Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem tudnám megmondani, pontosan mire is számítok, amikor bütykeim nekikoppannak a kemény fának. Leginkább semmire. Valahol mélyen belül még reménykedem is, hogy nincs itthon, nem hallja, nem ér rá, mi pedig békében hazamehetünk, és sokkal kellemesebb dolgokba foghatunk, mint ez. Valahol, egyáltalán nem mélyen pedig tudom, hogy nem fog így történni, nincs ekkora szerencsém, ő hamarosan felbukkan, és semmi, de semmi nem fog más lenni, minden zsigerem egyszerre fog emlékezni a bentről kiszűrődő festék és cigaretta illatára, amit akkor sem lennél képes kiűzni onnan, ha hetekig nyitva tartanád az ablakokat, bőrének összes apró egyenetlenségét ott fogom találni, ahol egy éve hagytam őket. Egy pillanatra lehunyom szemeim, ahogy megérzem Emily ajkait a vállamon, megfeszülnek karomon az izmok, közelebb húzom őt magamhoz. Túlzás lenne azt mondani, hogy ideges lennék, nem vagyok ideges, nem ugrik össze a gyomrom, de kényelmetlenül érzem magam, nem akartam itt lenni, nem akarok most sem itt lenni, mégis eljöttem. Igazán érdemelnék valamit az áldozatokért, amiket meghozok mások boldogsága érdekében. Ösztönösen húzom magam elé Emily-t, ahogy egyszer csak kivágódik az ajtó. Az ember valahogy soha nem erre a fogadtatásra számít - persze, megérdemlem, egyetlen szó nélkül eltűntem, nem mondtam el, hová megyek és azt sem, meddig, nem írtam, nem hívtam, eltűntem a ködben, és persze, egy év alatt az emberrel egyszerűen bármi megtörténhet, és alapjaiban változhat meg az egész élete, but still -, hogy a következőben kiengedjenek izmaim, halkan szusszanjak bele a lány hajába, megnyaljam alsó ajkam. Megemelem egyik szemöldököm. Még most sem igazán tudom, hogy mire számíthatnék, csak nézek rá, várok, hogy szólaljon meg, bökjön ki egy értelmes mondatot, mert félszavakra és visszaharapott gondolatokra nincs mit reagálnom - valahol nevethetnékem támad az egész helyzet miatt, nekem elvárásaim vannak, ő pedig fel sem fogja, mi történik körülötte, és akkor mindennek a közepében ott van Emily, mint egy bolygó, aki körül mi ketten keringünk, és nem akar semmi rosszat. Komédia. Tragikomédia.
- Tessék? - fejem visszafordítom a lépcső aljába helyezett, félig száraz szobanövényről, amit az elmúlt másfél percben vizsgáltam, állkapcsom megfeszül, ahogy ujjaim egy pillanatra rászorítanak Emily kezére, hogy érezzem, még itt van, hogy nem engedte el az enyém, és én sem az övét. Tekintetem követi az övét, rátapad a lány válla alatt összefonódó ujjaikra, a barna tincsekre, amik alá szorultak, s onnan visszavezetem Cole arcára.
- Igen - csak így, egyszerűen. Nem fogom elengedni, nem fogom letagadni, és nem fogok semmiféle megjegyzést fűzni hozzá - habár megtehetném -, még csak a támadó hangnemét sem viszonzom, de ez közel sem jelenti azt, hogy meghunyászkodnék előtte. Valahol igazán szomorú, hogy két, két és fél éve még azt hittem, soha nem fogunk idáig jutni, most mégis itt vagyunk. Arcom egy pillanatra Ems feje búbjára hajtom, adok rá egy futó puszit, miközben Colton sápadó arcát nézem, és azt várom mikor esik össze, de - szerencsére - ez nem történik meg. Végül mégis elengedem Emily kezét, ahogy a szemben álló kitárja felé karjait - milyen romantikus -- milyen ironikus -, saját, izzadó tenyerem észrevétlenül törlöm a nadrágomba, mielőtt összefonnám magam előtt karjaim.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Szeretném képen röhögni Coltont amiatt, amit látok az arcán, amit látok a biztonságosnak vélt koponyája belső, elrejtett zugaiban. Nem tudnám pontosan megmondani, mégis mire vártam tőle - leginkább semmire, egy ideig jobban ismertem őt saját magamnál, mégis, mélyen, belül, amikor átléptem a társasház kapuját, többre számítottam.
