Frank Arie Martin
Niamey + Cortez

Soha nem szégyelltem azt, hogyan jött ki az erőm. Nem tehettem róla, és ezt az utána lévő húsz percben is tudtam, amíg el nem felejtettem mindent. Aztán, amikor ismét eszembe jutott egyik dolog, a másik után anyáméknak írt levélben kértem magyarázatot. Mindent elmondtak, így még most is tartom azt az álláspontot, miszerint nem az én hibám. A düh, pánik és elemi mágia kombó nem éppen ideális, de ismét előjött, így mondhatom, hogy kezdek normalizálódni, legalábbis egy minimális szinten biztos, különben nem élvezhetném eme gyönyörű adottság minden báját. Meg a nem bájait, de azokra az incidens óta – mert csak így emlegetem magamban – nagyon odafigyelek.
- Ahogy mondod – bólintok egy aprót a feltett kérdésre. – Kicsit furán hangozhat, de ha rájössz a dolog miértjére, akkor annyira nem vészes a dolog – kezdem el birizgálni a fűcsomót, amit Arie összekuszált. Nehéz lenne elmagyarázni, ezt a düh és lelkibéke dolgot egy olyannak, aki alapból nem is értheti. Ez egy olyan dolog, ami még számomra sem elég világos, de igyekszem a dolgot minden lehetséges szempont felől megközelíteni. Minél világosabb lesz a dolog, annál könnyebben haladhatok én is. Hümmögök egyet csak arra, hogy „olyan mintha”. Ez a hozzáállás sosem segített előre még senkit, és ha Arie így folytatja csak azt éri el, hogy megutálja azt a képességet, aminek a birtokában van. Nem mindenkinek adatik meg, de nem egy ember nem él vele. Elaltatja, elalszik magától valami miatt, sorolhatnám. Ki akarhatná ezt? Mondanám, hogy kiváltság, de meg van ennek is a rengeteg hátulütője, mint minden másnak.
- Nos… az én gyakorlatom a kinti ülés, ölemben Cortezzel, behunyt szemmel, hallgatva a körülöttem lévő zajokat – pillantok el Arie mellett a fa felé, ami alatt vígan tép a nyulat. Étvágygerjesztő állataim vannak, de becsszó, hogy nem tehetek róla. Szinte ők választottak engem, és nem én őket. Ha rajtam múlott volna nem egy Cortezt hozok el, de nem rajtam múlott. Csak jött magától és kiválasztott, én meg beadtam a derekam.
- Nem hiszem, hogy rögtön „harccal” kéne kezdened – mutatok macskakörmöt a levegőben ujjaimmal. Még ő sem hiszi el, hogy menne neki az elemhasználat, nemhogy még beleegyezzek abba, hogy elemhasználattal próbaképpen próbáljuk meg kinyírni egymást. Nyilván enyhe túlzással.
- Próbáld ki! – törökülésbe helyezkedem, Cortezt magamhoz intem, aki legnagyobb megdöbbenésemre rögtön jön, és be is fekszik az ölembe. Jól lakottnak tűnik, majd Niamey megeszi a maradékot. – Csak csukd be a szemed, és a körülötted lévő zajokra figyelj. Ahogy Niamey eszik, a tücskök a fűben, a madarak szárnyának csapkodása, ahogy csiripelnek – suttogom behunyt szemmel Arie-nak az én technikámat. Hülyén hangzik és kívülről valószínűleg hülyén is néz ki, de beválik, és ami egyszer bevált, főleg egy nekem ilyen fontos dolognál, akkor minek változtatni rajta? Arie is kipróbálja, vagy bejön, vagy nem. De ha meg sem próbálja, akkor sosem derül ki.

ElemiTeam

Nem tudom, hogy kellene elképzelni egy csoportos elemi mágiás foglalkozást, így leginkább a kíváncsiságom hajtott arra, hogy bevállaljam. Végül is, mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Felgyújtok valamit, na bumm. Majd valaki eloltja, és végeztünk. Felrobbantani csak nem fogunk semmit, bár ha alapból ilyen gondolatok futnak át az agyamon, akkor ki tudja.
Belépek a helyiségbe, előtte zsebem legmélyére süllyesztettem karperecemet. Amúgy is annyi van már rajtam, mint egy díszb*zin, legalább egytől megszabadulhattam. A már ott lévőknek intek egyet, és megcélzom az egyik sarkot, ahonnan mindent beláthatok. Egyelőre nem valami biztató a felhozatal, remélhetem, hogy valami normális eszű egyed is belép közénk. Dia a sajátos stílusával tuti elfúj valamit, ha nem egyikünket. Farkas pedig olyan - gondolom -, mint szokott lenni. Lehet nem is találkoztunk még, de legalább annyit tudok, hogy terromágus. Eddig mindenből van itt, amiből csak kellhet.
Nagyon meg van inger, hogy rágyújtsak, ám túl lusta vagyok felkelni, így kinyitom az eddig hónaljamnál pihenő könyvet, felcsapom és szó nélkül kezdek el olvasni, amíg meg nem érkeznek azok, akikre még várunk. Vagy, amíg valaki nem mond semmit. Apropó...
- Mi is a terv mára? - pillantok ki könyvem fölül, tekintetem ide-oda cikázik Farkas és Dia között. Kicsit fúrja az oldalam a kíváncsiság, de kinek nem? Mármint értem én, hogy közös gyakorlás, de van valami konkrét terv, vagy csak lövöldözik mindenki amerre lát? Ha az utóbbi, akkor biztos vicces vége lesz a dolognak, ám ha van konkrét elképzelés valakitől, akkor annak sem vagyok az elrontója. Ami segít a szintlépésben, minden jöhet.

