|
Catherine Hope Payne INAKTÍV
Cicus =^.^= RPG hsz: 434 Összes hsz: 1245
|
Áldott állapot - Henry, baby, én adtam neked időt, de ha tizenhárom és fél másodperc alatt nem nyitod ki a szádat, akkor nem akarsz szóhoz jutni, és tudod... ez gáz. Valahol a tipikus gettós ribi és a neked mindent szépen lassan magyarázok el, mert úgysem fogod fel között lebegek, fogalmam sincs amúgy, hogy mennyi ideig kell amúgy elterelnünk, arról nem beszélt senki. Mondjuk nagyon időnk se volt, de azért igyekszem. Amikor az őr megjegyzésére felszólal, hálásan Denis karjára teszem a kezem, és felpillantok rá, mintha ő lenne az én hősöm, aztán bumm, megint váltunk egyet, mert anyáink szidása jön, úgyhogy a pillanatnyi "mi vagyunk a legnagyobb szerelmesek" után, jön a következő kör felcsattanás, annyira látszik, hogy ez nekünk ettől függetlenül is menne, körülbelül ilyen intenzitással, és tudjuk, hogy mi lenne a vége. - És anyádnak micsoda egy lélekemelő ötlete volt! Csapok a homlokomra olyan hirtelen, hogy még én is meglepődök. Nem hittem volna, hogy ennyire jól sikerül ez a csapás. Aucs. Na mindegy, most szerepben kell maradni, mert most már mindenki minket néz, de ezért azért majd kell egy homlokpuszi, és remélem, hogy ezt meg is kapom. - Már nem azért Henry, de valljuk be, még a saját bevallásod szerint is, anyádnak hulla unalmas ízlése van. De komolyan, volt bármi olyan pont ennek a helynek az életében, amire azt mondhatjuk, hogy különleges? Komolyan, ha volt, elismerem, hogy a drága mama nem egy savanyú szipirtyó. Ezt a kérdést a már ott lévő őrnek címzem, mert hát sosem tudhatja az ember, hogy mikor mondanak egy olyan dolgot, ami nincs benne a kiadványokba, mondjuk, hogy van itt egy kard, ami eléggé híres. - HENRY! Ha most kimész azon az ajtón, akkor itt vége van! Érted?! Akkor közöttünk vége, és akkor sosem kapod meg a birtokot a papától! Tudom, hogy neked csak az a lényeg. Szinte sírok a végére, elkámpicsorodott szájjal nézek az érkező őrre, aki konkrétan lekövérez. Jó, hát mellben dinamikus vagyok, az tény, de hát azért egyből közölni velem, hogy terhes hasam van, na ez olyan, ami miatt tényleg elkezdek sírni. Azonban, nem Denis felé indulok, mint, ahogy annak normális esetben történnie kellene, hanem a kedvesebb biztonsági őr puha pocakjához bújok. - Én nem akartam ezt az esküvő előtt, de féltem, hogy nem jön hozzám, ha nem teszem meg neki, és most képes lenne elhagyni, csak mert dagad a bokám, hogy lehet ilyen szívtelen, amikor én tökre szeretem őt? Nem engedem az őt, és közben folyamatosan a másikhoz beszélek, majd mint akinek tényleg hormoningadozása van, megsimogatom a másik őr arcát. - Maga olyan kedves, hogy azt mondja, gyönyörű vagyok. Szeretném, ha boldog élete lenne, mert ilyen férfi, mint maguk, már nincs is a világon, de tényleg. Mit kell tennem ahhoz, hogy hat után is bejöhessek ide és férjhez menjek? Én nem lehetek egyedülálló anya, nem tudom, azt hogyan kell csinálni.
|
|
|
|
Catherine Hope Payne INAKTÍV
Cicus =^.^= RPG hsz: 434 Összes hsz: 1245
|
avagy Mr. Henry és a kulcs csenő manó Istenem, valahogy úgy érzem, hogy ezt a drámát sosem fogom lemosni magamról, soha többet nem jöhetek ide vissza, most már tuti. Remélem, apám nem találja ki, hogy ide hoz minket egyik nyáron, mert akkor sírógörcsöt kapok. Mondjuk, ahhoz előbb életben is kellene maradni. Felnézek Bobra, majd látom Scarlett-et, látom, hogy valamit tenni akar, és legalább odáig eljutottam a tanévek és Chris önpusztítása alatt, hogy szájról megtanultam olvasni, így tudom, hogy mit akar, és átölelve Bobot, tudok vele kommunikálni. Lehunyom picit a szemem, ahogy békésen ölelem a férfit. Szívesen Bob. Közben persze olyan dolgokra gondolok, amiket nem bírok elviselni, például bántalmazott állatokra, és érzem, ahogy a vér lassan kifut az arcomból, így amikor újra felnézek Bobra, már enyhén émelygek is. - Azt hiszem... nem igazán... vagyok jól... A térdem is megremeg, ahogy lejjebb csúszok, nem tudom megtartani magam. Ez az a tökéletes pillanat, amikor Scarnak cselekednie kell. Most, vagy soha. Hogy mi lett, azt nem tudom, mert egy pillanatra valóban elvesztem az eszméletemet. Oké, ezt nem terveztem, mert, ahogy hirtelen magamhoz térek, nem tudom azonnal megmondani, hogy milyen nevet is használtam Denisnél, így kimondom azt, amit megfogadtam, hogy csak tényleg akkor fogom kimondani, amikor komolyan is gondolom: - Szerelmem! Erre tessék, most történik meg, és bevallom őszintén, még én is megijedek azon, hogy ezt a szót az én hangomon, az én számból mondom ki egy srácnak, akit nem ismerek huszonnégy órája sem, viszont ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy tudjam, jók vagyunk együtt az őrült tettekben. Ezt viszont nem nagyon akartam megtenni, de szerencsére a riadalom beleillik az eseményekben. - Kérlek, menjünk ki innen, kérlek. Levegőre van szükségem. Nem akarok veled veszekedni, nem akarlak elveszíteni. Sajnálom, de kérlek, menjünk el innen, nem érzem jól magam. Közben kinyújtom a kezem, és ha visszalép hozzám átölelem Denis nyakát, megkapaszkodva a felsőjébe, és bármit is tesz, engedelmesen vele mozgok. Kiérve összébb húzom magam, átfogva a testem, elindulva arrébb a bejárattól, kerülve Denis pillantását egy kicsit. Vannak dolgok, amiket nem tudok jól kezelni, és a szerelemmel kapcsolatos kijelenések éppen ilyenek. - Eszünk egy fagyit? Én fizetek.
