Idegesített, hogy a srác folyton engem bámult. Az oké, hogy velem beszélgetett, de attól még stírölhetne másokat is... zavartan pislogtam, közben pedig nagyjából körbenéztem a csárdában, de igazából nem is tudom, hogy mit vártam tőle. Nem hittem volna, hogy részeg varázslók fogják szebbé tenni ezt a helyet, de igazából nem is tudtam, hogy mire számítottam. Még sosem jártam ilyen helyeken és így most már talán okkal is mondta mindig anyám, hogy ne járjak ilyen helyekre, mert ki tudja, kik járnak erre. Brr... még belegondolni is rossz, hogy mire gondolhatott, amikor ezeket mondta. De hát az anyák mindig mindent összeképzelnek és utána elvárják, hogy te is azt hidd. Csak hogy én nem vagyok ilyen.
- Nem vagyok udvariatlan és reméltem, hogy nem valami öreg, pedofil fószer hívott ide. De ahogy látom, te nem vagy öreg, pedofil fószer. Vagy tévedek? - készségesen oldalra döntöttem a fejem és újra megrezegtettem a szempilláimat. - Nem iszok sört.
Közelebb hajoltam hozzá és lassan a kancsó markolata felé nyúltam. Megragadtam és elhúztam a fiú elől, mint valami gondoskodó anya. Még csak az kellett nekem, hogy lerészegedjen és én cipelhessem vissza a kastélyba. Arra viszont nem lettem volna hajlandó. Majd vagy felvergődik valahogy a kastélyba, vagy nem iszik többet. És maradjunk az utóbbinál. A korsót szépen az asztal szélére húztam, kezeimet z asztalra fektettem. Zöld szemeim még mindig a fiút vizslatták, ami azért volt furcsa, mert az előbb még én voltam rosszul attól, hogy engem nézett. Ajkaim lassan szétnyíltak és már belekezdtem volna a szentbeszédbe, amikor meghallottam...
- A jegyesed? - olyan hirtelen ejtettem ki a szót, hogy talán még a vécén ülő is meghallotta volna. Az alsó ajkamra haraptam és hátranéztem, hogy meggyőződjek róla, hogy tényleg mindenki minket nézett-e. Hát persze... Fújtatva visszafordultam a "leendő férjhez" és sóhajtottam egyet. Lehunytam a szemem és elsimítottam egy tincset az arcomból. Mire zöldjeim újra kétkedően a világot, vagy is inkább a Rellonost vizsgálhatták, addigra ő már újra megszólalt. Lassan megráztam a fejem és az asztalon doboló kezemre pillantottam.
- Hogy érted azt, hogy a jegyesed? - időt sem hagyva neki, már egy újabb kérdést szegeztem hozzá. - Te komolyan el fogod venni? Ezt ő is akarja?
Fogalmam sem volt a házasságokról ,csak annyit tudtam, hogy nehéz úgy élni. Anyuék is sokat vitatkoztak, sokszor az állatok miatt. Olyankor Vivivel mindig kimenekültünk a pajtába, felmásztunk a létrán és lefeküdtünk a szalmára. Lakott ott egy pici, fekete cica, aki olyankor mindig odabújt hozzánk és én őt simogattam. Anyuék persze sosem jöttek utánunk, de vacsorára mindig, mindketten megnyugodtak már. Zétény újabb mondatára felkaptam a fejem és kétkedően pillantottam rá. Még is...
- Hohó, zene füleimnek - a fejemet újra oldalra döntöttem és bevallom, nagyon is élveztem a helyzetet. Apámon kívül még soha senki nem mondott nekem olyan dolgokat, hogy jól nézek ki, meg szép vagyok és a többi. Megszoktam már, hogy senki sem bókolt nekem és most furcsa volt, hogy Ly leendő férje.. jajj, de nehéz ezt kimondani... még csak gondolatban is. Szóval, hogy ő... ilyeneket mondott nekem. Amikor a korsóért nyúlt, finoman a kezére csaptam és ha még nem nyúltam későn, akkor újra elhúztam előle a korsót.
