Santos - július 3. - my blood run cold - bah

Szemöldököm felszökken, ahogy visszakérdezel. Ugyanott tartunk, mint amikor Cath-tel próbáltam megértetni a helyzetet, azt, hogy nekem erre miért van szükségem, miért nem maradhatok ott, ahol mindenki más is van.
- Nem elbújok - válaszolok olyan higgadtan, amennyire csak telik tőlem, miközben a whisky-s üveg csattanását hallgatom. - Simán eljövök, hogyha egy mód van rá ne bántsak senkit megint - suttogom, mégis a szavak méregként hagyják el ajkaimat, szinte sziszegem őket, de így sem vagyok hajlandó visszafordulni feléd. Nem! Képtelen vagyok rá, félek, hogy olyat látsz, amire nem vagy felkészülve, amit nem kell látnod.
- Dehogynem! - csapok egyet a pultra ingerültebben, mint tervezem, tenyeremből a fájdalom felkúszik felkaromig, ott enyhe lüktetéssé csitul. Megfordulok, fogalmam sincs mi tükröződhet ki tekintetemből, de ez most rohadtul nem az a szituáció, hogy érdekelni tudjon. - A k*rva életbe, dehogynem! De más a két szituáció! Nem veszed észre?! - artikulátlanul beszélek, és nem kell magam kívülről látni, hogy ezt tudjam vagy érzékeljem. A legilimencia folyamatosan pörög, tudom, miért jöttél ide, Ivana. Tényleg azt hitted, hogy ilyen egyszerű lesz? Felbukkansz itt, mint egy hős, és visszarángatod a megtört szerelmest? Mert azt hiszed ez ilyen egyszerű, és hagyom magam. Hagyom, hogy megfogj és mint egy rendes kisfiú követni foglak? Nem volt rossz az elképzelés, nem tagadom, csak egyáltalán nem volt benne realitás, de egy próbálkozást ugye, minden megér.
- A húgomat ne keverd ebbe bele! - markolom a pultot, ujjaim elfehérednek, és ahogy felállsz, majd hirtelen a fejedhez kapsz automatikusan mozdulnék, hogy segítsek, hogy eltámogassalak a kanapéhoz, nehogy megerőltesd magad, de vissza fogom magam. Kénytelen vagyok, de ahogy látom, hogy a fejednél van a kezed, még inkább dühös leszek. Ez az egész az miatt van, amit a szíved alatt hordasz. - Ha akarnálak sem tudnálak elfelejteni - folytatom halkabban egy fokkal. - A céljaim elérést pedig leginkább ennek a helynek köszönhetem - mutatok körbe. - Saját magam tönkretételéről pedig nekem te ne tarts kiselőadást, amikor... - befejezem a mondatot, nem tudom hogy mégis hogyan kéne folytatnom. Pár másodperc múlva nyitom csak szólásra a szám ismét. - Amikor bármelyik pillanatban meghalhatsz! - ismét ingerlékenyebbnek érzem a hangomat, ahogy csak a gondolat felötlik bennem, hány alkalom volt az életünkben, vagy ebben az egészben, amikor bármikor benne lehetett a pakliban, hogy nem térsz vissza élve, mert szarul sül el az egyik kiruccanásod. Szívem összefacsarva dobban egy nagyobbat. Lassan mozogva indulok el a szekrény felé, kiveszek belőle még egy üveget, és meghúzom azt. A whisky marja a torkom, ahogy nem egy kortyot, hanem bő a negyedét magamba öntöm. A pultra csapom az üveget, és rád emelem pillantásomat.
- Nem tudlak elfelejteni - suttogom, ahogy tekintetem a tiedbe fúrom. - Mégis mit vársz tőlem, Ivana?