|
|
|
|
Catherine Hope Payne INAKTÍV
Cicus =^.^= RPG hsz: 434 Összes hsz: 1245
|
Áldott állapotúak
Kijöttünk, de még mindig nem vagyok az igazi, megvárom, amíg arrébb megyünk, és Denis letesz. Nem indulunk tovább azonnal, előbb leülünk kicsit, és életemben először olyan teszek, amit nem hiszem, hogy hittem, hogy fogok, főleg nem egy még egy napja sem ismert sráccal szemben. - Nem. Pillantok rá őszintén, és közelebb csúszva hozzá odabújok a mellkasához. Ez most nem Bobnak meg nem is a másiknak szól, hanem annak, hogy tényleg megijedtem, és félek, hogy a tegnapiak miatt volt. Karomat, melyen a jel egy női alak ujjaiba van rejtve - a reggeli művem -, a képpel felfelé teszem a combjára és egy hosszú pillanat után felpillantok rá. - Csak el akartam sápadni. Kiskutyákra gondoltam, akiket bántottak. Egyszer találtam egy cicát, akinek a szomszéd kisfiú levágta a farkát. Nagyon kicsi cica volt. Sokan nem gondolnák rólam, hogy van érzelmes oldalam is, pedig rengeteg és nagyon nagy részemet teszi ki. Sokan nem néznek a felszín alá, megelégednek azzal, hogy Cath egy laza lány, akinek semmi sem árt. Pedig, elég sok minden, én nem úgy születtem, mint amilyen most vagyok, hanem sok kritika juttatott el oda, főleg anya szavai és sóhajai. - Mi van, ha ez a jel veszélyesebb. Most csak egy kőpadló volt, de mi van, ha legközelebb egy szakadék széle? És igazából, mi itt kint vagyunk, ők meg bent, és nem is tudjuk, hogy sikerrel jártak-e, vagy sem. Tárom szét végül a karjaimat, mert hát ez az igazság, nem tudunk semmit, csak csináltuk egy pontig, aztán történt valami, amiről egyikünk se tudja, hogy mi volt, és most itt ülünk, mint akik tényleg élvezik a napsütést. Közelebb hajolok hozzá és egy puszit nyomok az arcélére. - Köszönöm, hogy ott voltál velem, Denis. Egy pillanatra nagyon féltem, mert azt hittem, meghalok. Nem akarok meghalni. A végét már csak csendesen teszem hozzá, nem tudom elmondani neki, hogy mennyire jó, hogy tényleg ott volt, hogy mennyire féltem abban a pillanatban, és mennyire megnyugtató volt, hogy átölelhettem, hogy éreztem az illatát és a bőre melegét. Kicsit most úgy érzem, hogy sosem akarom elengedni őt, mert félek, hogy mi lesz, ha nem lesz ott mellettem. Őrültség, igaz? - Megijedtél? Kérdezem mosolyogva, kicsit megnyugodva azon, hogy fogja a kezem. Apró kuncogás is elhagyja a számat. Nem szeretem kimutatni a gyengeségem, és ő most megtapasztalhatta egy szeletét a felszín alatti világnak. - Biztonságban érzem magam melletted. Mosolygok rá őszintén Denisre, közben ujjaimat az ujjai közé csúsztatom, és gyorsabb tempóra kapcsolva indulok el vele, menet közben megkérdezve egy járókelőt, hogy merre van a legtökéletesebb fagyi a környéken. Tényleg legyen valami jó is a napban.
|
|
|
|
Catherine Hope Payne INAKTÍV
Cicus =^.^= RPG hsz: 434 Összes hsz: 1245
|
Áldott átkozottak Boldog békeidők. Idő, másodpercek. Már kezd színem is lenni, mikor is kitalálom, hogy narancsos csokit kérek, méghozzá duplát, mert imádom, ha valami fanyar, és úgy nézem, ez valódi étcsokoládéból készült. Tudom, ironikus. Rápillantok Denisre, amikor nem felel, hogy ő mit kér, és akkor látom meg MJ-t is. Ja, hogy ezért nem. Valamit mutat neki, így gyorsan kifizetem a fagyim, amíg ők diskurálnak, és csak akkor lépek el velük. Kell a fenének, hogy bárki is utánunk jöjjön. Mondjuk a fagyi ott maradt, de most ez mindegy is. - Ez nekem nem tetszik. Mondom, de hát olyan mindegy, hogy mit mondok, mert Denis már intézkedik is. Ez amolyan férfias bevetés lesz, de nekem egyáltalán nem tetszik, hogy elválunk egymástól. Sosem szerencsés, de nem késlekedhetünk. - Ne engedd, hogy Scarlett vagy Emerald hozzáérjen valamihez. Súgom még neki riadtan, mert nagyjából ez a sor maradt meg bennem a cetliről, ami még most is a kezemben van, amikor ők elindulnak. Ijesztő, hogy így egyedül maradtam. Ránézek a srácra, majd elkerekedett szemekkel a fagyira, és visszalépek hozzá. - Ne haragudj, a srácot éppen kirabolták. Borzalmas, hogy valaki egy némától lop, szegény, még kiabálni se tudott. ~ Beszélni sem... de eddig beszélt...~ Ez nem szerencsés, nagyon nem. Hiába szólnék utánuk már, nem látom őket a tömegben. Azt hiszem, ez a kinti lét rosszabb, mint a benti, ráadásul senkibe se kapaszkodhatok. Viszont lehetetlenség, hogy én addig ne csináljak hasznosat. A táskámból előhalászok egy füzetet meg egy tollat, és a telefonomat is, majd fotózni kezdek, így egyre közelebb érve az egyik, látszólag éppen pihenő idegenvezetőhöz. Naná, hogy férfi, mi más is lenne, de nem bánom. Széles mosoly, bájos hang. - Szia, ne haragudj, zavarhatlak egy kicsit? Lekéstem az idegenvezetős tárlatvezetést, de lenne egy beadandóm, amit extra gyorsasággal meg kéne írnom, nem válaszolnál nekem pár kérdésre, mondjuuuk, egy fagyiért cserébe?
|
|
|
|
Catherine Hope Payne INAKTÍV
Cicus =^.^= RPG hsz: 434 Összes hsz: 1245
|
Kint, a férfival Amikor rám pillant megrebegtetem a pilláimat, olyan bűbájosan, amennyire csak lehet. Volt már dolgom a fajtájával, örülne, ha hozzájutna valami máshoz is, túl a távkapcsolón meg a papírzsepin, és most bármit, de tényleg bármit megtenne. Hogy én is megtenném-e? Nem vagyok benne biztos. Viszont itt hagytak, egyedül, úgyhogy valami hasznosat is kellene csinálnom. - Eléggé szeretem a sötét sarkokat. Állapítom meg butuska kacarászással, amolyan tudom, hogy mire gondolsz a magán tárlatvezetés alatt, de még egyelőre inkább játszadozom vele. Közel, egészen közel, szinte hozzásimulva állapodok meg, és nézek fel az apátságra, mint aki nagyon elgondolkozik, de közben igazából azt várom, hogy a többiek felbukkanjanak. Egyelőre a térdemmel úgy játszom, hogy simogassam a térdét. - Szóval, elég sokan választották a csoporttársaim közül Arthurt, de azért abban semmi kihívás nincs, én pedig eléggé szeretem a rázós helyzeteket. Ajkaim közé fogva a tollat, finoman simogatom vele azt, miközben erre a nagyon elmés megállapításra jutok magammal szemben. Rázós, lehet inkább izzasztót kellett volna mondanom, de mondjuk szerintem nagyjából detökmindegy neki, mert abból is kikövetkezteti azt, amire az előbb úgy felcsillantak a szemei. - Szóval úgy döntöttem, hogy én inkább Ginevráról írnék, de nem a szokásos sallangot, hogy volt, koholt vádak, megcsalás blablabla, mert ezt mindenki ismeri, inkább valami olyan történetet gondoltam, amit még nem kutattak. Állítólag Ginevra szíve különleges mágiával bír, és hogy-e falak között őrzik. De nem tudom, van ennek valami alapja? Meg az előbb két néni beszélt nekem valami szoborkertről, de sehol sem találtam ezeket a prospektusokban. Annyira szívás, hogy lekéstem ezt a tárlatot, mert nagyon elveszettnek érzem most magam. Emelem fel a bejáratnál szerzett kis kupacomat, tudtam, hogy jók lesznek még valamire. Felpillantok rá, barnám tudásszomjtól csillogóak és egyben kérlelőek is. - Valami nagy sztorit szeretnék, de lehet, hogy nagyon rossz nyomon vagyok.