Hogy gondolhatod még mindig azt, hogy minden tettem rólad szól?
Szinte hallom a fülemben lüktető vérerekben dörömbölni a kérdést, szinte attól félek, hogy az erejétől meghallja ő is, Emily, hogy észrevétlen, tudattalanul, hangosan ki fogom mondani, és akkor lebukok, mint valami rosszban sántikáló gyerek. Ha tehetném, soha nem engedném el Emily kezét, a saját, meleg tenyerembe láncolnám őt, elrejteném magammal, és elbújnék én is őbenne, ha úgy érezném, arra van szükségem. Most is erre lenne szükségem.
Hazugság lenne azt állítani, hogy elfelejtettem mindent, ami mi voltunk. Emlékszem, minden lopott pillantásra és érintésre, a suttyomban elsuttogott szavakra, a titkos találkozásokra, és, hogyan dagadt a mellem a büszkeségtől, akárhányszor úgy döntött, megfogja az utcán a kezem, és nem is akarom elfelejteni, hiszen én tettem, én akartam, és én szerettem. Elárulnám önmagam.
Az embernek viszont meg kell tanulnia, és, azt hiszem, akkor válik csak igazán felnőtté, kortól függetlenül, amikor ezt megérti, hogy bármennyire is szeressünk valamit, valakit, az lehet káros, a káros kapcsolatokat pedig el kell vágni, bármennyire is legyen az fájdalmas. Ahogy egyszerűen elfogadnia dolgok létezését is lehet úgy, hogy ne mosolyogj hozzá tele szájjal.
Lehunyom szemeim, még utoljára beszívom Emily illatát, mielőtt elengedném őt, és egy pillanatra a karomba kell markolnom, ahogy tekintetem összetalálkozik az ajtóban állóval, Emily feje felett. Annak ellenére, hogy még mindig a fizikai erőszak ellen vagyok, annak ellenére, hogy megígértem neki az első olyan meccsem után, amin ott volt, soha nem fogom megütni őt, most, hogy nem tekintek rá elvakultan, megérdemelne egy-két pofont - nem azért, mert a szemeim előtt sajátítja ki a húgát anélkül, hogy az érintett ebből bármit is észrevenne, nem, azért, mert az talán kiütné a fejéből azt a kurva nagy önzőséget. Megnyalom alsó ajkam, hitetlenül-rosszallóan csóválom meg még fejem - pontosan tudom, mit akarsz ezzel elérni - felé, mielőtt ismét elfordítva azt köszörülném meg torkom.
Elég lesz, Emily. Ne hagyd magad kihasználni valaki másért.
Hagyom, hogy megfogja a kezem, egy pillanatra elhúzva szám szélét meg is szorítom az övét, ismét, mielőtt kihúznám ujjaim az övéi közül. Nem az érintésével van bajom, sőt, viszont a jelentése, a gesztus értelme magában hordoz egy olyan súlyt, ami átlépné azt a határt, amit a visszatértemkor húztam magamnak, mindenek előtt a saját, majd mindenki más érdekében. Tekintetem Ems arcáról Coltonéra csúszik, állkapcsom megfeszül, ahogy megemelem szemöldököm.
- Beszélgessünk - bólintok rá szárazon, kézfejem a nadrágom zsebébe dugom, fejem oldalra biccentve, ahogy visszafordulok a lány felé. Nem fogom kimondani, hangosan feltenni a kérdést, hogy miért kell nekem itt lennem, de érzem, hogy ott mozog kettőnk között, ahogy szemeim az övéibe fúrom. Előhúzok egy doboz cigarettát ajkaim közé csípek egy szálat, de egyelőre nem gyújtom meg, megemelve fejem fogom két ujjam közé, végighúzom, elemelem.
- Miről szeretnél beszélgetni, Tündérke?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Valahol elég aggasztó, hogy - mióta is lehetek itt? öt perce?  - máris a hobbimnak érzem gondolatban kijavítani Cole gondolatait, szinte már kényszeresen pontosítgatva, vagy gúnyosan kacarászva magamban, amiért tényleg ennyire gyerekesnek gondol.  Szegény, szegény Colton. Épp csak most nevezett aljas, csúszó mászó árulónak, kígyónak, mégis neki kell lehunynia a szemeit, neki kell áldozatként tetszenie a húga előtt, hiszen ő nem tehet semmiről, őt mindenki csak bántja. Akaratlanul felszusszanva forgatom meg szemeim, elfordítva fejem nézek ki egy félig poros ablakon, rágni kezdem a szám széléről a bőrt, csak, hogy valamivel levezethessem a koponyám belülről feszítő ideget, amit a kétszínűsége okoz. Borzalmas ember vagyok, amiért képes vagyok valóban ezt gondolni róla, amiért képes lennék ki is mondani, hiszen szerettem őt, ez pedig rólam is elmond egy vagy két dolgot, mégsem vagyok képes másként vélekedni róla. Nem sajnálom.
