Március nyolc – délután

Lótifuti, őrület és pörgés! Ez hiányzik a pici lány életébe ma délután, mert bizony már elunta a belét is, pedig az nagy szó ám. A leckéjét már meg kellett csinálnia tegnap meg pénteken, és naaaagyon uncsi volt. Az utóbbi időben vezették azt be, hogy előbb tanulnia kell, aztán csakis utána csinálhatja azt, amit szeretne. Milyen dolog már ez, hogy előbb a munka, utána a szórakozás?
Az utóbbi időben valahogy egyre jobban unja azokat a játékokat, amikkel eddig szívesen mulatta az időt. Már valamiért egyre kevésbé kötik le a babák, a plüssökkel is már főleg csak aludni jó. A rajzolgatás, festegetés még mindig ugyanolyan élvezet számára, de a többivel már csak megszokásból próbál játszani. Mostanában egyre szívesebben babázik inkább az unokaöccsével és az unokahúgával, hogy egyre több mindenre képesek, beszélnek meg minden. Azt mondják, hogy vigyázni kell milyen szavakat használ előttük, mert utánozni fogják, és hogy ő mint nagylány ne ismételgesse az iskolában hallott dolgokat, amikor a picik is jelen vannak.
A vasárnapja meglehetősen nyugisan telt. Felkeltek reggel, néhányan együtt reggeliztek – nehéz összeterelni a családot. Utána úgy döntött, hogy segít az anyukájának és a testvérének az ebédkészítésben. Nagy tervei voltak mára, úgyhogy szükséges volt a puhítás, ezért még a hagymapucolást és aprítást is bevállalta. Az ebéd után, még bűzlő kézzel könyörgőre fogta az anyukájánál, hogy mi lenne, ha bemenne a faluba egy kicsit görkorizni. Már nincs hó, a hideg sem annyira borzasztó, a nap is elő-elő bújik néha. Meglepően kevés kérlelés után elengedték egy órácskára, hogy ha jól felöltözik. Így a kislány vágtatva rohant fel a lépcsőn, hogy megkaparintsa a kabátját, az otthoni melegítőjét pedig egy jól kibélelt farmerre cserélje. A kori alá mindenképp került egy jó kis puha csíkos zokni, ami a kedvence, mert szinte csikizi a lábát, de mégis simogató érzés, ahogy felhúzza. Akármennyire is nagylány, a térd- és könyökvédő meg a bukósisak a sapka fölé elengedhetetlen kellék. Majd leveszi a faluban, amikor már nem látják.
Ahogy kiér a lakónegyedből, lehajol, gyorsabb tempóra kapcsol és nagyokat lök magán. Az arcát csípi a hideg, a szemeivel hunyorognia kell, hogy el tudja viselni a szúrós menetszelet, de ez őt egyáltalán nem zavarja. Boldogan kerülgeti az útjába kerülő utca embereit, élvezi a szabadságot, azt, hogy néhány emberre a frászt hozza azzal, hogy azt hiszik, hogy beléjük fog száguldani, közben meg igazándiból nem is. Valamiért nagyon szórakoztatónak tartja látni a fejüket, amikor megrémülnek, meg hallgatni, ahogy üvöltöznek utána és rázzák az öklüket.
Vigyorogva gurul be a Boglyas térre, ahol megáll az egyik pad mellett öltözködni. Lekapja magáról a sisakját és a gyerekeknek való védőket. Ő bizony nem fog elesni. Ahogy elhelyezi az eszközeit a pad rejtekében, hirtelen megindul a szökőkút irányába, hogy ott körözzön párat. Az első kört még úgy teszi meg, hogy mind a két lábával hajtja magát, a másodiknál azonban a bal lábát a levegőbe lendíti, viszonylag előredől, hogy kiegyenlítse a testsúlyát, karjait pedig széttárja, úgy egyensúlyoz. A szemeit azért nem meri becsukni, de akkor is úgy érzi, mintha repülne.