Szerintem a napi kávéadag az minimum 20 BÖGRE.

Kenőkés

Persze, nyilván egy tó fenekén kell, hogy legyen az a nyavalyás kard. Nem lehetne csak odamenni, kihúzni valakinek és végre haza menni. Nem... úszikázzunk le érte, ráadásul az, akit a szirén kiválaszt erre a becses feladatra. Amint Conroy elmerül a habok között, nagyot sóhajtva nyújtom ki lábaimat. Könyökömmel támaszkodom a feljebb lévő lépcsőfokokon, várva a csodára. Eltelik körülbelül három perc, West máris fel s alá járkál, morog magában, emelkedett szemöldökkel figyelem, ahogy járkál. Lassan én is begolyózom, ahogy oda-vissza megy, borzasztóan idegesítő. Több sem kell neki, a tizedik perc környékén torpan meg a tó szélénél, és nem mozdul. Utána akar menni, mégis nagyobb a félelme, minthogy Conroy után ugorjon. Payne is elkezd visítani, mintha én valami motivációs esteket tartanék a jelenlévő tagoknak. Nagy nehezen feltápászkodom, kezeimet zsebreteszem, égő cigarettám lazán fityeg a számba. Gyönyörű lehet kívülről, ám pont nem érdekel, öles léptekkel indulok meg West felé, amint odaérek bal lábam a talajon tart, jobbommal pedig rásegítek, hogy végre betaláljon a vízbe. Hatalmasat csattan a tó vízében, remélem arccal esett bele, majd visszasétálok a lépcsőhöz, és ugyanabban a pozícióban ülök le megint. Payne felé emelem pillantásom, egy vigyor terül el arcomon, ahogy bocsánatot kér. Csak rákacsintok, mélyet szívok cigarettámból, csak utána válaszolok előbb feltett kérdésére.
- Ahogy mondod - hunyom le szemeimet, még fejemet is hátradöntöm a lépcsőn. Senki nem tudja mennyi idő telhet el, mire ismét hallom a víz mozgását. West libben ki elég béna ábrázattal a vízből, karjában Conroy-jal, aki még szarabbul néz ki. F*sza. Tényleg nem megyünk soha haza. Cath máris mellettük terem, abban a pillanatban, ahogy megcsapja - valószínűleg - mindenki fülét az eszeveszett visítás. Gyorsan pattanok fel, cigarettám a földre hullik, és mintha lassítva érzékelném a világot. Westen taszítok egyet, szinte bizonyosan abban, hogy megtartja az egyensúlyát és kifelé indul Conroy-jal, majd gyorsan megragadom Cath karját, mikor kiabál egyet, nagyot rántok rajta magam mögé és éppen ahol áll hirtelen lobban fel egy tűz fal. Csak gondolnom kellett rá, és máris köztünk és a visító lény közé kerül. Balra sandítok, remélve, hogy nagy rohanásom közepette nem mértem el a dolgokat és MJ nem éppen a lángokban áll. Egy pár másodperces elégedett mosollyal konstatálom, hogy egyelőre jól állunk, nem hiszem, hogy a lény a vízből kimerészkedik a tűzbe, legalábbis az elméletem ez.
- Na takarodjunk innen - mondom fennhangon, hogy a nagy visítás közben mindenki meghallja, majd először jelentőségteljesen MJ-re pillantok, reménykedve, hogy megindul, majd Cath karját elengedve, tenyerébe csúsztatom a sajátom és elkezdem kifelé húzni, mindezt tizedmásodpercek alatt.

Ivana - újra velem

Alapjáratom nem érdekel, ha elkésem valahonnan, de most nem tehetem. Nem vele. Ha másról lenne szó, vagy más helyzetről, simán leszarnám. Azonban ez most más. Meglepett, hogy szinte azonnal igent mondott, gondolkodás nélkül, ráadásul felajánlotta, hogy menjünk hozzá. Nem a pub hátsó részébe, mint ahogy megszokhattam. Nem titokban a diákjai elől, nem bujkálva, nem sötét pulóverben a kapucnit a fejembe húzva kiosonni a hátsó ajtón. Hanem nála.
Gyorsan kapom össze magam, szinte pár perc alatt a helyszínre is érek. Nagy mosollyal lépkedek Ivana felé, odaérve rögtön homlokon is csókolom. Szemeimet egy pillanatra lehunyom, mélyen magamba szívom illatát. Nem fogok hazudni, hiányzott.
Óvatosan ujjai közé fonom sajátjaimat, egy aprót bólintok felé. Menjünk. Jelenleg - nem, nem menekülés céljából -, de bárhol szívesebben vagyok, mint a kastélyban vagy annak környékén. Ha kell a világ végéig tudnám most követni a mellettem álló nőt. Szó nélkül tennék meg neki mindent, amit kér. Csak had felejtsek, had ne keljen foglalkoznom semmivel másnap reggelig.

