A kapu hatalmas szárnyai egy erőteljes dörrenéssel nyílnak ki, mely egy kis előtérbe vezet, ahol bal oldalt a kviddicskupa, jobb oldalt pedig a házkupa található egy mágikus üveg alatt, hogy akinek nem tiszte ne is nyúlkálhasson hozzá csak úgy. Előre tekintve egy hosszú lépcsősor vár, oldalán csak az ősöreg köveket láthatod, hiszen itt festménnyel nem kaptak helyet. Ahogy felérsz és jobbra pillantasz, hatalmas homokórák húzódnak a fal mentén, melyek az aktuális állást mutatják. A házak fő színeiben pompázó kövek (piros, sárga, kék, zöld) a szerzett pontokat, míg a társ színek (bronz, ezüst, arany, fekete) felül a még meg nem szerzett pontokat jelzik. Minden szerzett pont után a lehulló kő színe megváltozik. Felettük hatalmas zászlókon a ház címerek találhatóak. Ezzel a fallal átellenben nyílik a trófeaterem, mely átmenetileg lezárt rész, melyet a diákok egyelőre semmilyen körülmények között sem bolygathatnak meg. Ezen kétszárnyú sötét ajtó mellett érdemes mindig megállni, hiszen a különféle hirdetmények, falulátogatási időpontok itt találhatóak, valamint ha az órarendben valami változás történik azt is itt ismerhetitek meg. A falszakasz végéről indul a nyugati szárny folyosója. A lépcsővel szemben pedig a nagyterembe juthattok (akkor is ott kéne lennie). Ha felpillantunk a magas mennyezetre olyan freskókat láthatunk, melyek az iskola történetének egy-egy momentumát ábrázolják, időrendi sorrendben, míg az üresen hagyott részeken a falakat tetőtől talpig cseverésző festményalakok töltik meg, melyek közül ha jobban megfigyeljük ide inkább a tudományokban jártasabb elmék kerültek.

A faliújságtól nem messze áll a tömör fából készült, nagyjából derékig érő adománygyűjtő lába. A tetejét felnyitva belehelyezheted azt, amit jótékony célra szánsz, legyen az ruhadarab, játék, esetleg könyv, vagy bármilyen holmi, ami még használható, de neked nincsen már rá szükséged. Attól ne félj, hogy esetleg túl nagy a tárgy, amit bele akarsz rakni! Tértágító bűbájjal látták el a ládát. Szóval ne aggódj, minden belefér! Kivéve, ha akarva-akaratlanul kukának nézed és szemetet dobsz bele. Azt a láda kiköpi magából és nagy valószínűséggel jól tarkón is talál.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=820163#post820163][b]Návay Fanni - 2020.10.26. 19:08[/b][/url]

Nem értem mi történik velem, csak azt érzem, hogy megfulladok.
Fogalmam sincs mennyi lehet az idő, de biztos, hogy nincs túl késő, vagy éppen túl korán, mert fél füllel hallottam, hogy egy-két meglepett eridonos utánam fordult, mikor kivágtam magam a klubhelyiség ajtaján.
Nem emlékszem, hogy álmodtam-e valamiről, vagy sem, csak annyi biztos, hogy levegőért kapkodva, izzadságban úszva ugrottam fel az ágyból, és most vékony pizsamában, mezítláb szaladok a nyugati szárny folyosóján, a legrövidebb úton a bejárati csarnok felé. Egyszerűen oxigénre van szükségem.
A forróságon, amit belülről érzek, valamelyest segít a folyosó falainak és a kőpadlónak hűs felülete. Október van, ilyenkor már javában beköszönt az ősz, és ez most sincs másképp. A normális diákok ilyen időben a vastagabb zoknijukat húzzák fel reggelente, és a talárjuk alá melegebb felsőt húznak. Mindenesetre a hideg nem tud bántani most, mikor ezer más dolog ellen kell küzdenem. Szeretnék kijutni a levegőre, és szeretném ha alábbhagyna a mellkasom szorítása.
Zihálva követem a folyosó irányát. Nem gondolkozom, a lábaim saját maguk irányítanak jófelé, és arra se gondolok, hogy mi van, ha a bejárati ajtót csukva találom. Nem tudhatom, hogy zárják-e éjszakára, hiszen sosem próbáltam még.
A csarnokba érve kapkodva markolom meg a kilincset, és izmaimat megfeszítve húzom magam felé a nehéz tölgyfaajtót. Az kinyílik, én pedig megkönnyebbülve lépek ki rajta. Egy-két lépést még teszek, igyekszem lelassítani a lélegzeteimet, hogy kellő mennyiségű oxigént juttassak a tüdőmbe. Ha nem pizsamában lennék, még össze is téveszthetnének egy maratonfutóval.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=821144#post821144][b]Návay Fanni - 2020.11.13. 16:25[/b][/url]