- Már így is eleget ittál, elég volt - most komolyan, tisztára, mintha legalább is az anyja, vagy a szörnyen aggódó barátnője lettem volna. Chh, barátnője... vajon milyen lehet valakinek a barátnőjének lenni? Valakihez tartozni, aki szeret és megvéd, hogyha kell. Még ezt sem tudtam pontosan, hogy mi is az "együtt járás" lényege. Még sosem voltam senki párja, a jellememből adódóan. Sőt, talán soha nem is fogom megtudni, milyen érzés szerelmesnek lenni. Egy aprót rántottam a fejemen, szemeim pedig újra Zétényre irányultak. Úgy nézett rám, mintha elvarázsoltam volna. Mintha elvarázsoltam volna...
- Nem vagyok udvariatlan és reméltem, hogy nem valami öreg, pedofil fószer hívott ide. De ahogy látom, te nem vagy öreg, pedofil fószer. Vagy tévedek? - készségesen oldalra döntöttem a fejem és újra megrezegtettem a szempilláimat. - Nem iszok sört.
Közelebb hajoltam hozzá és lassan a kancsó markolata felé nyúltam. Megragadtam és elhúztam a fiú elől, mint valami gondoskodó anya. Még csak az kellett nekem, hogy lerészegedjen és én cipelhessem vissza a kastélyba. Arra viszont nem lettem volna hajlandó. Majd vagy felvergődik valahogy a kastélyba, vagy nem iszik többet. És maradjunk az utóbbinál. A korsót szépen az asztal szélére húztam, kezeimet z asztalra fektettem. Zöld szemeim még mindig a fiút vizslatták, ami azért volt furcsa, mert az előbb még én voltam rosszul attól, hogy engem nézett. Ajkaim lassan szétnyíltak és már belekezdtem volna a szentbeszédbe, amikor meghallottam...
- A jegyesed? - olyan hirtelen ejtettem ki a szót, hogy talán még a vécén ülő is meghallotta volna. Az alsó ajkamra haraptam és hátranéztem, hogy meggyőződjek róla, hogy tényleg mindenki minket nézett-e. Hát persze... Fújtatva visszafordultam a "leendő férjhez" és sóhajtottam egyet. Lehunytam a szemem és elsimítottam egy tincset az arcomból. Mire zöldjeim újra kétkedően a világot, vagy is inkább a Rellonost vizsgálhatták, addigra ő már újra megszólalt. Lassan megráztam a fejem és az asztalon doboló kezemre pillantottam.
- Hogy érted azt, hogy a jegyesed? - időt sem hagyva neki, már egy újabb kérdést szegeztem hozzá. - Te komolyan el fogod venni? Ezt ő is akarja?
Fogalmam sem volt a házasságokról ,csak annyit tudtam, hogy nehéz úgy élni. Anyuék is sokat vitatkoztak, sokszor az állatok miatt. Olyankor Vivivel mindig kimenekültünk a pajtába, felmásztunk a létrán és lefeküdtünk a szalmára. Lakott ott egy pici, fekete cica, aki olyankor mindig odabújt hozzánk és én őt simogattam. Anyuék persze sosem jöttek utánunk, de vacsorára mindig, mindketten megnyugodtak már. Zétény újabb mondatára felkaptam a fejem és kétkedően pillantottam rá. Még is...
- Hohó, zene füleimnek - a fejemet újra oldalra döntöttem és bevallom, nagyon is élveztem a helyzetet. Apámon kívül még soha senki nem mondott nekem olyan dolgokat, hogy jól nézek ki, meg szép vagyok és a többi. Megszoktam már, hogy senki sem bókolt nekem és most furcsa volt, hogy Ly leendő férje.. jajj, de nehéz ezt kimondani... még csak gondolatban is. Szóval, hogy ő... ilyeneket mondott nekem. Amikor a korsóért nyúlt, finoman a kezére csaptam és ha még nem nyúltam későn, akkor újra elhúztam előle a korsót.
- Már így is eleget ittál, elég volt - most komolyan, tisztára, mintha legalább is az anyja, vagy a szörnyen aggódó barátnője lettem volna. Chh, barátnője... vajon milyen lehet valakinek a barátnőjének lenni? Valakihez tartozni, aki szeret és megvéd, hogyha kell. Még ezt sem tudtam pontosan, hogy mi is az "együtt járás" lényege. Még sosem voltam senki párja, a jellememből adódóan. Sőt, talán soha nem is fogom megtudni, milyen érzés szerelmesnek lenni. Egy aprót rántottam a fejemen, szemeim pedig újra Zétényre irányultak. Úgy nézett rám, mintha elvarázsoltam volna. Mintha elvarázsoltam volna...