Ivana
újra velem | FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Hirtelen érkezünk meg Ivana lakásába. Takaros, pár pillanat elég, hogy többet ne is kelljen a helyszínnel foglalkoznom. Hagyom, hogy lehúzza a cipzárt kabátomról, mindent hagyok neki. Tartom pillantását, haloványan elmosolyodom. Tekintete mindent elárul, valószínűleg ugyanezt sugallja az enyém is, ámbár mostanában nemigen hasítok érzelmeim kimutatásában. Ivana nélkül az elmúlt pár hónap kegyetlenség volt. Elfoglaltam magam és eszembe is jutott sokszor, de valami nem engedte, hogy felkeressem. Végül csak bekattant valami, megtettem, és most újra együtt.
Somolyogva hagyom, hogy levegye rólam kabátomat, majd kicsit arrébb lépve engedem, hogy beljebb menjen. Hátamon a vágás folyamatosan lüktet, de ahogy megéreztem Ivana illatát, a tüdőm legkisebb sejtjéig, már csillapodott. Szebb lett, de még mindig nem gyógyult be.
Nehezen türtőztetem magam. Most akarom, most szeretném magamévá tenni. Anyaszült meztelen szeretkezni minden egyes részében a lakásnak, de türelmet kell statuálnom, ő is azt teszi. Én pedig nem rohanok sehova, ameddig meg nem kér rá, hogy menjek el, vagy - magamat ismerve - önként nem távozom. Beljebb lépek a lakásban, tekintetem ide-oda jár megint pár pillanat erejéig. Igen, szóval, takaros, ahogy már mondtam.

Vajda Eszter - 2019.02.10. 10:30


Soulmate

Ivana
újra velem | FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Nem lépek nagyon beljebb az objektumba Ivana nélkül. Ahogy megfogja a kezem és elkezd húzni, jóleső borzongás fut végig rajtam, haloványan elmosolyodom. Szó nélkül követem. Szemtelen mérem végig, minden porcikáját meg akarom jegyezni magamnak a későbbiekben, hiszen benne van a pakliban, hogy nem fogja olyan jól fogadni a hírt. Ha soha többet nem látom, akkor pedig mindent meg kell jegyeznem, ami ő maga. Szeplőit az arcán, gyönyörű arcát, gyönyörű szemeit, haját, mindent meg kell.
Neki megy a hálóajtónak, egy pillanatra sem engedem el tekintetét. Ajkába kezdem el suttogni szavaimat.
- Ezért szeretsz, nem? – engedek a hatalmába kerítő kísértésnek, ami azóta kínoz, mióta megláttam. Megcsókolom. Lágyan, gyengéden, mintha olyan törékeny lenne. Kezem hajába túr, bal füle mögött, óvatosan rántom magamhoz közelebb. Elnyúlok mellette, zavartalan nyitok be a hálóba, gyorsan elkapva Ivana csípőjét, nehogy hátra essen.
Éhesen tolom beljebb a szobában, amíg le nem huppan az ágyra. Követem, fölé tornyosulok, ajkait egy pillanatra sem engedem el. Hátam sajog, de elenyészik amellett a vágy mellett, amit most érzek. Akarom Ivanat, minden létező pozícióban és helyen, ha úgy alakul, akkor utoljára.
Egy pillanatra távolodom csak el tőle, amíg megpróbálom ledobni magamról pólómat. Többszöri hevességgel veszem uralmam alá újból ajkait.
- Remélem tudod – kezdem el csókolni, ahogy lassan lefejtem róla a kabátot. – Hogy nem leszek ma álmaid lovagja – dörmögöm leginkább kulcscsontjának, mint neki. Minden porcikáján kicsit tovább elidőzök ajkaimmal, mint az szükséges lenne.

*beesik* Ördög gyere fel

Mi még csak most állunk neki igazán a dolgoknak XD

Mindig jössz, ha hívlak *csókot dob*

Hát, Hercegnőm, túl sok a meló. És igazából ma sem csináltam semmi érdemit a munkában, mert egész nap hivatalból hivatalba rohangáltam.

Köszönöm, igyekszem nagyon!

