Kowai
Kowai hazautazása nem is jöhetett volna rosszabbkor. A fiúnak tervei voltak, méghozzá azonnal akarta őket véghez vinni, nem pedig hetekkel később, a tél beállta után, amikor a sírkövek befagyott állapotukban nehezebben adják oda magukat a rendbontóknak, mint egy késő őszi éjszakán. A lány kastélyba érkezése talán senki másnak nem tűnt fel, de Noel már az első perctől tudta, hogy visszatért, és nem is kellett neki több, kitépett megsárgult füzetéből egy sarkot, és ráfirkantotta pennájával azt a három szót, amiből magától értetődő módon mindent tudnia kellett bálpartnernőjének.
Izgatottan, mi több, boldogan készülődött a rellon csendes nyugalmában közös éjszakájukra, tudta, hogy ha lemegy a Nap, akkor valami különlegeset fognak találni. Érezte, hogy a sírok nemcsak csontokat rejtenek magukban, hanem értékes, egy sárkánynak igazi kincset jelentő tárgyakat, ereklyéket, bármit, ami nem hétköznapi, ha pedig igaza van, akkor bármi is legyen a föld alatt, azt mindenképpen nekik kell kiásniuk.
Elegánsan öltönyébe bújik, fekete bársonykabátját magára igazítja, és gyönyörű, aranyberakásos ásóját vállára csapja.
- Nesze nektek, egyszerű halandók! Ilyen az, ha egy sárkány vadászni megy!
Hangosan ejti ki szavait a festményekkel teljes földszinti folyosókon, ahogy csak előre tekintve halad a falu irányába, hogy megérkezzen a temető reszkető fogságába. Ha Kowai várja, akkor ketten törik fel a régi sírokat, ha nincs ott, akkor viszont egyedül áll munkába, de akkor Isten áldja a lányt, meneküljön ahogy tud, mert az elsőéves számít rá, éppen ezért nem lesz kegyelemben része. A festménylakók sietve követik keretről-keretre az előretörő fiút, és sorban súgnak össze mellette.
- Csak a szátok jár, hitvány férgek vagytok! Sajnálom, hogy nem égethetlek fel titeket sorban. Egyenként élvezném ki halálotok, ha egyáltalán lehet annak nevezni mocskos pusztulásotok. Utolsó semmirekellők vagytok, nem is értem hogy tűr meg az Igazgató Úr titeket. Undorítóak vagytok, még a hideg is ráz tőletek.
Mindegyik őt követő alak szemébe belenéz, úgy köpi magából az irritáló szavakat, hogy közben az adrenalinszintje könnyedén emelkedik. Tudattalanul készíti magát az éjszakára, kell is az erő tervéhez, hiszen nem mindennapos, hogy egy elsőéves diák a Naplemente végignézése után ásójához nyúl, és egy 1500-as évekbeli sírt ás ki. A falun észrevétlenül halad végig, kóbor kutyák vonyítását hallja csupán, és egy vékony fekete macska szalad át előtte az úton.
- Büdös dög, kotródj innét!
Kiált rá, és megszaporázza lépteit, hogy még rá is tudjon fújni. Hangosan nevet, és vállán pihenő ásójával örömittasan forog a havas házak között. A világ az övé, a céljai benne élednek mindennap újjá, és senki sincs aki megállíthatja. Olyan ember, akinek érdemes élnie, akinek a vére igazi arany, és akinek meg kell mutatni puhány varázslótársainak miként is válik valakiben az arany vérré, és miként kell szeretni és tisztelni házát egy Bagolyköves diáknak. A temető kapujában végül megpillantja az őt váró lányt, és elégedett vigyort kanyarít arcára.
- Kowai, örülök, hogy eljöttél.
Szavai közben igyekszik a csuklya alá is bepillantást nyerni, de amit lát az korántsem az, amire számított. A lányt bántották, és aki bántotta nem érdemel mást, mint halált. Dühödten ráncolja szemöldökét, és ásóját ledobva válláról lép közelebb szövetségeséhez. Egy mozdulattal rántja le fekete csuklyáját róla, és már-már hallható szívdobogása közben vadállatmódjára kezd kiabálni.
- Az anyád volt, mi?! Megölöm, ezt nem teheti veled senki, és semmi!
Idegesen fordul meg, és rúg bele a hóba. Gondolatai kuszák, de egy közös az összesben: méregtől eltorzult gonoszság van bennük. Kowai a legjobb, akit itt ismer, és senki nem nyúlhat hozzá egy ujjával sem. Az előbb belerúgott hóba köp, majd káromkodva kapja fel ásóját, és a lány mellett elviharozván kiáltja el magát.
- Gyere, dolgunk van a büdös életbe is!
A sírok között szlalomozik, egyenest odasiet, ahol már járt egyszer. Akkor egy fiút kínoztak meg azon a sírkövön, és Samnek még meg is jegyezte, hogy ez a sír akár még érdekes is lehetne. Akkor a lány nem élt a felkínált lehetőséggel, de Noel nem felejt. Rápillant Kowaira, amikor megáll a temető közepén a kinézett sír mellett. Szemében tüzel a harag, és a jókedve, amivel várta az estét már nincs sehol.
Míg szépen kérünk. 
Tudod, mi kívülállók vagyunk, nekünk nem kell az Edictum ahhoz, hogy hírünk legyen. 
Elegem van mára a baba-témából. 
Höh. Velem csak feljebb léphetsz... höh. 