|
|
|
|
Catherine Hope Payne INAKTÍV
Cicus =^.^= RPG hsz: 434 Összes hsz: 1245
|
Perverzkém
- Átok... minden nagy középkori arc azt hitte, hogy a megoldókulcsok kortalanok. Mint az igaz szerelem meg a tiszta szív. Biztos vagyok benne, hogy ha van itt valami, amit tényleg fel kell oldani, akkor annak valami ilyen megoldása lesz, vagyis az új cél, hogy North és Scar életben maradjanak. Eléggé különleges az, ahogy a srác ránéz a lányra, szóval elhiszem nekik, hogy ők valóban nagyon szerelmesek egymásba. Oké, nem mondom, hogy most, vagy az elkövetkezendő tíz évben, de azért, ha egyszer beadom a derekam, az csakis egy olyan ember miatt lesz, aki így néz rám, mint, ahogy a West fiú. Ők nekem nagyon egyben vannak. Ha meg tiszta szív... akkor max a fehérhajúnak hiszem el. Nem rosszból, például Denis eléggé bejön, számos fronton, de ő se jobb, mint én, aztán meg az én szívem is olyan, hogy maximum szánalomból veszi meg az ördög. - Elvitték? De kár. Pedig nagyon jó marketinget lehetne köré alkotni. Képzeld csak el, valaki megtalálja, kiállítjátok, aztán dől a lóvé, tutira visszajönnék megnézni. Közben azért, mert szinte látom magam előtt, hogy neki vannak itt még szándékai, a maradék távot is lelopom, és igyekszem egyre nagyobb testfelületemmel hozzá érni, közben persze úgy csinálok, mint aki nem is érzékeli, hogy ez történik, és nézem az építményt. - Talán ott van, ahol ez a szoborkert, vagy micsoda. A tanárom adott egy ilyen tájékoztatót a saját jegyzeteiből, de otthon maradt, aztán meg boszorkánynak kéne lennem, hogy ide-oda ugráljak a városok között. Még nevetek is azon, hogy boszorkány volnék. Én? Ugyan! Maximum ilyen gonosz ki csábító boszi, akinek a keze valahogy elkezdi zavartalanul szedegetni a szöszöket, mintha valóban akarna is valamit. Információt, de azért az oda vezető útnak ára van. - Gondolom, azon a helyen, vannak félreeső pontok, szívesen tárlatvezetődnék ott. Pillantok fel rá vágyódva, hogy ha gondolja, elsétálhatunk arra, ahol ez a szoborcsoportos, kertes valami van, ami a papíron szerepel, mert az biztos, hogy erről nem szólnak a prospektusok, de úgy érzem, jelentősége van.
|
|
|
|
Catherine Hope Payne INAKTÍV
Cicus =^.^= RPG hsz: 434 Összes hsz: 1245
|
Őrpajtival Annyira béna ez az egész, mármint, tényleg, volt egy pont, amikor megilletődtem azon, hogy mit teszek és miért, és vajon ha arrébb megyünk, akkor elás-e, de most, ahogy megérint, annyira érzem, hogy csak szájkaratés. Egészen meg is sajnálom, mert hát nagyon oda kell tennie magát akkor, hogy valamire vigye egy lánynál, én pedig infókat akarok, és amennyire ő akar engem, még a végén lehet, hogy hasznos is lesz a dolog. Szegény pára, legalább egy jó napja legyen. - Mondjuk elég sokan vannak, szóval gondolom visszajön a befektetés. Teszem az alkarom a vállára, és rá se pillantva kezdem el egy kis idő múltán a tartóját simogatni, jelezve, hogy nem zárkózom el semmi egyébtől sem. Amikor azonban a szobornőket említi, nagyon oda kell koncentrálnom, hogy ne akadjanak meg a mozdulataim, mert az eléggé árulkodó lehet. Lazán vállat vonok, és csak most pillantok rá. - Nem tudom, lehet, hogy együtt ittak a tanárommal, aztán akkor mesélte neki. Ne tudd meg, hogy mennyire isteníti ezt a helyet. Lehet részesedést kap, aztán annyira belejött a sztorizásba, hogy ez csak úgy kicsúszott a száján, de mondjuk eléggé jó lenne valami jó jegyet összeszedni, nem akarom, hogy meghúzzanak. Az utolsó szónál pillogok párat az alsó ajkamba harapva, és igyekszem úgy nézni rá, mintha valami félisten lenne. Nem szeretném, ha éppen most állna neki gondolkozni, mert még a végén lebukunk. - Nincs messze? De biztos akad út közben egy kapualj. Mondjuk ez a markolás nem nagyon jön be, de most el kell mennem oda, valamiért úgy érzem, hogy lesz ott valami. Így is már bőven sok az információ, de tényleg, mert ha a város első embere is benne van ebbe, akkor el kell innen tűnni, de nagyon gyorsan. Ki tudja, ki mindenki, hétköznapi mugliknak kinéző alakok, aztán olyan barbár módon használják a mágiát, hogy azt elképzelni se merem. Mi van, ha csak a testük válik szoborrá, de a lelküket nem lehelik ki? Ha mondjuk most is, ebben a pillanatban is ott ver a szívük a megkövült testük alatt, ha látnak mindent, tapasztalnak. Ginevra szíve nem itt van, elvitték, de az, aki némává tette a szőke srácot, szándékosan akadályoztatott, tehát nincs olyan messze, vagyis, akár még ott is lehet a szív, lehet a kertben lévő női szobrok egyike is az, aki a megoldást jelenti nekünk. Nem kellene elmennem, mégis, segíteni akarok. A kezem, miközben pillogok felfelé, lejjebb siklik, majd néha játékosan feljebb húzom, de végül csak eléri az övét. Lélektani határ. Egy öv, ami külön választja a dolgokat. - Nos, bolond lennék kihagyni egy ilyen alkalmat.