Ivana
újra velem | FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

Akaratlan felszisszenek, ahogy megérzem puha érintését a hátamon lévő borzadványon. Szemeimet lehunyom egy pillanatra, ahogy kicsit jobban lehajtom fejem. Meglepett hirtelen érintése, elszoktam attól, hogy valakinek a szemében ilyen vágyat, ilyen tüzet lássak, ha rám néz. Soha nem is szokhattam hozzá, ám Ivana tekintete mindig azt sugallja felém, hogy fontos vagyok neki, hogy szüksége van rám. És ha ezt csak szexszel tudom neki megadni, ám legyen. Akármikor hív, akármikor kellek, akármilyen baja van, szó nélkül fogok eldobni mindent. Nem miatta. Hanem érte.
Mosolyogva távolodom el tőle kicsit, hogy neki segítve ledobjam magamról pólómat. Halkan huppan a földön, ahogy leér. Óvatosan, mondhatni már-már szerelmesen csókolom meg Ivanat, amint visszatérek hozzá. Nagyot sóhajtok, amikor egyszerre dob le magáról mindent, férfiasságom is örül neki.
Lepattanok róla, gyors mozdulatokkal szabadulok meg alsó ruházatomtól. Szinte rávetem magam, hogy minél előbb egyesülni tudjunk, ám megint önmegtartóztatást kell tanúsítanom. Nem magam miatt, hanem érted. Lassan indulok lefelé, testének minden pontján lágy csókot hagyva, amíg el nem érek a lényeghez. Mutatóujjammal kezdem el lehúzni kínzóan lassan fehérneműjét, abba nem hagyva az érzékenyebb területek csókolását. A fehérnemű hallhatatlan esik le a földre, és mint egy jól betanított kutya kezdem el nyelvemmel kényeztetni Ivanat.

Hoppá, új rellonos.

Csak felnősz egyszer, nem?

ElemiTeam

Válasz híján már éppen visszatérnék könyvem olvasásához, amikor belép Frank. Lazán intek neki, leugrom a padról, hogy elé léphessek. Jobbomat nyújtom felé rázásra, ha megtörténik, az ablakhoz lépek, ám abban a pillanatban Farkas fordul az ajtó felé és egy nővel kezd el beszélgetni. Na fasza, akinek az egész ötlet kipattant a fejéből, most cseverészik. Jó lesz ez.
Érzem, ahogy az elemeim átjárják egész testemet, jól eső megnyugvást sugároznak testem minden pontjának. Nem tudom mikor éreztem magam utoljára ennyire erőteljesnek, ennyire veszélyesnek. Talán nem most kéne neki állni a nagyobb figurák gyakorlásának.
- Arie levegő - mutatok rá a férfira, hogy Dia is tudja kiről van szó, és arcot tudjon kapcsolni hozzájuk. - Farkas föld, te levegő - tér vissza pillantásom Diára, majd haloványan elmosolyodom. - Én tűz és levegő - furán hathat, hogy mindenkinek tudom az elemét, de amikor kiderültek a dolgok, mindenkinek és mindennek utána jártam, ahogy azt kell. Meg Arie-nak már segítettem is, az ő elemét meg így könnyebb volt megjegyezni. Na, nem miattuk, félreértés ne essék, magam miatt, hogy tudjam a miheztartás végett kivel kell vigyáznom. Ott a karperec, ez tény, de nem egyszer borult már el az agyam azzal is.
- Nem tudom hol kéne kezdeni - vakarom meg a fejem, Farkas felé pillantok, aki még mindig kedélyesen beszélget az ajtóban. - Annyit tudok, hogy nekem nemigen kéne elengednem magam - dőlök neki az ablakpárkánynak, kezeimet keresztbe fonom magam előtt. Nem örülnék neki, ha akaratlan felgyújtanék valamit, vagy éppen valamelyikőjüket, mert éppen nem megy a kontroll. Megy, nehogy azt higgye bárki is, hogy, mint egy fél-hülye elemi mágus mászkálok a kastélyban, de néha még vannak gondjaim, amikor előjönnek a démonjaim, vagy csak úgy simán is. Ha engem kérdeztek nem egyszerű elemet kaptam, nem tudom erről ki, hogy vélekedik, de még szerencse, hogy senkit nem is kérdeztem meg róla.