Persze, mást azért sajnálhatnék. Ha nem lennék folyamatosan a fejébe mászva is tudnám, mire gondol, elég csak elnéznem a háta mögött elterülő barlangra, majd vissza rá, hogy érezzem, összeszedte magát, próbálta összeszedni magát, de ha most, ezután, valami történne, azért csakis én, nem Emily, nem ő, nem az alkalmi vagy a kevésbé alkalmi szeretői lennének a hibásak – vagy, legalábbis a hibáztatottak -, hanem én. Ehhez mindig is nagyon értett. Hibáztatni. Másokat hibáztatni a saját tettei, a saját döntései miatt, majd visszahízelegni magát a kegyeikbe, ha rájött, mégsem unta még meg őket.
Még mindig szeretném lenyúzni az arcom. Sok mindent szeretnék, nyilván, mondjuk hátra fordulni és lelépni addig, amíg Emily hátra nem fordul, és észre nem veszi a menekülési szándékaim, vagy, beleverni párszor a homlokom a falba, hogy mi a fasz, tényleg, haver, mi a fasz van már, de ehelyett csak nézek rájuk, valami mosolykezdeményre húzom szám szélét, amikor találkozik tekintetem a lányéval, de a szemeim,azok véletlenül sem mosolyognak vele. Tudja, hogy nem akartam eljönni, nem akarok itt lenni, és megértem, hogy ez neki mennyire fontos, mégis, nem lehetett volna valahol máshol? Mondjuk egy kávézóban? Bárhol, ami nem ennyire személyes, ami nem érezteti velem közvetetten, hogy újra belegyalogolok valaki életébe, akiéből egyszer már, erővel, kisétáltam? Persze,nem haragszom rá, nem is éreztetem ezt vele, but still.
Felhorkanva csóválom meg fejem. Az elmúlt évről! Pontosan az elmúlt évről szeretnék beszélgetni Allan Colton Fisher társaságában.
- Emily – sóhajtva ingatom meg nemlegesen fejem. Már most, eleve erőltetett az egész, de jó, legyen, tegyük fel, hogy a kedvéért bemegyek azon az ajtón, leülök, és némán aszisztálom az egymásra találásuk, hajlandó vagyok megtenni, ha ő ettől lesz boldog, de akkor sem fogok csevegni a bátyjáról arról, miért mentem, hova mentem, és mit csináltam. Egyszerűen csak nem. Persze, pont ezt gondoltam és mondtam akkor is, mikor megfogta a kezem, és elmondta, hova megyünk, mégis itt vagyok.
Felpillantok, ahogy ő hátranéz rám, és automatikusan nyúlok a keze után, hogy kicsit így is tartsam. Balom az arcára simítom, füle mögé igazítok pár hajszálat, hogy ne zavarják a bőrét, barna szemeim az övéibe fúrom.
- Nem lesz semmi baj, rendben? – a gyógyítás egyik legfontosabb szabálya, hogy soha ne ígérj ilyet, mégis, megteszem, ujjaim hátával simítom meg az arcát, lehunyva szemeim adok egy csókot a homlokára, mielőtt tovább engedném, és csak az után lépek be utána. Hüvelykujjammal megsimítom kézfejét, ahogy megtorpan, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj.Először Colton után pillantok, majd a festményre, majd újra Emily arcára, magammal húzva őt dőlök hátammal az előszoba falának, hogy valamivel alacsonyabb szintre kerüljek.
- Tudod, milyen ő, Emily – le se véve róla tekintetem suttogok,szeretném, ha képes lenne kizárni a festmények súlyát, szeretném, ha ki tudná verni a fejéből, szeretném, ha nem lenne rá ilyen elementális hatással a testvére végtelen önzősége.
