Projektmunka, második rész, első hsz.ÖltözékZeneTánc Gyomorgörcs, azt meg hogy?
Túl vagyok ötven fellépésen minimum, hogy lehet, hogy lámpalázam van? Gyorsan analizálom a helyzetet, és nagy szusszanással bólintok magamnak. Vegyük az első okot.
Mióta megsüketültem, közöm nem volt a zenéhez, ami eléggé kellemetlen helyzetbe hoz jelen pillanatban. Merkovszky tanár úr van olyan jószívű, hogy a fellépés alatt fenntartja a hallásomat, ugyanis bőven lesz dolgom anélkül is. Megnézem alaposan tenyeremet, mintha onnan kiderülne, képes leszek-e összeesés nélkül végigcsinálni az egészet.
Mikor végzek a bámulással, és levonom a következtetést, hogy ez időpocsékolás volt, felhúzom hófehér kesztyűimet, majd odalépek a tükör elé. A kalap vagy, hogy hívják ezt, és a többi ruhadarab összességében jól is nézne ki, csak nem rajtam. Olyan kis… Izé vagyok, de hátha tetszik majd a zsűrinek. Ha jól emlékszem, elég neves emberek vannak ott, tehát itt az idő, hogy mindent bemutassak nekik, amit csak az előadóművészetről tudok, az pedig elég sok dolog. Nehéz volt két percbe besűríteni, és tervezni. A délután nem telt pihenéssel, össze-vissza rohangáltam, szerveztem, alkudoztam, sőt, megfenyegettem egy ötvenéves kopaszodó férfit, hogy miért, azt majd később elmesélem, jelen pillanatban minden erőmre szükségem lesz, hogy újra találkozzak a zenével.
Amióta elveszítettem a hallásomat, nem hallgattam semmit. Ezért is volt probléma a szervezkedés. Az a sok-sok bűbáj, amit a látvány érdekében elterveztem, és megcsináltattam a szegény szervezőkkel, garantálta a pontokat a fellépésemre. Lenyomom a kilincset, és kilépek. Halkan, de hallom már a muzsikát, mégpedig fuvolaszó az. Egy altatódal. Háh, mintha nem ismerném, mintha nem tudnám kívülről. Elégedett mosoly húzódik a számon, miközben oldalról figyelem a lányt, akitől elloptam a jelvényt. Szegény csaj, remélem azért itt nem pontozzák le. Oldalról valaki megböködi a vállam. Egy viszonylag fiatal (Bár hozzám képes mindenki idős) mágus az, és elmondja, hogy sikerült alkalmazni a súlyvesztőbűbájt Az eszközön.
Nagyot bólintok, majd visszafordulok az előadáshoz. Egy piros ruhás lány megy ki aki egy számomra ízléstelen muzsikára játsszon a tűzzel. Őszintén, nem nyeri el a tetszésem. Amint hallom, a zsűrink sem annyira. Kilép mellőlem egy nagy lépéssel egy srác. Önbizalommal teli mosoly arcán, mintha máris tudná, mi lesz a dolog vége. Ő fog nyerni. Gosran végignézek magamon, és elszégyellem magam, mivel folyamatosan a szemöldökömet ráncolom, és rágom a számat. Kis pamacsok követik a srácot, amikről pár pillanat múlva le is esik, hogy huskynulak. Tehát Aeromágus…
Van valami a mozdulataiban, ami nem tetszett nekem. Olyan… Ártatlanul nagyképű, mintha születésétől kezdve felsőbbrendűnek nevelték volna. kezem ökölbe szorul, annyira, hogy a kesztyű alatt talán ugyanolyan fehér színt vett fel. Csak akkor eszmélek rá, hogy ezt teszem, amikor valaki felém tart keménylapú, fekete táblákat, régies írásmintákkal, és rajzolt kerettel. Egy pillanatra olyanná válok, mint a focis srác a csokireklámban. Egy dívává. Igen, elég fura hasonlat, de amikor otthon tévéztem, megláttam, és most egyből ez ugrott be.
- Ez komoly, Utána kéne fellépnem? Tényleg? Maga szerint ki fog odafigyelni, miközben utána ábrándoznak?! – Szegény srácot nem akarom megijeszteni, de mégis sikerült. Ujjammal az éppen hegedülő srácra mutatok, és fojtott hangon magyarázok.
