoráció között, csak a csillagok lennének mondjuk ilyen fények.
Próbált hozzátenni valamit úgy az egészhez, de nagyjából ismételgeti csak magát, hiszen az, hogy halvány lila sarkifénye sincs, nem kifejezés. Kicsit furcsán méregeti az asztalokat, aztán úgy az egész termet, és a mosoly azért megerősödik az arcán. Nagyon szép, tényleg, de valahol elég különös, hogy nemsokára majd az ismerőseik, barátaik és rokonaik töltik fel a helyet azon a bizonyos napon. A bulis részt nagyon várja, kétségtelen, de a tenyere már most is izzad, ha belegondol magába a fogadalomba. Nem akar semmit újra elrontani esetleg.
- Ez-ez-ez mi volt? Olyan színes fényekkel voltak a csillagok nem csak sárgááás-fehéren. Ez nagyon jól nézett ki! Mi is kaphatunk ilyen nag masnikat? Éééés gerbera! Gerberákból lehetne a virágdísz?
Igen, bizony, az a kedvence.

Vince ♥;;
-Ülni. Örülni. Megőrülni.-

Lucus legalább abban biztos, hogyha azt kell elmesélnie mi szép és mit lát szívesen lelkes tud lenni. Nagyon nem tipikus arajelölt és ez messziről felismerhető, ami azért az őket fogadó nőn is hamar meglátszik, ahogy egy-egy szónál felkapja a fejét. Ekkor Vince átveszi a szót, Luca meg tovább magyaráz. Cukrokról, nyalókákról, édességről. Kvázi hamar lefest egy édeségbirodalmat, ami az éjszakába fut neonokkal és foszforeszkáló dolgokkal. Fogalma sincs, az agya ezt honnan ásta elő, mindenesetre ott van még pár furcsaság, amellett a néhány agysejt mellett, ami neki jutott és megmaradt az évek alatt bőven elfér. IQ helyett neki leginkább EQ jutott. Megesik.
- És azt hiszem ennyi. Nem tudom, hogy ebből mi a jó. Különben sok esküvő lesz akkor? Vagy lesz idejük erre?
Ez a kérdés olyan természetesen bukik elő a lánykából, mintha csak megkérdezné mennyi az idő. Biztos benne, hogy azért foglalkozik velük mert terveznek erre, van idejük is. Nem is tudja ezzel mit akar kezdeni. Lucánál sose tudni, hogy még dolgozik-e benne a félelem az esküvőktől, vagy szimplán buta pillanatait éli.
- Tessék? Jaaaaa. Persze. Mindenkit, aki számít. Úgy értem, aki tényleg számít. - Kihangsúlyozta, mielőtt mg érkezne valami, de elcsúszott vele, tudta s érezte. - Ahham. Mondjuk Lottit meg Legrát tuti, ő lehetne a legkisebb. De ott van még Leonie, Renée, Adri és Verocs.
Sorolja, miközben az ujjain számolgat is. Fogalma sincs mennyi a kevés, a sok és az elég ebben. Csak a legjobb barinőit sorolta fel. Még eszébe jutott a két lány, akikkel egy csapatban van, de annyira nem nagy az összhang, hogy eddig a szintig emelje őket. Közben ennél nagyobb dolog ugrott be neki hirtelen. A tanú kérdése. Dilemmába esett.

Pécs, Király utca, Levendula fagyizó
június 16. péntek
luccrucc

Meleg van, nyár és az egyetemistáknak még évközi szívás. Kellemetlen lehet, be kell lássa Luca. Kivételes a mai délután, ugyanis mivel a sógora tanít, de Maja már jött haza elkísérte őt és a keresztgyerekét Pécsre. Nyilván ennél jóval több oka volt ideérkezni, de legalább némi hajlandóságnak és kedvességnek tűnt a részéről. Beszélgettek és elnevetgéltek, mondhatni egy ideje nincs nagy problémájuk ebből, Lucában van egyedül gát azt kimondani, hogy húgom vagy éppen testvérem. Eh ez az egész kalamajka a féltesósággal. Különben is, már van bennük egy újabb közös, a kedves apjukkal egyikük se beszél. Ennek a gondolata is igen lehangoló, szóval hamar eldöntötte a játékvezetőcske, hogy ideje a nyakába venni az egyetemet és át is slisszolt a belvárosba, miután elköszönt.
Az AMS elég furi egy hely volt a mai napig számára, járt már itt párszor, mindig más oka volt rá, most éppen a szupersztárt kutatná fel, ha már holnap szülinapja van, gondolta ma ennek örömére fagyizhatnának egyet. Holnap ugyanis családi cumót követel tőle Benji, és ha nemet mond, megy a hiszti, szóval ideje visszavonulót fújni a kerüléséből. Nagyjából húsz perce bolyong teremről teremre már és az étkezőben is megfordult kétszer, de sehol nem leli Arlent, kissé csalódottan fordult sarkon, amikor kiszúrt egy ismerős, csodaszép barna loboncot. Hamar a hölgyike mellett termett és még ha magassarkúban is egy 14 éves magasságával rendelkezik, azért elég észrevehetően tud becsapódni az emberek személyes terébe a szövegelésével, így most is.
- Jössz egy fagyira, cica? - Lehengerlően hatalmas vigyorral pislogott fel a Loveguard ikrek női tagjára, hogy aztán elnevesse magát. Kis idő után sikerült megállnia, hogy még valami reakciót kap, lebiggyesztett szájjal előzze meg a mit csinálsz itt kérdést.
- Nem találom a tesód, szerintem eldugták előlem, de már eléggé megkívántam az édességet...