Március nyolc – délután

Nem is tudja már az idejét, hogy mikor volt az, amikor utoljára egy jót görkorizott. Már majdnem kilenc éves, nem is érti, hogy miért féltik annyira, mint egy óvodás, elvégre már három egész éve iskolás. Egyrészt mindig mondják neki, hogy már nagylány, nem kéne hisztizni, csinálja ezt, mert már ilyen nagy, olyan nagy, meg már megint új cipőt lehet neki venni, mert kinőtte az előzőt – már ez a harmadik görkorija, amióta elkezdte használni, aztán meg úgy féltik, mintha még a cumi lógna a szájából. Pedig vannak a házban babák, akiknek igazándiból is van cumijuk, nem is érti, hogy miért pont őt kezelik úgy, mintha picike lenne. Ráadásul Ádám is olyan beteg lett, inkább őérte aggódhatna jobban mindenki, ahelyett, hogy az ő majdnem kilenc évét becsülnék alá.
Igazából ez az egész Vivi miatt van. Ő törte mindig össze magát, amikor annyi idős volt, mint a törpilla. Ha olyan lett volna, mint Letti és sosem töri el semmijét, akkor biztosan nem hinnék azt, hogy minden sarkon a veszély leselkedik a leányzóra. Mondták már neki párszor, hogy a természetre eléggé olyan, mint Viviené volt gyerekként. Igazából a nővérét elnézve nem tudja eldönteni, hogy ezzel kedveskedni akarnak-e.
Most, hogy végre kiszabadult, annyira fesztelennek érzi magát, mint amikor Keith-szel meg Leonieval lóg. Velük sokkal lazább, mint az iskolában, vagy otthon, ahol megmondják, hogy hogyan kell viselkednie. Hogyan ülj, milyen hangerővel beszélj, milyen tempóban járj, mikor szólalj meg és persze, hogy mit csinálj. Persze kellenek ezek is, mert azt mondják, hogy később majd a munkában sem mindig játszani fognak, de a gyerekeknek, akármennyire is kicsik vagy nagyok igenis a játék az első.
Felszabadultan suhan a görkorijával a védőfelszerelés nélkül, amikor hirtelen észrevesz egy oldalról közeledő deszkást. Pánikszerűen nyüszít egyet, majd kapcsol, hogy az ütközést bizony nem ártana elkerülni. A balját azonnal leteszi a földre, ahogy oldalra rántja a teljes testét, azonban így sem sok kell neki, hogy boruljon egyet, végül a szökőkút pereméhez kap a jobb kezével, így nem taknyol el.
- Huhh…
Motyogja riadtan, majd hátrapillant, hogy megnézze mi lett a lánnyal. Puffanást nem hallott, úgyhogy ez jó jel. Látja, hogy teljesen épen közelít felé a lány, úgyhogy megúszták a balesetet. Durva lett volna, ha dob egy hasast a védőcucc nélkül. Magyarázkodhatott volna otthon, vagy mehetett volna Uff bácsihoz, hogy tüntesse el a nyomokat.
- Sziah! Ühüüüm…
 Dünnyögi az orra alatt, majd végig néz a lányon. Valószínűleg az iskolába jár, ahol az anyukája dolgozik. Talán még tanítja, mindenesetre Vikinek nem különösebben ismerős az arca.
- Bocsi, nem láttalak. Rendben vagy? A deszkád?
Kérdezgeti már valamivel bátrabban a tőle nagyjából 6-8 évvel idősebb lányt. Most, hogy már nem laknak a kastélyban nincs annyi bátorsága megszólítani a felsőbb éveseket, mint mondjuk kicsi korában.
- Zelei Viktória. De általában…
Itt megáll egy pillanatra. A Riri az annyira gyerekes becenév, ő meg már nem annyira nagyon pici. Valaki mondta az iskolában, hogy ez olyan dedósok neve, akik nem tudják kimondani a saját nevüket.
- Általában itt szoktam lenni a faluban. Te is itt laksz?
Vágja ki magát teljesen szerencsétlenül, miközben a korcsolya gumi orrával a díszköveket rugdossa. Ő nincs zavarban, egyáltalán. Köszöni.