- Ne figyelj rájuk, rendben? Bízz bennem – nagy dolog ilyet kérni, hogy ezen a helyen bízzon bennem, de képtelen vagyok mást mondani. Aprót tolok rajta, hogy induljon el, hallgatom a csicsergését, ahogy erőlködik, miközben lehúzom a cipőm, kiropogtatva ujjaim lépek beljebb, és csak futólag nézek szét. Véletlenül sem ülök le.
- Ó, tényleg? – tekintetem végigfut az egyik vásznon – nem változott semmit -, mélyet szusszanok a festékszagba, újra ajkaim közé véve a cigarettát, csettintve gyújtom meg azt – félreértés ne essék, nem lettem hirtelen piromágus, de a nonverbális varázslás egyik legjobb tulajdonsága, hogy képes vagy puszta kézzel csinálni dolgokat, egy cigaretta meggyújtása pedig már-már rutin.
- És mit csináltál még, Ems?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Épp csak egy pillanattal tovább ragad meg a tekintetem Colton arcán, ahogy Emily megszólal. Ha nem ismerném is érezném a belőle áradó, szinte már félelemszerű tartózkodást, amit a húga szavai kiváltanak belőle, viszont én ismerem Coltont, legalábbis egy éve még meg mertem volna esküdni arra, hogy én ismertem őt a legjobban. Tudom, hogy ez az egész nekem szól. Hogy előlem szégyelli, hogy miattam keletkezik gombóc a torkában, a gondolattól, hogy előttem kell beszélnie róla, hiszen Emily feltétel nélkül, vakon szereti őt, én viszont képes lehetek ítélkezni felette.
Megtenném?
Halványan elmosolyodva pillantok Emily-re, ahogy az ajtóban megállva vállam a falnak támasztom, karjaim összefonom magam előtt, bokáim lazán, szinte már lustán keresztezem, ahogy hallgatom őt. Valahol kifejezetten szórakoztat Cole kényszeres mozgása, mint egy hangya, vagy egy méh, folyamatosan csinál valamit, piszkál, mozognak az ujjacskái és feltűnően erőltetetten gondol valami másra, csak, hogy ne kelljen szembenéznie velem, ne kelljen hirtelen szembe találnia magát a ténnyel, miszerint még mindig itt vagyok. Ez persze úgy hangzik, mint azok az egoista gondolatok, amik szerint bármit is tesz a környezet, a benne megtalálható személyek, az rólam szól, és a megnevezett másoknak nincsenek személyes problémái, életük, kapcsolataik, gondolataik. De most nem erről van szó. Szinte vágni lehetne a levegőben, hogy nem vagyok itt szívesen látva, sőt, én is úgy érzem, hogy nem szeretnék itt lenni,mégis itt vagyok, és ezt már egyikőnk sem tudja semmissé tenni, bármennyire is szeretnénk.
Nem kifejezetten érzek bűntudatot amiért félbeszakítom. Nem kifejezetten érzek bűntudatot az érzésekért, amiket keltek benne - olyan ez, mintha tudat alatt épp bosszút akarnék állni valami olyan dolog miatt, amit ketten, közösen okoztunk egymásnak, holott soha nem ismerném be, hogy közösen bármit is tettünk volna. Nem arról beszélek, hogy letagadnék mindent, amit tettem, hogy hazudnék a múltunkról, sokkal inkább viszolygok a fogalom tartalmától, úgy, ahogy ő is viszolygott anno bárminek a felvállalásáról, és ennél jobban kétlem, hogy el tudnám magyarázni. Valahol, tudat alatt, bennem mégis feléled a versenyösztön, előbb találkoztam vele, mint te, előbb beszéltem vele, mint te, azért vagyok itt, mert ő megkért rá, holott fordítva is történhetett volna. Pedig nem akarom átvenni Colton helyét, nem akarok Ems testvére lenni, sőt. Egyszerűen csak jobb akarok lenni nála.
Halványan elmosolyodom, ahogy tekintetem találkozik Emily meleg, mogyoróbarna íriszeivel. Épp csak egyetlen mozdulat, amíg a vonásaim ellágyulnak, a megfeszülő izmaim kiengednek, és megingatom fejem, mintha nem jelentene semmit, hogy eljöttem, hogy még mindig itt állok, és nem fordultam sarkon az első adandó alkalommal. Pedig megtenném. Ha rólam szólna ez, akkor megtenném, és mindannyiunknak jobb lenne, leginkább neki, hiszen nem kellene két szakadék között egyensúlyoznia.