Pécs, Király utca, Levendula fagyizó
június 16. péntek
luccrucc

Minden túlzás nélkül mondhatja a volt navinés nő, hogy ez a nap sem lett még kerek egész. Különben a fiatalabbik - már nem - Czettner lány kitett magáért, megköszöntötte őt így előre is, meg még ajándékot is kapott, amit elég furcsán viselt elsőre, de aztán nagy örömmel bontogatta a csomagot megölelgette a barna lányt és útjára is indult. Hát, ilyen ez, a szülinapok is összehozzák az embereket. Meg a legtöbb ünneppel járó esemény. Ma viszont nem nagy bulira, csak egy finom fagyira vágyott a városban, aztán egy nagy ölelésre és szundira, mert holnap hosszú nap lesz ha a család szeme elé kell újra kerülni. Lassan, de biztosan lépdelt Pécs utcáin, majd az egyetem épületében még meg nem pillantotta Kenzie-t. Kacarászva rázta meg a fejét a kérésre, nem nagyon akarta elhinni.
- Nyuuugi, menjünk-menjünk. Mit tettek veled? Megpróbálták lerángatni a ruháid, hátha Arlen valaha hozzáért? Vagy azt várták, hogy varázsütésre Te lesznek, ha hozzájuk szólsz?
Nem értette az ilyen lányokat, egyrészt a rajongásnak is néha új szintjét vélte felfedezni bennük, bár amúgy határozottan jót röhögött, mikor lemarták Arlenről a ruhákat szemmel, avagy mikor egy behajított törcsiért tömegverekedtek. Nem egy tipikus barátnő ebből a szempontból. Tudja, hogy ahogy neki a kviddics, úgy Arlennek ez az élete. Supportól és ha kell, mikor a színpad mögé kell húzódni, megteszi. Ez a legkevesebb, mindketten jól ismerik a rajongók igényeit. A másik dolog, ami viszont nem vicces, inkább kétségbeejtő volt, az a más lányok nagymértékű bálványozása volt számára, az, ahogy megszállottan járkálnak utána vagy hajszolják valaki figyelmét. Nem irigyelte a Loveguard lányt.
- Az egyetemtől csak pár perc, de ott nem járkálnak, mert nem ismerik annyira a helyet. - Azzal belé karolt és kilépve az épületből egyből kanyarodott is balra, hogy leérhessenek a Széchenyi térre, onnan pedig a Király utcán haladva a kiszemelt fagyizóba keveredjenek.
- Mi újság amúgy a kis csajhalmon kívül? Pasik, buli, fanta?