A kicsiny nagylány szíve úgy döntött, hogy újra a torkába mászik, ahogy mentek az idegen férfivel. Mi van, hogy ha ő a zsákos ember? Csak a zsebében van a zsákja? Ahogy némán kullognak, időnként a férfi felé sandít, hogy nem tesz-e gyanús mozdulatot.  Nagyon kiszolgáltatott helyzetben van, hiszen az éjszaka sok veszélyt rejt, úgyhogy egy idegenre kell hagyatkoznia, hogy megvédje, ha úgy adódik. Nem kellemes érzés, a gyomrában fura gombóc ül emiatt. Sokkal jobban szereti a nappalt, amikor a maga ura és szabadon járhat-kelhet a faluban, amikor nem tudnak róla. Amúgy azért még nem mehet el bármely pontjára, de ettől függetlenül már majdnem minden zugát ismeri. A kísértetházba azért nem mert még bemenni – él a gyanúval, hogy nem is fog. Nagyon nem szereti még mindig a szellemeket, hiába nem mindegyik kopogó szellem, akkor sem szereti őket. Rémiszti a tudat, hogy valaha itt éltek, és örökre itt fognak maradni a Földön. Meg, hogy átlátszóak meg hidegek. Brr…
Szóval cammognak a hideg utcákon, mire el nem érnek a Boglyas térig, ahol is a gyerek futásnak ered, hogy ha Délibáb a közelben lenne, akkor bizony ő érjen előbb a szökőkúthoz. Mostanság elég nagy a hő, úgyhogy kicsit megcsúszik egy helyen, ahol a friss hó alatt megbújik a jégpáncél. Nappal még pluszok vannak, úgyhogy a lehulló hó egy része tócsává válik, ami az esti-éjjeli órákban kemény jéggé fagy.
Győzedelmesen érkezik meg a szökőkút elé, ahol diadalittasan kihúzza magát és megáll csípőre tett kesztyűs mancsokkal.
- Há, nyertem!
Majd elkezdi kémlelni a kastély felől érkező utat.  Ha sikerült kijutnia, valószínűleg a lány is bármelyik percben megérkezhet. Nem tudja, hogy a kastélyt mennyire védik védőbűbájokkal, hogy a diákok ne szökjenek ki, de sok nebulóra panaszkodtak a tanárok, hogy kiszöktek a körletükből meg az erdőbe lófrálni. Ráadásul utóbbi helyre valamiért éjszaka érez késztetést sokuk menni, ami teljesen butaság. Még ez a kedves falucska is mennyire ijesztő és veszélyes éjszakának idején, pedig itt csak emberek laknak, nem is bestiák.
Néhány perc várakozás után a fázástól és a benne felgyűjt feszültség miatt fel-alá kezd járkálni a szökőkútnál.
- Ugye arra nincs veszélyes?
Néz a férfire, miközben ujjacskája a kastély irányába mutat. Nem akarja, hogy bármi bántsa a lányt. Valahogy megnyugodna, ha látná az arcát. Lehet, hogy elkapta egy prefektus? A levitások biztosan sokáig tanulnak a klubhelyiségben, aztán  emiatt nem tudott kiszökni.