Kenőkés

Végre friss levegő. Szinte arcon csap az áporodott és párától sűrű barlang szag után. Rögtön lehuppannék a fűre, ám feltűnik, hogy egyel kevesebben vagyunk. Már éppen nyitnám a számat, hogy rákérdezzek merre van koreai barátunk, amikor Payne megelőz, és már indulna is lefelé, amikor - mint egy elb*szott filmben - a porfelhőből lépked ki drága pincérünk karjaiban MJ-vel. Payne rögtön mögém kerül, karomba csimpaszkodik, lesandítok rá, egy féloldalas mosolyt engedek meg felé, hogy ne aggódjon nem lesz gond.
A férfi Westnek beszél. Persze, ki másnak? Rohangálok fel-alá, hogyha lehetséges, akkor senki ne haljon meg, amióta elindultunk megszerezni azt a b*szást, amit a híres Excaliburnak tartanak, egy olyan ember miatt, aki a barátnője haláltusáját - akiért elvileg meghalna - végig várta volna a vízparton ácsorogva, a víziszonya miatt, és ha nem rúgom bele, akkor bizony Conroy még mindig lent lenne. Egy olyan ember miatt, aki nem mentené meg egy iszonya miatt a lányt, akit szeret, de, amint megtörténik, csak ő létezik és van, az fel sem tűnik neki, mint vezető, hogy egy tagja a csapatnak hiányzik. Szemeimet összeszorítva indulok meg lassan a többiek után, hátha valami történik. Csak sétáljunk, csak ne kelljen beszélnem, mert esküszöm Merlinre, beverem West képét dühömben. És ha én itt elszabadulok, akkor azt senki nem köszöni meg. Anglia örülne felégetem területük felét, biztos vagyok abban, hogy megköszönnék, sőt, még kezet is csókolnának nekem. Fél szemmel sandítok csak hátra folyamatosan, hogy rajta tartsam a szemem Payne-en, mert mázlimra csak rá kell figyelnem, West most már foglalkozik Conroy-jal, de azért nem bízva a véletlenre semmit, rá is figyelek.
Zsebemből óvatosan előtúrom cigarettámat és a számba dobok egy szálat. Egy pillanatra megállok, meggyújtom azt, mélyet szívok belőle. Az ég felé tekintve fújom ki a füstöt, egy pillanatra lehunyom a szemem.
- Istenem adj erőt - suttogom felfelé, szám szegletébe tolva a blázt, indulok tovább.
Egy erdő közepén lévő sziklába taszigált rozsdás kard. Na remek! Ezért valóban megérte eljönni idáig, gyönyörű látványt nyújt, kár lenne tagadni. Egyik szemöldökömet megemelem West felé, ahogy megállok a szikla előtt.
- Na haverom - dugom zsebre a kezeimet, szívok egyet cigarettámból. - Húzd ki ezt a lóf*szt és haladjunk, mert innék már egyet - invitálom meg jobb kezemet kinyújtva a szikla felé Westet, hogy csak utána. Az istenért sem vallanám be, de valami olyan erő van ekörül a kő körül, hogy a hideg rázza meg minden csontomat, és esélyes, hogy nem vagyunk vagy nem maradunk egyedül, szóval tényleg leléphetnénk minél előbb.

Ivana
újra velem | FONTOS:

18-as, csak saját felelősségre | játék:

A fájdalom rögtön elmúlik, ahogy megérzem Ivanat. Ivanat, aki mindig megnyugvást hoz, aki mindig itt van, ha kell, ha akarom. Ilyenkor tudom, hogy az enyém, és csakis az enyém. A sebeim, az elárulás fájdalma is elenyésző, amint megérzem őt. Az érintését, egyre hangosabb sóhajait, ahogy érzem támaszkodó karom alatt feszül a lepedő, ahogy markolja. És tudod mit? Kurvára élvezem. Az enyém az egész, és bármit kezdhetek vele, amit akarok, amire vágyom, amire szükségem van. Mire van szükségem? Hogy Ivana megnyugtató ölelésében aludjak el, mint egy ártatlan kölyök, hogy érezzem engem is szeretnek, engem is lehet szeretni. Nem, nem szerelemre vágyok, egy egyszerű érzésre, amit szeretetnek hívnak, és rengeteg ember érzi a másik iránt.
Ez az én szerencsém, mert Ivananál mindig megkapom azt, amire szükségem van. A megfelelő mennyiségű törődést, leginkább akkor, amikor érzem, hogy egyre jobban markolja a lepedőt, egyre hangosabbak sóhajai, végül háta ívbe feszül, én pedig elégedett vigyorral nézek fel, majd követem az ágy végébe.
- Örömmel elfogadom – mormogom közel arcához, óvatosan nyúlok álla alá, hogy ajkait érinthessem egy lágy csók erejéig. Bevágódok mellé, jobb kezem tarkóm alá teszem, így dőlök neki az ágy háttámlájának. Biztos, hogy a pokolra fogok kerülni, amiért nem mondtam el neki rögtön a tényeket. De ki vagyok én, hogy tönkre tegyem most azt, amit mindketten rettentően élvezünk, ami mindkettőnket éltet jelenleg? El kellett volna… persze. Majd elmondom neki, csak még hadd élvezzem egy kicsit.
Szemeimet lassan behunyom, egy szemtelen mosoly kúszik fel ajkaimra.
- Tudom, hogy hiányoztam – kezdek bele lehunyt szemekkel. – Jót tenne az egómnak, ha ki is mondanád – sandítok rá Ivanara fél szemmel, mosolyom egyre pofátlanabb méreteket ölt.