ℐeronimo
ruci


Németország északi részéhez képest kifejezetten hőség van itt, így a ruhaválasztása minden, csak nem ideális, de nem különösen zavartatja magát éppen. Idő kérdése, hogy hazaérjen és megszabaduljon az összestől, addig viszont még akadt némi elintéznivalója. Éppen nyitva érte vasárnap ellenére az egyik központi varázslóhivatal portáját, ahol beadta a kis levelét, aztán a szűk hátsó utcán lavírozott kifelé, ahol mindig. Szinte már csukott szemmel járja a bejáratott utcát.
A gondolatai elkalandoznak, mostanság annyi dolog történt megint, hogy kezdi úgy érezni körülötte tényleg sosem lesz nyugalom, abban sem biztos, hogy vágyik arra. Amikor Vincével gyakorlatilag huss elszállt az egész, aztán csak úgy kiélvezte az életet, nem nagyon tudta merre lesz a tovább, de nem is érdekelte. Aztán jött Arlen, akivel egy darabig egészen jól megvoltak, de be kell látnia, hogy nála azért fiatalabb a fiú és még bőven élni szeretne, mindketten azt akarják és talán túl gyorsan vágtak egy komolyabb kapcsolatba. Ez is elmúlt. Újabb fejezet íródott abba a bizonyos könyvbe. Sőt, ez egy különkiadásnak is elmenne, amit eddig idén összerakott. A legszomorúbb, hogy még mindig nem volt képes mindent megbánni.
Az épültek oldalán leinduló lépcsőket kerülgeti egy darabig, aztán mintha lépteket hallana. Vagyis sokkal inkább futni valakit. Egy pillanatra megtorpan, a mellette megremegő lépcsőkorlátra pillant, de fel már nem néz. Inkább csak homlokát ráncolva veszik bele a gondolatai foszlányaiba, amik éppen a jelenében szemezgetnek. Talán vannak az életében, akiket meg szeretne tartani, talán olyanok is, akikért ő is tudna foggal-körömmel küzdeni. Inkább az a kérdéses, hogy ő marja-e el az embereket, vagy tényleg ennyire peches? Aki valaha fontos volt neki, mind messzire került… Mi van ha azokra is ez vár, akikkel most éli meg, hogy érzi, jó velük lenni? Körülbelül itt érez egy tompa könyöklést a hátába, és hála az égnek tud esni, így megterhelés nélkül zuhan a térdeire, majd hasal el prímán a földön, érezve, ahogy valaki ránehezedik félig.
- Mi az Isten?!

ℐeronimo
ruci

Nem feltétlenül mondható el a Törpéről, hogy egy világutazó alak lenne, mégis az elmúlt évei arról szóltak, hogy gyakorlatilag hosszabb vagy éppen rövidebb ideig rengeteg országot, kontinenst járt be. Egy rész, vagy inkább több, de ez a közeli viszont a muszájon túl nagyon is elmaradt: Anglia. Nem kerülte a helyet, de sosem tett rá mély benyomást és nem vonzódott oda. Egészen a tavaszig, amikor újra felrémlettek benne azok a bizonyos fájdalmas, belülről maró érzések, amik pontosan tudta ki miatt bukkannak fel. Már egy hosszabb ideje nem érezte azelőtt, ott mégis beléhasított. Mintha a lelkiismerete szövetkezett volna Jeremyvel. Vagy éppen ellenkezőleg, de ebbe bele sem gondolt jobban. Amiket tett és tesz az elmúlt időben, minden, csak nem ad okot büszkeségre.
Most állva a lépcső aljában valahogy felkavarodik benne a gondolatain túl az érzelmi világa is egy percre és a tompa puffanást követően automatikusan nyomja el magában a fájdalmat erejével, mielőtt még komolyabban sikongatna a rá nehezedő súlytól. Zabosan szólal meg de a hátrafordulás és a felismerés késve érkezik a hang hallatán.
- JEREMY?! - Luca leginkább ledöbbent, majd csak eltátott szájjal meredt a homlokát összeráncolva pár percig, hogy aztán elnevesse magát. Kérdezhetné, hogy „kezdjük elölről?”, mégsem teszi, csak bámul felfelé a még mindig fölötte magasodóra. Az arcát figyeli, a karjait, mintha változás után kutatna, megfagyott körülötte az idő kicsit, aztán átfordulva a hátára a karjaival felfelé tolja magát jelezve, hogy ez a fekvős dolog nem valami ideális. - Hááát ő, rajtad volt a sor, asszem. Mit csinálsz itt? Meg hogy? Meg miért nem szóltál?
Egy kicsit késett és villám mozdulattal átkarolta azért az égimeszelő sárkány derekát, aztán eleresztve őt porolta le magát. Még próbálta feldolgozni, hogy éppen ki is esett belé…
- Rendben vagy? - érdeklődte meg, miközben a kék szemeket kereste halvány mosollyal. A szíve még erősebb ütemben dobolt odabent a hirtelenségek hatására, belül pedig valami kis gombóc kezdett keletkezni, ami nem akarta engedni, hogy ilyen könnyen vegye ezt az egészet. Azzal az emberrel áll szemben, aki előre megmondta, hogy a vesztébe rohan. De az nem jött el. Egyelőre.
De most örült.

