Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Már egy fokkal kevésbé érzi kínzásnak ezt az egészet, de még mindig feszélyezi. Hisz elég körbenéznie, vagy csak gondolnia arra, hogy miért is van itt pontosan. Lehet, hogy maga a férfi érdekes és mégsem az, aki mindenképp a fejét akarja szegni, mégsem tud kötetlen lenni annyira, hogy fecsegjen. Mondana ő sok mindent, mert van mit, lenne mit, sosem beszélte ki azt, hogy mik érték az első napokban mind a falu, mind az iskola témájában. Valamennyit mondott, darabokat, ha felmerült vagy a szebb részét, de az egészet? Ilyenkor hiányzik neki a család, az anyja, akinek kiönthetett mindent, amikor baja volt, valami kétely nyomta a lelkét vagy csak egyszerűen beszélni akart, mert az akkor is ment, jobban, mint most. És anyja, még ha nem is értette pontosan miről is van szó, mindig meghallgatta és ez sokszor többet ért, mint akármennyi válasz. Sóhajt egyet, ahogy elképzeli, hogy kimenve innen ragad telefont, feltárcsázza és kiadja, mondja, de ez nem fog megtörténni. Haza fog menni, benyom valami ökörséget és tanul, olvas, vagy egyszerűen ledől és létezik. Fogalma sincs, jelenleg még az irodában kéne maradnia és nem csak testileg.
- Leginkább azt, mivel és mennyire vagyok tisztában. Ameddig... egyedül éltem, addig ímmel-ámmal, de valamiket tanulgattam, volt fogalmam pár dologról, nekik meg épp elég volt ahhoz, hogy akkor adjanak időt, témaköröket és akkor vizsga, mert azért nem lehet minden szabályt áthágni – von végül vállat. Jó kérdés, talán vakarták a fejüket, mert míg egy kvibli mindent ismer születése óta, ha úgy van a világban persze, amely csak ehhez a világhoz köthető, neki egy kicsit hullámvasút volt ez és a rémkastély, egyben. Feldolgozni a tényt, hogy aztán miután lenyugodott, építhessen rá. Olvasni mindent más, elképzelni totál más, aztán tapasztalni, látni, szintúgy. Érti ő, hogy mennyire elképzelhetetlen, hogy itt van és neki is az, még kicsit mindig, de tanul, csinálhat valamit, ami megnyugtatja. Látja a homlokán futó ráncokból, az arcából, hogy talán még mindig nem tiszta a kép és lenne ezer kérdése, csak nem teszi fel. Látja azt is, hogy érdekli a másik része, az a rész, amely miatt itt van, ami végül végleg pontot tett az életére. Látja, de inkább válaszolna az előbbi, ezer kérdésre az iskoláról, mint egyre arról. Nehéz. Kimondani nehéz először és úgy igazán, az utolsó kötelező kör óta nem tette meg. Gondol rá, álmodik vele, hangosan kimondani már nem egyszerű. Még ez a pár szó is marja a torkát, keserű íz és emlék, érzi, ahogy elöntik az emlékek. Csak ne most, szinte feszülnek az idegszálak, mintha megint veszélyben érezné magát, közben pedig azokra gondol, akik a férfi számára a többiek. Néma csendbe burkolózik, mintha titkolna valamit, holott nem, egy betűt sem. Hirtelen nem az, aki, hanem az a húszéves srác, aki úgy gondolta, mekkora buli lesz és aki utána darabokra törve ébredt fel a lidérces álmából. Halovány mosolyszerű ül ajkain mégis, talán rosszabb, mintha nem lenne, fejét lágyan csóválja nemlegesen.
- Senkivel. Se velük, se a családommal. Egyedül jöttem ide – hangja talán egy fokkal erőtlenebb, igyekszik nem facsarni magát, nem, ez csak egy beszélgetés, ő pedig már egészen jól van, jól van és ezt kell elhinnie. Nincs semmi, nincs senki, jól van. Örül, hogy nem kell ezt a papíron viszontlátnia, de való igaz, neki mindig az volt a kényelmesebb, ha nem is beszél róla. De itt most más, nem ő irányít. Aprót köhint, helyezkedik a székben, mintha ezzel a keserűt és a „többiek” helyén ülő ürességet ez betemetné, eltüntetné.