Kenszi bácsi

A győzelem édes érzése minden feszültségért kárpótolja. Szereti, hogy ha bármiben jobb lehet, mint Adél, vagy akár a többi gyerek. Az osztályban testnevelés órán sokáig mindig majd’ kiköpte a tüdejét, hogy megmutassa: ő bizony sokkal gyorsabban fut, mint a többiek. Elsőben még arra is képes volt, hogy külön gyakorolta a matekot, hogy előbb tudjon fejben kiszámolni dolgokat, mint mások.  Még az sem szegi kedvét, hogy majdnem elnyalt az imént, mert úgysem látta Adélka.
A kérdésére megnyugtató válasz érkezik. A jellemző szóval már nemigen törődik, az a lényeg, hogy ott volt a nem. És ha ott van a nem, akkor az bizony nem fog megesni.
- Akkor jó. Azért rossz lenne…
Kezd bele lemondóan, de azt már csak magában fejezi be, hogy ha „Adélnak baja lenne”. Bármennyire is idegesítik egymást, valamiféle fura kötelék van közöttük, igazából a végén már csak jókat nevetnek a saját hülyeségükön.
- Egy bará… Adélt… fogadtunk, hogy ki ér ide hamarabb.
Motyogja az orra alatt, de csak az utolsó szavaknál pillant fel a férfira. Ha nem lett volna az az incidens az piás bácsikkal, akkor nem féltené ennyire a lány bőrét, ám így egészen más a helyzet.
- Az iskolából nehezebb lehet kiszökni. Meg még csak 14 éves… Gondolom, erős bűbájok védik a kastélyt, ugye?
Kérdezi reménykedő hangon, kissé dideregve. Nem számított arra, hogy ennyire hidegek az éjszakák, úgy öltözött fel, ahogy nappalra is tenné, ha nem szólna bele az Anyukája, hogy vegyen fel még egy pulóvert.
Valószínűleg sokkal komolyan behatolás és kiszökést gátló bűbájok vannak a kastély kapuján, amire nem is számítottak a lányok.
Ekkor hirtelen nagy súlyt érez a vállán, amitől egy pillanatra összerezzen, ám aztán rájön, hogy csak egy extra kabát landolt rajta, kis kezeivel összehúzza a mellkasán, majd végigméri magát az újonnan szerzett ruhadarabban.
- Köszönö-mm.
Pillant fel meglepetten a férfire, aki jelenleg egy szál pólóban áll. Elkerekedett szemekkel mered a férfire, aki úgy van itt a hidegben, mintha nyár lenne.
- A bácsi meg fog fázni. Tessék vissza felvenni!
Mondja lágyan, ám mégis némi határozottságával a hangjában. Ezt az Anyukájától tanulta, amikor még kicsi volt, akkor sokkal kedvesebben unszolta rá a pulóvert meg a kesztyűt, mint manapság.  

Kenszi bácsi

Ő maga csak nappal szökdösött ki a kastély falai közé, illetve az épület környékére. Egy idő után például már leengedte az Anyukája egyedül ebédelni, amikor neki még sok dolga volt, de általában ez egy közös családi program volt. Alapvetően nem szívesen eresztette el a nő sehová, nehogy valamelyik diák belekössön, vagy rosszba vigye. Legalábbis kisebb részt ez volt az oka annak, hogy végül beruháztak egy saját házba. De leginkább azt szerette volna az Anyukája, hogy ha ez a lány is a lehető legcsaládiasabb körülmények között nő fel. Az ikrek 12 éves korukban költöztek a kastélyba, előtte pedig sokfelé éltek, Telkin, Szedresen, Zakopaneban, de mindig otthonban. A kicsinek pedig csak a nagyszülei zakopanei lakásában volt lehetősége 2 évig megtapasztalni, hogy milyen is az, amikor van itthon.
- Anyu is ment régebben néha járőrözni.
Teszi hozzá csipogva, miközben még mindig az utat kémleli. Szereti, hogy már nem a kastélyban élnek, mert így nem kell még néha sem a folyosókon járőröznie az Anyukájának, hanem egész este együtt lehetnek.
Felsandít a férfira egy sóhaj keretében. Nem tudja hogyan, de nem fázik. Biztosan valami bűbáj van a pólójában.  Valóban ideje lenne mennie, későre jár, ráadásul, ha otthon észreveszik, hogy nincs az ágyában, akkor mindenkire a szívbaj fog jönni. Ebbe ez idáig nem is gondolt bele, hogy mi van, hogy ha azt ugyan nem vették észre, hogy kiszökött, de a riasztóbűbáj jelezte, hogy valaki meglépett. Nem tudja, hogy az Anyukája ránéz-e már a lányok körmére, vagy csak hümmög egyet, hogy már megint csatangolnak.  Újabb sóhaj, ez már a lehetséges következményeknek szól. Azóta nem is gondolt arra, hogy mit fog ezért kapni, amióta elindultak a késdobáló elől.
- Szerintem már nem jön… menni kéne.
Motyogja egy utolsót pillantva a kastély felé, majd bizonytalanul tesz két lépést az otthonuk irányába. Mi van, ha ez a bácsi becsenget, hogy meghozta a gyereket?
- Ugye nem tetszik szólni… otthon?
Kérdezi a félelemtől kissé reszkető hangon. Most, hogy sikerült legyőznie Adélt, már nem is annyira jó érzés. Az is lehet, hogy azért csinálta az egészet, hogy jól megbüntessék a szökdösésért, ő pedig igazából meg sem próbált kijutni a kastélyból.
- Én tényleg nem szoktam ilyet.
Teszi hozzá gyorsan védekezésként pityeredő hangsúllyal. Ő tényleg nem, általában nagyon is szófogadó, rendes kislány.