|
|
|
|
Catherine Hope Payne INAKTÍV
Cicus =^.^= RPG hsz: 434 Összes hsz: 1245
|
Kutakodjunk? Egy puszival búcsúzom, legalábbis remélem, hogy megtörtént, mert ő egy igen szép gesztust tett felém, olyat, amilyet nem nagyon hiszem, hogy bárki is fog, és be kell, hogy valljam, egy pillanatig elgondolkoztam a dolgon. Észre se veszem, hogyan történt hát, hogy újra a kávézónál ülök, de senki mást nem zavar, hogy egyszer csak itt termettem. Halvány mosoly kúszik az arcomra, ahogy elképzelem, hogy visszasétálok hozzá, és azt mondom, legyen. Nem hiszem, hogy ez megtörténik, főleg a szobrok miatt nem, az én igazságérzetem nagyobb annál, mint, hogy elnézzem, ahogy ott állnak, arcukon a torz félelemmel, és halljam a hangjukat. Monoton, kissé darabos léptekkel kelek fel, és kérek öt kávét elvitelre. Ötöt, hiszen Ms. Stone, ahogy kivettem a férfi szavaiból, már nem vesz részt a kutatásban. Ezekkel sétálok vissza a bejárathoz, közben figyelem, hogy a kis barátom ott van-e, de úgy tűnik, lejárt a műszakja, és most egy másik ráérős fickó csinál úgy, mint aki nem a négyesfogatot nézné. - Itt vagyok. Felelem nyugodtan North kérdésére, feléjük nyújtva a kávékat, rajtuk nem a szülők adta nevek, hanem olyanok, amiket én találtam ki. Így Jack és Rose nyilván North és Scar. - Csak tippeltem, hogyan isszátok, de North olyan keserűen az igazi típus, Scar, téged meg titokban két cukorral, leheletnyi sovány tejjel képzeltelek el. Ha még nem elég idegesek, akkor gondolom a haszontalannak tűnő fecsegéstől azok lesznek. Kortyolok is egyet a saját glames verziómba, ami tele van ehető csillámmal és karamell szósszal. - A másik feketeség. Tartom Denis felé, majd végül ránézek a fehér srácra. - MJ, én benned bíztam, hogy te nyitottabb vagy az új dolgokra, szóval a tiéd egy Frappuchino, fehércsokis. Engem ugye jól kint hagytak, így gyakorlatilag nem is nagyon kellett volna semmit sem csinálnom, de azért persze nem csak a kávé és fagyikészletet pörgettem végig. Leülve MJ mellé, magamhoz húztam a kezét, az ölembe fektettem, és óvatosan megvizsgáltam. A pálcámat úgy tartva, hogy senkinek se tűnjön fel, elkezdtem a helyrehozást. Először a Ferardoval lehűtöttem a kívánt részt, aztán egy kicsit rászorítok MJ kezére és végül Hippokrax-szal orvosolom a problémát, lezárásként pedig egy puszit nyomok az ujjára, remélve, hogy szebbé válik tőle az emlék. - Mondanám, hogy ne nézzetek a hátatok mögé, mert figyelnek minket, de teljesen felesleges. Mindenki, akinek kötődése van a városhoz, minket néz és szemmel tart. Tudják, hogy miért vagyunk itt. Amíg bent voltatok, elmentem a szoborkertbe, és találkoztam az őrzővel. A levelet, amit rám bízott előveszem a belső zsebemből és North felé nyújtom, elvégre, neki szól.
|
|
|
|
Catherine Hope Payne INAKTÍV
Cicus =^.^= RPG hsz: 434 Összes hsz: 1245
|
Csapatocska - Oh. El is felejtettem a nyakláncot, mármint, eléggé nagy bolond voltam, hogy csak úgy levettem, de végül is, még itt vagyok. Lélegzem és élek. Mondjuk, ha megmarad a nyakamban, lehet, hogy megúszom a szoborhangokat. Sosem fogom tudni elfelejteni azokat a fájdalmas segélykéréseket. Meg akartam menteni őket, tényleg hittem, hogy meg tudom tenni, hogy feloldhatom az átkot. Szomorú vagyok, amiért ez mégsem lehetséges. - Ne aggódj Scar, ha North valamiért nem jönne haza, akkor keresünk neked egy Jacket. Mondom teljes nyugalommal, úgy, hogy a fiú is hallja, sőt, még rá is nézek. Hihetetlen, hogy nem kedvesebb vele, értem én, hogy nagyon macsó, de azért ne már. Vannak olyan helyzetek - mint, amikor ügyesen rájuk nyitottam -, amikor asrác hozzáállása Scarhoz irigylésre méltó, máskor meg még engem is bosszant. Viszont nem akarok én összeugrasztani senkit, szóval mosolygok is a kijelentésemhez, mint aki tréfálkozott. Pedig nem. Ha West itt hagyná a fogát, akkor bizony tényleg keresnék Scarnak egy kedves fiút, elvégre ő is kölcsönadta nekem a palettáját. Inkább azonban MJ bajával foglalkozom, elvégre jó lenne, ha mind egyben lennénk. - Eltapossam? Kérdezem MJ-t, ahogy a másik kezét is kezelésbe veszem, itt előbb fontos, hogy kitisztítsam, azonban ezt nem a pálcámmal teszem, mugli módszerekkel. A táskámban elég sok minden van, így a lábaim közé véve kinyitom a cipzárt, és előkeresek minden szükséges eszközt. - Egy picit csípni fog, de tudom, hogy nagyon bátor leszel. Mondom neki olyan bájosan, amennyire csak lehetséges, hiszen azokkal az állatokkal szemben, akik magukat kedves néniknek és bácsiknak tartják, majd tövig lenyomják a fapálcikát a torkodon, én tényleg kedves vagyok, és szeretnék segíteni. A patkánynál meg komolyan mondtam, eléggé zavaró. Miközben próbálom helyrehozni, Denis is felszólal, menne már, megértem, de most szerintem vannak fontosabb dolgok is. - MJ-től. Benne volt a levélben. Szóval mivel kint hagytak, odamentem egy őrhöz és azt mondtam neki, naggggyon hálás leszek, ha segít a beadandómban. Elmeséltem neki, hogy a tanárom odáig van a csodás szoborkertért, és azt mondta, elvisz oda. Hogy miért mentem oda? Mert kint kávézgatva baromira hülyének és feleslegesnek éreztem magam, és reméltem, hogy valamivel hozzá tudok járulni ehhez az egészhez, túl azon, hogy kiválóan drámázok és játszom meg, hogy terhesen elájulok. De ezt persze nem mondom, nem is nézek rájuk, úgy teszek, mint aki minden idegszálával MJ ujjára koncentrál, pedig ez nem igaz, csak nem akarom, hogy lássák a tekintetemet, mert az árulkodó. Csak akkor pillantok fel ismét, amikor már teljesen készen vagyok, és már a kötést, amit közben készítettem sem tudom hova fokozni. Ekkor nézek szemet egy pillanatra North-szal, mielőtt a kezemre siklik a tekintete. Furcsa bűntudatot érzek, de ezt egyelőre még nem tudom hova tenni, így a szokásos, Cathes stílusban reagálom le. - Ha így folytatom, még first lady lesz belőlem. Tárom szét a kezemet vigyorogva, és ezzel le is kívánom zárni a témát. A férfit - a véleményével ellentétben -, nem tartom rossz embernek, megértem, hogy mit miért csinál, és elfogadom, csak nem szeretnék hullákkal tarkított távozást. Miközben haladunk, senki mellett sem megyek, inkább kicsit Denis mögött, de MJ előtt, a gondolataimba merülve. Az utasításra körbenéztem, és végül balra indultam el, de nem nagyon volt fogalmam róla, hogy mit keresek.
|
|
|
|
Catherine Hope Payne INAKTÍV
Cicus =^.^= RPG hsz: 434 Összes hsz: 1245
|
Bál előtti éjszakás nyünny Tovább a hszhez!
