Vadócka, részben zöldségek és törzsfőnök bá'.Miután Lucát útjára engedtem az öltözőnél, még egy darabig ott ácsorogtam az ajtótól nem messze és hallgattam, ahogy a csapatával beszélget. Kellemes volt, nem kiabált velük, hallatszott mondjuk rajta, hogy eszementül dühös, de tudtam, hogy nem a sajátjaira mérges, hanem az ellenfélre, és meg kell hagynom, teljesen jogosan. Csapatkapitányként átérzem azt a felelősséget, ami a vállán nyugszik, hogy úgy érzi, felelős az egész csapatért és annak testi épségért. Természetesen lehetetlen felelni ennyi ember maximális biztonságáért és ezt neki is tudnia kellett már az elején. Ennek ellenére is felemelőnek tartom, hogy vannak még ilyen felelősségteljes emberek, mindig megmelengeti a szívemet, mikor a fiatalabbak is képesek ilyesmikre.
Miután kiácsorogtam magamat az öltözőknél, a hidegre való tekintettel inkább behúzódtam a kastélyba én is. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy merre veszem az irányt, megindultam felfelé a nyugati szárnyba, a gyengélkedő felé. Úgy gondoltam hogy nemes gesztus lenne meglátogatni a lesérülteket, főleg Adrit szerettem volna látni. Tudok arról valamennyit, hogy nincs teljesen rendben az egészségi állapota, van valami szívbaja, vagy nem tudom mi, már csak ezért is szeretném megnézni, hogy mi van vele. Szép lassan elindulok felfelé a lépcsőkön, egyiket veszem a másik után, míg fel nem érek a második emeletre. Ott nem nehéz már megtalálni a gyengélkedőt, szenvedéseim örök helyszíne. Mondjuk azt, hogy túlságosan jól ismerem már ezt a helyiséget és a nem szívesen, de túl gyakran visszatérő vendégek közé tartozom. Egy-két jobban sikerült meccs után egyfeszt itt végzem. Nem túl kellemes.
Ahogy benyitok a gyengélkedőre, nem éppen mindennapi látvány tárul a szemem elé. Vagyis olyan tekintetben mindennapi, hogy félholtra vert és sebzett emberek fekszenek szétszórva mindenfelé, de az azért nem éppen a legszokványosabb jelenet, ahogy egy pöttöm leányzó éppen felképel egy cula Rellonos srácot. Először lefagyok egy pillanatra, nem igazán tudom, hogy most mi is van, aztán csak megindulok nagy léptekkel a patália felé. A másik gyerek, aki az ágy szélén ült, most lefogja Lucát, de ahogy melléjük érek, egy erélyes könyökmozdulattal orrba verem a gyermeket, az ágy felé lököm, majd átveszem a lánykát. Na, ne tessék már taperálni mindenkit. Aztán Axel kezd el magyarázni a Navinés csk-nak, már én is kellően fel vagyok pumpálva agyilag annyira, hogy visszaszóljak neki.
- Hát tudod, meg is érdemelnétek, ha nektek ezt jelenti a kviddicsezés - hadarom el a tulajdon anyanyelvemen, spanyolul a srácnak, közben egy pillanatra sem engedek a megvető pillantásomból. Ha értette, akkor értette amit mondtam, ha meg nem, akkor így járt, nem mondom el máshogyan.
Számomra váratlanul megjelenik a törzsfőnök, akit már egészen jól ismerek a sok itt tett látogatásomtól és ellentmondást nem tűrő hangon közli Lucával, hogy bizony időszerű lenne távoznia a gyengélkedő köreiből. Nem várom meg, hogy a kislány reagáljon, villámgyorsan átvetem a vállamon és egy "Már itt sem vagyunk"-félét mormolok el az indiánnak, miközben gyors ütemben kiviharzok a helyiségből, félvállamon a kis csomagommal. Nagy csattanással csukódik mögöttünk az ajtó, szó nélkül, sebesen viharzok végig a folyosón, nem törődve azzal, hogy Luca mennyire kapálózik, majd mikor a távolabbi végébe érünk, végre elengedem a túszomat.
- Nem vagy teljesen normális - jegyzem meg, de ez inkább hat egy elismerésnek a fél mosollyal a szám szegletében, mintsem szidásnak.
Csak mosolygok nagyon bőszen éppen. De mama még nem néz rám furcsán, addig nincs is baj. xD