- Igen, a kastélyban ritkán alszom, csak ha éjjel korzózom „szolgálatban”. Eleinte egyedül, azóta van lakótársam – hogy mégis merre él, nyilván le van jegyezve, bár ha az eddigieket nézi, nem csodálkozna, ha az lenne lakhelynek beírva, hogy a Jupiteren tölti szabadnapjait. - Melyik házban? - annyit kérdeztek tőle, akaratlan csusszan ki belőle az érdeklődés. De ha már ő is az volt, nem? Vagy ez helytelen? Tekintete is azt mondja, ha tilos erről beszélni, hagyja is. Ismét a pennára tekint, szinte már-már tényleg veszélyesen hivatalosak a szavak és annak is kell lennie. Hol is van ilyen? A templomban, az orvosoknál, agyturkászolnál? Van rá valami eskü? Biztos. Mindegy. Sóhajt egy nagyot.
- Köszönöm – tényleg, pillant is felé, most néz talán először tisztán a szemébe, most mer talán először rápillantani. - Nem tudom, mit tudnék még – vakarja meg tarkóját zavartan, tényleg nem jut eszébe semmi. - Szeretek itt lenni, csak néha kicsit sok – ereszti le a kezét. - Alá kell írnom valamit, meg ilyesmi? Maradhatok?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Jobb, hogy most egyedül vállalta be az éjszakai korzózást, kell, szüksége van a kastély néma csendjére és nyugalmára. Noha már nagyon sokat ülepedett benne a dolog, mégsem kellemes, benne van az gonosz, undok gombóc, aki újra és újra felkaparja benne a kérdéseket, azt, hogy ki volt az, miért és miért kellett látnia? Vagy megtörténnie? Érti és nem cáfolja azt, amit mondott, amiket mondott, de attól még az agya hátsó szegletében ott motoszkál. De még így is jobb már, mint utána közvetlen. Nem hazudott, nem szeret csatázni és vitázni, valamit mindig kivesz belőle, valami mindig elfogy és igaza volt abban, hogy megint nem bízik magában, mert így van. Nem érzi magát jónak, elégnek, nagyon semminek sem, de nem ült vissza abba a gödrébe, ahonnan kimászott. A „nem tudom” foszlánya az, amelyet igazán emészt és mégsem, mert tartja magát ahhoz, hogy mindent el kell fogadni, benne minden maradt, csak a mámoros köd helyett most önmaga van, a feje fölött a kicsi, képzelt felhőjével, ami követi. De jól van, jobban, találkoztak azóta, türelmes és enged teret, még ha tényleg saját magára kellene fókuszálnia, hogy visszaálljon minden. Sóhajt egyet. Ez így nem lesz jó, így kezdődött akkor is, leeresztett, leengedett, jöttek a fura majd sötét gondolatok és elveszett. Mindenképp beszélnie kell vele, mert nem engedheti, hogy még egyszer megtörténjen, több esélyt nem érez arra, hogy olyan élete lehessen, mint most, ha elengedi és azt engedi, hogy tényleg meneküljön.
A kastély valóban csendes, a diákok mintha érezték volna és csínytevéseiket átnapolták vagy olyan helyre tették, amit ő nem lát, mert arra már vagy még nem járt. Mindegy. Nem mintha a szigorúak közé tartozna, így aztán tagadhatatlan, hogy feleslegesen rettegnének, de jól esik neki a helyzet. Hozhatott volna könyvet, ezt bánja igazán, leült volna valahol, ahol picivel több a fény, mert a sötét folyosókat a navinés szekciótól kapott zseblámpával járja, de azt is a földre szegezi, nehogy egy portrélakó ráförmedjen, mint múltkor, amikor rájuk világított. Megállva néz körbe, úgy dönt, szünetet fog tartani. Ahhoz már messze jár, hogy a bejárati ajtót könnyen elérje, de tudja, van erre egy erkély, volt már ott, többnyire ilyenkor éjjel, amikor korzózott, vagy csak épp kellett a friss levegő. Nem szeret sokáig a falak között lenni, bezárva, senki se róhatja fel neki, hogy aki évekig élt egy erdőben, az majd tűrni fogja a kőfalakat végtelen mennyiségben. Fordul hát, hogy az erkélyhez vezessék lábai, előtte nem sokkal nyomja ki a lámpácskát, dugja azt övébe, mint valami teremőr és kilökve az ajtót, már szívja is be a friss levegőt. Aztán megtorpan, szájában ott ficeg a cigaretta, ő meg mered a lányra a korlátnál, aki késő este ácsorog itt és...