Vigyázz! Ebben a hozzászólásban olyan szavak és képi leírások jelennek meg, mely megzavarhatja a nyugodt teaszürcsölést, illetve a békés lelki világokat. Szeretnéd mégis látni, mit alkottam? Szeretném
Szerintem, ha most jönne valaki szembe velem, nem ismerne meg. A hajam fonatban, Annie este gyakorolt rajta, és a vége olyan jó lett, hogy nem volt szívem szétbontani. Arra ráhúztam a púderszín sapkámat, a sminkemet teljesen leszedtem, még a műpilláim is az éjjeliszekrényen maradtak. A sapkához illő hatalmas sállal bebugyoláltam magam, arra jött a fekete kabát, aminek a zsebébe dugtam a kesztyűimet. A házat halkan és észrevétlenül igyekszem elhagyni. Friss levegőre van szükségem. Remélem, azért, ha szembe is jön valaki, nem fog őrültnek nézni. Minden oka meglenne rá, hiszen ehhez a szetthez egy szürke elnyűtt mackónadrágban vagyok, és nagy, formátlan csizmában, amit igazából azért szeretek, mert tényleg iszonyatosan meleg belül. Szóval, ha eddig nem is volt, most ideig-óráig van egy hajléktalannak tűnő tagja a bogolyfalvai utcáknak. Ez az a pont, amikor túl sok. Szétmegy a fejem, napok óta migrénnel küzdök, de nem hiszem, hogy ez az időjárás számlájára írható, úgy vélem, ez a felelőtlen ígéreteké. Tele van velük a padlás. Ahogy befordulok a sarkon, már tudom, hova jöttem, a játszótér, hát persze. Az ember a gyerekkoránál indít mindig, ugyebár. Mert minden, de minden felnőttkori tettünk visszavezethető a gyerekkorra és annak traumáira. De mit is érezhet egy magamfajta, ami trauma lehet? Hiszen, a külső szemlélőnek, ez egy tökéletes élet. Egy ismert, gazdag máguscsalád legfrissebb generációjának tagja, megbecsülhetetlen örökséggel. Kifinomult zenei oktatás, előkelő nevelés, jó házassági ajánlatok, keresett kapcsolat. Egy Payne, az mindig tökéletes. Ahogy a hintába ülök, hallom, ahogy megcsikordulnak a hidegtől kissé összefagyott láncok, Bal lábam behajlítva, a jobb egészen kinyújtva. Jobbommal átölelem a láncokat, a fejem is neki döntöm.Lehunyom a szemem, és egyszerűen csak hagyom, hogy minden, minden, ami nyomaszt, ami fáj, elárasszony. Egyedül vagyok. Itt nincsenek emberek, nincsenek, akik egy adott képet alakítsanak ki rólam. Egyedül vagyok. A sírás, felszabadít. Könnyíti a lelket. A nulláról akarok indulni. Nem akarom, hogy legyen bennem bármi is. Én ezt nem akartam. Azt hittem, sokat elbírok. Azt hittem, legyőzhetetlen vagyok. Aztán megismerkedtem Denisszel, és rá kellett jönnöm, hogy ez koránt sincs így. Hogy van, aki le tud győzni, van, aki össze tud törni, aki a földbe tud döngölni. Ez pedig ő. Még ha nem is tudja, hogy így van. A bogolyfalvi nagy óra éjfélt üt, amikor az első könnycsepp hideg útjára indul az arcomon. Az elejétől kezdem, végigviszek mindent, amit eddig elnyomtam, aminél úgy tettem, mint akit nem érdekel, mint akinek nem számít a holnapban a pillanat, amit átélt. Az első csók meghatározza azt, milyen emberré válsz. Hófehérke a haláltól menekült meg, Ariel visszakapta a hangját, míg Belle megmentette a herceget, akit neki szánt az ég. Az én első csókom tizenkét évesen történt. Anya és a mostohaapám szüneteltették a kapcsolatukat, anyám mással randevúzott. A férfi, Ralp, kedves fickó volt, mindig hozott nekünk is valamit, ha jött, és szívesen vitt el magukkal. Emlékszem, mennyire más volt mellette anyám, mennyit nevetett. Olyanok voltunk, mint egy család. Megbíztam benne. Aztán, egyik este, amikor a segített a matek háziban, odahajolt hozzám, és bármennyire is erősen szorítottam össze az ajkaimat a nyelve átjutott a fogaim között. Majdnem megfulladtam attól, hogy a számban matat, és mert a lehelete babfőzelék szagú volt. Fogalmam sem volt, hogy mi történik, nem éreztem és nem érzékeltem semmit azokban a másodpercekben. Még most is érzem a parfümje illatát az orromban. Erős, férfias. Elszaladtam, elmondtam anyának, aki annyit felet, magamnak kerestem a bajt, mert túl kihívó vagyok. Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent. Mitől lenne egy gyerek kihívó. Később szakítottak ugyan, de a barátnőinek továbbra is azt ecsetelte, hogy "Nem tud ezzel mit kezdeni, én ilyen lettem. Elfajzott. Kívül rekedt." Csakhamar azzá váltam, amit ő kinyilatkoztatott. Azzá a lánnyá, akit csak az “ilyen” szó illethet. Ez volt az én páncélom, most is ez. Hittem, komolyan hittem, hogy soha, senki nem lesz képes a páncél mögé látni. Elveim voltak, szabályrendszerem. Nincs ismétlés, nincsenek érzelmek, nincsen semmi, amire rá lehetne húzni a “romantikus” jelzőt. Élvezni akarom az életet, gondolatok nélkül, megfelelési kényszer nélkül, anélkül, hogy bárkinek is számítana a véleménye. Így születnek a népszerű emberek, nem? Jól elvoltam a világomban. Jól elvoltam, mindazzal, amit a Catherine Payne név magában hordozott. Anyám örülhetett, hiszen igaza lett. A gyerekei csak a bajt okozzák. Problémásak. Aztán egy ártatlan angliai unaloműzés eredményeképpen megérkezett az életembe Denis. Emlékszem rá, ahogy először besétált. Még most is érzem, ahogy a füstös illat körbelengte. Már akkor is tudtam, hogy vele jól fogok szórakozni, mert olyan, mint én. A hozzánk hasonló embert könnyen megismerjük. - Szórakozni, bazd meg, szórakozni! Mondom idegesen magamnak, miközben próbálok kivenni egy zsebkendőt a zsebemből. Szórakozni, és ennyi. A végén maximum adni egy pacsit a másiknak. Aztán vége. Én voltam a hülye, én szúrtam el. Mert nem kellett volna reggel visszamennem. Soha, senkinek nem vittem