Varga Dávid

Bár már nyár van, de az idő nem ezt mutatja. Ez a borús idő nincs rám túl jó hatással, ilyenkor jobban szeretek társaságban lenni. Délelőtt a klubhelyiségben voltam, és Ruuval beszélgettem, de neki el kellett mennie. Így inkább úgy döntöttem, hogy elmegyek a társalgóba, talán ott lesz valaki akivel tudok beszélgetni, de azért a biztonság kedvéért elviszem a kedvenc mangámat. A társalgóban leülök az egyik kanapéra, vagyis az egyetlenre, ami még üres, és elkezdek olvasni. Bár nem haladok vele olyan gyorsan, sőt egy oldalt eleinte percekbe telik, míg elolvasom, mert a képek állandóan közbeszólnak. Végül sikerül úgy ahogy kizárnom őket, de még kicsit zavar a csacsogásuk. Egyszer csak azt veszem észre, hogy valaki beront, mire mindenki egy pillanatra elhalkul és az ajtó felé néz, de hamar vissza is térnek oda ahol abbahagyták. A fiú a modora alapján rellonos lehet. Én talán a kelleténél tovább figyelem a srácot, és talán ezt észre is vehette, és ezért indul el felém, de aztán rájöttem, hogy csak le akar ülni, így nem is foglalkozom vele tovább, inkább olvasom a mangát.

Dávid

Nem tudok sokáig olvasni tovább mert egy hang megszólít. Ahogy gondoltam, miattam jön errefele, és most ki tudja mit akar csinálni. Kicsit összehúzom magam, mert be kell valljam, enyhén megrémültem, hogy most itt ül mellettem a fiú, s engem néz. Próbálok nem nézni rá, s a könyvre figyelni, de ez nem megy, végképp feladom, mikor hozzám szól.
- Hmm? - kérdőn nézek a srácra, félelmem is elmúlt a mosolya láttán. - Nem hiszem, hogy ez az a könyv lenne, amire te gondolsz, mert ez pár hete jelent meg Japánban is, nemhogy már itt is kapható legyen.
Nem hiszem hogy hazudott volna, mert a borítóját tényleg össze lehet téveszteni, több más mangával is.
- De lehet hogy neked vannak titkos forrásaid, ahonnan be tudod szerezni az ilyen dolgokat. - egészítem ki,és elnevetem magam.
Első benyomásra rellonosnak nézett ki, mikor csak úgy berontott a terembe, de most már nem vagyok benne olyan biztos. De az is tuti, hogy nem levitás, mert biztos idősebb, mint én, és még sosem láttam a klubhelyiségben. Kicsit furán nézzétek ki, miközben azt próbálom kitalálni, hogy hova valósi a srác, s mikor erre rájövök, elpirulok, és ismét belebújok a mangába. Óh jaj, most biztos idiótának néz.

David

 Mosolyától én is kicsit felbátorodom, s már bátrabban is nevetek.
- Hát... - Kicsit habozok a válaszadással, mert nem tudom hogyan fogalmazzam meg, de végül válaszolok a kérdésére. - Az egyik könyvkiadónak a főnöke jó barátunk. Ha új könyv van, akkor mindig megkapom tőle. Nagyon kedvelem őt, örülnék ha apám lehetne - kicsit bővebbén feleltem a kelleténél, de nem tehetek róla. Biztos nem érdekli őt az én gondom-bajom, s csak zavarom a fecsegésemmel.
Visszabújok a könyvembe, s reménykedem benne, hogy elmegy innen. Nem is pillantok rá többet, mert talán még itt maradna. Tudom, ez nem túl kedves gondolat, de már nem igazán vágyom társaságra, inkább olvasok. De nem akar elmenni, inkább bemutatkozik. Behúzom a fejem, legszívesebben elszublimálnék, hogy ezt ne kelljen folytatni, mert a végén még leégetném magam, ha eddig nem tettem.
- Az én nevem Keiko - mutatkozom be én is, kezet fogok vele, s rámosolygok.
Már biztos hogy nem fog elmenni. Most hogy belegondolok végül is jó hogy itt van, talán a kedvem is jobb lesz, mert ettől a szar időtől kikészültem teljesen.
- Ugye jól gondolom, hogy rellonos vagy? - kérdem, s még a szemöldököm is felhúzom, meg egy kicsit félrebillentem a fejem.