- Opsz... - kapja ki a szálat és tűzi a füle mögé, az ajtót visszazárva nem menekül be, elvégre nem egy szerelmespárra nyitott rá, és közelebb lép. - Osztozhatok veled kicsit az erkélyen? - így közelebbről már ráismer háztársa vonásaira, a memóriája ennyire még jó, azt azonban egyelőre nem látja, mi hozta ide. Ő is a korláthoz lépve dől neki és kiszedi a bagót a füle mögül. - És ez zavarna? - nagyon szabályos, igen. Mindegy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Tegnap már egész jó volt, ma pedig bőven akadt ereje arra, hogy kimozduljon így bement az órákra is, bár talán még kicsit sápadt, de épp azon van, hogy a hétvégi elégedett kalóriákkal életet leheljen magába és magára is. Ez egy örök körforgás, fogni a nem alvásra, minden vacakra, aztán most már nem is érdekli, biztos tudja az, aki figyel és szemfüles és ő inkább nem figyel, nem görcsöl rá, mert valahogy mindig előjön benne az, hogy izzadni kezd a tenyere, ha feljön a téma. Van, amit nem lehet levetkőzni még ennyi idő után sem, de ugye a nép véleménye annak is fontos – lenne – aki annyira nincs ebben bent. Benézett mindenhova is, ahova csak kellett, onnan igyekszik hazafelé, hogy aztán valami kiadós vacsorát főzzön és bámulja a tévét, mert nincs még hangulata tanulni, a házat meg már rendbe vágta a napokban unalmában. Mikre nincs ideje...
Jobb karján ficeg a szatyor, amelybe a nemrég vásárolt cuccok pihennek, hogy egy jó rakott krumplit egyen végre, vágja is a karját rendesen a belerámolt krumplik hada is, bánja a fene. Azt mondjuk jobban, hogy bal nagylábujján a köröm haragos színű, fogalma sincs, hogy mibe és mikor rúgott ennyire bele, de legalább a szeme alatti vékony sebecske, amit a zsenge ág arcba csapódása okozott, már kevésbé kellemetlen. Az erdő már csak ilyen, a holdkóros reggelek pedig érdekesek. Azért mégis papucsot húzott, rövidujjas nadrágot és fehér pólót, melege van kicsit mégis, hiába, amit gyereknek órákig bírt a tűző napon, most kevésbé, a kertben kipróbálta milyen, bőre ezért is vörös itt-ott, rosszabb már nem is lehetne, komolyan. Megkerüli épp a teret, épp valaki szemetet szed, mert egy csaj épp onnan lépked vissza, legalább valaki megteszi, így is egy csomó csikket lát, mint minden játszótér mellett, ahol életében megfordult, szóval lélekben meg is tapsolja. Épp leguggol és pálcát húz elő, műsor kezdődik, a mugli pedig kíváncsi így befékez, távolabb persze és ahogy megállva csapódik oldalának a szatyor, mert ugye kezek a zsebben, úgy jajdul fel, kétszer, mert a szatyor anyaga gyenge és az árú nehéz, kiszakadva pedig, káromkodásától fűszerezve gurulnak a burgonyák össze vissza.
- Nem hiszem el, nem hiszem el, nem hiszem el – még jó, hogy túl van rajta, mármint az agresszión, mert még ordítana is, ellenben időben kapja el a maradékot, hogy legalább a kolbász meg a tejföl ne csattanjon a földön, hogy aztán mély szusszanással guggoljon le ő is, és azzal a lendülettel gyújtson rá. Káosz. És akkor itt a csaj, aki majd jót néz, hogy mit művészkedik. Csak egy szégyellős vigyort ejt előtte, majd homlokát fogja. Ilyen nincs.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Közelebb érve szemeinek ismerős arc bontakozik ki, hiszen járkál ő eleget a zöldek háza táján – mert rettentő jó memóriája ezt is megjegyezte, hol látta -, hogy egyszer-kétszer úgymond közös térben mozogtak. Valahogy szégyentelen módon nem érzi azt, hogy rossz helyen jár, ha pedig igen, akkor üsse kő, nem számít. Nem is ez a lényeg, semmi sem lenne, igazából csak sunyi módon kilesi, miközben megpihen kicsit, hogy mit akar a kerítéssel, sose árt, meg minden, de a kíváncsiságnak és részben kotnyelességnek meg is lesz az ára. A krumplik állnak bosszút, hogy ideje lenne már tovább indulni és nem bámészkodni, de nem hallgat rájuk, sőt mi több, semmire sem, végül pedig megsemmisült érzettel nézi, ahogy szanaszét gurulnak a földön. Remek. Immáron guggol, tökre elhiszi, hogy a bagófüst és a keze, amivel a homlokát fogja, majd elrejti bármi elől, egy tekintet elől. Az a szerencse, hogy a népek sem erre járnak, legalább nem lesz látványosság belőle. Annyira.