kávét. Soha, senkinél nem vártam meg, hogy reggel legyen. Csak megtörtént, és eljöttem. Csak így ennyi. Ki az a gyökér, aki ilyen elvrendszer mellett _kávét_ visz a másiknak? Hát senki! Én meg, mit csinálok? Ott barátkozom. Hát nem! Ha este megint szexelni támad kedvünk, akkor egymásra nézünk, az egyikünk bólint, aztán megtörténik. Ami a határokon túl történik, az ott is marad. Azt nem hozzuk vissza a hétköznapjainkba. Egyszerűen nem. Mert mi lesz a vége? Éjjel egy hideg hintán bőgünk mackóban, az lesz a vége. Fogalmam sincs, hogy mikor történt meg, hogy hogyan esett meg az, hogy először aludtam mellette. Az esetre emlékszem. Beszélgettünk, semmi több. Órák óta beszélgettünk. Ott feküdtünk egymás mellett, és mindenről szó esett. A gyerekkorunkról, az itteni időszakról, hogy mi volt, mi lesz, hogy miket szeretnénk csinálni. Olyan volt az az este, mint a filmekben. Megvoltak az érintések, a simítások, a mosolyok, de nem történt semmi más közöttünk. Azt hiszem, akkor dőlt el a dolog végérvényesen, ahogy szépen lassan álomba beszéltem magam. Nyugodtan aludtam, éreztem magam mellett, hallottam a szuszogását, de a felületes alvás hamar átváltott mély, nyugodt álomba. Onnantól nem volt kérdés, hogy már nekem is van egy legjobb barátom. Egy olyan ember, akihez mindig fordulhatok, akinek a jelenléte boldogabbá tesz. És mit tettem én, hogy boldogabbá tegyem őt? Elárultam, hazudtam neki. Senki sem mondta el a titkot. Én raktam össze, abból, amit Denis mondott, abból, amit Will és abból, amit Annie. És én voltam a legnagyobb barom, amiért rákérdeztem, hogy jól tippelek-e. Onnan lett minden nehéz. Mert mit csinálsz? Persze, megígéred egy lánynak, akinek az élete minden napját úgy kell leélnie, hogy lehet, hogy meghal, hogy megőrzöd a titkát, de mi van akkor, ha ezt a titkot éppen a legjobb barátod előtt kell megtenned? Nincs jogom elárulni, nincs jogom összehozni, nincs jogom beleszólni. Nincs jogom. Akkor éjjel, a csónakházban, átértékeltem mindent. Az egész életemet. Ahogy Denis az életéért küzdött, és azóta is, rettegéssel élek. Nem tudnék nélküle élni, már nem tudok az lenni, aki előtte voltam, nem tudok olyan lenni, akinek nincs holnapja. Mellette és Annie mellett megtanultam értékelni azt, amit az élet nekem adott: Az időt. Lepillantok a kezeimre, amelyek teljesen össze vannak kaszabolva. Nem akartam olyan ruhát a bálra, amit bárki más is megvehet. Saját magamnak készítem el. A végzős bál. Félek, hogy ez lesz az utolsó emlékem, hogy a titok felfedése magával rántja az elmúlt hónapok boldogságát is. Ez az év csodálatos volt. Tökéletes. És ezt Denisnek köszönhetem. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig ülök még itt, de, amikor felkelek, és visszaindulok, már felszabadultabban teszem. Lesz, ami lesz, hamarosan vége a titkolózásnak.
|
|
|
|
|
Catherine Hope Payne INAKTÍV
Cicus =^.^= RPG hsz: 434 Összes hsz: 1245
|
Egy szinttel lejjebb
El merülve a gondolataimban haladok messzebb a többiektől. Valamit beszélnek, de valahogy nem figyelek, megérintett az, amit a férfi a búcsú előtt mondott nekem. Mi van, ha igent mondok? Ha nem megyek vissza vissza? Vagy egy nap visszatérek ide? Annyira egyszerű lenne. Búcsút mondani mindennek. Mégis, most, ahogy így ezen gondolkozok, folyton megjelenik valahogy Denis a képben. Nem tudom miért, esküszöm. Egy fél nap alatt sikerült bennem mindent felforgatnia. Sosem volt még ilyen, senki sem gyakorolt rám ekkora hatást, aztán jött ő, és amikor átölelt a lépcsőn, valamit felszabadított. Nem tudnék maradni, nem tudnám megtenni, úgy, hogy nem ismerem meg azt, hogy milyen közös utunk lehetne. Hiszem, hogy lehetne, mármint, van valami láthatatlan kapocs, amit érzek, amikor rápillantok. Azt hiszem, ilyen az, amikor az ember talál egy hozzá hasonlót, ilyen az, amikor lehetnének akár barátok is valakivel. Ezt még sosem tapasztaltam, de szeretném, ha lenne egy barátom, szeretném megtapasztalni, milyen az. Valószínűleg, ha szánt szándékkal keresem, akkor nem lélek rá a bejáratra, de így, hogy kóborlás címén csak mászkálok, és az elmémben lévő megannyi kavarcot igyekszem helyre tenni, így evidens, csak nem túl kellemes. Hátrapillantok a többiekre, hogy miért vannak annyira egyedül, amikor egyszer csak már hiába lépek, nincs hova érkeznie a lábamnak. Tompák az érzékeim, így visszalépni se tudok, csak egy sikkantással elveszek a fűben. Innentől minden túl gyorsan történik, ami nem olyan rossz, hiszen így legalább nem fogom fel, hogy lépcsőkön gurulok végig, majd csapódik egy falnak. Oké, az utóbbi már megvan, hiszen az a fájdalom a legélesebb, a bal kezemben olyan fájdalom uralkodik el, amit nem tudok hova tenni, és ennek hangot is adok egy ízesebb káromkodás és némi nyögés hatására. Ami pedig a legszebb, hogy Brightmore lábai után a cigarettája is megérkezik, ami a pocsolyában landol, beterítve az arcomat koszos vízzel. Hát ezt komolyan nem szeretném elhinni! Ahogy feltápászkodok, úgy halad el mellettem North, és annyit se mond, hogy kakukk, együttérzés lvl 10.000. Felpillantok Denisre, vagyis, ami látszik belőle. - Azok ott... az ujjai?
|
|
|
|
Catherine Hope Payne INAKTÍV
Cicus =^.^= RPG hsz: 434 Összes hsz: 1245
|
Életképek I. Minden szereplő, aki az átkötő történetekben szerepel, ismeri a leírt eseményeket, hozzájárult, illetve megalkotásában szervesen részt vett, ám maga az esemény önálló játékot nem igényelt, később visszautalásként megjelenhet. William Tovább a hszhez!
