Alexander

Az nap reggel korán keltem, és indultam útnak, Bogolyfalva felé véve az irányt. Körülbelül feléig érhettem a felfedező körutamnak, a faluban. Már a cukrászdát is megjártam, így frissen, jókedvűen, jóllakottan folytattam utamat. Az eszem kivételesen a közelben járt.
~ Milyen szép kis falu! ~ gondoltam magamban. ~ Nem is értem, miért nem jöttem le korábban. Olyan szép... A házak tök jól néznek ki, és az elrendezésük is jó. Vidám kis hely. ~ Ennél a mondatnál épp egy másik utcába néztem. A temetőbe. ~ Ennyit a vidámságról. Már annyi mindent láttam. Be kéne menni a temetőbe is... Olyan Halloween hangulat van bent. Szeretem a Halloween-t! ~ itt irányt változtattam, és egyenesen a temetőbe mentem. Valamiért szerettem. No nem azért, mert élvezek halottak között sétálni, hanem azért, mert tetszenek a sírok, és a temetőknek is van egy külön hangulata. Habár nem éppen pozitív, de rám valamilyen szinten, még is pozitívan ható, negatív hangulat. Na igen... A magyarázó készségem sosem volt jó. Rémesen tudok magyarázni. De ez más tál tészta.
Járkáltam a sírok között. Jobbra, balra nézve, a sírköveket kémlelve. Bár nem jártam sok temetőben, sőt, de ez volt a legnagyobb, és leginkább olyan hangulatot kölcsönző temető, amilyent én egy temetőtől elvárok. Rossz szokásom, hogy néha sétálás, nézelődés közben háttal sétálok, azaz curikkolok. Anyu mindig mondja hogy ne csináljam. Apum is mindig ezt csinálja. Nem tehetek róla na, a génjeimben van, akár csak az, hogy könnyen felhúzom magam, és hamar a plafonon vagyok. Az ilyeneket a szüleimtől örököltem. Mindent tőlük. Anyukámtól a hirtelen haragomat, a könnyen káromkodást, apukámtól a vaksiságot, néha való bambaságot, és a szépen rajzolást. Kettőjüktől pedig a nagy észt, és az emellett lévő nagy hülyeséget. Igen. Ellentmondásos ember vagyok e téren.
Szóval épp a sírokat bámultam, szokás szerint nem néztem a lábam elé, amikor az árnyékomnál, és a cipőm orránál, na meg az útnál van érdekesebb néznivalóm, így véletlen majdnem nekimentem, sőt, egy kicsit neki is mentem egy, kb. velem egy idős srácnak.
- Bocs! - mondtam, majd köszöntem is. - Szia! A nevem Mary Glotter. - nyújtottam kézfogásra a kezem, ahogy illik.

Manó

A nap fárasztó volt, és nem csak Marynek. Ezen oknál fogva a lányok hamar ágyba bújtak, hogy kipihenjék a fáradalmakat, és másnap újult erővel vágjanak neki a tennivalóknak. Mary is így tett, azzal a különbséggel, hogy nem aludt. Szeretett gondolkodni elalvás előtt "az élet nagy dolgain", amire volt ideje, hisz eleve később szokta elnyomni az álom a többieknél. Ezen a napon azonban a szokásosnál is jobban kidőlt, ezért reménykedett benne, hogy hamarabb alszik bele az elmélkedésbe mint máskor. Ez azonban nem volt így. Lefekvés előtt képes lett volna állva elaludni - amire őszintén szólva már volt példa, és nem is támaszkodott épp semminek, csak állt a fürdőszoba közepén -, de mihelyt ágyba zuhant, az álom fokozatosan kezdett kilábalni szeméből. Nem régen feküdt ott, és már egyáltalán nem volt álmos. Meg se moccant, szoborhoz méltón hallgatózott. Érzékelte is, ahogy Manó és Lagger irányában valaki nyugtalanul alszik, s kis idő elteltével azt is megállapította, melyikük. Körülbelül félóra múlhatott el, mikor Manó kikelt az ágyból, hogy a mosdó felé vegye az irányt. Nem rég jött ki, és máris járkálni kezdett, kutakodni - feltehetőleg ruhák után. Mary egyszer csak egy döndülésre lett figyelmes, és rögtön fel is ült az ágyban, hogy lássa mi történt.
Mikor látta, hogy csak a gitárt döntötte fel Manó, megkönnyebbült. Szemeit kezdte törölgetni, és mikor újra szobatársa irányába nézett, látta, hogy az előbb említett vöröske épp felé fordítja a fejét. A szabadkozás előjeleire csak kíváncsian tekintett a lányra, a következő mondataira csak széles vigyor terült szét arcán.
- Rendben, maximálisan benne vagyok! - pattant ki az ágyból lelkesen, pontosabban állt fel, és rugaszkodott el róla a szekrény irányába. Mezítláb volt, így a lányok nem hallhattak csattanást, puhán érkezett. Kikapkodta a szekrényből az első tréningnadrágot, vastag kapucnis pulcsit, és túrára alkalmas félcipőt. Miután felöltötte az előbbi öltözéket, feltúrta a szekrényt és fiókot, mire talált magának egy hajgumit. ~ Megvagy te kis szökevény! ~ Miután kész volt, elindultak, hogy a temetőbe vegyék az irányt, amit előzetesen megdumáltak. Elvégre ha már úgyis kiszöknek az éjszaka közepén, menjenek olyan helyre, ami éjszaka a legérdekesebb.
Hamar ki is értek a körletből, és végigkommandóztak a folyosókon. Már nem sok kellett hogy kiérjenek, mikor egy prefi haladt el az utuk mentén, és a lányok elbújtak egy mellékfolyosón. Mikor elmúlt a "veszély", tovább haladtak, s immár zökkenőmentesen értek ki a kastélyból.
- Az ám! Na, iszkoljunk, tuti ne kapjanak el... - mosolygott ő is.
El is indultak Bogolyfalva irányába. Mary még nem is volt itt ilyen sötétben. Gondolt rá, hogy világít pálcájával - amit épp az utolsó pillanatban kapott el, talán Manó nem is tudja, hogy nála van -, de elvetette az ötletet. Lehet, hogy a prefik a suliban járőröznek, de a tanárok erre is lakhatnak, és az se lenne jó, ha más Bogolyfalvi lakosok kiszúrnák, hogy hol mászkálnak ilyenkor. Meg azért látják, merre mennek, ami pont elég...
- Oké! - bólintott, majd egymás oldalán beléptek a temető kapuján.