Dávid

Ahogyan mosolyog a srác, mások talán idiótának néznék, de szerintem kifejezetten jó, és egy kicsit aranyos is.
-Óh, nem, nem vagyunk egyáltalán befolyásosak, csak van egy ilyen ismerősünk, azt ennyi - javítom ki a fiú téves megállapítását, egy halvány mosoly kíséretében. - Nem igazán. Vagyis régen nagyon jó volt a kapcsolat az apám és köztem, de mára már teljesen eltávolodtunk. Semmit nem foglalkozik velem, szinte soha nem látom, még így se, hogy egy országban tartózkodunk. Az egyetlen jó dolog, amit az elmúlt években tett velem, az az volt, hogy szó szerint rám parancsolt, hogy jelentkezzek ebbe a suliba - fejtem ki az apám és köztem lévő kapcsolatot. Hangomban némi megvetés hangzik, mert apám iránt tényleg így érzek, ezen nincs mit takarni.
Nem zavar hogy megkérdezte, inkább örülök is, hogy valamit kérdez, legalább nincs az a kínos csönd, amit nem szeretek. A bókra - mert gondolom az, amit a nevekkel kapcsolatban mondott - nem mondok semmit, csak vigyorgok.
- Csak abból gondoltam, ahogyan berontottál ide - felelek, és most már bátran rámosolygok Dávidra.
Kicsit talán meglepődött, hogy egyből kitaláltam, bár ez csak az esetek 10 százalékában történik meg, mert nagyon rossz emberismerő vagyok. Azért próbálom leszűrni az emberekről, hogy milyenek, már az első alkalommal, és akik rosszak, azokkal többen nem foglalkozni, de mindig kifogom az olyan embereket. Volt már olyanra példa, még hat éve, hogy barátkozni akartam az új - vagyis első - sulimban, és pont egy olyan csajt fogtam ki, aki nagyon beképzelt volt és mindenkit csesztetni akart, és engem nagyon meg szégyenített. Azóta nem igazán barátkoztem, csak néhány embert engedtem közel magamhoz. De itt a Bagolykőben kezdek megváltozni, nyitottabb lenni, és ez a mostani esetre is igaz.

Dávid

Nagyon örülök, hogy itt van valaki, akivel tudok beszélgetni, de még egy kicsit visszafogom magam,  mert a végén még elijeszteném, mert ign, tudok bolondos is lenni, de csak azok előtt, akiket jobban ismerek, közeli barátaim. Mint például a levitások nagy része, előttük tényleg tudok olyan lenni.
- Nem kell félned, ilyenről szó sincs - felelek nevetve. Bár tényleg jó lenne, de ez csak egy puszta álom, nem több.
- Azt tudom, hogy az emberek képesek
változni, ezt már megtapasztaltam - mondom egy halk kacaj kíséretében.
- Hát... Nem is tudom pontosan - felelek Dávidnak. - Próbálok vele szemben megértő lenni, mert tudom, hogy szereti azt, amit csinál, de nagyon megváltozott, ezalatt a pár év alatt, és sokszor bántott már meg, és én nem dolgokban könnyen megbocsájtani - mondom. Azt megy kell hagyni, hogy tényleg nagyon haragtartó vagyok, de sokszor belátom, hogy nem kéne apámmal szemben ilyennek lennem, mert talán nem szándékosan bántott meg annyiszor azzal, hogy nem foglalkozik velem,  de soha nem megy a megbocsájtás vele szemben.
Vigyorától nekem is nevetni támad kedvem, s ha a belépője nem ilyen lett volna, akkor talán nem is sejteném, hogy rellonos.
- Én levitás vagyok - nézek rá vigyirogva. Nagyon is látszhat rajtam, hogy az vagyok, bár nem is rejtem el, mert minek. Bátran vállalom, mert a Levita a legjobb ház - szerintem. Habár mindenkinek gondolom a saját háza a legjobb.

Dávid

Az elmúlt évek során egy fiúval sem éreztem magam ilyen jól, kivéve persze Alexet, de őt ki nem kedveli. Na jó, talán a rellonosok nem igazán csíphetik, mert tudom hogy a két ház nem igen szívleli egymást, de ezt inkább hanyagoljuk. Az a lényeg, hogy fiúkkal nem igazán barátkoztem eddig, mindig tartottam tőlük a kellő távolságot, de Dávid - meg Alex - más, velük tudok normálisan beszélni anélkül, hogy túlságosan zavarba jönnék.
- Ja, bármi - felelem nevetve.
- Hát... Magamon, természetesen - mondom, közben végig mosolygok. - Vagyis, úgy értem, hogy az apám változott nagyon sokat, és ezt éltem meg rosszul. De mindegy is, lesz, ahogy lesz - felelem, majd egy nagyobb sóhaj után halkan nevetek.
Most már egész jó a hangulatom, a kinti rossz időről is teljesen elfeledkezem. Mikor Dávid oldalba bök felsikítok, és még a könyv is kiesik az ölemből, mert egy kicsit fel is ugrok ijedtemben. Azt tudni kell hogy én nagyon csikis vagyok, úgy.... körülbelül... mindenhol. Régen csesztettek is azzal, hogy állandóan oldalba böktek, hogy ztan nevethessenek egy jót. Simán megsértődhetnék, és lehetnék, mert ilyenkor mindig azt csináltam, de ő biztos nem tudta, hogy ennyire csikis vagyok, így most megbocsájtok neki.
- Körülbelül 4-5 hónapja jöttem ide, és még elsős vagyok, mert nem sikerültek a vizsgáim. Bár akkoriban nem is igazán mozdultam ki, mert végülis kényszerítettek, hogy jelentkezzek, ezért nem lehetett engem látni semmilyen rendezvényen - válaszolok kicsit bőbeszédűen kérdésére.
- És te hányadikos vagy? Gondolom idősebb vagy mint én - kérdem, és rámosolygok Dávidra.

