Minden RT játékra, ami a faluban vagy annak környékén játszódik.

.agyfsz. túl korán.
𝔸𝕕𝕣𝕚𝕒𝕟

Van az úgy, amikor a cérna még a legbékésebb embereknél is elszakad, vagy a tehetetlenség, vagy valami más miatt. Ő most már konkrétan nem tudná megmondani, mi volt a kiváltó ok, de úgy emlékszik, valami balhés alak. Vagy nagyon emlékszik, ahogy arra is, hogy majdnem nekiugrott a végén. Aztán rájött, hogy semmit sem tudna tenni, vagy hát... Tényleg nem? Azok ott békává változtatják, ő meg kuruttyol és vonyít majd felváltva élete végéig. És erre mit tett? Beseggelt egy pohár bortól. Igen, mint a kislányok. És igen, most meg merte lépni.
- Nem - nyögi a másik felé, nem is nézi, honnan jött. A kávé már kihűlt, enni meg sem próbált. Nesze neked. Karikás szemeit emeli a beszélő tagra. Sokat nem lát.

.agyfsz. túl korán.
𝔸𝕕𝕣𝕚𝕒𝕟

Előredőlve dörzsöli át az arcát, ha valóban ennyire szarul néz ki, hogy a köszönés helyett egyből egészségi állapota a kérdés, akkor ott már elég nagy a baj. Pfú. Aztán, mint akit megszúrtak, úgy egyenesedik ki, megkeresi a kávét és hát ő is belekortyol.
Aztán fintorog. Még cukrot se kért be. Le is rakja inkább.
- Semmi, semmi, semmi. Megvagyok, mindjárt - mentegetőzik, de vajon így is van? Most már valamelyest fókuszál, hunyorog, ismerős vonást fedez fel az arcban.
- Hű, te most vagy Dani vagy, vagy marhára hasonlítasz rá.

.agyfsz. túl korán.
𝔸𝕕𝕣𝕚𝕒𝕟

Jobb is, hogy nem ugrott, hogy ő majd most rendbe is rakja. Ha valami fel tudja piszkálni, akkor az az indokolatlan bothasználat vagy valami lötty, amit le akarnak nyomni a torkán. Vagy ezt a vacakot. Kicsit erélyesebben löki félre a bögrét, lerázza a kezéről, ami kilöttyent oda.
- Nem? Akkor nem nyertem - most nem tud túl vicces lenni, zavarja a nap is. Aztán nem kéne idegeneken kitölteni a kínját.
- Nem tudom minek jöttem ide, de neked jó étvágyat - bukik ki belőle, meg az elfojtott böffentés. Te jó ég. Most újra 13 évesnek érzi magát.

.agyfsz. túl korán.
𝔸𝕕𝕣𝕚𝕒𝕟

- Nem, nem. Én bocs. Csak az arcod volt ismerős - legyint egyet, hát nincs ebben semmi, nem fog összetörni, ha nem Dani van itt, amúgy is ezer éve látta és amúgy se lenne sok oka annak, hogy itt legyen. Sőt. Még érte sem jöhetne ide, erről a helyről igencsak hallgatni kell, nem?
- Eghen - lehet el is aludt pár pillanatra, mialatt a kávé kihűlt. Biztosan. - Nincs vele gáz, csak elcsesztem. Nem raktam bele semmit és már hideg - mert nekik tök alap, hogy csak huss, máris hideg, neki onnantól használhatatlan. Vagy csak mert tényleg nagyon kivan az agya még. Az asztalra könyököl.
- Ha nem Dani vagy... Mindegy. Én Balázs.

.agyfsz. túl korán.
𝔸𝕕𝕣𝕚𝕒𝕟

Megoldható, hát igen. Prüszköl egyet, olyan jelenség ez, amikor saját magad méltatod és mégsem. Majdnem nevetés. Megoldható. Hol egy kotyogós?
- Ehem. Nem akarom visszaküldeni, én meg nem tudom - von vállat, ezzel úgy érzi, eleget mondott el arról, hogy mi is a legnagyobb gond. Vagy nem? Fogalma sincs, hogyan kellene bemutatni magát, hogy mi is ő, ki is ő. Hello, mugli vagyok, de ne aggódj, már nem akarod ki, ha lebeg a pohár. Nem, ennél rosszabb már nem is lehetne.
- Hát felőlem, ha nem vagyok akkora zavaró tény - emeli meg magát, kicsit ropognak a tagok. Túl sokáig tunyult itt, így úgy indul meg, mint akinek ólomsúlya van. A kávéért csak félúton nyúl vissza, majd letéve ül le a székre nyekeregve. Ez kevésbé volt kecses, mint tervezte.