Kenszi bácsi


- Köszönöm.
Hálálkodik lesütött szemmel a férfinek, miközben újra szipog egyet. A zsebébe akart nyúlni, ám véletlenül a férfi zsebét érinti meg a sajátja helyett, hirtelen el is felejtette, hogy dupla kabát van rajta.
- Jaj!
Mondja, majd úgy elrántja jobbját a férfi zsebétől, mintha az tűzből lenne. Nem akart ám ő semmit kirámolni onnan, úgyhogy benyúl a bácsi kabátja mögé, s a sajátjából halássza elő az egyik még tiszta zsepijét, hogy ki tudja fújni az orrát, meg megtörölni az egyre pirosabb szemeit. Alapvetően a kabátja ujjába törölte volna a könnyeit, de most a nehéz bőrkabát miatt ez bajos lett volna.
A szőkeség egyre inkább úgy érzi, hogy ideje lenne hazamennie. Már meglehetősen álmos is, talán csökken benne az adrenalin, vagy csak tényleg későre jár. Nagyot ásít, majd hátra néz a férfi irányába, hogy követi-e, amikor a nem is messzi távolból mozgásra lesz figyelmes. Ismét összerezzen, a körvonalakból látja, hogy nem a dühös Anyukája, meg még valaki, hanem valaki mások járnak kint. Az utolsó árusok most pakolhattak össze. Viszont feléjük tartanak, fura testtartással. Mi van, ha aurorok és el akarják kapni, amiért kiszökött éjjel? Van rajta valami gyerekbűbáj, amit észlelnek az aurorok, hogy ha éjjel kint jár, akkor el tudják kapni? A szíve ismét a torkában van, mint amikor a részeges férfiakkal találkozott, a lábaitól kezdve minden porcikájában érzi a félelmet. Nagyot nyelve próbálja meg csökkenteni a feszültséget, miközben rémültem bámul a mellette álló pólós férfire. Itt vannak, megszólítják őket. Egy rendesnek tűnő boszorkány kedvesen megkérdezi tőle, hogy ismeri –e ezt az urat. Most mit mondjon? Végül is nem ismeri, de megmentette, sőt vállalta, hogy pólóban kint áll a hidegben, csak hogy ő ne fázzon.
Viki megint elsírta magát, sok ez neki mára. Őrület, hogy mibe keverte magát egy hülye fogadás miatt. Már tényleg nem vágyik másra, csak hogy kiabáljon vele az Anyukája, a testvérei, az Apukája, de még Kísz is.
- Éhn… één…
Könnyes szemmel a férfira pillant. Most mit mondjon? A nevét sem tudja, de megmentette. A furaságra ellenére végül is bízik benne egy kicsit, de fogalma nincs, hogy ki ő és milyen ember. Mint ahogy ezeket a varázslókat sem ismeri egyáltalán.
- Éhn nem tudom, haza akarok menniii.
Kitör belőle a zokogás, majd pánikolva megindul, mint az őrült és futni kezd: valahová, ahol nincsenek kérdések, nincsenek idegenek, nincs fogadás, csak az otthon biztonságos falai. Útközben azonban nem számol azzal a közeli jeges résszel a földön, amin idefelé is majdnem elesett, s ismét megcsúszik rajta, ám ezúttal megindul a föld felé.