Sharlotte

Az idő már estefelé jár, de még nincs takarodó idő. Az egész napos fülledt, meleg levegő mostanra már tűrhető lett, nincs olyan meleg. Ilyenkor lenne jó sétálni egyet a kastély körül, vagy csak egyszerűen nézni a naplementét. Én viszont benn maradok a kastély falai közt, egy olyan helyet keresve, ahol kényelmesen le tudok ülni, és írni a naplóm. Már pár napja nem írtam bele semmit, és igaz, hogy olyan sok dolog nem történt, de azért mégis tudok mindig valamit írni bele. A társalgóhoz érve egyenesen az ablak felé veszem az irányt, mit sem törődve a többi diákkal. Felugrok az ablakpárkányra - igen, nekem ugranom kell-, ölembe veszem a naplóm, és elkezdek kifele bambulni. Nem is tudom mit írjak bele, mert semmi érdekes nem történt az elmúlt napokban. leírhatnám amik órákon voltak, de azt pár év múlva visszaolvasni kicsit unalmas lenne. Megvan! Hát persze, hogy ez eddig nem jutott az eszembe! lerajzolom a barátaimat, és mellé írok róluk néhány dolgot. Alexszel kezdem, mert... nem is tudom pontosan miért, csak ő jutott először az eszembe.

Sharlotte

Nem tudom, hogy nem juthatott eddig az eszembe, hogy megörökítsem a barátaim. Már egy ideje itt vagyok és van egy pár barátom, és ha most megörökítem őket, akkor mire én kijárom a sulit, ők már biztos kicsit másképp fognak kinézni, és jó lesz visszaemlékezni, ezekre a szép emlékekre. Nagyban rajzolom épp Ruu-t, mikor egy nem éppen kedvesen hangzó "szia"-t hallok. Felnézek és megakad a szemem egy lányon, aki engem figyel. körülnézek,hátha van itt a környezetemben valaki, de nincs. Akkor nekem köszönt a lány, de mégis mit csináltam én, hogy ezt ilyen hanghordozásban kellett megtennie? Nem is ismerem, és nem csináltam vele semmi rosszat. Kicsit irritál, ahogy néz engem a lány. Talán valami van rajtam? Nem értem, hogy miért kell engem bámulnia, főleg egy ilyen köszönés után. Nem is köszönök vissza, csak egy bátortalan bólintással hozom tudtára, hogy meghallottam. Kicsit összébb hozom magam és próbálok nem a lányra figyelni, de ez nem megy, percenként ránézek, majd végül összeszedem a bátorságom, és megkérdezem tőle, amit már meg akartam azóta a bizonyos köszönés óta.
- M-mi a baj? Valami rosszat tettem veled? - kérdem, s hangomban félelem tükröződött, majd még jobban összehúztam magam, hogy ha a lánynak olyan kedve támad ne tudjon bántani. Bár ez nem a legjobb ötlet mert egy átkot bármikor rám küldhet, és nálam most nincs itt a pálcám, meg amúgy is elég ügyetlen vagyok ahhoz, hogy kivédjem.