.agyfsz. túl korán.
𝔸𝕕𝕣𝕚𝕒𝕟

Nem azért mondta, így a fejét is rázza, de kicsit beleszédül, így inkább abba is hagyja.
- Hagyd csak, nekem fura nézni - és tényleg. Bár látott eleget, amikor még messzebb élt és valamit úgy oldottak meg, a legtöbbet azonban ő, két kézzel. Igen, még a favágást is. Könnyebb a lelkének, vagy valami olyasmi. Nem tudná most megfogalmazni, hogy mi is a probléma.
- Nem egészen, csak inkább nem jártam messzire. A Kukoricában dolgoztam, vagy otthon voltam - amikor meg végre elkezd kimászkálni, így néz ki. Rettentő jó kezdés.

.agyfsz. túl korán.
𝔸𝕕𝕣𝕚𝕒𝕟

Ohh bizony. A tipikus. A tekintetek sokasága változó, amikor új és szokatlan dolog köszönt be az életben, akár csak pár epizód erejéig. Mindenesetre, nincs mit szégyellnie, széttárja a karjait, hogy ez van és tovább is lép.
- Aha, meg néha takarítok - közben benyúl ő is a zsebeibe, kutakodik. Megkívánta a bűzrudat, így elő is kotorja a kissé gyűrött dobozt, előbányássza belőle a szálat és az ajkai közé tűzve keres tovább. Van minden, de ami kéne...
- Ahm... Tüzet kérhetek? - ha még nem elég szakadt, akkor most tuti. Lehet ha meg bírná inni azt a vacakot, kellemesebb lenne.
- Te mit csinálsz? Nem tudok nem arra gondolni, hogy valahol láttalak már.

.agyfsz. túl korán.
𝔸𝕕𝕣𝕚𝕒𝕟

Aztán úgy húzza be a nyakát, mintha a szemét akarná kibökni. Remek. Hát, valami ilyesmi, de ő a rendes, számára elérhető dolgokra asszociál mindig. Szemeit lehunyva szusszan egyet, odahajol és gyors meggyújtja a bagót. Aztán hátra is dőlve fújja ki hosszasan a füstöt.
- Pesti ispotály... Amikor hazajöttem, oda elvittek. De az nem tegnap volt - emlékszik rá, inkább az érzésre, a fájdalomra és a sokkra, amit az okozott, hogy kábé akkor kezdték el neki adagolni, hogy mi történt vele. Nem volt elég a sebek, nem volt elég az, hogy senki se várta, még akkor tömték a fejét mindennel. Kellemetlen bizsergés fut végig oldalának azon részén, ahol a legmélyebb seb pihent. A többi is látszik, de ez az egész eredete.
- Mit tanítasz? Én elvileg fogok, csak nem tudom menni fog-e - nyúl a rossz kávéhoz ismét és kortyol, mert valamit használ. Vagy csak elhiszi.
- Az elég tág fogalom.

ℂ𝕙𝕒𝕣𝕝𝕠𝕥𝕥𝕖

ℂ𝕙𝕒𝕣𝕝𝕠𝕥𝕥𝕖

Nincs mit ezen köszönni, de mivel tele a szája, ezért csak a fejét csóválja a dologra. Rág párat, majd lenyeli, elfojt egy apró böfögést, mert mégsem illik, nem a Távol-Keleten vannak, a telefont leteszi az asztalra közben. Úgyis megvárja.
- Van neki, csak az ilyen nagy rohamokra semmi se elég - fogja a szalvétát és megtörli vele a száját, majd aprót vigyorog.
- Amúgy én is itt dolgozom, csak nem ma. Lejöttem kajálni, beállhatnék, de akkor nem lenne szabadnap - meg ja, a múltkoriak után, most egy kicsit gonosz akart lenni. Kényelmesen ül és eszik, azok meg pörögjenek.
- Akkor nem sűrűn jársz, már egy ideje itt vagyok, meg dolgozok is. No mindegy, Balázs - zsírmentes, megtörölt kezét nyújtja felé az asztalon át, aztán ha megtörténik, ha nem, hagyja őt enni, elvégre, azért jött.