Santos - július 3. - my blood run cold - bah

Kérdésedre kikerekednek a szemeim, és egy hirtelen levegővétellel, fejem előre esik. Nem válaszolok rögtön. Annyira próbálkoztam, annyira akartam, hogy ne derüljön ki, hogy ugyanaz maradjak a szemedben, mint aki eddig. Ennek – ezek szerint – itt a vége.
- Igen, tudnálak, nem mintha ez egyenlő lenne azzal, hogy akarok bárkit bántani – motyogom orrom alatt, mielőtt rád emelném tekintetem, amiből immár én sem tudom, mi tükröződik kifelé. – Dühkitöréseim és pánikbetegségem van, Ivana. A démonjaim, miközben beszélgetünk, folyamatosan elő akarnak törni, hogy olyat tegyek, ami később felemésztene – egy pillanatra megállok, aztán halovány mosollyal ajkaimon folytatom. – Emlékszel, amikor egyszer azt mondtad nekem, hogy nem zavar, ha különlegesebb vagyok másoknál? Nem vagyok különlegesebb. Rosszabb vagyok – mosolyom lehervad, ahogy ismét előre esik a fejem. Itt vagyunk. Mindenre pontosan emlékszem arról az estéről. Akkor mondtam el neked, hogy szeretlek, amit viszonoztál. Emlékszem, amikor az a bizonyos mondat elhagyta a szádat, mennyire kétségbeesve mentem vissza Cath-hez, hogy vajon tudod-e? És ha tudod, akkor honnan? Miért nem mondtad addig? Miért csináltál úgy, mintha nem tudnád, hogy elmebeteg vagyok?
Hirtelen kapom fel a fejem, ahogy meghallom ismét húgom nevét, majd Ivana gondolatait. Legszívesebben csapkodnék, ordítanék, törnék, zúznék, ütnék mindent, ami a kezem ügyébe kerül, mert ezek a gondolatok, összefacsarják a szívemet. Hogy gondolhatsz ilyet? Tudtommal nem én hordok a szívem alatt egy olyan gyereket, aki nem a páromtól van. Furán is venné ki magát, de csak meg van a lényeg. Kinézed belőlem, hogy megcsallak.
- Inkább lásson holtan, minthogy bántsam – fordulok feléd, ahogy rámarkolsz az üvegre. Gyorsan döntök. Az üveg a pulton koppan, nem érdekel az sem, ha kifolyik, vagy az üveg szétroppan az ütközéstől. Teljes testemmel feléd fordulok, és kezdelek el nyomni a fal felé. Fenyegetőzésedet elengedem a fülem mellett, viccesnek tartom, hogy azt hiszed, egy szekrény robbanása el tud tántorítani az ivástól, vagy a rosszabbaktól. Egy gonosz mosollyal konstatálom, amikor hátad a falnak vetődik.
- Nem szoktam ígérgetni, ezt te tudod a legjobban – mormogok, ahogy lenézek rád. – Azt várod tőlem, hogy engedjelek el, mert felcsináltak, és nem vagy hajlandó másik opciót választani? – szememet lehunyom, ahogy megtámaszkodom fejed mellett a falon mindkét kezemmel, egyik lábamról másikra rakva súlyomat. Ez opció volt eddig? Elengedni. Hogy lennék rá képes? Hogy engedjem el azt a nőt az életemből, akinek végre tényleg sikerült megnyílnom, akár egy normális embernek? A gondolata is fáj.

Santos - július 3. - my blood run cold - bah

Keserűen elmosolyodom, miközben szemeimet lehunyom és kissé hátravetem fejemet. Amikor előrebiccentem szemeim már nyitva vannak, és fogalmam sincs mit is kéne reagálnom. Elmondtam életem egyik legsötétebb és legnagyobb titkát, erre azt mondod, hogy nem így kellene felfognom? Mégis hogyan? Elmebeteg vagyok, te pedig azt próbálod nekem sugallni, hogy ne lássam magam elmebetegnek. Akkor mégis minek lássam magam? Tökéletes angyalnak, akit Sátánnak hívnak, csak van néhány plusz stikkje? Kár, hogy nem így működik a dolog, és legszívesebben ezt az arcodba kiabálnám, de nem tehetem. Egyszerűen nem vagyok rá képes, hogy bárminemű fájdalmat okozzak neked - akarva.
Kihallom hangodból a meglepettség okozta hangszínt, mégsem tud érdekelni. Választás elé állítottál engem, még sincs választásom. Csuklódat, ami felém mozdul, még a levegőben elkapom. Nem erősen, épp annyira szorítva, hogy sehogy ne tudj kiszabadulni, de fájdalmat se okozzak. Hogy hol a határ? Nem tudhatom, de ismerlek, túl erős vagy néha, így nem aggódom a fájdalom okozása miatt. Kezedet fejed fölé irányítom, hogy még közelebb léphessek hozzád, fejemet fokozatosan hajtom le, ahogy közeledek, még végül nyakadnál kötök ki. Minden szavad tőrként szúr szíven, de nem törődök velük, nem szabad, mert különben vége lesz az egésznek. Savanyú íz van a számban, keserű mosoly ékesíti ajkaimat, ahogy folytatod, mert fogalmad sincs, hogy mikor kell abbahagyni. Vagy pontosan tudod, csak oda rúgsz, ahol a legjobban fáj, és valamiért legilimencia nélkül is a második opciót tartom valószínűnek. Homlokomat válladra hajtom, így várom, hogy a végére érj, és befejezd a szerinted teljes mértékben elfogadható opciókat. Mert igen, szerinted elfogadhatóak, és erről beszéltem; adtál választást, de mégsem. Szerintem lehetne más megoldás is, ami nem kényszerít olyan döntésekre, amiket később megbánnék. Megbánnánk.
Lemondóan sóhajtok egyet, amikor a végére érsz. Még egy ilyen mondat és én is eltűnök a földszínéről. Az lenne a legegyszerűbb neked Ivana, nem? Ha nem is léteznék többé, mert akkor nem kellene a drága idődet, amit a magzattal is tölthetnél rám pazarolnod most azzal a céllal, hogy visszavigyél. Két lehetőségem van. Két kib*szott lehetőség, mert te azt mondtad, mert végletekben gondolkozol, mert azt hiszed el vagy késve, mert azt hiszed, hogy ez most így jó, mert én nem vagyok neked elég. Ki tudja? Talán tényleg nem.
- Befejezted? - morgom válladba fáradtan. Mit kéne tennem? Csuklódat ugyanúgy szorítom, testedet a falnak préselem, még annál is jobban, mint eddig, már ha az még lehetséges. Nincs más opció...?