Kenőkés

Türelmes típusnak tartom magam. Vagyis, na... ez így nem feltétlen igaz, de akkor mondjuk úgy, hogy a nagy átlagnál türelmesebbnek vagyok. Ezért vagyok még itt, ezért hagyom, hogy a hely ereje átjárjon, ezért követtem eddig mindenhová a csapatot.
West mártírkodását figyelmen kívül hagyom, csak megemelem rá egyik szemöldököm, hogy hazaküld. Nem tudom, hogy nevessek-e vagy sírjak. Eljöttünk idáig, erre West hazaküld minket, mintha eddig is mindent egyedül kellett volna megölnie. Csak haloványan elmosolyodom, úgy döntöttem, nem kell kétszer kérnie ezt. Ha haza küld, hát haza megyek, midenféle balhé nélkül, nem mintha eddig is olyan fontos tagja lettem volna a csapatnak. Király vagyok, nem tagadom, de ennyi erővel a két szerelmes pár is eljöhetett volna ketten. Hogy nem játék? Örüljön, hogy annak fogom fel, és nem egy halálos táncnak az itteniekkel vagy a kard őrzőjével, mert így legalább röhögve nézek a halál szemébe, ha meglátogat. Mi is lehet ennél jobb? Vidáman szembesülni a kaszással. Zseniális. Conroy-t, mint valami isteni szikra, jelöli ki a napnak a fénye, hogy bizony, még mindig ő a kiválasztott a kard kihúzására. True love, én mondom, mert ketten indulnak a kard felé, hogy kihúzzák. Várok, és csak várok, mosolyom egyre jobban lehervad, ahogy a kard meg sem mozdul, csak húzzák tovább, majd egyszer csak a jellegzetes hang, amikor törik a fém. Felkapom a fejem, odanézek, szám kicsit tátva is marad a cselekmény felfogása közben.
Az Excalibur kettétört. Conroy-ék kezében van az egyik fele, a másik pedig szépen ugyanúgy beékelődve a kőbe. Hirtelen tör ki belőlem, engem is meglep, ahogy nevetésem... nem, röhögésem átvágja a csendet, mint vihar egy szép tavaszi napot. Csak hagyom, hogy átjárjon, térdemen támaszkodom meg, nehogy összeessek, a folyamatosan feltörő nevetéstől.
- Édesistenem - hadarom két röhögőgörcs között, kicsit megvárom, amíg nevetésem lecsillapodik, éppen csak annyira, hogy értelmesen tudjak beszélni. Vagyis... inkább érthetően. - Ez remek volt srácok! Akkor mehetünk? - pillantok Conroy-ra és Payne-re jelentőségteljesen. Azt a "parancsot" kaptuk, hogy haza megyünk. Ezek után, ha fegyvert tartanak a fejemhez sem maradok itt, így komótosan lépkedve indulok visszafelé.
Jobb kezemet felemelem, kicsit hátrafordítom a fejemet.
- Kösz West! - mosolyodom el. - Egy élmény volt - mondom szemtelen, ismét elindulok, blázomat taszigálva a számba. Hát, ez tényleg egy élmény volt.

Ivana
újra velem

Lehunyt szemekkel mosolygok, mint aki nagyon meg van elégedve magával. Végül is nem áll messze a valóságtól az érzés, és meg is érdemelném a mosolyt, ám mindig előbukkan az a k*rva gondolat agyam hátsó zugaiból. Szorosabban ölelem magamhoz fél karommal Ivanat, lágyan homlokon csókolom. Kényszerítenem kell magam, hogy eltávolodva tőle, felüljek az ágy szélére.
Elégedetten elmosolyodom, ahogy hátrafordítom a fejem és ránézek. Tekintetem az övébe fúrom, semmi pénzért nem engedném el. Most nem. Jól esnek a szavai, bár kimondatlanul is tudtam, hogy így van. Kis meglepődés csillanhat szemeimben, mert egyáltalán nem számítottam arra, hogy ki is mondja ezeket. Főleg nem most, főleg nem nekem.
- Ivana - fordulok felé, egész testemmel, jobb karommal támaszkodom meg mellette az ágyon. Belém fagyasztja a szót a villásreggelivel. Ismét őszinte meglepődöttség ül ki az arcomra, szám is kicsit tátva marad, majd kitör belőlem a nevetés. A fejemet tenyeremmel támasztom meg, vállaim csak rázkódnak. Tényleg képes ezt, így és most megkérdezni, amikor meztelen fekszik ez alatt a takaró alatt? Megnyalom alsó ajkamat, így tekintek rá, fúrom tekintetem az övébe.
- Szeretem, hogy ilyen vagy - termek előtte se perc alatt, hogy megcsókolhassam. Lassan mélyítem el, jobb kezem tarkójára csúszik, ahogy falom ajkait, majd ismét eltávolodok tőle. - Nem kell az a reggeli. Elég, hogy itt vagy - Az egész annyira szép, annyira valóságos és annyira könnyű... el akarom én ezt b*szni? De ha nem most, akkor mikor?
- Ivana - kezdek bele még egyszer, leülök mellé, lábaimat törökülésbe helyezem. Ismét meg kell nyalnom ajkaimat, hirtelen kiszáradnak érzem magam, ám ez most más, mint legutóbb. - Én... - fogalmam sincs hogyan kéne folytatom. Házas leszek? Házas leszek hamarosan? Feleségem lesz? Férj leszek? Akárhogy is... az utána lévő dolgok; nem komoly.
Elmosolyodom, kicsit megrázom a fejem, és álla alá nyúlva ismét megcsókolom. Lágyan, gyengéden, szinte már szerelmesen.
- Rágyújthatok valahol?