ℂ𝕙𝕒𝕣𝕝𝕠𝕥𝕥𝕖

- Péntek, hétvége, nyár, attól függ. Amikor lejönnek az iskolából, akkor is. De leginkább igen, kinek van kedve pénteken főzőcskézni – neki nem lenne, anno hétvégén se nagyon tette, emlékszik még a zsúfolt kajáldákra, ahol ennél ezerszer nehezebben talált helyet. És ahol néha sokkal furább emberek is volta. De mindegy is, az az időszak elmúlt már. Itt pedig még nem látott mindenkit.
- Láttam, ő vette fel mit kérek. Jól is esett kicsit, de azért mondtam neki, hogy tartson ki – amúgy is érett már ez a nap, húzta, de nem lehet végtelenségig. El kellett pár dolgot intézni napközben, beszerezni a kínos italt is, így aztán amúgy is elment hamar, mire rájött, hogy alig volt ideje ilyesmikre.
- Ahh, vizsga. Igen. Kellemetlen dolog tud lenni – főleg, ha évekig kihagyja és úgy kell visszaszoknia. Rendes nyekergett az elején, a tanulással nem volt gondja, de ezzel.
- Örvendek, végzős Charlotte. Utolsó év, és aztán merre? - mintha értene hozzá, viszont okosan tud nézni, amikor valami istentelen szót hall.
- Csapvízen kívül bármi üdítő. Lezár palack, az nem bánt. A többi elmegy, a sör kifejezetten finom elviekben – mert ugye nem iszik. A bor óta sem ment le több.

ℂ𝕙𝕒𝕣𝕝𝕠𝕥𝕥𝕖

- Én mondjuk tudok, évekig kellett magamra, és nem, nem igaz a mondás. Nincs mindenhol egy Meki vagy KFC. Szal a szükség nagy úr, a fazék meg pótolható – nem egy nap alatt sikerült, de ma már ehetőt is tud a zacskós rizsen és mirelit fasírton kívül alkotni, kész siker, bár nem lesz még belőle egy Ramsay, annyi szent. Túléli, láthatóan nem zörögnek a csontjai, így aztán nem is kell nagy magyarázkodás. De a kényelmet is szereti, arra van minden hely, ahol enni lehet.
- Aha, jó a bér. Bár nekem fura, hogy nem forint, de megszokom – csak mikor áll a sor mögötte a vegyesben, nem kellemes, míg számolgat. Ez van. Valami neki is kell.
- Az kint nem vészes, mozogsz. A konyha... Na az a pokol. A gyorséttermekben meg nagyjából hasonló, ott sem volt kellemes, ahogy száz ember belihegi a teret. De most majd jön a tél mindjárt, örülni fognak – nem vészmadár, mire kettőt pislog, karácsony lesz, hazamegy, mert nem érdekli mi van már, tavaly kihagyta. Nem akar elzárkózni teljesen, viszont még vallani sem. Nem tudja, hogyan tudná kimondani. Mielőtt azonban a saját kedvér cseszi el, el is felejti. Harap egyet, míg a másik beszél.
- Tipikus – mormogja arra, mit kérnek tőle. Mindig ez van. Tudj mindent is, aztán úgyse használod. Ugye, oktatásügy? - Ne haragudj, azt hittem van kész terved. De időd bőven, ne stresszelj rá, majd jön az ihlet – legyint egyet, neki is mennyi idő kellett, most sem biztos abban, hogy ő akarja ezt. Maximum ezt is félbehagyja és ő lesz a döntésképtelen ember.
- A ház jó dolog, az már biztos pont – manapság főleg. Bólint végül csak, aztán italt is kerít, külön öröm, hogy nem a sört. Így már jobb kedvvel veszi el és bontja ki a kólát, koccint is vele.
- Neked is – kortyol egy nagyot menten, majd bekapja a szeletből maradt falatot.