Sharlotte

- Ne aggódj, nem teszek semmi olyat, ami zavarna téged.
Nincs semmi baja. Legalábbis velem. Csodálkoznék is, ha lenne velem valami baja, hisz nem is ismerem. Talán egyszer kétszer láttam az iskola területén, de többször nem. Akkor meg miért engem szemelt ki áldozatául, akin kitöltheti haragját, vagy idegességét? Van itt sok más diák, és mégis engem szemelt ki. Próbálok nem figyelni rá, és folytatni, amit abbahagytam, de ez nem igazán sikerül. Percenként felpillantok, és a lányt nézem, akinek pillantása szinte mindig akkor talál meg, mikor én is ránézek. Remegésem is próbálom elfojtani kisebb nagyobb sikerrel, de az idegesség egyre jobban átveszi az uralmat felettem. Kicsit megkönnyebbülök, mikor figyelme egy magazinra terelődik a sok közül. Remélem ez az állapot addig tart, míg én nem végzek. Most már kicsit nyugodtabban folytatom a munkámat, de időnként azért felpillantok a lányra, hogy elkönyveljem magamnak, még mindig a magazinnal van elfoglalva. Sajnos ez az állapot nem tart sokáig, mert igen hamar megunja, és szemét újból rám szegezi. Nem folytonosan engem néz, de sokszor rám pillant, és ez nagyon frusztráló érzés tud lenni. Legalábbis számomra az. Nem tudom mások hogyan reagálnának erre, de én egy idő után elvesztem a türelmem, és tőlem nem megszokott módon, a szokásosnál is hangosabban szólalok meg.
- Elárulnád, mégis miért nézel így? Ha tényleg bajod van valakivel, akkor ne rajtam töltsd ezt ki, mert én nem akarok a te céltáblád lenni! - mondom, de hamar meg is bánom, és térdem közé temetem fejem, így várom a lány reakcióját. Nem is értem, hogy törhettem ki így, ez egyáltalán nem én vagyok.


Ossz meg az OFF csevegőben minimum két Húsvéti képet.
2 PONTÉRT

A kivitelezés linkjét küldd a Szervezői Mesélőnek!

Axel

Ma, vagyis épp csak most támadt egy furcsa ötletem. Mondjuk számomra nem is annyira furcsa, de másnak lehet, az furcsa lenne. Valószínű csak én vagyok ilyen elmeroggyant, hogy ilyen az eszembe jusson. De mindegy is, a lényeg az, hogy az jutott az eszembe, természetesen így a vizsgaidőszak kellős közepén, hogy rajzolom a kastély egyes helyszíneit. Vagyis csak a kedvenceimet, és azokat, ahol sokszor megfordulok órákon kívül persze. Tudom, hogy már este van, és hamarosan takarodó is, de nekem most jut eszembe, hogy elmenjek a társalgóba. Ilyenkor már úgy sincsenek ott sokan, így nyugodtan tudok rajzolni. Elindulok hát a társalgó felé egy halványrózsaszín mackónadrágban, és pink melegítőfelsőben. Mindemellett a lábamon egy rózsaszín, Helokitty-s papucs díszeleg. Mondhatom elég szép látványt nyújthatok én a kastély folyosóin, még a festmények is súgdolóznak, de én ezzel.nem izgatom magam, csak megyek a célirány felé. Hamar el is érek a társalgóba, ahol rajtam kívül csak két lány van, akik nagy valószínűséggel rellonosok, mert eléggé röhögnek, mikor belépek. De legalább van bennük annyi tisztelet, hogy próbálják elfolytani örömüket. De én ezzel nem foglalkozom, hanem odamegyek az ablakpárkányhoz, lerakom a rajzfüzetet, és a ceruzát, majd felugrok - mert én csak úgy tudok felmászni oda - és kinézek az ablakon. Csodaszép innen a kilátás, nem mellesleg a társalgó is jól látszik innen, pont tökéletes szögben van. Kinyitom hát a füzetet, és elkezdek rajzolni.

Axel

Teljesen belefeledkezem a rajzolásba, nem is törődöm a külvilággal, csak arra a néhány másodpercnyi időre, míg felpillantok a készülő rajzomból, és az tényleg csak néhány másodperc. Az a két lány is foglalkozik tovább azzal, amivel érkezésem előtt, vagyis valakit jól kibeszélnek. Nem tudom, hogy kit, mert a neve egyáltalán nem ismerős, de nem tetszik, ahogy beszélnek róla, így próbálok nem is foglalkozni velük. Emlékeztetnek a régi sulimba járó jónéhány lányra, ájuk ugyanígy kibeszéltek mindenkit, aki csak az eszükbe jutott. Bár legtöbb alkalommal.én voltam a téma tárgya, de mindig próbáltam nem figyelni rájuk, és ez általában sikerül is. És most is ezt teszem, egészen addig, amíg be nem lép egy srác, egy igen fura kérdéssel, mire a lányok kimennek. Biztos nem szeretik az egereket, sőt talán még félnek is tőlük. Jó, mondjuk én sem csípem annyira azokat a kós rágcsálókat, de addig jó, és addig marad ép a körülöttem lévő emberek dobhártyája, míg nincs a közelemben az egér. Addig viszont teljesen nyugodt, és higgadt vagyok. Rajzolok tovább ügyet se vetve a srácra,aki tovább keresi a kis "háziállatát" egészen addig, míg valamit meg nem érzek a lábam mellett. Aztán halk cincogást is hallok, mire enyhén felemelem a lábam és meglátom az egeret, aki épp rám néz. Ettől aztán annyira megijedek, hogy egy hatalmasat sikítok, s ijedtemben még az ablakpárkányról is leesek. Kicsit beverem a fejem, és a füzetem is a fejemen landol, d én még egy pár percig nem mozdulok, csak próbálom feldolgozni,hogy mi is történt az imént. Az a kis szőrgombolyag eléggé megijesztett, nem is gondoltam volna, hogy pont engem talál meg, de hát ilyen az én formám. Aztán kicsit összeszedem magam, és felülök, szememmel azt a srácot keresem, akié az a kisegér, mitől az imént sokkot kaptam.