ℐeronimo
ruci

Bár megúszta kisebb földhöz nyomódással, nem a fizikai fájdalom vagy kontaktus hirtelensége hozta meg számára is a legnagyobb döbbenetet. Ezt ő viszonylag jól kezeli, így a legalapvetőbb formájában zárta el magában, arra azonban a helyzet hozta erős impulzusok miatt már nem volt képes, hogy minden mással is ezt tegye. Nem volt egyszerű az a mosoly, ahogy a látvány feldolgozása sem, de a bajokat ott kezdte igazán érezni, mikor nem csak a saját kavargására lett figyelmes.
Erősen koncentrált, hogy véletlenül se menjen túl egy határon, az elmúlt években ehhez kicsit jobban hozzásegítette őt az élet, azonban látszólag nem eléggé. Bármennyire azon igyekezett, hogy saját maga ellenszerét megszerezze, igazából lehet nincs is ilyen, vagy éppen a hiba benne veszett el, ami nem kezelhető. Elfogadta a segítő kezet, aztán felegyenesedve grimaszolt egyet a magasságára, ha felérné rendesen, most biztos a vállába bokszolna, így csak a karjába üt egy picit megrázva a fejét.
- Tréfarépát kajcsiztál? - Nagy nehezen a tekintetét a ruhájáról átvezette a kék szemekhez pár kérdés kíséretében, mostanra pedig pont elég érte el a pillanatnyi érzelemhullámából ahhoz, hogy az őszintének indult mosolya megmerevedjen az arcocskáján. - Elhagytam az egyik okmányom, de pár nap és kapok újat, addig muszáj itthon maradnom.
A karjait összefűzte maga előtt, miközben a vállán rántva egyet zárta az ittlétének okát. Most kezdte kellemetlennek érezni az egészet, de nem a ténytől, hogy itt vannak, hogy ők ketten, inkább mindentől, amit nem mondanak ki. Vannak percek, amiket egyszerre akar megélni az ember és kerülné el, amíg lehet. Ez is ilyen. Hiányzott neki JerJer, nem hazudná az ellenkezőjét. A Varsóban töltött hosszas és tanulságos délutánja után a sógorával pedig csak még jobban biztos lett benne, hogy szüksége lenne rá. De Luca mindig ilyen volt, egyetlen egyszer hibázott nagyot és hagyta, hogy valaki más is megélje, ami előtört belőle, több hasonlót nem szeretett volna. Akkor sem, ha most egészen másként történt. Rosszul érezte magát, de most azért, mert tényleg nem tett sok helyes dolgot, nem pedig, mert vele szúrt ki az élet, az érzelmei vagy a világ.
- Igen, jó lenne. Van a közelben egy park, ha gondolod, nagyon kevesen járnak arra, mert el van dugva.. - mondta, miközben közelebb lépett egy picit, hogy mellé lépve mutathassa az utat. Oldalról fel-felpillantott rá, de leginkább csak a száját rágcsálta. Ő is tudja, hogy nem csak körülötte történt sok igazán szar dolog. - Hogy vagy? Már úgy egyébként, a kezeden kívül... Akartalak keresni, csak...

A kacskaringós fővárosi utcákban kavargott a volt navinés hölgyike, igyekezett elérni, hogy megkapja az okmányait, amik végre elkészültek. Úgy esett, hogy elhagyott párat, azokra pedig szüksége lenne, így kénytelen volt elmenni értük Budapestre, majd tovább indulni, ha már megint az országban van. Platformos szandis, szoknyás, alacsony tündérke vette be Pécset nem is olyan kis időre, mikor Kiva kérésére pár dolgot elhozott a húgának. Nem kifejezetten zavartatta magát, ha valakit meg kellett látogatni, de voltak olyan pontok az életében, amivel az azonosulás nem ment egyszerűen, nála a családi szálak is ide tartoztak. Még mindig nem volt barátságban a testvér kifejezés használatával, pedig valahol szerette volna, ha sikerül. Próbálkozna, talán szeretne. Viszont, csak azért, hogy legyen kellemes is a hasznos mellé mindenképpen, ki is kutyázta magát Volttal még vendégeskedett. Imádnivaló a fehér tappancsos, jól össze is nyalta a játékvezetőcskét.
Azonban a nap egyetlen pontja sem magyarázza azt, miért ült egy hatalmas mosoly az arcán végig, ahogy nagy szemekkel nézelődött és a hazahoppanálás helyett csak sétálgatott. Hogy hogyan is került a pécsi forgatagba, majd abba a bizonyos utcába, ahol végigtipegve meglelte Maximus lakását, igazi rejtély. Leginkább neki is, de nagy lelkesen szelte át az utolsó lépcsőket, majd az utat és elérve a lakáshoz nem törődve az idővel, a bámuló nénivel, akinek intett, be is kopogott. Megigazította magán a szoknyát is közben, hogy aztán az ajtóra tekintsen az ujjait összefűzve maga előtt billegett jobbra és balra a lábain.