Ivana
újra velem

Ahogy mellette ülök és felfalom tekintetemmel, minden rezdülése mosolygásra késztet. Mosolygok, mintha muszáj lenne, mintha valami erő kényszerítene rá. Merlinre, készen állok én arra, hogy - ha csak feltételes módban is, egyelőre - elveszítsem? Megforgatom szemeimet, gátlástalanul tekintek végig testén, ahogy elhelyezkedik, arcán állapodnak meg szemeim.
- Tudod mit? - dobom magam hátra, hogy ismét mellkasomra húzzam és egy lágy csókot adjak hajába. - Jöhet az omletted. Annyi kikötésem van, hogy körülbelül ennyi ruhába csináld, mint amennyi most van rajtad - vigyorodom el szemtelenül. Egy kézmozdulatra lebeg felém kabátom zsebéből cigarettám. Könnyed mozdulattal kapom el, és veszek ki belőle egy szálat, amit szám szegletébe dugok. Meggyújtom, a dobozt a mellettünk álló éjjeliszekrényre dobom. Hátra döntöm a fejem, közelebb húzom magamhoz Ivanat, mintha lehetséges lenne.
Érzem, hogy szívem hevesebben dobog. Mert, amikor veled vagyok, Ivana, mindig hevesebben dobog. Az illatod, a mozdulataid, a lélegzeted, mindened arra készteti, hogy kiugorjon a helyéről. És ilyenkor hiszem csak el, hogy van szívem, ténylegesen van. Talán meg is érdemelném, hogy szeress, hogy szerethesselek, ha nem vernélek át minden egyes másodpercben, amíg a karjaim között fekszel. Tudod, Ivana, ó, drága Ivana, az utóbbi időben te jelented nekem a világot, a mindenséget. És én hazudok neked, átverlek, nem mintha jogom lenne hozzá.
- Megházasodom - szorítalak. Szorítalak magamhoz fél karommal, nehogy elhagyj, nehogy elmenj, nehogy eltávolodj, mert akkor végem van. Akkor összetörök, és nem engedhetem meg magamnak, hogy törve láss. A világom vagy, Ivana. Ha elmondom elhiszed? A démonjaim a szívemben vannak és üvöltöznek velem, amiért elmondtam neked, és igazuk is van, mert valószínűleg most veszítem el a legfontosabb dolgot az életemben. Mélyet szívok cigarettámból, szemeimet lazán behunyom, de nem engedlek el, nem lazíthatok a szorításon. A füst a plafon felé távozik.
- Muszáj, tudod? - harapok rá cigarettámra. Honnan tudhatnád? - Csak két év, hogy megmentsem Payne-t, de semmi nem fog változni. Ugyanúgy éljük az életünket, mint eddig, ugyanúgy a tied leszek, Ivana, és szeretném, ha hinnél nekem - ha elmondom elhiszed? Nincs jogom ahhoz, hogy most az arcodra tekintsek, hogy lássam a reakciód, hogy mélyen íriszeidbe fúrjam saját kékjeimet, abban a reményben, hogy akkor megbocsájtasz, hogy nem lesz vége a kettőnk között lévő kapcsolatnak. Merlinre...

RIIIIIP *-*

Passzolj nekem motivációt, pls.

Az élethez leginkább. XD Meg hsz íráshoz

Kösz, ezek után kb soha nem fog visszatérni XDDDD

Ivana
újra velem

Érzem, ahogy megfeszülsz, és szívem szakad ketté, hárommá, darabokra. Ezer és ezer darabra, mert tudom, hogy legszívesebben felpattannál és örökre itt hagynál. Egyedül, a démonjaim társaságában, hogy mekkora gyökér vagyok. De, az az igazság, honey, hogy megérdemled az őszinteségemet. Senki nem érdemelheti meg annyira, mint te itt és most, mert tudom és érzem, hogy el akarsz futni, el, messze tőlem, mindegy hova. Nem engedhetem. Megérted?
Ajkaimat összeszorítva engedek szorításomon, hogy eltudj távolodni, hogy elhagyj. Állom tekinteted, szomorúság tükröződik vissza belőle, amitől még ezer darabra szakítod szívemet. Alsó ajkamat beszívva, cigarettámra még jobban ráharapva fúrom még jobban tekintetem tiedbe.
- Csak azért veszem el, hogy ne egy negyvenes tegye ugyanezt - cigarettámból seperc alatt tűnik el a parázs, felülök, a csikk az éjjeli szekrény felé lebeg könnyedén, szembe fordulok veled. Íriszeim mélyebben hatolnak tieidbe, mintha a lelkedbe látnék, Ivana. Óvatosan nyúlok kezeidért, ha engeded lassan fogom meg őket.
- Ivana figyelj - emelem ráérősen ajkaimhoz kezedet, lágy csókot lehelek rá. - Semmi nem fog változni, érted? Semmi ezen az ég adta kib*szott Földön, mert nem akarom, hogy változzon. Felveszi a nevem, és vége van, ugyanúgy Te fogod nekem jelenteni a mindenséget - ki lett mondva, ámbár leginkább selymes és apró kezeidnek beszéltem, ajkaim végig súrolták azokat. Őszintén, végig szemeidbe nézve, kedvesem, és ennél nagyobb megkönnyebbülést nem tudom, hogy ember érezhet-e. Kicsit megszorítom kezedet, lehunyt szemekkel nyomom őket ajkaimnak, végül homlokomnak támasztom azokat.
- Ne hagyj el, kérlek - lényegesen erősebben szorítom kezedet, homlokomnak van támasztva, szemeimet szorosan összeszorítom. Mégis mi a f*szt művelek, Ivana? Te teszed ezt velem, elhiszed?