Kezét leengedve szív egy mélyet, fújja ki az ég felé a füstöt, majd a nő felé pislant, aki közben már felállt és határozottan felé néz. Nem mintha jobb bemutatkozóra számított volna, sőt, semmire sem, egyelőre azon agyal, hogy össze kellene szedni amíg látja is azt, amit kell, de mégsem moccan, nem fagyott ugyan le, de mintha. Inkább nevetne, hangosan, de lenyeli, csendben maradva követi azt a darabot, amelybe akaratlan rúgott bele a másik. Szépen állunk. Az előtte heverő pár darabot a szatyor maradékára pakolja, a többi cucc mellé, pöccint egyet, a hamu a földre kerül, lépések zaja, persze, hisz ki kell kerülnie, ha inkább odébb állna. Nem is ítélné el, pakolászik, megáll a keze a mozdulatban mégis, ahogy felpillant rá, hiszen oda lépkedett hozzá, egy kissé hunyorogva szemléli, mintha nem látna jól, de épp megint hosszabbra nőtt tincse csusszan előre.
- Ööö... hello – csak bátran, ugyebár. Még mindig nem szociális lény, hiába történnek a dolgok, oldódik más mellett, új közegben, ráadásul ilyen nyitánnyal, nagyon nem az ő terepe. - Hú, és tényleg. Köszönöm – pillant le a krumplikra, igaz, kell egy kis idő, mire az egyik szóból azt hallja ki, amit kell, az akcentus ilyen, hallott már, de most nem nosztalgiázik azon, hogy segített megérteni a tekervényes szavakat. Nem olyan ember ő, aki ezt megszólja, elvégre, fordítva, ha angolul kellene beszélnie, eret vágna az oxfordi brigád, az is biztos. Így, mintha nem is lenne, int ő is, majd elpakolja az eddig gyűjtött kis a szép kis halomra, ami gyűlik, de ha nem figyel, akkor megint szét fognak gurulni, így egyik kezével tartja az oldalát a krumpli-dombocskának. - Rakott-burgonyát csinálok, ha valaha odaérek velük – pillant le, majd vissza, hagyja, hogy elkapják a tekintetét egy kis időre, majd elszakítva azt, saját kezére és annak környékén árválkodó szemre figyelnek, amit gyorsan a többihez tesz, a másik pedig kiegészíti. Oké, így tényleg gyorsabb. Épp megköszönné, ezt is, amikor már szatyorral ér vissza, amire bambán pislog csak pár másodpercig.
- Hát én... – igen, jönne a szokásos, nem fogadhatom el, túl nagylelkű és minden tiltakozás, de azóta fejlődött, nyel egyet, mielőtt kiakad és elveszik, meg be kell vallania, vagy ez, vagy a pólóját felhajtva kosarazik. - Oké, tényleg szükségem van rá – mondja ki hangosan a gondolatot, köhint egyet, hogy ez így nem a legjobb és óvatosan kinyúlva veszi el azt. Látta, hogy pakolászott, amit most meg is kezd, bele a szatyorba, de előbb elnyomja a csikket, egyelőre a földön hagyja, mindjárt megy a szemétbe a nejlonnal együtt.
- Életmentő vagy, köszönöm. Természetesen visszaadom, ha... eljött pár utcányit, azonnal. Adhatok cserébe kávét, ha holnap látlak, akkor meg a kajából is, na? - hirtelen jött bátorsággal mondja ki a szavakat, ahogy a halom tűnik el a szatyorban, de illik a segítséget viszonozni, ez egyszerű.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Nemigen veszi már észre magát, miközben nem olyan határozottan figyel felé, tényleg leginkább olyan, mint valami ösztönös védekező mechanizmus, mert ugye a szem a lélek tükre és az övé nem mindig van rendben. Most persze egész jó, mégis, annyira megszokta, hogy észre se veszi. Azt se talán, hogy zavarja-e a füst a másikat, de úgy tűnik, nemigen, legalábbis fintort és azt a kamuköhögést se hallja, amit ilyen esetekben nyomnak be, hogy vegyék már észre magukat. Meg valóban nemigen figyel. Nos. Sose volt tökéletes.