Hazugság lenne azt mondani, hogy Luca minden lépése kiszámítható és előre megtervezhető. A legtöbbször neki sincs halvány lila segédfogalma sem arról mit és miért tesz, na meg legfőképpen minek. Most is az a helyzet vele, hogy nem tudna indokot, miért keveredett pont ide, viszont odabent cseppet sem bánta, jól érezte magát ettől, akkor meg miért ne? Pár apró kopogtatás után csak várakozott és a megdöbbent tekintetre hasonlóan bután és nagy szemekkel meredt felfelé a németre.
- Én - mondta nagyon egyértelműen, majd észlelve milyen ügyes lett a válasz folytatta - azaz Luca, szia.
Nagyjából együtt mondták ki a Törpe nevét Maxikával, ezen pedig el is vigyorodott. A kérdésre csak megrántotta a vállát, mert hát nem volt rá válasza, csak itt volt és feltételezte, hogy nem zavar, mert mért tenné? Aztán lehet nagyon téved, de ezzel addig nem törődött még be nem tipegett az ajtón és egy női táskába nem botlott. Illetve nem rúgott bele, illedelmesen átlépte, mintha nem okozna meghökkenést a ténye. Mondjuk furább lett volna magassarkúba botlani. Luca nem egészen esett kétségbe a lététől ennek a darabnak, jobban érdekelte Maxi. Sajnos a kelleténél is, másként minek lenne itt?
- Ühm, igen egyedi ízlésed van - pillogott a válla felett a vendéglátójára és meg is torpant. Visszatartotta szépen a kikívánkozó nevetést, ahogy elképzelte, amint ezzel a kacsóján lavíroz az egyetemen a férfi. - Itt voltam aaaz őőő rokonaimnál, és gondoltam megnézem még mindig szép vagy-e. Veled mi a helyzet?

Alapvetően egy elég pozitív és sugárzó jelenség tud lenni a Törpe, pláne, ha olyan kedve is van a ténykedéséhez vagy az adott személyhez. Most sem hazudtolta ezt meg, ahogy lábujjtól fejbúbig mosolyban betipegett a német lakásába anélkül, hogy zavartatta volna magát. Illett volna, talán azt is megkérdezni, hogy zavar-e, de valahogy kimaradt. Előfordul, a legjobbakkal is. A tekintetével a lakás ezen szegletét mérte fel, kicsit elidőzve az átlépett táskán, ami azért kiemelte volna a szép barna szemeit Maximusnak bizonyosan.
- Igen? Pedig már elgondolkodtam, hogy veszek neked egy újabbat szülinapodra. Fenébe, most kereshetek új ötletet - biggyesztette le az ajkait a hölgyemény. Nem mintha komolyan gondolta volna, legalábbis azt a részt, hogy táskát keressen, a többi bizonytalan és ő maga se akar a szavainak utánagondolni. Általában felelőtlen kijelentéseket tesz, de az a legrosszabb, hogy minden következményt figyelmen kívül hagyva meg is valósítja ezeket. Követhetetlen. Pont, mint a sötét hajú hölgy, ami ingatag lábakon távozóra fogta. Luca nem resttel utána fordulni és hunyorogva végignézni, majd a szája elé tette a kezét, hogy ne látsszon, majdnem nevet.
- Khm, hát, ha főztél, és ő így menekült el, meggondolandó, nincs-e dolgom inkább - pillogott fel a barna szemekbe, aztán csak a csukódó ajtó felé. - De vállalom a kockázatot, viszont puhány barátnőd van, tudod?
A megjegyzés után inkább csak szépen nézelődött minden különösebb ok nélkül, hogy aztán végigmérve a németet hümmögjön. A pofi nagyon rendben volt, a popsiját múltkor már lemeózta, azzal sincs bizony problémája, és mással sem, ahogy lassan végignézett rajta a lábától a feje tetejéig. Bólogatott is elismerően párat. Akkor szúrta ki, hogy a nóziján van egy lehullott szempilla, szóval lábujjhegyen nyújtózott fel, hogy leszedje, próbált nem úgy közelíteni, mint aki a szemét készüli kiszúrni, aztán a mutató és hüvelykujja közé fogva Maximus szája elé tartotta. - Kívánj valamit, aztán fújj rá háromszor!