Axel

Már egész jól haladok a rajzzal, majdnem be is fejezem, legalábbis az alapját, a fontosabb részeket, mikor egy srác lép be a társalgóba, és az egér szó hallatán a két lány, aki rajtam kívül itt volt, rögtön el is húzzák a csíkot. Így még talán jobb is, ért legalább nem kell figyelmen kívül hagynom semmit, és senkit ahhoz, hogy csak a társalgót rajzoljam meg, semmi ne zavarjon bele. Én viszont maradok, nem igazán zavar srác jelenléte, még az egéré sem, egészen addig, míg a lábam közelébe nem megy, akkor aztán egy igen hangos sikítás kíséretében a földre esem, a rajzfüzetem még a fejemre. A kezdeti sokk, és ijedtség nem múlik el egyhamar, még akkoriban remegek kicsit, mikor az a fiú mellém lép, és felsegít, de a cuccaimat már magam szedem fel a földről, és rakom vissza az ablakpárkányra. Végül sikerül valahogy leállítanom a remegésemet, és így kicsit le is nyugodok.
- Nincs semmi baj. - mondom egy halvány mosollyal az arcomon, de azért hangom még mindig remeg egy kicsit, de egy nagy nyelés után már az is elmúlik,és így folytatom. - Csak kicsit váratlanul ért, és igazából ezért ijedtem meg. - próbálok mentegetőzni, és remélem ék is hiszi. Így már van alkalmam kicsit közelebbről is szemügyre venni a kis állatkát, és így már nem is tűnik olyan ijesztőnek, sokkal inkább aranyos. Szegényké talán jobban megijedt mint én, hisz ő még mindig úgy remeg, nekem még már semmi bajom. - Amúgy nagyon aranyos. És miért épp Izé a neve? - érdeklődőm,közben kicsit közelebb hajolok az egérhez, s kicsit bátortalanul, remegő kézzel megpróbálom megsimogatni, majd egy mosoly kíséretében felnézek a srácra, kinek mint utóbb kiderült, Axel a neve.
- Az én nevem meg Keiko. - Mutatkozom be, majd visszaugrom a párkányra, és onnan nézem Axelt, és a kis Izét.

Axel

Épp nagyban rajzolok, mikor valami hozzá ér a lábamhoz. Aztán mikor megnézem mi az, egy kis egeret látok, mitől igencsak megijedek, és a földön kötök ki. Még a fejem is beverem, így az is fáj, de ezzel nem igazán foglalkozom. Szegény kis egér talán jobban meg is ijedt,mint én, ezt remegéséből tudom levenni, ami csak nem akar szűnni. Én alapjában véve nem félek az egerektől, de ez most kicsit váratlanul ért.Bár így utólag belegondolva számíthattam volna rá, hisz bárhol felbukkanhat, és végül az a bárhol, az én lábam lett.
- Én azt a filmet nem ismerem. Sok mugli filmet, meg mesét láttam már, de ez kimaradt. Viszont ha majd hazalátogatok, akkor majd megnézem. Lehet, ha lesz időm rá. - Felelem, és elvigyorodom. - Van húgod? De jó neked. És mennyi idő alatt szokott hozzá, hogy egy ilyen kis szőrgombóc is a "család tagja"? - Kérdem, mosolyogva, közben az egérre mutatok. Aztán még szeretném simogatni Izét,de nincs elég bátorságom, hogy remegés nélkül megközelítsem, remeg egy kicsit a kezem, de aztán mikor Axel mondja, hogy nyugodtan megsimogathatom, felbátorodom és a mutatóujjammal enyhén megsimogatom a fejét. Lassan kezd megnyugoni, és ez jó jel. Szerintem. Bár nem nagyon értek az ilyen kis rágcsálókhoz.
- Üdv. Japánból jöttem, még az tanév kezdetekor. És te honnan jöttél? Ugye még csak most érkeztél? És melyik házba tartozol, ha szabad kérdeznem? - Csak úgy zúdítom a srácra a sok kérdést, talán alig győz rá válaszolni, így többet nem is kérdezek, csak figyelmesen hallgatom a válaszát, közben visszaülök a párkányra, ölembe veszem a rajzfüzetem, s a ceruzát a kezembe veszem. D nem kezdek el rajzolni, csak úgy tartom. kezemben, és játszom vele, miközben hallgatom Axel válaszait.

