Van egy aprócska váróterem, ahol legfeljebb 2-3 diák ücsöröghet egyszerre egy hosszú, színes párnázással ellátott padon. A pad alja könyvespolc, mindenféle újságok és ismeretterjesztő irodalommal feltöltve, de akad néhány nagyon puha pokróc is. A fal leginkább élénk színekben pompázik, ám a legtöbb berendezési tárggyal egyetemben, szereti váltogatni a színeit.

A váróteremből két helyiség nyílik - az egyik egy használaton kívüli iroda/lakrész, a másik Riley irodája. Ez utóbbi csak rá van kötve a kastélyra, egyébként a doki házában van és a faluból is elérhető. Mivel így átjárót képez, az ajtók csak Riley jelenlétében (vagy engedélyével) nyílnak.

A rendelő első pillantásra egy gyéren bútorozott helyiség benyomását kelti, egy kényelmes gaucstól, két karosszéktől és két kis asztaltól eltekintve nincs bent más, mint falba süllyesztett szekrények. Amint belép azonban valamelyik páciens, a tér átalakul - a kopár falak, a bútorok huzata, puhasága és még a szőnyeg is alkalmazkodik ahhoz, amit látni szeretne. Természetesen nagyrészt illúziókról van szó, amelyek segítik, hogy az ide látogatók ellazuljanak és biztonságban érezzék magukat. Az egyetlen változatlan pont Riley ülőhelye - egy különös karosszék és a hozzá tartozó nyúlánk asztalka.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733826#post733826][b]Liam Laoiseach - 2018.09.10. 21:59[/b][/url]

Egy szellem és egy diák kellett ahhoz, hogy sikerüljön megtalálnom az igazgatói irodát. Felhívott beszélgetni. Minden szülő szereti hallani ezeket a mágikus szavakat, cseppet sem okoznak gyomorgörcsöt és alaptalan stresszt. Szülő. Szülő? Mi?
Kicsit testen kívüli élménynek tűnik ez az egész. Végül semmi rosszat nem mondott, csak hallani akarta, hogy milyen az otthoni beilleszkedése Thomasnak, meg elmesélte, hogyan teljesít a suliban. Nem mintha nem tudnék mindenről, mert a fiú az utolsó részletig elmeséli a napjait, de ezt ő nincs honnan tudja. Az egész mégis olyan, mintha valaki mással történne meg. Engem behívnak egy iskolába szülői minőségben. Oké, nevelői minőségben, de az most jelentéktelen.
Mielőtt még hazaindulnék, van egy elintéznivalóm, úgyhogy egy újabb útbaigazítás után itt vagyok a rendelő előtt. Átállok a másik lábamra. Vajon még emlékezni fog rám? A családjával sem tartom rég a kapcsolatot, ő pedig még fiatal volt. Nyilván most is az, csak neki hosszabb időnek tűnhetett az elmúlt 4-5 év, mióta nem jártam náluk.
Végül csak bekopogok. Az is lehet, hogy nincs bent.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733881#post733881][b]Liam Laoiseach - 2018.09.11. 18:23[/b][/url]

A benti hangok a kopogásomra hirtelen félbeszakadnak. Megzavartam a bulit. Egy pszichológusi rendelőben. Állati nagy bulikat csaphatnak itt.
Felvont szemöldökkel nézem meg újra a rendelő-táblát. Kis mosolyra húzódik a szám sarka. A mi irodánk se volt csendesebb, s a védőügyvédi szakma sem épp az a poénos-könnyed kategória. Rendszerint kínai elviteles dobozok között szlalomoztunk és vertük a ritmust a lábunkkal, miközben hangosan felolvastuk egymásnak a másnapi védést vagy óvadék szövegét. Vagy kiabáltuk. Néha versbe szedtük. Rejtély, hogy hogyan sikerült valaha megnyernünk egyetlen pert is.
Így fogad az ajtónyitás s a meglepetés a képemre ragasztja a mosolyt.
- Helló…? - köszönök, én se tudom, hogy most kérdezni vagy kijelenteni akarok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733888#post733888][b]Liam Laoiseach - 2018.09.11. 19:57[/b][/url]