- Úúúúúúú! Múltkor pont láttam ilyen karácsonyit, rénszarvasos, és hópelyhes ééés nagyon piros. Szerintem az tuti bejönne. Tudom, nyár van még, de na, szeretem az ünnepeket.
Nem különösebben zavarta a kviddicsest, hogy a legtöbb esetben mások számára összefüggéstelenül beszél és ő ebben még örömét is leli. Talán kellene, de esze ágában sincs, sőt. Az előfizetésre csak vigyorogva megcsóválta a fejét elgondolkozva. Azért nem szereti ezeket, mert akarva-akaratlanul is belefuthat az ember olyanokba, amik nagyon nem szépek. Hiába nem fél - gyári hiba ugyebár -, így a horrorral sincs semmi baja, de vannak undi filmek és sorozatok. Meg szomorú mesék és filmek. Szóval inkább nagyobb időnként a bevált műsorra szavaz. Ebben nem túl nyitott. De még mielőtt elveszne a filmekben jól fel is rázzák őt, jelen esetben a barna távozása és a finom illatok. Kajaaa. De nem szabad. Szomorú.
- Biztos elfelejtette kikapcsolni a sütőt otthon - rántotta meg könnyedén Lucus a vállát egy fél percre a nyitott ajtó után nézve, majd ismét Maximusra. Ekkor már a mosoly is megint visszaköltözött a rácsodálkozás helyére és csak nagyokat pislantva vette tudomásul a választ. - Áh, értem.
Nem, igazából nem nagyon érti, de lehet ő van kicsit szabadosan összerakva a fiú-lány barátság kapcsán, meg abban, hogyha összekerül pár itallal két vonzó ember, azt nem nagyon érti, abból, hogy lesz viharos távozás meg…. Falak. Nem filozofálja túl. Inkább a végigméricskélést követően szempillamentesítésbe fog, aztán várja azt a bizonyos kívánósdit. Mikor megtörténik, akkor póló hiányában kicsit beharapva a száját nézelődik, végül Maxi oldalánál a nacija szélére hinti.
- Háááát, nem tudom. Tudod a hullócsillagos a legnagyobb és legfontosabb, azt sosem szabad elárulni, különben még esélye sem lesz, hogy teljesüljön. A szülinapit csak nem szokás, de ezt… ühmhm.
Letagadhatatlan, hogy kíváncsi lett, mit is kívánt a német és ez bizonyosan ki is ült az arcára még beljebb sasszézott a konyhájáig, ahol megtámaszkodva a pulton figyelte a férfit.
- Bár nincs itt senki, szóóval, ha megsúgod, szerintem nem tudják meg. Tőlem biztosan nem - vigyorgott rá lelkesen Lucus.

Luca különösen jól elvolt a téllel, hiszen névnapja van, szülinapja és karácsony is. Ennyi jó egy helyen még sok is talán, meg ugye a Télapó is jön, meg szilveszter. Teljes boldogságcsokor. Nem is meglepő, hogy az ajándékötletei is ide köthetőek, jobban belegondolva pedig egészen jogos gondolatmenetekbe tud bonyolódni.
- A neten? Nem tudom egyébként, még nem. Bár… mikor is van a szülinapod? - pillogott rá a kérdés közben, hogy aztán végignézze a hurrikán kitelepülését. Nem mintha nagyon bánta volna, sőt, jobban belegondolva valahol belül egészen örült ennek a pálfordulásnak. Innentől egészen lényegtelenné is vált a zavar-e kérdés, egyértelműnek vette, hogy nem. Hát kitessékelhették volna a barna után más esetben, nem?
- Hát őőő…. Nem tudhatom.
Luca ezzel lezártnak tekintette, főleg mert ő is az egyetlen, amit fel tud mutatni egy különleges süti, meg próbálkozás, ami után Léna konyhája porig égett. Nem egy szerencsés alkat, ha „csináld csak, menni fog” módon hagyják őt a konyhában. Szeret bárkit nézni, ha olyan, segít is, de vannak veszélyei. Leginkább a figyelme nem valami koncentrált, azt tényleg csak a pályán tanulta meg megfelelően élni.
A kis szempillás jelenet éppen elég volt arra, hogy gondtalanul elidőzhessen Maxika nézegetésével, de miután megesett a kis kívánság, befelé oldalazott, hogy a konyhába helyeződjenek át. Ő maga remekül elült egy ponton és nagyon szépen tudott várni.
- Talán egy pici…nagyon - vallotta be végül, a kíváncsiság amúgy is kiült a pofijára, kár lett volna tagadni. Egy félmosollyal végül csak körülnézett, mi is készül, bár ettől nem lett okosabb, érthetne talán hozzá jobban, mint más korabeli lányok. De még azok férjet vadásznak, főznek, vagy azon agyalnak, ki tartja majd el őket, a Törpe nem. Ő repül, él, boldog, kutyázik. A főzés kicsúszott a kerettantervből. Mikor Maximus visszatért hozzá kiszélesedett a mosolya úgy nézett rá kicsit bandzsán. Azért picit reménykedett, hogy nem szalad tőle most már túl messze. - Ú, hát szeretek alkukat kötni, mit szeretnél érte?

