Ez az a hely ami nem változik, raktárként kezdte és úgy is végzi talán. Ez a téglalap alakú ablaktalan hely a penész és a doh különleges keverékének lakhelye. Itt nem sokáig marad szívesen az ember, inkább csak egy éppen szabad helyre lehozza az összeszedett holmikat és már menekül is. A kezdet kezdetén volt rendszerezés, azonban ez mára eltűnt. A megsárgult pergameneken még látszik, hogy korábban mindennek megvolt a maga helye, tantárgyakra és szerepkörökre lebontva mára azonban a papírhalmazok, elhasználódott ketrecek és fiolák halmaza lett. Nem egy elhasználódott főzet által szétrobbant fiola darabjait lehet megtalálni és a levegőben is érződik, hogy van még adalék ami ezt a különleges aromát adja a levegőbe. A plafonról egyetlen olajmécses lóg le, melyet varázslattal nem lehet meggyújtani, csak mugli eszközökkel, talán azért, hogy a hívatlan vendégeket távol tartsa, elvégre akit ide leküldenek mind ismerik a meggyújtás módszerét. Nem ad nagy fényt, de annyira elég, hogy tájékozódni legalább tudjon az ember és ne akadjon bele az alacsony plafonról lelógó megannyi vastag pókhálóba és a pókok vacsoráiba, melyeket gondosan összefogdostak maguknak. A köves, poros földön se árt jó alaposan körülnézni, ha a szem megszokta ezt a félhomály állapotot, hiszen a fiolák tartalma nem csak a pergamenkupacokra, de sokszor a földre is jutott jócskán, melyek között egerek szlalomozva menekülnek vissza búvóhelyeikre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=639813#post639813][b]Mark Bolverk - 2016.11.16. 23:25[/b][/url]

Szeretem a bájitaltant, bár attól még a szőr is feláll a hátamon, hogy én legyek a tanár kedvence. Egyértelmű, hogy tanulok, mert minél biztosabbá akarom tenni magam előtt az utat, hogy aurorrá válhassak. Úgyhogy nem rettenek el sosem egy kis tanulnivaló láttán, őszintén.... minek? Nem harap az, nem is értem, mitől tart tőle a legtöbb velem egykorú. Eltökéltségem már kiskoromban látszódott, amikor komplett terveket eszeltem ki, hogy kerüljem el a mostohanővéreimet anélkül, hogy észrevegyenek és még csokit is tudjak lopni. Igazi, ravasz kis kópé voltam.
Na de térjünk vissza. Szóval rám lettek bízva, hogy az órán használt iskolai üstök és lombikok. Azt a feladatot kaptam, hogy vigyem vissza ezeket a szertárba, ami amúgy nem is lett volna gond, ha nem terveztem volna el, hogy én bizony elmegyek iszogatni a pubba Warddal a tanítás után, megünnepelni, hogy mostantól én fogom boldogítani. Biztos jól megleszünk, főleg, ha nem idegesítjük egymást feleslegesen. Bár nem tűnt eddig idegesítőnek a fickó.
Amint beléptem a szertárba, a lombikokat lepakoltam az asztalra, fogalmam sem volt, hogy hol az istenben volt a helyük, az üstöket pedig szintén melléjük dobáltam. Azoknak sem tudtam a helyüket, nem is voltak felcímkézve a polcok, legalább is én nem láttam. Már épp fordultam vissza, amikor hallottam, hogy kattant a zár.
- Mi a szar...? - fordultam meg, arcomon pedig keveredett a meglepettség a haraggal együtt.  Nem tudom, hogy melyik eszes zárt be engem, de esküszöm, hogy felrúgom a csillagos égig. Hogy lehetett valaki olyan süket, hogy ne hallotta volna az üveglombikok összekoccanását és az üstök csapódását... Természetesen a pálcámat a terembe hagytam, rábízva az egyik srácra a többi cuccommal együtt.
- Akkor legyen áramszünet, amikor a szívedet műtik, te szemét! - dörmögtem magamban, majd az ajtóhoz lépve megrángattam a kilincset. Ezt tényleg bezárták, ráadásul nem is akárhogy. Remek. Azon kezdtem gondolkodni, hogy kirúgom az ajtót. Aztán elgondolkodtam és sajnos a nyílászáró befele nyílt, így cseszhettem a hiper-mega-szuper rugdosódást.
Gondolkodnom kellett.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=640151#post640151][b]Mark Bolverk - 2016.11.17. 23:58[/b][/url]

Amikor a zár kattanása megütötte a fülemet, szörnyű előérzetem támadt. Először próbáltam azzal nyugtatni magamat, hogy csak én őrültem meg és csak beképzeltem a hangokat. Így nem is tulajdonítottam nagy figyelmet a zárra. Észre sem vettem az ott gubbasztó Ildát. Túlságosan csendbe volt és valószínűleg bele is olvadt a környezetébe. Vagy valami. Mindenesetre én a saját dolgommal voltam elfoglalva.
Amikor az ajtóhoz léptem és realizálnom kellett magamban azt a szörnyű tényt, hogy ténylegesen bezártak a szertárba, először nem tudtam eldönteni, hogy elátkozzam-e az a hígagyút, vagy kirúgjam a fogait, miután kikeveredek innét. Végül csak rángatni kezdtem a kilincset és szitkozódtam az orrom alatt. Az is megfordult a fejemben, hogy kézzel kiásom magamat onnét, ha egy órán belül nem érkezik segítség. Jobb ötlet hirtelen nem fogalmazódott meg a fejemben. Duzzogva még az ajtóba is belerúgtam, de az olyan rohadtul poros volt, hogy a rúgás után a fele retek szinte belepett engem is és krákogni kezdtem. Egyre jobban élveztem.
Hosszú másodpercekig tartó legyezések után felnéztem s ismét rángatni kezdtem azt az istenverte kilincset. Tuti, hogy csak velem akart kitolni a sors. De miért? Már éppen meg akartam emelni a lábamat, hogy ismét belerúgjak az ajtóba, amivel sajnos sokra nem fogok menni. Főleg, hogy befelé nyílik az a gyász. Viszont, mielőtt rongálhattam volna az iskola tulajdonát, egy hang ütötte meg a fülem. Egy női hang. Na neeeeeeee, nem nem nem nem nem nem. Az nem lehet. Letettem szépen a lábamat és megfordultam, az arcomon semmilyen érzelem nem látszott, csak hátra néztem fapofával.
- Úgy nézek ki, mint akinek van kulcsa ehhez a szarhoz? - azért beteljesítve a tervemet, belerúgtam még egyet az ajtóba. A nőstény bemutatkozott nekem, asszem már láttam is párszor, mert sokszor volt közös óránk, de nem igazán foglalkoztam vele vagy a többi nősténnyel.
- Én meg Húzzál Vissza A Fenébe vagyok! - mordultam rá a kelleténél is agresszívebben. Már csak ez hiányzott nekem, hogy egy nőstényördöggel legyek összezárva kitudja hány nyomorúságos órán keresztül. Azt hittem, hogy meg fogok addig bolondulni. Ki kellett találnom valamit. Az asztalok felé vettem az irányt és a fiókokban kezdtem keresgélni, hátha találok valami pótkulcs szerűséget, esetleg pótkulcsot.
- Nőstény, van nálad pálca? - lehettem volna kedvesebb is, de az nem az én stílusom volt. Ráadásul ebben a helyzetben tuti nem lenne senki kedves. Zakkant az olyan, aki örül ennek a csapdába esésnek...