A válaszára elnyílnak ajkaim, kiszárad a szám, ahogy egy pillanatig csak hitetlenül nézek rá, mintha nem értettem volna egészen pontosan amit mond.
- Rúdtáncoltál. - csak, hogy tisztázzuk. Szinte meg se hallom a magyarázkodását, szemöldököm megemelkedik, rá, majd Coltonra nézek, végül újra rá, mielőtt nevetni kezdenék. Először csak csendesen, tenyeremmel eltakarva szám, félig elfordulva tőlük, majd egyre jobban, enyhén meggörnyedve, egészen addig, míg a vidámság keltette könnyek meg nem csillannak a szemeim sarkában összegyűlő vékony ráncokban.
- Emily. - mélyen felszusszanva csóválom meg fejem. - Hogy mit csináltál?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Világos íriszeim erősen ráfókuszálnak alakjára, a tekintete magához köti a sajátom, nem tudom elkapni, nem tudok elmozdulni, nem tudok úgy tenni, mintha nem látnám őt. Egy örökkévalóság telik el abban a lélegzetvételnyi pillanatban, a testem reagál rá, karomon feláll a szőr és borsódzik a hátam, nyomást érzek a tarkómban és sípolni kezd a fülem, amiből egyedül a füzete csattanása ragad ki. Összezárom ajkaim, állkapcsom megfeszül, ahogy nyelek, tekintetem megrebben, és a következő pillanatban már ösztönösen rántom hátra fejem (ami miatt be is verem a mögöttem húzódó falba), és seprem el kezét az arcom elől. Meglep az, milyen könnyen megy. Meglep az, Colton mennyit fogyott, mennyire vékonnyá vált, hogy ő itt van, vár. Persze az is lehet, hogy elkísért valakit. Lehetne egy közeli barátja, egy új férfi az életében, bárki, bárki más, de ismerem őt, ennyi idő után is ismerem őt, és ugyan nem akarom elhinni, tudom, hogy önmaga miatt ült azon a széken. Tekintetem az övét keresi, először megragadom csuklóit, de nem akarom tehetetlenné tenni őt, nem akarom lekötözni a kezeit, így szinte azonnal el is engedem. Egyik kezemmel átfogom a vállát, másikkal intek a felénk induló biztonsági őrnek. Nincs semmi baj. Nem jelent veszélyt, nekem legalábbis nem. Lehunyom szemem, ahogy ökle a mellkasomnak ütközik - magas ugyan a fájdalomküszöböm, rendkívül magas, és ő sem a régi önmaga, egy feldúlt ember viszont minden körülmények között képes fájdalmat okozni.
- Nyugodj meg, Colton - halkan szólalok meg. Közelebb húzom magamhoz, egészen közel, még ha tudom is, hogy ezt nem akarja, hogy undorodik tőlem, és mindenek előtt, gyűlöl. Viszont le kell higgadnia.
- Tudod, hogy az erőszakkal nem oldasz meg semmit.
Engem is meglep, hogy nem pattanok el. Tőle, attól, hogy megütött, a rengeteg érzelmi töltettől és a visszafojtott képességtől a fejemben. De ígértem neki valamit, még nagyon régen. Ha valamit, hát ezt képtelen lennék megszegni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem csak beleuntam, de bele is fáradtam már ebbe az egészbe. Megértem Coltont, tudom, miért csinálja ezt, tudom, miért támad ennyire görcsösen és azt hiszem, valahol azt kívánom, bárcsak visszamehetnénk az időben és semmissé tehetnénk ezt a másfél évet, hogy ne jussunk idáig. Hosszan, türelmesen engedem ki a levegőt, s habár arcom meg sem moccan, miközben beszél hozzám, az elmém pörög, fájdalmasan pörög. Akaratlanul összekötöm a szavait Shayleen összeroppanásával, akaratlanul megtalálom a hasonlóságokat, és attól, mennyire egyformák, mennyire hasonló dolgokat vágnak a fejemhez, legszívesebben felnevetnék. Talán igazuk van. Talán tényleg ezért a mártír szerepért élek, hogy valamiért mindig legyen amiért sajnálniuk, hogy a megfelelő pillanatban odadörgölhessem, én ott voltam, és nem kértem semmit, hogy a saját önfeláldozásom használhassam ellenük, amint a legkisebb kellemetlenség ér. De mit csinálhatnék? Mit kellene csinálnom? Ha egyszer is hátat fordítottam volna a nővéremnek, ha egyszer is elmondtam volna Coltonnak, hogy bánt, egyből önzővé váltam volna, érzéketlenné, empátiátlanná és még sorolhatnám.