HV báné unatkozik? Minnyá összeszedem Takácsot, és akkor nem fog

Nem erre a válaszra számítottam, megmondom az őszintét XDDDD

Kiscica ez rellonos ügy

Dehogy hagyunk, csak megszeretnélek... kímélni?

Gyere Pécsre. F*sza napos idő, fúj a szél, konstans 25 fok. Legjobb a világon.

Hallom.

El kell menni strandolni

Ki tettleg kit?

Tudom én. Na regélj

Ühüm. Kiscicának?

Ne viselkedj hülyén, és gyere ki onnan.

Innen is látszik, hogy jó apa leszek. If u know what i mean

Kiscica te meg cikibe hozol.

Ezt nem lehet.

Santos - július 3. - my blood run cold - bah

Valóban befejezted, és pár percig némaságba burkolózunk csak. Te is, én is, mert mindkettőnknek ez kell. A kisugárzásod megváltozott, a légzésed egyenletessé vált, és félek, hogy ennek olyan vége lesz, amit nehezen, vagy egyáltalán nem fogok tudni feldolgozni. Érezhető, hogy döntöttél, és valamiért úgy érzem; nekem ez nem fog kedvezni. Szemeimet összeszorítom, alsó ajkamra harapok rá, hogy vissza tudjam fogni mindazt, ami ki akar törni belőlem. Mindent. A megbántás érzését, az árulásét, azt, hogy nem adsz választást, hogy kénytelen lennék bele menni egy olyan dologba, amihez nekem semmi közöm és felkészülve sem vagyok rá.
Kis monológodon elmosolyodom, és legszívesebben hagynám kitörni a nevetést, az őszinte, mélyről jövő nevetést, amiért azt hiszed nem küzdök a körülöttem lévőkért. Minden kibaszott napom egy küzdelem, amióta beléptél az életembe, és miért? Egyszerű, Ivana. Azért, hogy normálisnak láss végig, hogy ne okozzak neked fájdalmat. Szerinted miért indult minden napom dupla adaggal? Mert ha találkoztunk, vagy csak véletlen összefutottunk nem akartam, hogy bárminemű dolog tönkretegye azt a pár órát, amíg veled vagyok. Amíg az enyém vagy, amíg én a tied vagyok.
Érzem apró kezed nyomását a mellkasomon. Nem engedhetlek még. Még nem. Hátrébb lépek, hogy kissé levegőhöz juss, de rögtön magamhoz is szorítalak. Lassan, félve csúszok le mellkasod, majd hasad mentén, hogy térdre rogyhassak. Homlokomat immár gömbölyded hasadnak döntve szorítom össze szemeimet. Nyertél.
- Nem tudom mit szeretnél tőlem, Ivana - suttogom hasadnak, megpróbálva úgy beszélni, hogy a legyőzöttségem egy pillanatra se érződjön ki. - Azt tudom, hogy átbasztál, és nem is kicsit. Az ajtó tudod merre van - felemelkedem. Kérdés nélkül csókollak meg, ujjaim hajad fürtjei között találnak menedéket, és próbálom minden érzésemet belevinni ebbe a csókba. Talán az utolsóba. Eltávolodom tőled, lágy csókot lehelek homlokodra, miközben kezem arcodra csúszik, szemeimet összeszorítom. - Vigyázz magad... nem, magatokra, kérlek - motyogom homlokodnak, mielőtt elfordulnék tőled, hogy utadra engedjelek, mert menni akarsz. Látom, és érzem. Hallom, mert mindent hallok. Lassan fordulok vissza feléd.
- Szeretlek, Ivana - mondom ki egy vérszegény mosoly mellett, életem utolsó olyan mondatát, ami őszinte, ami érzelmekkel teli. - Meg foglak keresni, amint készen állok rá - fordulok a pult felé ismét, hogy már tényleg utadra engedjelek.

Micsoda problémák.

Mennyire nagyban?

Emberedre találtál, ha nagyban gondolkodsz.

Majd, ha megdolgozol érte.

Eszterházy Diána - 2019.08.21. 11:31


Ha a dolgozó megérdemli, akkor az.

Ahhoz, hogy az ehhez szükséges körülmények meg legyenek teremtve a munkavállalónak; ki kell érdemelni.

Ha mindent megadok, de semmit nem kapok, az nem jó üzlet, nemde? Mi biztosítja nekem a dolgos kezed?

Év dolgozója? Elhiszem.

Még beszélünk róla a jövőben.

Santos - viszontlátás üröme - pontma?

Helvey Belián Balázs - nem is hozzád jöttem - mindegy

Helvey Belián Balázs - nem is hozzád jöttem - mindegy

Zayday Hudson

Helvey Belián Balázs - nem is hozzád jöttem - mindegy

Nektek nincs dolgotok? XD