Axel

A sikítással egybekötött esésem után, amit az a kis szőrmók okozott, csak a jelenlétével, egy jó pár percbe beletelik, míg lenyugszom, véglegesen. Persze nem okolhatom semmivel azt az ártatlan kis egeret, hisz ő nem tehet semmiről, egyszerűen csak váratlanul ért a jelenléte. Szegény jobban megijedhetett mint én, és sokkal tovább tart neki lenyugodnia, megnyugodnia, mint nekem. Persze mások, vagyis szerintem itt sokan, ebben a kastélyban csak a háziállatuk eledeleként tekintenének Izére, de én nem. És nem csak azért,mert nekem nincs semmilyen háziállatom. Na jó, egyrészt ezért is, de a másik oka az az, hogy ő is egy elő lény, és én nem tudnék bántani, vagy bármi rosszat tenni egy érző, elő lénnyel. Mégha az az imént a frászt is hozta rám.
Aztán szó esik a családjáról, pontosabban a tesóiról. Hangján érződik, és az arcán is látszik, hogy szereti őket. Remélem majd én is igen tiszta szeretettel tudok majd az én kistesómrá is gondolni, vagy beszélni róla.
- De jó, nekem nincs tesóm. Vagyis még egyenlőre nincs, de pár hónapon belül már lesz. - mondom, s közben mosolyra húzódik a szám. Ismét csak arra gondolok, hogy vajon milyen lesz a kistesóm, de most az a kérdés is megfogan a fejemben, most először, hogy vajon mennyire fogom szeretni őt. Aztán mikor még szeretném simogatni az egereket, először félénken nyúlok felé, de végül felbátorodom, e egy nagy mosollyal az arcomon érek hozzá Izéhez.
- Rellon? - kérdezek vissza kicsit lepődötten. Ha tippelnem kellett volna bármelyik másik.házat mondtam volna, csak a rellont nem. Nem tudom, első ránézésre nem tűnik rellonosnak, de ki tudja, lehet hogy ez csak egy álca, amivel elrejti valódi énjét. - Én levitás vagyok, de még csak ugye elsős, bár remélem nem sokáig. - Felelem egy halvány mosolyt erőltetve az arcomra, de közben még mindig azon gondolkodom, hogy hogyan lehet ő rellonos. De a következő kérdése rögtön kiverte a fejemből azt, amin gondolkodom, és átveszi a helyet. - Hogy Runát? I-igen, ismerem. Háztársak, és évfolyamtársak is vágunk egyben. És nem mellesleg még barátok is vagyunk. - Felelem kicsit megszeppenve a kérdéstől, mert igazából még nem tudtam teljesen feldolgozni, hogy ő esetleg, nem is, biztosan ismeri Runát. - Honnan ismered? - kérdem végül, kíváncsi tekintetemmel hol Axel arcát figyelve, hol az egeret nézve a srác tenyerében.

Axel

A kis szőrmók, ki az Izé névre hallgat, ami amúgy nekem kicsit furcsa, de mindegy, eléggé megrémít, mire én a földön kötök ki. Mindketten megijedtünk szerintem, legalábbis a kis egér remegéséből csak ezt tudom leszűrni. Végül aztán egy kis idő elteltével valamelyest sikerül lenyuhodnunk, és az egérnek még az étvágya is megjön. Aztán beszél ő is a családjáról, majd én is elmondom néki az tesóm érkezését. Nem is értem, hogy miért mondtam ezt el neki, mert ilyenekről nem igazán szoktam idegenekkel beszélni,akiket még csak most ismertem meg egy pár perce. De úgy látszik változom, ez ellen nm tehetek semmit,de nem is akarok. Mióta bekerültem a suliba, és itt lakom a kastélyban, egyre jobban megnyílok mások előtt, már nem is szorongok az idegenek előtt. Itt nagyszerű emberekkel találkozom nap mint nap, akik képesek voltak valamelyest megváltoztatni engem, és ennek örülök. De még mennyire hogy örülök.
- Köszi. Csak az idegenek baj, hogy amíg ide járok, addig nagyon ritkán tudom majd csak látni a kistesóm, pedig én legszívesebben minden nap vele lennék majd. De ezt a sulit meg nem szeretném itt hagyni. - válaszolok, s arcomra egy halvány, kicsit szomorkás mosoly ül ki. Aztán mikor megsimogatom először félénken Izét, egy nagyobb mosoly, ami már szinte vigyor látszódik az arcomon.
- Mi? Nincs semmi baj azzal, hogy te rellonos vagy, csak egy kicsit meglepett, mert én nem hittem volna rólad első benyomás alapján,meg amúgy én szinte mindig meg tudom állapítani az új ismerőseim melyik házba tartoznak, de ezt most valahogy nem tudtam eldönteni. De rellonosnak nem mondtalak volna. - Felelem és elmosolyodom. Tényleg nem hittem volna, hogy rellonos, és igazából nem nagyon értem hogy miért épp abba a házba osztották be, de mindegy, nem minden rellonos olyan rossz, ezt már megtapasztaltam. Amikor Runáról kérdez kicsit meglepődök, de aztán ad egy érthető választ, hogy honnan is ismeri, és így már minden világossá válik.
- Értem. Fényképlány? Ja, gondolom amiatt hívod így, mert képes megjegyezni a kottákat. Szerintem.Ide így van? - kérdezek rá, mert nm biztos, hog úgy van, és csak tévesen vontam le a következtetést, és egy oltári na hülyeséget mondtam. Na az kicsit ciki lenne. - Igen, játszom gitáron, zongorán, és ég kicsit furulyázni is tudok. A Bagolykő előtt zenesuliba jártam én is. - adok választ kérdésére, egy mosoly kíséretében. Aztán szemem a kis egérre téved, aki.még mindig nagyban falatozik Axel tenyeréből, majd leteszem a ceruzát, ami egész végig a kezemben volt, és kíváncsi tekintetem a srácra helyezem.
- Megfoghatom Izét? Úgy értem, hogy a kezemben tarthatom egy kicsit? - nézek Axel szemébe,a lehető legbájosabb mosolyomat villantva ki.