Persze egy valamiben igaza van. Az ütéseket képes vagyok elviselni, a fájdalom az, ami fejben stabillá tesz, ellenben arról sosem volt szó, hogy tőle kapjak ennyire övön aluli találatokat. Szemöldököm épp csak megemelkedik, tekintetem megmoccan az arcán, de nem hagyja el azt. A türelmem már rég elvesztettem vele szemben, az egyetlen visszatartó erő az a józan eszem, és a kézfejemen bütykeinek fantomfájdalma, ahogy meg-meghúzódik rajta a bőr. Ugyan a sebeket eltüntettem, az inger megmaradt, szinte beleégett az idegpályákba a sebek felszakadásával járó szúró-sajgó érzés.
Őszintén, képtelen lennék megmondani, egészen pontosan mit kérdezett tőlem Cole. Nem arról van szó, hogy retardált lennék, vagy csorba esett volna az emlékezőképességemen a fejemet ért ütések miatt, viszont nagyon sok minden van épp bennem, és a koncentrációm elvonja az, hogy visszafogjam a legilimenciám és ne verjem szájba. Holott ez lenne talán az egyetlen megoldás számomra, talán nem ököllel ütni őt, talán nem várni, hogy vékony patakban csorogjon le állán a vére, de fájdalmat okozni neki, lerombolni őt, bántani. Nem lennék rá képes.
- Nem, Cole - szám szélében bujkáló mosollyal ingatom meg fejem. Áruló lennék? Aligha. Kezemmel végigsimítok államon, a borosta sercegve karcolja fel bizsergő-zsibbadó tenyerem és ujjaim, de most pont erre van szükségem, éreznem kell, hogy itt vagyok. Hogy vagyok. Nem hagyhatom, hogy a fejembe másszon, akkor már eleve vesztesként vonulnék egy olyan csatába, amit nem is akarok megvívni. Ez az igazság. Nem akarok vele veszekedni, nem akarok vele versengeni, ahogy bántani sem akarom, mert belefáradtam Colton fölényességért folyó játékaiba.
- Azt, amit a húgoddal tettél, egyedül magadnak köszönheted - ujjaim behajtom majd kinyújtom, fejem oldalra billen, kezem kinyújtom felé, és játékosan paskolom meg arcát, majd simítom rá tenyerem, megtartva fejét. - Vagy erre már nem vagy annyira büszke? - közelebb hajolok hozzá, hangom szinte sziszegésként hat, ahogy végig szemeibe nézek, nem hagyom, hogy elkaphassa rólam a tekintetét. - Te is pontosan tudod, hogy magadtól basztad el, Cole - mosolyom kiszélesedik, ahogy felkuncogok. Valami határozottan átkapcsolt bennem, már nem bírom eltűrni a folyamatos sarat, azt, hogy mindenért én legyek a hibás, hogy a saját életem másokról szóljon. Nem akarom bántani őt, és valahol tudom, hogy nem is tudnám, viszont senki nem kötelezhet arra,  hogy némán tűrjem azt a szart, ami kijön a száján.
- Vagy már elfelejtetted, hogyan röhögted őt ki, Colton? Hogy megaláztad az édes húgod érzéseit, az egyetlen emberét, aki melletted volt gyerekkorod óta? Aki a kezedbe adta a lelkét, hm? - szemöldököm megemelkedik, ahogy leeresztem kezem. Sosem voltam olyan jó a szavakban, mint ő, az én erőm sosem a kimondott gondolatokban volt, hanem a tettekben, az érintésekben, a vérében bizsergő, libabőrben kicsapódó érzésben. Azt akarom, hogy az illatom az orrába égjen, hogy újra napokig érezze, hogyan csapódik vissza leheletem a bőréről, de nem szavakkal. Azt akarom, hogy a teste reagáljon rám, hogy a tudatalattiját újra beszője a jelenlétem, mert ha valamit, ezt képtelen megakadályozni - mindezt persze marha nehéz elérni egy olyan játékban, ahol nem érhetek hozzá.