Kenszi bácsi

Kellett neki belemennie ebbe az egész hülye fogadásba! Az is lehet, hogy Adél ki sem mozdult a strébik lakhelyéről, aztán majd utólag fogja élvezni a pletykát, hogy a Vikike milyen bajban van. Persze lehet, hogy elkapták, de ilyen durva dolgok akkor sem történtek vele, hogy három felnőtt egyszerre próbálja elkapni és felnyomni az anyukájánál. Délibábnak sokkal könnyebb, neki nincs itt szülő, úgyhogy maximum csak rivallót tud kapni, ha bajba kerül.
Egyre ijesztőbben viselkednek a varázslók, igazából nem is érti, hogy mi bajuk van. Vajon gonosz lenne ez a férfi, hogy így reagálnak arra, hogy együtt látják őket? Végig volt valami kellemetlen megérzése vele kapcsolatban, de a tettei mást sugalltak. Mi van, ha ez egy gyerekrabló?
Ám ezek a gondolatok nem sokáig tudnak a szőke buksikájában cikázni, hiszen egy szempillantás múlva már meg is indult a föld felé. Ijedtében épp elsikítja magát, amikor a hátán tompa nyomást érez: két határozott kéz megvédte attól, hogy elvágódjon a csúszós jégen. Tágra nyílt szemmel, a félelemtől reszketve pillant hátra: a férfi ismét megmentette.
Ekkor ismét az ismeretlen férfi hangját hallja, így ösztönösen arra kapja a fejét. Légzése zilált a sok sírástól, amit most sem igen tud abbahagyni. Szóval vámpír? Hallott róla, hogy a faluban él egy vámpír, az iskolában azt beszélték, hogy emberekből inni, sőt meg is eszi a húsukat is. Otthon is hallotta hírét, de ott úgy emlegették, hogy nincs különösebb gond vele, csak a két lépés távolságot tartsák meg vele, mert mégis vámpír. Tehát ő az?
A gyerek hirtelen beszívja a levegőt, majd amikor megtelik a tüdeje, jó pár pillanatig nem lélegzik többet, annyira megszeppen a hallottaktól. Mondhatná, hogy tényleg majdnem elesett, de egyszerűen nem jön ki hang a torkán, miközben legszívesebben sikítana és tombolna a félelemtől. Az Apukája mindenkit lerendezne és jól megvédené, ha itt lenne. Alsó ajkába harapva mered a férfira, rövidke körmeit a bőrkabátba mélyeszti feszültség levezetésként.  Most már komolyan nem tudja, hogy kinek higgyen.
 A nő nyugtatgatására nem igen tud mit reagálni, leginkább csak tovább szipog és pityereg. Teljesen össze van zavarodva, hiszen egyetlen idegenben sem szabadna bíznia, ezt már egészen kicsi kora óta tudja, most viszont rögtön háromra is rá van utalva, sőt mi több döntenie kell, hogy melyikben bízik meg.
- A bhácsi az itteni vhámpír?
Kérdezi a félelemtől és a zavarodottságtól reszkető hangon, fogait a reszketéstől össze- összekoccantva. Megnyugtatná a tudat, hogy nem egy idegen vérszívóval van dolga, hanem azzal az emberrel, akiről azt hallotta, hogy békésen él együtt az itteniekkel. Az eddigi viselkedése ezt támasztja alá, de tényleg nem tudja, hogy kinek és mit higgyen el. Egyáltalán élnek itt más vámpírok? Tudnak járkálni a varázslófalvak között, hogy vadásszanak? Az iskolában semmit nem tanultak róluk.  
- Éhn nem tudom. Haza akahrok menni!
Mondja hangosan zokogva. Ő már tényleg csak azt akarja, hogy vége legyen ennek a rémálomnak és végre otthon lehessen, hogy kiabáljanak vele, hogy elvegyék a festékjeit, bezárják a szobájába és eltiltsák mindentől, amit szeret.