Talán illett volna nem folytatni, vagy bele sem kezdeni, de ezzel a hölgyike mit sem törődött. Mikor neki a karácsonyos téma él, akkor nagyon. Mindegy az évszak, a hónap vagy a nap. Bár az talán furcsa lehetne, hogy ebben partnerre lelt, mert legtöbbször csak kukán néznek rá és elengedik a füle mellett, nem még megvitatják vele mondjuk milyen a jó karácsonyi pizsi, vagy zokni. Vagy ajándék.
- Óóó - szólott Lucából a megvilágosodás hangja, de nem különösebben Maximus miatt elsőre. Szóval nagy vigyorogva tapsikolt párat örömében, mert felfedezett valami apró, pillanatnyi csodát, ami éppen nagyon bejött neki. Jelen esetben azt a véletlen, ami ki tudja ezek után mennyire az. De még mielőtt befejezte volna, vagy inkább elkezdte, hagyta távozni a másik lánykát. Jobb így.
- Szóóval, hol is tartottam? Zoknik, karácsony, ajándék, szülinap, december 16. Ó, tudom! Szóval találd ki, kinek van másnap… - legszebb szempillarebegtetéssel közölte, várva, hogy ha szükséges naagy jelzésekkel jelezze, hogy ugyan elég alacsonyan, de itt ám a megoldás.
- Akkor nem volt olyan fontos - rántotta meg a vállát a lányka, mielőtt még a konyhába tipegett volna a kívánságot egyelőre az úton felejtve. Figyelte, ahogy Maximus rutinosan mozog az edények-kanalak-ételek háromszögében és valahol csodálta is a dolgot, ő kicsit alkalmatlan ezekre, szomorú. De persze a kérdésre egyből csillogó szemekkel meredt nem csak a tésztára.
- Aaakár mindkettőről lehet szó. Holnap délutánig szabad vagyok igazából - és a kutyának sem hiányzik, már most szó szerint is értve, hiszen hétvége van, ilyenkor túlteng az önkéntesek tettvágya és bőven elvannak a kutyikák nélküle is. A barna szemeket keresve az ujjait végigsétáltatta a német kézfejétől egészen a válláig szépen lassan, ott aztán pár köröcskét leírva megállt. Az ilyen titkos kis kérések mindig fontosak, Luca eléggé hitt bennük, de most meg volt győződve róla, hogy gyakorlatilag nem történik baj, ha senki nem hallja meg, vagy látja, hogy elmesélik. Maximum bebújnak egy naaagy lepedő alá és készen is van. A mutatóujját Maxi szájára csúsztatta egy pillanatra.- Szóval… kívánság, hm, de csak halkan meg nehogy lássa valaki más is.

Ahogy kettesben maradtak valahogy Luca szájacskája is jobban megeredt, pedig alapvetően plusz társasággal sem szokott gondja lenni, most viszont nem úgy érezte, hogy nagyon értékelné. DE a lány elillant ezzel együtt a Törpe minimális problémadetektorai is. Kenzie amúgy is különös lány ezt már tapasztalta, de nem akart jobban az életébe folyni, elengedte a pénzügyeket. Inkább foglalkozott a világ egyik legjobb dolgával. Már szigorúan a kutyák és a palacsinta után. A szülinappal!
- De biiiiizony. De mondjuk, ha jól megnézed nem csak ebben előztél be - mondta végigmérve a németet, aki minden Lucából az átlaghoz hiányzó plusz centit megkapott, vagy többet is. Aztán csak felkacagott az orra érintésére és lelkesen bólintott párat. - Én benne vagyok, szeretek ünnepelni. Nagyon, főleg jó társaságban. Ez előző két szülinapom egyébként is csak úgy eltelt.
Miközben beszélt és észlelte, hogy Maximusnak figyelnie kellene az ételre ő csak körbenézett, bár már járt itt, akkor nem egészen időzött ennyit a lényegi kérdéseken túl a szeme semmin. Akkor még nem gondolta úgy, hogy ide esetleg visszatérhet, most mégis a saját lábai hoztok ide. Illetve azok is, a pontos indíttatást egyelőre nem kereste, pedig bizonyosan volt ott valami.
- Én pedig nem ellenkezem - közölte mosolyogva és a fejét oldalra biccentve még mielőtt elé lépett volna a férfi. Egy fél pillanatra a combjára sikló kézre nézett, pislogott párat mosolyogva, aztán a barnákba bámult mielőtt még összepréselte volna az ajkait. Mikor megérezte mennyire közel is van hozzá egy egészen halk sóhaj elhagyta az ajkait, aztán a jobbját Maximus mellkasára simította.
- Most ha lehetne? - Az a helyzet, hogy saját magát kiszámíthatónak tartja kívánságok terén. Mások számára butaságnak vagy túl önzetlennek, esetenként önzőnek tűnhetnek a vágyai, így nem csak azért szokta megtartani, mert muszáj. De most nagyon is egyirányú lett a máskor csapongó figyelme, és ez befolyásolt úgy mindent. Érezte, ahogy párszor szaporábban ver a szíve, aztán csak óvatosan kicsit elhajolt, hogy Maximus arcocskájával szembe nézhessen. Dobbantott párat a német szíve felett az ujjaival, majd elmosolyodott. Bármennyire nem szokott ködösen fogalmazni, ez most egyszerre egyértelmű és kicsit suta is tőle. - Ezt.
Lecsökkentette azt a kis távolságot az ajkaik között és egy futó csókot csent, mielőtt még kíváncsian figyelte volna a reakciót várva, na meg az alku másik részét. - De te?

