Reneszánsz báli csavargásRuha,
MaszkMizéria vége, ujjé, Kivus is fel van szabadulva teljesen, a délutáni kelésem is ezt bizonyítja. Na de ácsi, mik ezek a göncök? Mi van? Hol vannak a saját ruháim? Leonie szórakozik vajon vagy csak szimplán az élet bosszant éppen? A pizsamám szerencsére még a régi, ezért abban kibotorkálok a klubhelyiségbe és körbenézek, hátha ott van valami, ami megmutatja, hogy mi történhetett. A hirdetőtáblán nagy felirat, ma reneszánsz napot tartunk, ezért a ruháinkat ne is keressük, a régimódi cuccokban kell ma flangálnunk. Kis híján beájultam a tábla alá, hogy most csak szívatnak minket, bizony, de nem, a szobába visszatérve rá kellett ébredjek, hogy ez a kőkemény valóság, itt ma nincs esélyem a saját ruháimat felvenni. 10 perces ágyszélén ülés közben fejfogás után végül összeszedtem magamat és a szekrényként funkcionáló ládámat ismét felnyitottam. Kerestem egy szimpatikus göncöt - nevezetesen egy szép, Eridon színű szatén ruhát találtam magamnak - és felügyeskedtem valahogy magamra. Ez a nap sem úgy indul, mint az ember várná.
Miután egyetlen csillagvirágszál Robikám kiesett a tusából, nem igazán követtem nyomon az eseményeket, de hallottam valami olyat, hogy ketten nyertek. Pff, szánalmas, legalább annyira, mint megosztozni a kviddicskupán a Sárkánylovasokkal. Mindegy, este csak tiszteletemet teszem a bálon, ha már kaptunk ilyen göncöket, legalább nem kell válogatni, mindegyik olyan elegánsnak hat.
A nap bálig hátra lévő részét a klubhelyiségben ücsörögve töltöttem el, egy kellemes regény társaságában, amit estig kis híján ki is olvastam. Totálisan sikerült elveszni a könyvben, idő és tér megszűnt számomra, egyre csak lapoztam az oldalakat, minél előrébb akartam jutni, hogy megtudjam a végét. Mikor végre sikerült visszarángatnom magamat a valóságba, feltűnt, hogy mindjárt indulnom kellene, így természetesen rohantam vissza a szobába, hogy valami cipőt húzzak és rendbe tegyem a hajamat. Az akció végeztével pedig megindultam sietve a nagyterem felé, már amennyire a fekete magassarkú engedte.
Életemben először sikerült időben érkeznem, hogy halljam az igazgató beszédét. Ez nálam igencsak komoly előrelépés a kis életemben. A bejáratban kaptam egy maszkot egy ott álló embertől, nem figyeltem hogy ki lehet az, inkább csak gyorsan elkaptam egy piros darabot és mentem is tovább. Helyet foglaltam az Eridon asztalánál és csendben, majd tapsolva hallgattam mind az öreg, mind Mira szónoklatát. Ezek után forgolódni kezdtem, szétnéztem, hátha megtalálom szívem egyetlen Róbertjét, de csak nem akart felbukkanni. Mondjuk ahogy ismerem most tuti valamerre egyedül tekereg és szidja magát, vagy éppen valamelyik Levitást, hogy nem tudott nyerni. A gondolatra az egyik kezembe temettem az arcomat és hangosan, vigyorogva a bajszom alatt felsóhajtottam. Szörnyű gyerek.
Pár falatot letoltam a torkomon, de csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy merre lehet ez a majom gyerek, szóval felálltam az asztaltól és a terem egy olyan pontjára igyekeztem állni, ahonnan az egész teret belátom, hátha megpillantom valahol. Nem, tényleg nem találom sehol. Felsóhajtottam, majd még egyszer körbejárva az egész termet végül szó nélkül távoztam, hogy keressek.