Kitárul az ajtó és egy idegen áll odabent. Hát persze. Gondoltam, hogy nincs olyan szerencsém, hogy pont most lesz itt, amikor én is erre járok. Majd legközelebb bagolyban egyeztetünk.
Már épp elnézést szeretnék kérni, amikor a nevemen szólít az idegen lány, s a következő pillanatban a nyakamba veti magát. Összehúzom a szemem, de azért esetlenül ráteszem az egyik kezem a hátára. Aztán elenged és az arcába nézek, mire bumm, kigyúl a körte. Lehet látni a szemeim mögött a mentális fény felkapcsolódását s az egész fejem átalakul, ahogy szélesen elmosolyodok.
- Hagyhatod, jól áll - biccentek picit. Ha ezt a külsőt szereti hordani, amikor egyedül van, akkor ne érezze magát késztetve, hogy átalakuljon az én kedvemért. Egyébként meg tényleg jól áll ez a vörös porcelánbaba-stílus.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733890#post733890][b]Liam Laoiseach - 2018.09.11. 20:15[/b][/url]

Próbálom összeegyeztetni az emlékeimet a látványával, de nyilván esélyem sincs reális képet alkotni. A lelkesedése, a mosolya, közvetlensége azonban mind ismerős vonások. Csak mintha... magabiztosabb lenne. Alapvetően azonban ugyanaz a szimpatikus gyerek, mint akkor volt. Gyerek. Hozzá kéne szokjak, hogy már nem gyerekek a nálam tíz évvel fiatalabbak.
Nem mellesleg kellemes meglepetés, hogy nem kell kitörjem a nyakam, ha a szemébe akarok nézni. Ez az alakja enyhén magasabb nálam, de lehet, hogy csak a cipő miatt.
- Láttam a neved az iskolai alkalmazottak listáján, s gondoltam, benézek, hogy tényleg te vagy-e az - megvonogatom a vállam, de a mosoly nem tűnik el a képemről. Kicsit talán bámulom is, nem tudom, enyhén zavarban vagyok, ilyenkor meg minden, amit csinálok, túlzónak és esetlennek tűnik számomra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733893#post733893][b]Liam Laoiseach - 2018.09.11. 20:21[/b][/url]

Forogni kezd előttem, hogy jobban megnézhessem, s prüszkölve elnevetem magam, aztán elismerően ciccentgetek a nyelvemmel, s még “nem rossz”-arckifejezést is vágok mellé, lebiggyesztett szájjal, aprókat bólogatva. Igen, ő Riley.
Nagyon egyetért azzal az ötletemmel, hogy felkerestem, de ez csak természetes. Kissé félsz volt bennem, hogyha itt is van, talán már nem emlékszik rám, vagy pont a háta közepére kíván, de úgy igazából nem voltak kétségeim affelől, hogy örülni fog a fejemnek. Csak hát… mindig ott van az a bizonytalanság.
- Öhm - nyekergem, s megyek is utána, bár nincs is más választásom, húz maga után, hogy kényelmesebben tudjunk beszélgetni.
- Víz jó lesz, köszönöm - mosolygok hálásan. Megvakargatom a tarkóm, amíg várok az italainkra. Mit mesélhetnék? Az életem nagy részén egy hatalmas cenzúrázva pecsét van, a többi része meg olyan, mint egy hiányos puzzle. Elég vérszegény meséléssel tudok így előrukkolni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733897#post733897][b]Liam Laoiseach - 2018.09.11. 20:40[/b][/url]

