AdamIdegességem szinte kézzel tapintható, úgy látszik, minden negatív érzelem, stressz, amit az elmúlt hetekben próbáltam elfolytani, jó mélyre elásni, most akar felszínre törni, kitörni belőlem. Pedig én úgy gondoltam, hogy a veszekedéseimmel az apámmal az a stressz eltűnik belőlem, de nem. Épp ellenkezőleg, és ez nagyon idegesít. Miért kell nekünk mindig ezt csinálnunk? És miért nem tudunk úgy viselkedni egymással, mintha tényleg apa és lánya lennénk. Persze minden családban vannak viták, de koránt sem annyi, mint nálunk. Nem bírjuk ki egyetlen találkozásunkat sem vita nélkül, bármennyire is szeretném, hogy ne így legyen. Ő olyan... Olyan önimádő, önfejű, és makacs, pont... Szóval pont mint én. Azzal a különbséggel, hogy én nem vagyok önimádó. De Ő...Szörnyű.
A felgyülemlett stresszt éjszakai sétával, egy kis friss levegővel, és egy csipetnyi kreatívkodással vezetem le. Társaságra nem vágyom, de miért is ne, pont akkor jönnek, mikor az ember nem akarja. Én meg vagyok olyan nagylelkű - igazából csak gyáva szerintem - hogy nem küldöm őket el azon nyomban. A férfi azonnal egy olyan emléket ébreszt fel bennem, amitől kicsit kínosan éreznem magam. Tény és való, hogy nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna. Azonban a vámpíron jelét sem látom, hogy hülyének nézne, vagy bármi ilyen, mintha az a dolog a világ egyik legtermészetesebb dolga lett volna. Na mindegy is.
Tudom, hogy nincs rajtam egyéb, csak egy jó vastag pulcsi, ezért nagy az esélye, hogy megfázom, de ez most egyáltalán nem érdekel. Egy kis meghűlés kit érdekel? Nem halok bele.
- Nem... Nem fázom... Talán csak egy picit - válaszolok neki, s közben hátradőlök, bal karomat pedig a másikkal megdörzsölöm. Törökülésbe helyezkedem a padon, rajzom pedig az ölembe helyezem, így már Adam is jobban láthatja, jobban szemügyre veheti, ha akarja.
- Nem szeretne leülni? Van még hely a padon, és kényelmesebb, mintha ott állna - És a nyakam se fog megfájdulni. Teszem hozzá magamban, majd egy halovány félmosolyt is próbálok az arcomra varázsolni több, kevesebb sikerrel.
XD