Fejét felemelve végül pillant vissza rá, bólogatva húzódik arca barátságosabb vonulatra.
-Igen, igen és annyira nem – áll meg a mozdulatban, mielőtt belekezd. Nem itt nőtt fel, neki lehet sok kaja neve semmit se mond, ő meg olyan alak, aki imád főzni, enni, erről beszélni ritkán szokott, de akkor azt is szeret. – Nem feltétlen kell bele kolbász. Van aki hús nélkül, van aki virslivel, szalámival, ki tudja mivel csinálja. Nekem is inkább az íze miatt kell, ad neki pluszt és huh. Annyira nem olajos, amúgy. Olyan... Közepes? Talán – próbálja felvázolni, hogy miről is van szó, gyomra pedig egyelőre csendesen kordul egyet, jelezve, hogy jó lenne tettekbe önteni a gondolatokat de nem figyel az éhező belére. És ahelyett, hogy a földön tologatná a cuccokat, tényleg pakolhatna, ha már itt fel is ajánlja a segítséget. Aprót nevet a „na, ugye” kifejezésre és mert valóban, azért kicsit leakadt, hogy már hangosan gondolkodik, mivel azonban nem valami nagyon titkos dolgot kotyogott ki, pánik sincsen. Nagyban teszi is a dolgot, amikor leguggol mellé. Oldalról sandít a szeplős arc felé, apró mosolyt enged es hagyja, nem tiltakozik vadul, ahogy nem olyan rég tette volna, de most csak emlékszik rá. Fura. Mintha valaki más lett volna és mégsem, mert a nagy lényeg mit se változott. Sőt.
- Köszönöm, megint. Sokkal fogok így tartozni – csóválja meg a fejét, mintha ez gond lenne, pedig nem, nem érzi annak. Hamar eltűnik a halom így, kész öröm, a tetejére teszi a kolbászt, tejfölt, szusszanva nyújtózik egyet, miközben térde kicsit recseg, vádlija húzódik.
- Tudod? Hu, te is látod a gondolataim? – picit riadt tekintettel figyeli, nem mintha lenne mit nagyon elrejteni, mégis, igy jobb az összkép. Közben a lány elindul, talán ennyi volt tőle, így lepillantva szedi össze a zacskót, a csikket, a szatyrot a karjára akasztva áll fel – nyekereg egy kicsit, pár napja tört szét, belefér -, és a közeli kukába dobja azokat.
- Így ni. Több ilyen szart se veszek – fintorog a nejlongalacsinra, fordulnak ismét egymás felé és vár a válaszra, ha már nem ment el. Mondjuk kicsit berezel, mert na, hirtelen jött, ő meg ritkán vendégel meg bárkit, ki tudja, hogy lakótársa otthon van-e, vagy Mihail lepi meg, ő meg beállít vele. Mindegy. Nincs semmi ebben.
- Csak? – lehet neki se megy könnyen az ilyen dolog, de végül a kerítés elé guggol vissza. Apró „Ó” -t hallat végül csak, miközben a javítást figyeli. Na igen. Ezt irigyli néha, bele is bambul, ahogy végül fejét rázza meg, mert na, beszélnek hozzá.
- Szia Nelli. Az lehet, ott tanulok, meg minden – bólogat is mellé. – Igen, a Levita prefektusa. Te pedig... Rellon, ott láttalak múltkor azt hiszem. Angol vagy, ugye? Ha jól hallom.
 

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A mosolyra a sajátos, szerény sajátjával válaszol ahogy ismét felé pillant, pedig még mindig úgy érzi, hogy ha nem is égett be, de annak a tipikus ritka szerencsétlen srácnak tűnik, akinek érzi magát a legtöbb esetben, máskor pedig olyannak látják, akinek nincs sok gondja, még ha csendes is. Valóban, a nagy mellett igazából már aligha van valami, ami aggasztja, persze, akad, mindig van valami és nem is kesereg, mert morbid módon már megszokta azt, mégsem kellemes, hogy újabban mi forog a fejében, amely már szelídült, mégis, ha épp nagyon elmélyed, akkor felbukkan. De úgy van vele, hogy nem rágja magát, lesz akkor a szerencsétlen, aki ellen a nejlonszatyrok lázadtak fel és aki készségesen elmagyaráz bármi ehetőt, mert abban szavai sosem látott biztossággal hangzanak. Hát nem csodálja, ahogy a magyarázat közben nyel egy nagyot, aprót nevet a magyarázat közben, de úgy, amely nem sértő, hanem inkább az egyetértő, hogy már ő is érzi, hogy mindjárt neki áll nyersen krumplit rágni, kolbászt és kanalazza mellé a tejfölt.