Amikor legutóbb találkoztunk, még… hát, nem így nézett ki, de ezen túl is más volt. Fiatal, esetlen. Miből lesz a cserebogár. Persze azóta én is megváltoztam. Nem tudom, hogy javamra-e. Lecseréltem a fodrászom s megtanultam, hogy soha ne borotváljam símára a képemet, ha azt akarom, hogy komolyan vegyenek.
Biccentve megköszönöm a vizet, aztán ahelyett, hogy innék belőle, csak forgatgatom a tenyerem között. Az arcomat azért felé fordítom, miközben a válaszon töprengek.
- A londoni irodát bezártam s már semmi se kötött oda, itt meg volt egy megüresedett tanári állás, ami pont rám volt szabva - kezdek neki az én kis életem 2.0 mesélésének. - Mármint nem itt-itt, hanem kicsit odébb, az aurorképzőben, csak már minden olyan ittnek tűnik. Az ott már… odaát van, szalagvágás, tabula rasa, tudod milyen. - Igazából nem tudom, hogy tudja-e, de elvégre ő is ide került az óceán túloldaláról. Valamennyire értenie kell.
- Van egy gyám fiam - jelentem be hirtelen, önkéntelenül is felragyogó arccal. Még mindig furcsa kimondani. A gyám szót nem merem elhagyni, de úgy bántja a fülem. Az örökbefogadás lesz a következő lépés. Lesz? Nem tudom, most még nem tudom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733908#post733908][b]Liam Laoiseach - 2018.09.11. 21:06[/b][/url]

Értékelem, hogy nem kezdi el a témát harapófogóval tépázni. Hazudni sem akarok neki, ahhoz túlságosan kedvelem, de a részleteket sem akarom az orrára kötni - ezt is pontosan azért, mert kedvelem. Jobb nem tudni.
A megjegyzésére elvigyorodok.
- Nem olyan fából faragták őket. - Az alapítvány nem állna most úgy, ahogy áll, illetve valószínűleg egyáltalán nem állna, ha a családját olyan apróságok zavarták volna, mint a távolság. Annál nagyobb nehézségeket is könnyedén tudnak venni. Meg amúgyis - varázslók. - A különbség számomra inkább időbeli és világbeli, ha ennek van értelme. Más itt. - Sajnos az tény, hogy fizikailag elég nehéz elmenekülni. Saját magad elől pláné.
- Kösz - rámosolygok, aztán a számhoz emelem a poharam, de a folytatástól prüszkölve nevetem el magam. - Igazi ember-gyerek, erről a bolygóról való. Bár nem lepne meg, ha kiderülne, más csillagrendszerből érkezett hozzánk. - A feltevésem persze nem komoly, viszont nem is teljesen megalapozatlan. Thomas más, mint a többi gyerek. Ártatlanabb. Mintha ő volna a kisherceg, én pedig a pilóta. Vagy a róka? Csak remélni tudom, hogy nem derül ki, hogy én voltam mindvégig a bárány.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=733915#post733915][b]Liam Laoiseach - 2018.09.11. 21:29[/b][/url]

- Az jó, ha ez mindig aktuális veszély. - A veszélyt nyilván nem szó szerint értem, hangsúlyom is jelzi. Tényleg jó lehet, hogy gyakran fordulnak meg nála barátok meg család. Nem irigylem, én szerintem nem bírnám, ha a lakásom átjáróház lenne, de ott van a dojo, úgyhogy van sejtésem, hogy milyen lehet. A különbség csak annyi, hogy a dojoba nem az én társaságomért jönnek az emberek, legalábbis általában nem.
- Budanekeresden - felelem. Még mindig kicsit furcsa nem Londont mondanom erre a kérdésre.
- Is. - Azért nem csak emiatt tettem pofavizitet nála. - Ő volt az oka, hogy feljöttem a kastélyba, de nem csak miatta kopogtam be hozzád.
Hajlamos vagyok elhanyagolni az ismerőseimet, barátaimat, ezért van utóbbiból olyan sok. Ha arról van szó, hogy bajban vannak vagy szükségük van rám bármilyen minőségben, akkor nálam védelmezőbb anyamedve nincs. Merjen valaki az utamba állni. De ha minden oké, csak úgy beugrani egy kávéra, beszélgetni semmiségekről, esetleg valami normális, nem egzisztenciális katasztrófával járó eseményen részt venni, na, az annyira nem megy nekem. Ahogy Franky mondani szokta szemforgatva - mindig csak a dráma.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=734023#post734023][b]Liam Laoiseach - 2018.09.13. 09:48[/b][/url]