Vigyázz! Ebben a hozzászólásban olyan szavak és képi leírások jelennek meg, mely megzavarhatja a nyugodt teaszürcsölést, illetve a békés lelki világokat. Szeretnéd mégis látni, mit alkottam? Szeretném
Az első, amit mindig megérzek, az a remegés a kezemben. Minden, amire eddig azt mondtam, hogy bosszantó, eltörpül amellett, amit ennél a remegésnél érzek. Mindent elvesztettem volna, amit szerettem, egyetlen pillanat alatt? Ha igen, miért nem veszthettem el azt, amitől szabadultam volna. A lélegzésemet. A szemem lassan nyitom ki, majd csukom be újra. Haj, rengeteg emberi szőrzet, Will. A hányinger úgy söpör végig a gyomromből felszökkenve, torkomban gombóccá duzzadva, hogy már csak az automatikus mozdulat van meg, amivel félrerántom magam. A bátyám gyorsabb, ahelyett, hogy a földet teríteném be cselekszik, és az előre odakészített edényt találom el. Kimerülten fekszem vissza, szemem visszacsukva, elmerülve egy emlék után kutatok, ami csakhamar meg is érkezik, érzem a sós levegőt, a hullámok csapkodását, ahogy a szél a hajamba kap, a szemem kiszáradt, és mégis könnyes. - Csak tizenhárom voltam. A hangomon hallom, hogy nem tiszta, rekedt, halk, elhasználtam a vidám csilingelést arra az időre, amikor valóban vidám voltam. Amikor szerettem élni. Néhány hónap alatt felhasználtam azt a készletet, amit mások képesek egy életre beosztani. Will ott van, hallom a lélegzését, talán ő is éppen visszaemlékszik. - Ha megkérdezted volna, miért, elmondtam volna. Fészkelődik. Olyan vagyok, mint aki másnapos, minden hang, minden mozdulat fáj, jobban, mint amennyire azt illendő volna tennie. Minden pillanatban azt érzem, hogy széthasad a fejem, hogy felemelem a kezeimet, a koponyámhoz érintem, és mintha csak egy papír volna, szétszakítanám. Szűnjenek meg a hangok, a fájdalom. - Le akartál ugrani a szikláról. Felel végül csendesen, amire bólintok egy aprót, vagy talán csak akarok. Talán csak akarok azt hiszem. Az ujjaim tompa puffanását hallgatom, ahogy reszketésükben beleakadnak a takaróba. - Azt mondtad, az olyanoknak, mint én, nem való az élet. Megköszörüli a torkát, ahogy ezt a mondatot nyugodtan kimondom. Emlékszem még rá, hogy mit mondott akkor. Nem kérdezett, nekem esett, pedig csak a szikla szélén álltam. Nem volt szándékomban az ugrás, csak nem akartam vidám embereket hallgatni. Nem akartam ott lenni anyám közelében. - Látod, ha akkor elsétálsz, mennyi mindentől megkímélted volna magad. Nem kéne mindenkit megmentened Will, csak azt, aki megérdemli. A tekintetemet már nem nyitom ki, légzésem fokozatosan válik egyenletessé, a sötét szobában vagyok. A hangok most csak, mint tompa zúgások érnek el, egyedül vagyok.
|
|
|
|
Catherine Hope Payne INAKTÍV
Cicus =^.^= RPG hsz: 434 Összes hsz: 1245
|
Barlangász szakosztály Kicsit meglep North hirtelen mozdulata, ellenkezni se tudok, amikor konkrétan letesz a lépcsőre. Mondjuk értem én, hogy ő egy határozott férfi, meg azt is, hogy Scarnak bejön a durvulás, de nekem nem biztos. Szóval kicsit csodálkozva nézek rá, ahogy oda letesz, de azért bólogatok, és engedelmesen lehajtom a fejemet, karjaimmal takarva el a szememet. Nem. Nagyon nem szeretném, ha most meg az következne, hogy megvakulok. Persze előtte azért még rámosolygok Denis lábaira, és eszembe jut, hogy mennyire ellenkezett North, hogy hozzáérjen. Megnyugtathatom, egyáltalán nem kell attól félnie, hogy Denis ezt jelzésértékűnek veszi majd, és esetleg küld egy csábos kacsintást felé. Lényeg a lényeg, hogy eltakarom a szemem, így nem nagyon látom, hogy mi történik, csak azt érzem, hogy az amúgy pocsolyától nedves, beeséstől amúgy is koszos, arcomra és hajamra most még egy illendő réteg por is került. Csodálatosan festhetek, mint egy malac. A hajam amúgy is katasztrofális, pedig amikor elindultunk még tök jó felfedezőnősben nyomtam. Mindegy, majd valahogy túlteszem magam ezeken, inkább szélesen mosolygok a tényre, hogy újra együtt vagyunk. - Ejj, ejj Brightmore, mit is mondanak az olyanokra, akik minden lyukat betámadnak? Szegény, biztos nagyon élveztem, hogy pont ilyen lehetetlen helyzetben ragadt bent, így közelebb menve pillogok rá kettőt, szépen, hogy azért egy kicsit jobb kedvre derítsem, és lopva, hogy mások ne lássák, megszorítom a kezét. Furcsa dolog ez az egész, ami ma így lezajlott közöttünk, nem az éjszaka, azt valahol borítékoltam, hanem az, hogy mennyire könnyen egymásra hangolódtunk a veszekedéskor, és, hogy mennyire különleges volt az a pillanat, amikor átölelt a lépcsőn. Ha össze kéne állítanom életem top öt pillanatát, az biztos, hogy az a pillanat benne lenne. Hazamegyünk innen, egyikünk jobbra, másikunk balra, ahogy eddig is léteztünk, de az a pillanat megmarad örökre. Kevés ilyen fontos pillanatom van. - Ugye most csak szórakoznak velünk? Kérdezem teljesen komolyan, téve egy lépést a víz felé. A legutóbb belelöktek egybe, szóval nem nagyon vicces.
|
|
|
|
Catherine Hope Payne INAKTÍV
Cicus =^.^= RPG hsz: 434 Összes hsz: 1245
|
Kedves professzorHárom nappal az eset után A fejem még mindig tompán zúg, a hányinger is állandó kísérőm. Fáradt vagyok, folyton csak aludni szeretnék. Nem beszélek, csak tőmondatokban, és fogalmam sincs, hogy az emberek mit tudnak, vagy mit hisznek. Nem érdekel. Egy valamit bánok csak jelenleg, az pedig az, hogy érzékelem a fényt. Úgy élem meg, mint mindenki, aki kórházban van. A kötést cserélik a fejemen, az arcomat melegíti a lámpa egy része. Aztán, ahogy kikapcsolják, úgy jön a kellemes, hideg, sötétség. Orvosi szaknyelven beszélnek, ha figyelnék, talán értenék is belőle valamit, de nem akarok figyelni sem. Will sokat mesél, sokat mutat. Nem iszonyodom a vértől, a nyílt sebektől. Azt mondta, ha nem lennék mániákusan megszállott divat őrült, lehetne belőlem orvos is. Nos, azt hiszem, erről mostanra letett, hiszen a bal vállam éles fájdalma, ujjaim állandó remegése arra engednek következtetni, hogy nem csak, hogy a bátyámat nem követem a pályán, de a tervezésnek, sőt, a hárfának is búcsút mondhatok. Mindennek, ami egykor az életem volt. - Fáj. Mondom a nőnek csendesen, aki mellettem áll, azt mondták, ha úgy érzem, rosszabbodik a fájdalom, szóljak neki, segít. Segített. A fájdalom egy pillanattal később csillapodni kezd, érzem, hogy a fejem kábul, a szemeim lassan lecsukódnak. Nem akarok gondolkodni, nem akarok érezni, nem akarok emlékezni. Nem akarok semmit, csak aludni, pihenni, nem létezni. Álmomban egy sötét teremben vagyok, a teremhez lassan szokik hozzá a szemem, hallom Denis hangját, amiket mondott. Gyűlöl engem. Nem látom őt, hiába forgolódok, csak a gyűlöletet érzem, mint megannyit ostort a testemen csattanni. Hirtelen pattannak ki a szemeim, érzem, hogy nem vagyok egyedül. Férfi illat, de nem Denis, nem a bátyám, nem az öcsém. A szemeim fókuszálnak, és végre bemérem, a házvezető-helyettesem. Sárközi nem jött el. Nem is jöhetett. Ahhoz túlságosan szereti Denist. - Helló.