- Ühüm – bólogat, elengedve, hogy gyomra nemrég kiabált kicsit, hogy fejezze be és használja a száját kellemesebb dolgokra; az evésre, jelen esetben. - Nem tudom, mennyire ismered a magyar ételeket. Mi mindent zsírral, olajjal és szalonnával képzelünk el, tény, no meg kenyérrel. De ezek a rakott dolgok annyira nem vészesek. Mióta vagy itt? Mármint... hogy miket kóstoltál, arra értem – javítja ki magát, mert nem akar ő indiszkrét lenni, hogy napra pontosan számoljon be neki, csak ha már kajáról van szó, mennyi ideje volt kipróbálni az ízeket. Mert oké az olaj, a zsír, de még az erősről, a pirospaprikáról meg ezekről nem is volt szó. Egyelőre azonban maradnak a krumplik, amelyek lassan a szatyorba kerülnek. Nem figyel arra, hogy mit és mennyire mérnek fel rajta, nem húzza össze magát, azt is elhagyta, hogy nyakig öltözik, mindenét fedve, de mégsem tolja a dolgokat a másik arcába. Teljesen véletlen vagy épp átlagos mozdulatok és pillanatok ezek, amikor a görcsös magatartás elmaradt már kicsit, de attól még benne van valahol mélyen. Egy-egy pillanatra mégis elkapja a pillantását, majd lesütve kezeire mereszti, hogy épp hova nyúl és hogyan, ne ütközzenek, megjegyzi a közelebbről látható szeplők sokaságát, amelyek borítják a világos bőrt. Egy nőn ez nagyon jól mutat, mindig is úgy vélte, pasikon kevésbé, ha neki lenne, főleg, de neki csak anyajegyei vannak, abból több is, így nem annyira vészes, napozni kevésbé szokott, így kibírható a történet.
- Ó jaj, eladtam a lelkem? - ingatja meg a fejét, mintha máris tollat kellene ragadnia és aláírni a pergament. Leginkább saját magát lepte meg a kérdéssel, mégis a másik is meglepődik, hogy ki is ejtette, a gondolatok fura dolgok, a lakótársa tudja, ezt megszokta és mégis, mostanság kényelmetlennek érzi, hiszen vannak ott néha olyan dolgok, amik, nos... intimek. De mindegy is, inkább szégyelli el magát, hogy felhozta, szusszan egyet, aztán szinte bocsánatkérően tekint rá.
- Áh, bocsi, nem úgy értettem, vagyis... Mindegy. Értem én, értem. Tudom, hogy nem mindenki tud olyat – vagy ha nem is kevesen, de mással eddig nem találkozott. Mihail nem tud, a lányok se a falkából, mondjuk előttük nagyon titkok sincsenek, mégis, néha aggasztó, hogy megy az utcán, valaki sétál mellette és simán hallhatja, épp mi pörög a fejében. - Ez... megnyugtató. Fura hely az – bök a homloka irányába és követi, ahogy kerítést javít. Mert ez fontos, ahogy lassan kerülnek helyére a lécek, szegek, mintha semmi se történt volna.
- Ó. Bizarr módon szeretem nézni a mágiát működés közben – meg kicsit rettegni tőle. De ennyi volt, immáron felé fordulva ismer meg belőle egy kis szeletet, majd nevet fel a megállapításra. Korrepetálás, ha már tanárnak tanul az egyetemen, egész jó gyakorlás, csak ő nem a megfelelőbb ember.
- Elméletből bármikor. Még a matekot is értem. Mágiából... nos, ott mást ajánlok – von vállat, hogy ezzel talán mindent is elmondott. Aztán csap a homlokához, hogy a lényeget kihagyta, mert se nem Levita, se nem Prefektus nem szerepel a személyiében név címén. Elröhögi a sort, hogy megint és bizonyosan szerencsétlen. Mondjuk, inkább szokott ahhoz, hogy így vagy úgy, de ismerik a nevét már.
- Ahh, bénázok itt. Belián vagyok – nyújt felé végül kezet, bár egy kis hezitálás után, de a lényeg az eredmény.