- És milyen itt? Beilleszkedtél? - érdeklődök, bár meglepődnék, ha azt mondaná, hogy nem. A jelenlegi viselkedése, az, hogy érkezésem előtt önfeledten bulizott egymagában, meg amúgy is - az egész jelleme és a képessége mind arra utal, hogy jól érzi itt magát. Nem csodálkozom. Eleinte aggódtam, hogy milyen lesz a nyüzsgő brit főváros után egy csendesebb vídékre költözni. A tömeg, a zsivaj mind olyasmi, ami ugyan zavar, de másfelől kiváló közeget nyújt, hogy az árnyékban tudjak maradni. Magánemberként, s nem csak. Mi lesz velem, ha nincs helyi maffia, vagy pont ellenkezőleg - ha a társadalom a gyökeréig romlott? Ha nem tudom átlátni a szociális csavarok apró kis mozgását, a belső törvények pszichológiáját?
Nem mondom, még mindig kicsit elveszettnek érzem magam olykor. Sokszor elszámolom magam. Gyakrabban végzem egy kukában, mint régebb. És sokkal feltűnőbb is vagyok.
Nehezen szakítom ki magam a spirálba csavarodó, egyre elkeserítőbb gondolataim közül. Belekortyolok a vizembe, legszivesebben képen önteném magam vele, de azt azért talán mégsem.
Lenézek a kezemet szorító kezére és kis fáziskéséssel, de elmosolyodom.  
- Nem nézhetek be hozzád, ha nincs gond? - kérdem, mosolyom szélesedik, de kicsit fénytelen. Nem is húzom sokat az agyát, már eddig is látta, hogy valami nem stimmel. - Thomasszal - így hívják - szóval... hát volt egy kis incidense. Amikor megtudta, akaratán és akaratomon kívül, hogy együtt vagyok egy festő sráccal - ahogy kiejtem, el is némulok. Nem tudom, hogy jogomban áll-e ezt így mondani. Együtt vagyunk. Nem tudom, mi vagyunk egymásnak. - Nem akartam, hogy így tudja meg. Hogy sértésnek vágják a fejéhez, gúnyként, ezzel próbálva bántani őt.
A probléma természetesen ennél sokkal rétegeltebb. Minek is lenne egyszerű? De lefejteni a rétegeket meg se merem próbálni. Talán soha nem érnénk a végére, de ha mégis, nem tudom, mit találnánk a legvégén. Nem tudom, hogy akarom-e tudni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=736481#post736481][b]Liam Laoiseach - 2018.10.08. 21:38[/b][/url]

Azért, ha nagyon őszinte akarok lenni, még mindig hiányzik London. Néha itt is megcsap az a tipikus nagyvárosi szag, főleg a mugli városrészben, az utcai árusok bódéjai között, a kávézók közelében, a folyó irányából felém szálló illatkavalkád, ami annyira tipikusan londoni számomra. Kicsit mindig meghasad a szívem tőle. Mostanában azért jobb. Ritkábban kell elgondolkozzak azon reggeli félkómában, hogy hol is vagyok. És mióta nem élek egyedül, arra nem is gondoltam, hogy szeretnék máshol lenni.
Ahogy a beszámolóm végére érek, vagy legalábbis szünetet tartok benne, amíg felelni hagyom, felpillantok rá. Nem tartok attól, hogy mit fog szólni, csak nehezemre esik erről beszélni. Kevés ember van, akivel szemben nincs meg ez a feszélyezett öntudatosság, akinek könnyedén elmondok bármit és nem merengek előtte hosszú ideig, újra és újra átmosva a szavakat a fejemben. A bírósági hivatalosságot nehezen rázom le a vállaimról. Pedig Riley mindent megtesz, hogy nyugodt és fesztelen legyen a beszélgetés, s tudom, hogy idővel valóban az is lenne. Mint régen.
Figyelem, ahogy feltérdel mellettem a kanapén, a törzsem önkéntelenül is felé fordul, s mielőtt még nagyon átgondolhatnám, vagy túlgondolhatnám a dolgokat, megölel. Vékony karjai szorosan átfogják a vállaimat, arca arcomhoz simul, s egy pillanatra elengedem magam, viszonozva az ölelését. Lehunyom a szemeim és az arcomat belefúrom a vállába, mégha szúrok is kissé. Belemorgok a nyakába egy meglehetősen kivehetetlen igenlő választ. Lehet, hogy önző vagyok, lehet, hogy butaság, de az én feltételeimmel, az általam kiválasztott időben akartam elmondani. Nem akartam, hogy emiatt rosszul érezze magát. Hogy meg kelljen védenie mások előtt. Hogy úgy érezze, ő elmond nekem mindent, én viszont titkolok előtte ilyen fontos dolgokat. Szégyellem, hogy mástól tudta meg, szégyellem, hogy így, és szégyellem, hogy emiatt ennyire dühös vagyok.
Pedig igazán jól ment. Egy atomnyi rossz nincs a gyerekben, nem ítélkezik, nem gőgös, nem tart haragot. Mellette úgy érezhetném magam, mint a föld utolsó szemete, egy végérvényesen elbukott lélek - de még ezt sem okozza jelenléte, személyisége. Önkéntelenül is jobb próbálok lenni és úgy érzem, még van is valamennyi esélyem rá. Rég nem éreztem így.
- Jól ment - felelem bólogatva. - Képzeld - mosolyom végre olyan igazán igazi. - Bevallotta, hogy valószínűleg ő a lányokat kedveli. - Hirtelen nem is tudnék mást mondani, ami jobban leírná a reakcióját. Persze ennek semmi hírértéke nincs, ami a tartalmát illeti - de az, hogy egyáltalán elmondta, hatalmas jelentőséggel bír.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=740572#post740572][b]Liam Laoiseach - 2018.11.12. 17:50[/b][/url]