És akkor megáll bennem az ütő.
Ez hegedű. Nem érdekel mit lát a segéd, vagy mifene, a fülemhez kapok, és próbálok lenyugodni. Próbálom kizárni a külső világot, és a tenger kitartó, és erős hullámzására koncentrálok a fejemben. Bárcsak én is olyan erős lennék, akkor nem kéne rettegésben élnem egy hangszer miatt. Mire lenyugszom, vége lett a muzsikának, és nagy pontszámot szerez. Nem bírom figyelmen kívül hagyni azt az arckifejezést, amit csak ebből a szemszögből lehetett látni Charles arcán. Az arcom elvörösödik, de már szólnak is, hogy kezdődhet az előadás. A színpad felett húzódó vékony hídon álló embereknek intek, aki egy pálcaintéssel elintézik a kért dolgokat. A nézőközönség, és a színpad, beleértve a zsűrik asztalát, fekete-fehérre válik, mintha egy régi filmbe csöppentünk volna. Ruganyos léptekkel a tér közepére érek, és a zsűrivel, no meg a nagyérdeművel szembefordulok, és felemelem az első táblát.
„Táncolni akartam, de nincs párom…” Színpadias szomorúságot engedek szétáradni arcomon, némi kiskutyaeffektel, így garantált a siker.
Bal lában sarkával alig észrevehetően kettőt rugózok, így jelezve a hídon álldogálóknak, hogy jöhet A Tárgy. A közönségből páran felsikítanak, amikor az nő teste élettelenül alázuhan, majd halk puffanással földet ér. Tény, hogy élethű, de nem ennyire, maximum távolról. Felemelem, végigmérem, úgy, hogy a közönség is lássa, épp mit csinálok, majd vigyorogva felemelem a következő, egyben utolsó táblát.
„Ez megteszi. Kezdjük!”
A háttérben, ahol eddig üres sötétség volt, most fények gyúlnak, és körülbelül tizennyolc lebegő hangszer tűnik fel előttük kottával. A fantomzenészek rázendítenek, én pedig a bábura koncentrálok. A végtagjaiban, és a főbb helyeken apró vízgömböket helyeztem el még délután, így életet tudok bele varázsolni, A súlyvesztés csak megkönnyíti a dolgomat, ugyanis egyszerűbb így mozgatnom őt. Kevés az erőm, nagyon ajánlom, hogy kitartsak addig. A zene szól, a közönség arcát csak pár pillanatokra látom egy-egy fordulás, dobás, és hasonló között. Eltelt másfél perc, mikor megérzem, itt az ideje bevetni a nagyágyút. Egy lépésre távolodok a műhölgytől…. Milyen vicces név… Na szóval őt figyelem, miközben mozgásra bírom a lábait, mintha szólózna. Mikor végzek vele, fejét felém fordítom, és én is ugyanabba kezdek bele. Egy koppintással lett vége a dolognak, és mikor ezt lejátszottuk egymás közt, a nézők felé fordulok ismét, és ugyanazokat a mozdulatokat ismétlem, mint amit én csinálok. Mikor a banda befejezi, hallom, ahogy tapsolnak, ahogy kurjongatnak, tőlem pedig annyi telik, hogy meghajoltatom még utoljára élettelen társamat, és rédre rogyok. Megvolt a hab a tortán, most jön a cseresznye. Meglepő módon nem erőltetett meg nagyon az előadás, így még egy trükkre van erőm. Mellkasom emelkedik, és süllyed, tekintetem az ég felé irányul, majd felemelem a karomat. A tömeg elcsöndesül, én pedig teljes természetességgel megszorítom a levegőt, majd lehúzom magam mellé karomat. Ekkor egy vödörnyi vizet idézek a fejem felé. Egy filmben láttam, biztos tetszeni fog nekik. Charles megnéz, hogy még élek-e, én pedig nagy lihegve intek neki, menjen csak a zsűrihez.
Remélem zabálták.
Meg a faldöngetőt 
(egy éve tudta meg, hogy varázsló, addig újpesti bugris volt, aki csak a zenéért él.)