- Azok a csúnya térképek. - Lassan szélesedett ki az az apró mosoly Luca arcán, majd egy olyan nagyon ártatlan kuncogás lett a vége a hallottakra. Igazság szerint ez nagyon tetszett neki, tök aranyosan hangzott, akkor is, ha nincs benne semmi komoly és csak játék az egész a szavakkal. Mindig tudja, érzi is, mégsem érdekli. Azt meg különösen értékeli, ha valaki nem ódzkodik a fizikai kontaktustól, pláne, hogy ő néha mániákusan tipitapizik. Így csak nevetgélt ott vidáman, hümmögve kicsit a fincsi tészta illatára, szereti a tésztát, de ugye megvan mikor szabad rendesen beenni belőle. Vannak hátrányai az életét jelenleg kitöltő mindenének.
- Határozottan, de most már egészen felcsigáztál, pedig sajna-bajna nem holnap lesz - biggyesztette le egy pillanatra a száját Lucus. Ennek ellenére elindultak azok a fogaskerekek, mert a saját szülinapját legalább úgy szerette, mint másokét buli, öröm, torta és tűzijáték. Best day ever.
Nem volt nagy gond az alkudozással se, a hölgyeménynek nem volt ellenére leginkább semmi - miért is lett volna -, Maximus meg hajlandóságot mutatott számára ahhoz, hogy be is tartsa, így tényleg nem látott okot gyanakodni. Boldogan veszett el a pillanatban egy kicsit, amit a német közelsége okozott, aztán viszont egyáltalán nem szívesen de elhajolt, hogy a szemébe nézhessen előbb, aztán a kezét simítsa a mellkasa fölé. Pár pillanatra igazán szűkszavúvá vált, de most ez annyira egyiküket sem érintette meg rosszul úgy tűnt. Bár rövid csókot váltottak, közel sem érezte azt Luca, hogy ezzel végeztek volna, ám nem tartotta vissza Maxikát a főzéstől. Nem bánta meg a kimondott szavakat és a szemléltetést sem, sőt, ha valaki tényleg számol vele, tudnia kell milyen. Benne bizony sok szeretet van és ezt nem is fél használni.
Nem a türelméről volt sosem híres, most azonban igyekezett és szépen kivárta a figyelmet is és a választ egyaránt. A lábait összekulcsolva maga előtt lóbálta kicsit, nem akarta megrúgni a szekrényt, arra azért figyelt, aztán egy picit lassult a mozgása, mikor meghallotta, mit is szeretne a német.
- Tényleg? - kérdezett vissza. Leginkább meglepett volt, de olyan kellemesen és érdeklődően. Nem hinnék el sokan Luca újságokból vagy tőle ismert múltja alapján, de bizony nem sok ember vitte őt olyan igazi randira, sőt, egy kacsója bőven sok ezt összeszámolni. És nem az embereket, a randikat. Vagy inkább azt, ha kettesben voltak és elmentek valahova. Örült, legalábbis mintha az kezdett volna odabent mocorogni. Nem váratta sokáig a házigazdát egyébként, talán a kérdésére felelni sem tudott úgy folytatta. - Szeretnék.