Soha nem voltam népes baráti kör tagja. Nem volt "bandám". Persze, haverok akadtak, a Roxfortból, aztán az egyetemről, majd kollégák. De az más. Ma már valószínűleg simán elsétálnának mellettem az utcán.
Különös, hogy valaki így fogadjon ennyi év után is. Hogy nem kell döcögve előlről kezdeni az egészet. Különös, de hálás vagyok érte. Megkönnyíti számomra a dolgokat.
Csitítani, nyugtatni próbál, szavaival, mozdulataival egyaránt együttérzését fejezi ki. Örülök, hogy nem viszi azért túlzásba. Elég hamar elérnénk ahhoz a határhoz, ami után már nehezebben tűröm. Azért hamar kibontakozom az öleléséből, anélkül, hogy menekülnék, s bár ott maradunk egymás mellett, visszafészkelem magam a kanapé rámeső felébe.
- Igen, nálunk nincs. Felülírjuk a defaultot - állapítom meg mosolyogva, kicsiket bólogatva hozzá. A kvittek vagyunk-rész csak ennyiben állja meg a helyét, mert azért még mindig úgy érzem, ő folyton elém szórja minden titkát, életének legutolsó kis részletét, én viszont kénytelen vagyok kihagyni őt sokból. Egyszer majd talán nem lesz így.
Szusszanón felnevetek a kérésén és a lelkes arckifejezésén. Tényleg mindent tudni akar.
- Mit? - kérdem, nem gondolva egészen komolyan, még mindig mosolyogva. Nem igazán szoktam mesélni magamról. Alkalmam is ritkán van, s amikor meg akad, akkor olyan ügyefogyottan állok hozzá. Mintha megtanultam volna valaha biciklizni, de olyan ritkán ülök fel rá, hogy minden alkalommal a bokorban kötök ki.
Aztán lassanként kibuknak belőlem a szavak, melyek mondatokká, életképekké, emlékekké növik ki magukat. Hogyan került hozzám Thomas, az ajánlólevél az apácáktól, az első napok. Minden olyan hétköznapi, én mégsem érzem annak, s szerintem Riley sem fogja annak vélni. Lehet, hogy más családokban is palacsintát reggeliznek vasárnaponként, lehet, hogy sokan szeretnek mugli társasokat játszani a szőnyegen pizsamában ülve, de nem úgy, ahogy mi, és ők nem mi vagyunk. Én soha nem ettem palacsintát vasárnap, amit egy szülő készített volna nekem szeretettel. Nem játszottam a szőnyegen scrabble-t. Nekem ezek fantasztikus, mesebeli dolgok.
Cole-ról viszont nem mesélek. Róla nehezebb. Őt kicsit magamnak szeretném még megtartani, mintha félnék, hogyha nyilvánosan beszélnék róla, rólunk, valaki ellopja azt, amink van, és elszalad vele egy másik galaxisba.