Annyira kimerültnek érzem magam, mintha valóban maratoni távokat futottam volna, pedig egyszerűen csak gyors léptekkel küzdöttem el magam idáig. Most, hogy elértem a célomat és kijutottam a kastélyból már újabb ingerekre is tud reagálni a testem: jelen pillanatban fogom csak fel, mennyire lüktet a fejem a fájdalomtól. Muszáj leülnöm. A fűszálakon megtelepedett vízcseppek szinte azonnal átnedvesítik a pizsamámat, bár már mindegy is, a megfázás szinte garantált az után, hogy mezítláb végigcsattogtam a folyosón. A lábaimat felhúzva, homlokomat a térdeimnek támasztva várom, hogy a roham elmúljon, és az agyam újra kitisztuljon.
A saját elnehezült lélegzetvételeimtől meg sem hallom, hogy valaki mellettem terem. Már csak akkor rezzenek össze, amikor a kezei magabiztosan a hátamra és a vállamra csúsznak, és erővel felegyenesedésre kényszerítenek. Könnyekben úszó tekintetemet a fiúra emelem, és bár alig látom, mégis tudom, hogy segíteni akar. A hangja a fülemben távolian cseng, és csak néhány további kapkodó lélegzetvétel után jut el a tudatomig, hogy mit csinál. Számol. A hangja, és a számolás monotonitása segít: ahogy igyekszem hozzá hangolni a lélegzeteimet, lassan egyenletesebbé válik a szívem ritmusa is. Fogalmam sincs mennyi idő telik el így, az időérzékem teljesen elveszett valahol a klubhelyiség és a bejárati csarnok között... Mindenesetre a látásom végül kitisztul, a szívem és a mellkasom mozgása normál tempóra lassul. Elmúlt. Ezzel egyidőben a hideg a csontomig hatol; hirtelen mindenemen megérzem, de képtelen vagyok törődni vele. Elfáradtam. Óvatosan hátradőlök a fűben, pillantásommal a kastélyt körülvevő fák megritkult lombkoronáját csodálva, majd a szemeimmel lejjebb tekintek, a fiúra, aki átsegített ezen. Megköszönném, ha meg tudnék szólalni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=824978#post824978][b]Návay Fanni - 2021.01.20. 12:15[/b][/url]

Ahogy az elhomályosult világ lassanként újra kitisztul, és a szemem is hozzászokik a sötéthez, a megmentőm arca is körvonalazódik előttem. Csak egy-két pillanat kell hozzá, hogy elérjen a felismerés: a kedves idegen mégsem annyira idegen. Még túl kótyagos a fejem ahhoz, hogy a neve eszembe jusson, de biztos vagyok benne, hogy ő Sári barátja. Nemrég az egész lány hálókörletet felverte az álmából az Eridon-toronyban, amikor a szobatársamnak szerenádot adott. Nem mellesleg tavaly ilyenkor még évfolyamtársak voltunk, és a legtöbb óránk közös volt. Bár csodálnám, ha emlékezne rám, amennyit év vége felé bejártam az óráinkra...
A zaklatottan fejemben cikázó gondolatok közül újból a fiú hangja ránt ki, pontosabban az, hogy a karja óvatosan megmozdul a hátam alatt, és maga felé húz. A testem ösztönösen megrezzen majd megfeszül egy pillanatra az érintésétől és közelségétől, de szinte azonnal el is múlik. Nem tudom azért-e, mert biztonságban érzem magam tőle, vagy egyszerűen annyira kimerült mindenem az elmúlt percekben, hogy amúgy is képtelen lennék rá. Talán mindkettő.
A melegség, amit a kabát nyújt azonnal körülölel, és érzem, hogy lassanként elkezd visszatérni belém az erő. Végre úgy érzem, képes vagyok megszólalni.
- Köszönöm. - Ez a legfontosabb dolog, amit el szeretnék mondani ebben a pillanatban. Nem tudom, mi történt volna, ha ő nincs itt. Ez az egy szó azonban pár pillanatig megint kimerít annyira, hogy csöndben maradjak és erőt gyűjtve újból a fák tetejét kémleljem.
- Honnan tudtad, hogy mi hoz vissza? - fordítom a fiú felé a fejemet újból, amikor úgy érzem megint van erőm megszólalni. Olyan ösztönösen tudta, hogy hogyan segíthet, hogy úgy érzem talán több köze van az ilyesmihez, mint nekem.