Kenszi bácsi

Szóval ő az…
Nem hallott róla valami sokat, csak az iskolában terjesztett rémtörténeteket, meg egy-két elejtett mondatot vacsora közben. Főleg az alsóbb évesek riogatták egymást azzal, hogy majd elviszi a vámpír, meg úgy megeszi, hogy soha többet nem találják meg. Meg bezzeg az ő apukája ismeri a vámpírt és megeteti vele, mert a kedvence a gyerekvér.
Nagy levegő.
Nyilvánvalóan a családjának hisz inkább, még ha jóval kevesebb információval szolgáltak a férfiról, plusz az eddigi tettei is nem azt támasztották alá, hogy meg akarja csapolni – hacsak nem tartogatni akarja magának persze, de akkor nem lenne igaza a családjának.
Újabb nagy levegő, közben szipogás, némi nyúlós takony lefolyik az orrából. Annyira sír, hogy már nem tud annyi orrváladékot felszipogni. Legszívesebben beletörölné most a ruhája ujjába az orrát, de mivel a vempi bácsi kabátja van most fölül, így ezt jelenleg nem teheti meg. Most már tényleg csak haza akar menni! Kellett neki belemenni ebbe a hülye fogadásba!  A felnőttek ide-oda rángatják, csak azért mert fiatal. Az egyik azért, mert részeg, a másik megvédi, a másik kettő attól védi meg, aki amúgy megvédte az előbb. Kétségbeesetten kapkodja a levegőt, amikor egy hirtelen rántást érez. Épp elsikítaná magát, amikor megállnak a következő sarkon. Ismét nagy levegőt vesz és zavartan pillant körbe. A gyomra kissé felfordult a hirtelen tempótól és a jó ideje tartó folyamatos bőgéstől, úgyhogy igyekszik mélyeket lélegezni, hogy megnyugtassa a kavargó pocakját.
Ekkor kezek nehezednek a vállára, a pici vörös, duzzadt szemmel a férfi kék szemeibe pillant.
Hol lakik?
Annyira nehéznek tűnik ez a kérdés ebben a pillanatban, pedig amúgy annyira nem az. Viki az alsó ajkába harapva sóhajt egyet, majd tekintetét a cipője orrára vezeti.
Ő az itteni vámpír, aki nem bánt. Csomó ember lakhelyét tudja és még élnek. Az anyukája azt mondta, hogy nem bánt senkit…
- Macskabagoly… 88.
Sóhajtja ki egészen halkan, összeszorított ajakkal, még mindig a cipőcskéje latyakos orrát bámulva.
- Ugye nem lesz baj?
Kérdi ismét felpillantva a férfi tekintetét keresve. Most már abban sem biztos, hogy egyáltalán be tud jutni biztonsággal a házba. Mi van, hogy ha a védőbűbájok jelzik, hogy ő kijárkált éjszaka? Rá biztosan nem húzta fel az édesanyja, hiszen miért is szökdösne ki. De mi van, ha mindenkire érvényes a családból, csak a felnőttekre nem? De igazából mindentől eltilthatná örökre, csak legyen már vége ennek a rémálomnak!

