EmirRészemről, a színjáték jelenleg nagyobb, mint amennyire érzem ezt. Jó, tagadhatatlanul rosszul esik, hogy kosarat kaptam, de valószínűleg, erről bármelyik nőt megkérdezhetjük az utcán, ő is ugyanezt reagálná rá. Viszont semmi esetre sem olyasmi ez, ami miatt megállna számomra az élet, és be kellene zárkóznom a szobába, elhasználni jó pár csomag százas zsepit, és vívódni rajta hetekig. Gyanítom, bár ez volt az első alkalom, nem ez lesz az utolsó, és bárhogyan is nézzük, ez a felállás még mindig jobb, mint csak úgy eltűnni a semmibe, kérdések és válaszok nélkül, mert így ott van még a mi lett volna, ha. És hiába tudná megválaszolni az agyam értelmesebbik fele a kérdést, ott van az az aprócska rész, aki reménykedne, de felesleges.
Ahogy itt lennem is, mivel már az ujjaim is hártyásodnak, és gyanítom, már jóval sötétebb van odakint. Nem zavarom meg, esetleg ha épp feltűnik a mozgás, intek neki egyet, mert végtére is a büszkeségemen esett csorbán túl, nem adott semmi okot arra, hogy most haragudjak rá, vagy elkönyveljem bárminek is, hisz csak felnőtt... racionális gondolkodással, és attól, hogy vannak jó páran, akik tojnak a számokra, még nem muszáj mindenki másnak is. Tehát, most még duzzogok egy pár napig, - pusztán azért, mert imádom megélni ezeket a dolgokat - de tudom, ha legközelebb egymás útjába sodródunk, már nem lesz bennem tüske, vagy harag. Most sincs, nem tudok olyasmiért haragudni, amiért felesleges.
Felöltözök, és hazasétálok, bár ilyenkor már nem nagyon szeretek egyedül.
// köszönöm
//