- Mitől félsz ennyire, Colton? Ha Emily megtudja, csalódik benned? Esetleg újra elveszíted őt? - mert, tagadhatja bármennyire is, azzal, hogy szóba hozta ezt, azzal, hogy, fogalmazza meg bármilyen szépen, de megkért, sőt egyenesen zsarolni próbált valamivel, a saját bizonytalanságán adott kapaszkodót. Persze más kérdéskor, hogy Ems valójában sosem tudna teljesen hátat fordítani neki. Érzem, ahogy a saját legilimenciám körbeveszi őt, óvatos, leheletfinom csápjai vigyázva érnek bőréhez, mintha csak cérnavékony kötélen táncolnék az elméjében, egyetlen, apró rezdülése a felületnek végzetesen árulkodó lehet, hát nem mozdulok, nem veszek levegőt. Nem teszek semmit.
Nem most.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Életemben nem volt részem ilyen dög unalmas legénybúcsúban.
Szilárd jó barátom, még a klinikán találkoztunk, egyszerre kezdtük gyakorlati éveinket a belgyógyászaton, ugyanazon gyógyító kezei alatt, együtt voltunk Amerikában is, hát magától értetődő volt, hogy támogatom szabadsága talán utolsó, igazán élettel teli estélyén, de.... erre nem feltétlenül számítottam. A fiúk idő előtt - olyannyira idő előtt, hogy jóformán még a Nap se ment le rendesen - kidőltek a szálloda jakuzzijában egy olcsó guminő és egy drága pezsgő társaságában, én pedig hamar meguntam, hogy nem kelnek fel, szóval minden felelősségtudat és bro életérzést magam mögött hagyva kiszálltam, megtörölköztem, majd egy strandpapucs, a kulcsaim, és egyéb személyes fontosságok számára neki is vágtam a magyar tengerpartnak. Stellát alapvetően nem volt nehéz észrevenni, ha azt vesszük, hogy látótávolságon belül ő van a leginkább felöltözve. Néha még felé-felé pillantok, miközben kiállom a sorom, majd két sajtos-tejfölös lángos és egy pohár csapolt sör kíséretében le is huppanok vele szemben. Gondolom, ez csak nem számít senki szemében zaklatásnak - ha már kiskorúnak is csak a nagyon szigorú, mugli szabályozásokat követve nevezhetjük.
- Leülhetek? - megállok vele szemben, az asztal sarkánál, majd ha megkapom az engedélyt, helyet is foglalok a szemközti padon. - Jó étvágyat. Nem vagy te ahhoz még kicsi? - célzok itt az előtte álló sörre, majd bele is harapok a saját lángosomba, mintha mi sem történt volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Nincs azzal semmi bajom, hogy tegez, nem az iskolában vagyunk és nem is tanári tisztségemben jöttem - ugyanakkor az is kifejezetten simogatja az önbecsülésem, hogy valaki nem öregít le élből egy csókolommal. Észreveszem a lángosra eső tekintetét, nem is kell mondania semmit, magamnak vettem, de végül is közel sem dob fel az éhhalál, szóval mindenféle sajnálat nélkül ejtem a tányérjára a többi palacsinta mellé. Nem várok érte fényezést.
- Hát az valóban nem. - Azért persze meglep, hogy máris tizenhét éves, sokkal fiatalabbnak néz ki, nem esik ki a cigi sem a szájából, mint a legtöbb fiatalnak manapság. Nem is baj ez, sőt, nem véletlenül tiltják tizennyolc év alatt a dohányt és alkoholt - más kérdés, hogy ezzel ki foglalkozik nagy általánosságban. Emlékszem rá, talán azért ragadt meg így a fejemben, mert az alsóbb évfolyamos órámon láttam, de ha azt mondja, hogy tizenhét, nekem nincs okom azt feltételezni, hogy hazudik.
- Ha szeretnéd, megkóstolhatod az enyém - vonok egyet vállamon. Most két kortynyi sörtől nem fog a falnak esni, ha az egész pohárral is inná meg, legfeljebb hazamenne és lefeküdne aludni. Inkább a túlzott mértékű ivászattal van a baj, ami tőle igencsak távol áll, már csak a viselkedéséből kiindulva is.