Adam bácsi

A leányzót annyira igyekezték óvni minden veszélytől, még a rezervátum védett területére sem nagyon mehet be, az apukájával külsős helyen szoktak találkozni, a szülei munkahelyéből többnyire csak szuveníreket, plüssöket és posztereket látott, nem többet. Még egy újszülött sárkányt sem engedték, hogy megnézzen pedig attól még önmagát is meg tudta volna talán védeni pálca nélkül, mert hát az mégis baba. Peersze, veszélyes, mert sárkány meg minden, de naa. Ő a nagyobb és az erősebb. Meg ugye a kastélyban sem állhatott nagyon szóba a nagyokkal, csak amikor kiengedte az anyukája játszani, akkor sunyiban szólítgatta le a bagolyköves diákokat, így lett Leonie az egyik legjobb barátja. Bár a lány Kísz miatt amúgy is a spancia lett volna később.
De hiába a sok féltés, a lány ment a buta feje meg a büszkesége után, nem is sejtve, hogy ezzel mekkora veszélyt hozott a saját fejére. Itt áll késő este, reszketve, takonyban-nyálban úszva egy vámpírral, aki az egyetlen reménye jelen helyzetben, hogy kijut ebből a pokolból. Mármint el is futhatna, de a félelemtől kábé semmi erő nincs a lábában, pár sietősebb lépés után összecsuklana.
Kétségbeesetten, a maga nagy harcától megfáradva pillant fel a zsebkendőt nyújtó férfira. Reszkető jobbját a zsepi után nyújtja, majd dadogva megköszöni azt. Amennyire a remegéstől tud sietni, annyira gyorsan kifújja az orrát, majd a használt zsebkendőt egy három-négylépésnyire lévő kukához viszi, illetve hát nagyjából 1-2 lépésnyire tőle beledobja, majd lesütött szemmel topog vissza a vámpírhoz, ahol érkeztét egy nagy sóhajjal nyomatosítja.
Az előző utazás nem túl pozitív emléke miatt egy pillanatig habozik megfogni a férfi kezét, de végül odanyújtja sokkal apróbb pracliját és átadja magát a nem túl kellemes élménynek. Ezúttal is hányingere lesz az utazástól, ám mire komolyra fordulna a baj már meg is érkeznek. Jobb kezének mutatóujját a szájába véve elejt egy meggyötört mosolyt, amikor meglátja a házuk jellegzetes kapuját. Végre, itthon! Már csak az otthoni eseményekkel kell számolnia, az sem lesz egy könnyű menet. Talán akkor is beismeri tettét, hogy ha nem bukik le. Igen, talán bemegy Lettihez vagy Ellához és elsírja nekik magát.
- Nagyon köszönök mindent. Én… úgy féltem…  öhm akkor… jó éjt!
Feleli a férfi szemébe nézve, még mindig remegős, talán a szokottnál magasabb hangon.  Félve fordul a házuk felé, igazából most már nem is várja annyira a nagy hazatérést. El sem tudja képzelni, hogy mi az a rengeteg minden, amitől emiatt el fogják tiltani, lehet elveszik az összes játékát, festékét, ceruzáját.
Újból visszanéz az ott várakozó férfira. Jó lenne, hogy ha az anyukája haragjától is megmentené. Most már egyáltalán nem tűnik akkora nagy ötletnek a versengés.
- Engem meg fognak ölni…
Motyogja lemondó hangon, majd zsebében kotorászva előveszi a kulcsát, hogy beillessze a zárba. Alapvetően kulccsal is zárják az ajtókat, de bűbájok is védik a területet az illetéktelen betolakodóktól.
Miután elfordítja a kulcsot, még pár pillanatig habozik bemenni. Ha szerencséje van, akkor szépen beosonhat, mint a nagyok szoktak a lakásban. Tétován visszafordul a vámpírhoz és hálásan pillant felé, majd egy biccentés után belép a kapun, s visszazárja azt. Az első pár lépést bizonytalanul teszi meg, majd mint akit puskából lőttek ki, úgy indul meg az otthona irányába, ám az ajtóban a mérges, hálóinges-papucsos édesanyjába botlik. A nő megemeli a lánnyal a hangját - talán Adam ezt még hallhatta is-, majd a csuklójánál fogja berántja a házba további fejmosás és faggatózás céljából.
Úgy tűnik, hogy a kiskorú családtagokat mégis érzékeli a bűbáj.

//köszönöm a játékot ^^//