|
|
|
|
Catherine Hope Payne INAKTÍV
Cicus =^.^= RPG hsz: 434 Összes hsz: 1245
|
Kedves prof A kérdésére, hogy hogy vagyok, halványan elmosolyodom, nem könnyű még huzamosabb ideig ébren lennem, nem tudom, hogy most mennyire fog sikerülni, de mindent, amit el akarok neki mondani, azt igyekszem megtenni. - Mint, akinek a fejét egy gyökér beleverte a falba. Ő a házvezető helyettesem. Mind a ketten úgy ismernek, mint aki szépen elcicázik az emberekkel, ujjai köré csavarja az embereket nagy pilláit rebegtetve, mázolt száját édes mosolyra húzva. Most nincsenek pillák, nincsen rúzs, nincs cicás hang, csak a tények. - Gondolom azért jött, hogy megkérdezze, mi történt, hogy ki tette? ~ Gondolom azért van itt, mert Sárközi nem akarja tudni az igazat. ~ Kiszáradt ajkaimat megnyalva, lapos pislogások közepette pillantok rá. Gondolom, Will intézte így, hogy sokat aludjak, hogy ne gondolkodjak, hogy ne fájjon. Bár inkább fájdalmaim lennének, bár ébren szenvednék, mint álmomban. Amikor alszom, mindig újrajátszom az eseményeket, ahogy Denis kiabál felem, ahogy a fejem koppan, majd a sötétség, amiben a hang marad csak velem, az ő hangja, ahogy azt kiabálja, gyűlöl, megvet engem. - Denisszel régen nem láttuk egymást, szerettünk volna egy kicsit kettesben lenni, beszélgetni a szünetről. Tetszik tudni, az édesapám egy kicsit belebolondult az életébe, és mindenféle őrültségeket talál ki. Denis hozott nekem ajándékot, de a szobájában hagyta, így lement érte. Én nem akartam kint várakozni, ezért bementem a kandalló melletti helyiségbe. A fejemet kicsit megigazítom, a szememet elemelem a professzorról, és próbálok úgy tenni, mint aki igyekszik visszaemlékezni az eseményekre. A saját hazugságomat már jól begyakoroltam, hitelesen ejtek ki minden szót, még azt is, ami nem igaz, Denis bejött velem a helyiségbe. - Volt bent valaki, nem tudom, hogy ki, de eléggé ideges volt. Magas alak, erős. Nagyon erős volt a marka, olyan könnyen lökött a falhoz, mintha csak egy rongybaba lennék. Nagyon megijedtem, a reflexeim lelassultak. Elpillantok a másik ágyra, Kedves prof mögött ott van egy másik ágy is. Denis tekintetét felém fordítja, mélyen az enyémbe néz, a tekintete kíváncsi. Tegnap láttam őt először, akkor ott ült, ahol ma Kedves professzor. - Denis nem volt velem. Bárcsak ott lett volna, akkor megvédett volna attól, aki ezt tette. A mondat végére már visszapillantok a helyettesemre, hiszen addigra a másik ágy újra üressé válik. Talán csak hallani akarta, hogy milyen történetet adok elő. - Professzor, szerintem mindenkit megviselnek ezek az ünnepek, nem hiszem, hogy szándékos lett volna, csak rossz helyen voltam. Denis gyorsan visszaért, és tudta, hogy mit kell csinálni, hiszen levitt a bátyámhoz, és most élek. A végét már csak halkan teszem hozzá, lesütve a szemeimet egy pillanatra, majd újra felnézve a férfira.
|
|
|
|
Catherine Hope Payne INAKTÍV
Cicus =^.^= RPG hsz: 434 Összes hsz: 1245
|
Kedves professzor - Elég széles a kör. Szuper, az iskola negyede gyanúsított lett egy olyan ügyben, amiben én meg tudom pontosan fogalmazni, hogy ki és miért bántott, és azt is, hogy mennyire volt rá jó oka, de bármit is mondok, abból csak az fog kijönni: Denis Brightmore kis híján gyilkos. Na és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az áldozattal igencsak jó és intim viszonyt ápoltak, olyan szinten, hogy nem egyszer egymás házában is felbukkantak. Ez aztán a szenzáció. - Nem vagyok benne biztos, hogy én voltam a célpont. Amikor beléptem a helyiségbe, emlékszem, hogy az egyik fotel fel volt borulva. Nem az a nagy fotel, hanem az a kicsi, gömbölyű. Lepillantottam rá, és akkor... Nyelek egy nagyot, ez az a pillanat, amikor el kell csuklania a hangomnak, az események ekkor történtek ugyebár. A tekintetem lehunyom, majd szusszanva nyitom ki újra, barna szemeimet Kedves professzorra emelve. - ... ahogy ránéztem a fotelre, emlékszem, hogy azon gondolkoztam, mennyire neveletlen valaki, hogy csak így tönkreteszi az iskola berendezési tárgyait, lehajoltam, hogy visszaállítsam, és akkor jött a fal, onnantól minden olyan zavaros. A kezem a fejemhez emelem. A biztonság kedvéért még kötés van rajta, hogy védje, megint kezd fájni, zsibbadni. Az agyam egyszerűen túl sokat van erőltetve. - Tételezzük fel, hogy én csináltam hülyeséget, hogy kifejezetten nekem szólt a támadás. Lehet, olyan nyolcvan lány, akit megbántottam, mert javasoltam, hogy hordjon színes ruhákat, vagy ne hordjon annyit, ne fesse magát ribisre, ne utánozzon, ne szóljon be Stella fenékkörfogatára, tudja nem mindig tudom befogni a lepcsest. Egy pillanatra megállok, a szemei kipattannak, úgy nézek rá, mint aki szellemet lát, és valóban, Mr. Brightmore ismét az ágyon ül. Nem veszek róla tudomást, csak Kedvest nézem. - Ki akarnak csapni?! A záróvizsgáim előtt?! Ne haragudjon, de ez nem fair! Egy csomó közösségi munkát csinálok, ott a dök meg az edictum, mentorálom az újakat, azért mert beszóltam valakinek, még engem akar felelősségre vonni? Az apám az iskola támogatója, ezt nem tehetik meg velem. Bármit képes vagyok tenni, bármit, csak tereljük el a témát arról, hogy ki hol volt és mikor. Értem, hogy Sárközi azért nem jött el, mert szereti Denist, és tudja, hogy érte hazudnék neki, de látná az igazságot, viszont Kedves kukacoskodó és csak bajt fog hozni ránk.
|
|
|
|
|
|
|
Catherine Hope Payne INAKTÍV
Cicus =^.^= RPG hsz: 434 Összes hsz: 1245
|
Akkor már inkább csak a buli, én nem akarok egy bácsihoz hozzámenni. Aww, Ricsi, ilyenkor mindig arra vágyom, hogy látogass meg a betegágyamnál, hogy egy valós férfival is legyen kontaktom, ne csak egy behaluzott Brightmore-ral. Kár, hogy csak pletyka szinten tudok rólad.
|
|
|
|
|
|
Catherine Hope Payne INAKTÍV
Cicus =^.^= RPG hsz: 434 Összes hsz: 1245
|
Akkor most valami más kell a másodikra, Maja. Én csak elszöknék. *-* Az idősebb korosztály nem is akar házasodni? (Hú, de szépen öregezek le embereket)
|
|
|
|
|
|
|
|
|