Azok után, hogy az egere csaknem a szívbajt hozta rám, szóba elegyedek ezzel a sráccal, ki az Axel névre hallgat. Mondjuk lehet hallgatna másra is, csaj azt nem tudom, hogy mire. Mert csak úgy nem kerdezhetem el becézgetni, mert az nem biztos, hogy jól sülne el, és csak az én káromra válna. Meg amúgy is csak most találkoztam vele először, így annyira nem is ismerem, hogy ki tudjak neki találni valami jobbik találó becenevet. És az ilyenekben mégcsak nem is vagyok jó, sőt, egyszerűen szörnyű lenne, ha én elkezdenék beceneveket gyártani az embereknek. Na de mindegy, ezen inkább majd máskor töröm a fejem, most először is össze kéne barátkoznom vele.
- Hát, igen, de addig még van egy kis időm. - Felelem, majd egy halvány mosoly ül ki az arcomra. Igaz, hogy még meg sem született a húgom, vagy épp az öcsém - ezt még nem lehet tudni - de nekem már azon kattog az agyam, hogy vajon milyen lesz majd vele az élet. Hát az biztos, hogy anyu keveset fog majd aludni, mert elvileg a csecsemők állandóan sírnak, és felkelnek az éjszaka közepén. Vagy abból is kiindulhatok, hogy én elvileg, anyám szerint milyen voltam, és mivel rokonok leszünk, talán benne is meglesz ez a hajlam, hogy öt percenként felkelti az ősöket. Hát ki tudja, ez majd akkor kiderül.
- Mit? Nem lepra nem, legalábbis én nem tudok róla. De ki tudja... - válaszolok, és az utolsó Mondatomnál rákacsintok a srácra, majd elnevetem magam. Lepra. Áá,nincs ott ilyen, mert ha mégis lenne, akkor talán fele ennyire rellonos deme lenne. Bár ki tudja, talán annyira ellenállók,hogy még a lepra sem veszélyes rájuk nézve.
Aztán mikor Runára, essz ő becenevére terelődik a szó figyelemmel hallgatom végig amit mond. Valami rémlik, hogy Ruu mondott valami ilyesmit, hogy neki fotografikus a memóriája, de már nem igazán emlékszem, hogy pontosan hogyan is mondta. Nekem a hosszútávú memóriám szinte egyenlő a nullával, csak.nagyon kevés dologra emlékszem tisztán, és világosan, de azok is olyanok, hogy azok mély nyomot hagytak a szívemben. És mikor Axel a magyarázat végére ér, egy halk "hm"-vel adom tudtára, hogy eljutott az agyamig amit mond, és meg is értettem, de erről többet nem tudnék mit beszélni.
- Hát igen, már egész kiskorom óta közeli kapcsolatban állok a zenével nagyapám révén, aki zenész volt. De valahogy nem tudnám elképzelni az életem a zene nélkül. - Felelem, majd elmosolyodom, és magam elé bambulva emlékszem vissza azokra a napokra, mikor első alkalmakkor a kezemben tartottam azt a furulyát, ami talán fele akkora volt mint én.
Aztán a téma a kis egérre terelődik át, pontosabban én kérem meg Axelt, hogy hadd fogják meg a kezemben Izét. Ő természetesen oda is adja, és ahogy mondta, valóban csiklandozza egy kicsit a tenyerem, de egész elviselhető, és még mosolyra is derít, vagyis a szám majdnem szó szerint a fülemig ér. Kicsit közelebb viszem a kezem az arcomhoz, hogy jobban szemügyre vegyem a kis állatot, majd gyengéden megsimogatom.
- Szija. Hát de aranyos vagy! Igen te. - mondom a Izének, egy nagy mosollyal az arcomon, és ha most bejönne valaki, akkor lehet, hogy hülyének nézne emiatt, de ez izgat most a legkevésbé.