- O shit, dehogy is - kissé elfintorodom, ahogy megrázom fejem. Persze, nincs különösebben nagy problémám úgy senkivel, szót értek én bárkivel, de hogy még a szabadidőmben is ugyanazok az emberek, ugyanazokkal a témákkal vegyenek körbe, kissé túlzás lenne. - Egy haveromnak az egyetemről most van a legénybúcsúja, de elég hamar behalt a buli - ahogy azt az ittlétem is mutatja. Azért reménykedem abban, hogy ha kialusszák magukat, majd folytatódik a történet. - Na és te? Minél messzebb, mielőtt vissza kéne menni?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

- Ugyan már – rövid mosollyal legyintek, miközben fejemmel a lángos felé bökök. – Tartsd csak meg – ahogy az az eredeti terv is lett volna, ha egyszer neki adtam, akkor az az övé is marad. Lehet jól is fog majd esni a sok édes után egy kis sósabb íz. Velem legalábbis biztosan így történne, ha élnék az ajánlatával, viszont a kínálatra csak megrázom fejem.
- Nem, köszönöm – alapvetően nem vagyok egy erre hajlamos testalkat, viszont tény, hogy a sportolói korszakomhoz képest határozottan kevesebbet mozgok. Így sem elhanyagolható persze a mennyiség, de teljesen más volt akkor. Shit, napról napra egyre jobban hiányzik a bunyózás, kezdek úgy viselkedni, mintha elvonási tüneteim lennének – úgy is érzem magam.
Nem kell valami nagy gondolatolvasásba fognom, hogy értelmezzem a reakcióját. Szórakozott mosolyra húzódnak ajkaim, szemeim körül és szám szegletében felgyűlnek a nevetőráncocskák, ahogy újra beleiszok a sörbe – elvégre, addig kell meginni, amíg még hideg. Mindenki életében eljön egyszer ez a pont, ahol szégyenteljesen gyorsan kiüti őt az alkohol, nekem is megvan a magam története. Ez normális.
- Gondolom, nem akarsz róla beszélni – vagy hát, ha mégis, nálam jobb partnert aligha találhat. Nem vagyok sem az apja, sem a házvezetője, nincs miért szégyenkeznie.
- Hát az valóban nincs – lassan már én érzem magam kínosan. Hasonlóan húzódik el szám és emelkedik meg szemöldököm is, ahogy eltüntetve a lángost törlöm meg kezem a vele járó fehér – kissé átzsírosodott – szalvétában, majd a papírral együtt gombócba gyúrom, s kicsit arrébb tolom az asztalon. Nem tervezem itt hagyni, majd eldobom egy kukába, csak ezért viszont nem fogok felállni.
- Nem szereted? – az én életemből például teljesen kimaradt a hasonló családi puccparádé. A szüleimnek és nekem teljesen eltérő volt a véleménye, a testvérem betöltött szerepéről, mikor oda került a sor, hogy fel kellett vállalniuk a gyerekeiket. A legtöbbször rosszul is végződött. Nem egy túl vidám történet. – Ahh,  a szüleid nem varázshasználók – bólintok, ahogy megértem – legalábbis az autós közlekedésből ezt a következtetést vonom le.
- Én a te korodban cikinek éreztem volna a tanárommal palacsintázást – de azért örülök, hogy ő nem olyan, mint én.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Vannak dolgok, amiket az ember egyszerűen nem vesz számításba, amiknek az esélye, hogy megtörténjenek, olyannyira abszurd, hogy még csak eszébe sem jut eljátszani a gondolattal. Ilyen például egy második 9/11, vagy, hogy egyik pillanatról a másikra kitörjön egy harmadik világháború, esetleg maga az apokalipszis - esetemben, hogy az ex-barátnőm, akivel talán egy teljesen másik életben jó ötletnek tűnt járni, végül elfelejtett, felbukkan az irodámban egy teljesen átlagos, komplikációktól mentes vizit után.
Tudtam, hogy valahol el kell baszódnia a napomnak.
Felsóhajtva hajtom be magam mögött az ajtót, kezem kihúzva a köpeny zsebéből lépek az íróasztalhoz, ujjaim összefonva ülök a le a székre, majd emelem tekintetem a lányra. Nem, nem hat meg amit művel, és úgy őszintén zéró toleranciám van az egészre. Ez itt a munkahelyem, dolgozok, nem egy kocsmában vagy a fasz tudja hol vagyunk, hogy elviseljem, vagy teret adjak a hülye magánakcióihoz.
- Mit keresel itt? - megemelve szemöldökeim dőlök hátra. - És legfőképp, ki engedett be ide?
Feltételezem, nem pont ilyen reakcióra számított - de, mint mondtam, nem egy játszótéren vagyunk.