Ivana
újra velem

A pánik lassan borítja el az agyam, mélyeket kell lélegeznem, hogy kordában tartsam érzelmeimet, kordában tartsam a bennem tomboló démonokat, amik, drága Ivanam miattad... nem is, érted jöttek elő agyam és szívem hátsó zugaiból, félve, hogy ők is elvesztenek téged. Téged, aki mindig a megnyugvást hoztad el nekik is és nekem is, téged, akinek elég volt megéreznem az illatát egy pillanat erejéig és máris eliszkoltak a helyükre. Ám most érzik a lehetőséget, és egyre inkább tépik agyam minden sejtjét, bízva abban, hogy sikerül áttörni a falat, de nem engedhetem nekik.
Halántékomhoz nyomom tenyeremet, mélyeket sóhajtok, muszáj kiülnöm az ágy szélére. Lábaim megérzik a szőnyeg puhaságát, lélegzet, Ivana arcképe, lélegzet, az illata, lélegzet.
Csak adja akárhány isten, hogy ne bántsam. Hogy csak most ne veszítsem el semmimet. Csak most hadd én győzhessek, mint egy igazi hős, mint egy igazi lovag azon a k*rva fehér lovon.
Meghallom szavaidat, és feléd kapom tekintetem, ami megnyugvást mutat, amíg nem folytatod. Mindig van egy de. Mindig kell lennie egy de-nek. Aztán pár másodperc múlva újra elkezdesz beszélni, én Ivanam, és olyan megkönnyebbülés zúdul át testemen, hogyha nem ülnék, biztos térde esnék előtted és minden elérhető pontodat csak engedéllyel csókolnám meg.
Visszafordulok feléd, egy halovány mosoly játsszik ajkaimon. Ivana, most akkora boldogságot okoztál nekem, hogy nem tudom szavakba önteni. Nem hagysz el, maradsz nekem a megnyugvás, a segítség, a mindenség. Nem tudom, hogy ilyen lehet-e a szerelem, de ha ez az, akkor én szeretem a szerelmed, Santos, mert megmentesz vele minden szartól, ami érhet.
- Istenem - hajtom fejem lábaid elé, mint egy megsérült rabszolga. - Mindenem te vagy, Ivana - suttogom az alattunk elterülő takarónak, végül felemelem fejem és rád nézek. Hosszan, békésen, megkönnyebbülten, boldogan. Közelebb araszolok, lágyan teszem tarkódra a kezem, hogyha szeretnél elhúzódhass, de ha nem teszed, lágy csókot lehelek ajkaidra. Olyan igazit. Olyan őszintét.

Ivana
újra velem

Közelebb jössz, a csókot tökéletesíted, és szívem repes a boldogságtól, bele is mosolygok csókunkba. Csípődbe markolva húzlak közelebb magamhoz, így nézek szemeidbe, melyből őszinteség sugárzik felém, és ennél nagyobb öröm nekem most nem is kell.
Meghökkenek, ahogy szívem felé mutatsz, ám kezdeti megilletődöttségemet hamar felváltja egy elégedett mosoly. Csak bólintok, tudom, hogy nem kellenek szavak, mert sosem kellettek ahhoz, hogy tudjam mire gondolsz, hogy tudd mire gondolok. Ez így teljesen működőképes kettőnk között. Ölembe húzlak, hogy még közelebb lehessek hozzád, még jobban érezzelek, miközben falom ajkaidat, remélve, hogy most is megérted; mindenem a tiéd.
Egyik szemöldököm megemelkedik következő kérdésedre. Na, erre egyáltalán nem számítottam. Megengedek magamnak egy visszafogottabb kuncogást, csak utána emelem rád tekintetem.
- De - felelem még mindig rázkódó vállakkal. Felkaplak, nem zavartatva magam, hogy nem otthon vagyok, indulok meg veled a konyha felé, ahol rögtön leteszlek a pultra. Állad alá nyúlva lehelek egy csókot ajkaidra, majd lassan kezdek el haladni lefelé. Először arcodnak élét hintem be apró puszikkal, nyakadat, kulcscsontodat, melleid halmát. Akaratlan távolodom el tőled, mert minden egyes milliméter, ami kettőnk között van szakadéknak érződik.
- Szóval omlett? - támaszkodom meg combjaid mellett a pulton somolyogva.

Kiszisza, miért nem állnál fel velem egy dobogóra?

Zippzhar Mária Stella - 2019.04.02. 18:25


Mondtam, hogy van kémem a Levitába

Nyugi. Nagy ritkán ad ki infókat, és ezt pont kiadta, mert aranyosnak találta