Axel - zárás

Ha végre megszületik majd a kistesóm az maga lesz a csoda. Minden mozdulata, nevetése már csak az, hogy élni fog örömmel tölt el. Bár igazság szerint nem igazán tudom, hogy egy kistesóval miként kéne bánni, mit lehetne vele játszani meg egyéb dolgok. Bár tudom, hogy az első néhány évében nem lehetek sokat majd vele, mindent meg fogok tenni annak az érdekében, hogy rendes gyerekkora legyen, és amiben csak tudok,segítek majd anyuéknak, bár így távolról nem hiszem, hogy nagyon sokat tudok majd tenni. Ezt a témát lezárva szó kerül a Rellonról, és persze a döbbentségem is szóba kerül.
- Nem, nem ijesztő. Vagyis elvileg vannak olyan rellonosok akik tényleg nem éppenséggel nevezhetők kedvesnek meg barátságosnak, de szerencsére én még olyannal nem igazán találkoztam. És őszintén szólva nem is szeretnék. - Mondom ki végezetül, ég mosoly kíséretében, és én erről többet nem is szándékozom beszélni, kivéve, ha kérdez. A szó hamar Runára terelődik, és meg is tudom, hogy Axel miként szokta szólítani. Ebből már le tudom szűrni, hogy már tényleg nagyon rég ismerik egymást, és ettől az arcom mosolyra húzódik, mert legalább ő nem úgy jött ide, hogy egy tök ismeretlen közegbe dobták be, hanem van valaki, akit már ismer, aki tudna neki segíteni eligazodni itt az elején. Nekem,és gondolom még sok más diáknak nm volt senkije itt akihez fordulhatott volna, de végül is itt hamar, könnyen lehet barátokat szerezni, így ha jobban belegondolunk senki sem egy elveszett bárány talán csak az első pár napon. A zene már sokkal jobban érdekel, jobb témának tűnik, hisz az szinte az életem, bár talán ez kicsit túlzás. Axel mondókájából csak azt lehet leszűrni, hogy teljesen odavan a hegedűért, efelől kétségem nincs. Ha hasonlítunk valamennyire akkor talán még nevet is adott a hegedűjének. Legalábbis em adtam a sajátomnak. Mármint a gitáromnak, mert nekem hegedűm nincs, és nem is tudok rajta játszani. Az én Pikku-m az egyetlen hangszerem, és úgy vigyázok rá mint a szemem fényére, igen közel áll a szívemhez. Tudom, ez most így elsőre egész hülyén hangzik, de ez van, szerintem nem én vagyok az egyedüli aki így érez. Után egy hirtelen ötlettől vezérelve megkértem hogy hadd fogjam meg egy kicsit Izét. Elég fura érzés, hogy itt van a kezemben, de hozzá lehet szokni. Kicsit megszeppenek, mikor azt kérdezi Axel, hogy van-e fölösleges papírom, majd a szemem a ki egérre, aztán a rajzfüzetemre téved. Nem szívesen csonkítom meg a füzeteimet, de talán most az egyszer kivételt tudok tenni, így óvatosan visszahelyezem Axel tenyerébe Izét,majd a füzet felé nyúlok.
- Papír? Igen van. - mondom, és egy kis habozás után, egy mély lélegzetvétel kíséretében kitépek egy nagyobbacska darabot majd a srácnak nyújtom. Megsimogom Izé buksiját, majd kinézek az ablakon, és látom, hogy a Nap már jócskán eltűnt, magyarán szólva teljesen sötét van kinn. Az időt nem tudom, de tuti eltelt már annyi, hogy a takarodó már elkezdődjön, így leugrom a párkányról, majd cuccaimat összeszedve Axel felé fordulok.
- Asszem én most megyek, mert szerintem már takarodó idő van. És ha rám hallgatsz jobban teszed, ha te is elmész a hálókörletedbe, ha nem akarsz már az első.napodon büntetést kapni, mert tilosban jársz, és elkap egy prefi. - mondom, és egy bájos mosoly ül ki az arcomra. - Akkor minden jót a továbbiakban, szia. - köszönök el, és az apró, de viszonylag gyors léptékkel megyek ki a társalgóból, és meg sem állok,egészen a Levita házig.