𝕊𝕫𝕜𝕚𝕝𝕝𝕒

Ne vasárnap jusson már eszébe, hogy neki mekkora bevásárlólistája van amúgy. Igazából nem számít, a legtöbb dolgot akkor sem itt akarja megvenni, még ha amúgy azok fizetnének érte is, így ma csak jegyet vett a vonatra, holnapi dátummal. Besunnyog a városba, vesz egy élhető táskát legalább meg normális cipőt, amiben nem néz ki trógernek. Kezdi kicsit érezni a lelkesedést, mint mikor annak idején augusztus legvégén anyja mellett ugrált és nagy szemekkel könyörögte ki a Pókemberes tolltartót, hogy arra tényleg vigyázni fog, nem úgy mint elődjével. Mégis, körző szúrta át év végére, a táskát pedig valami idegen kezek firkálták össze. Hallatlan.
De most nem pattog, épp rágyújtva igazgatja meg szatyra tartalmát, azért van még, ahol enni lehet és ráérősen battyog a szokásos úton. Csak fél szemmel néz munkahelye felé, beszélnie kell majd főnökével is, tényleg, erről az egész időbeosztás dologról Franc. De az most érdekesebb, ahogy a nő ajtóstól akar bemenni, szinte neki fáj, ahogy koppan. Ihh.
- Óvatosan! - kiált oda, mintha amúgy itt olyan nagy dolog lenne egy üveg/ajtótörés. Itt mindent csak legyintve oldanak meg, ez azért menő. De nem mondja ki. - Ha betöröd a fejed, ma akkor sem süt már senki semmit.

𝕊𝕫𝕜𝕚𝕝𝕝𝕒

Majd szól, hogy párnásabb ajtót kellene kívülre alkotni, elfér majd amellett, hogy leülnek átrágni az óraterveit, amiket még nem kapott meg, de azt tudja, hogy jóval hézagosabb, mint az átlag. Már előnye annak, hogy nincs semmi ereje, amellyel még küzdenie is kellene vagy épp olyanokat tanulnia, amit elméje még mindig nem tud felfogni. Mindegy is. Közelebb lépked hát, mintha kicsit fura lenne, fejelés után annyit tud, jobb, ha nyugalomban marad, az agyrázkódás nem egy kellemes dolog és igen, egészen kellemetlen helyzetekbe tud felbukkanni. Rúgták már erőből fejbe focilabdával, nem kívánja senkinek azt a fejfájást, amit átélt, nem mintha amúgy bármi módon meg tudná ezt nála előzni.
- Ez tény, viszont tök hülye felfogás, hogy a nagyobb fájdalom elnyomja a másikat - csóválja meg a fejét és úgy pillant immár közelebbről, nem az utca másik oldaláról óbégatva. - Minden oké, nem látsz... hatot?

𝕊𝕫𝕜𝕚𝕝𝕝𝕒

Azért ő is ránéz a homlokára, már amennyit lát belőle, és talán tényleg csak pukli, nem kell merészebbre gondolnia. arcára húz egy barátságos mosolyt végül, így mégiscsak jobban mutat, úgy tűnik.
- Akkor jó, ajtó is egyben - pillant oldalra, mintha valóban érdekelné az, milyen állapotban maradt a bejárat, de csak az érezhető kellemetlenséget kívánja oldani. Láthatóan zavarta meg a nőt, noha nem akarta, de tudja, milyen az, amikor nyakát behúzva akar kihátrálni egy beszélgetésből, vagy csak közelségből. Kicsit meg is akasztja a dolog, a félig elszívott cigarettát tapossa el csak pótcselekvésként és visszatekint rá.
- Nem is akarlak tovább zavarni - mintha el akar tűnni, teljesen. Meglepő, eddig ezen a környéken nem látott ilyesmit, bár mondták neki, hogy akadnak néha nagyon fura alakok is, nem hiszi, hogy ő lenne a vasorrú bába.
- Vagy bármit... nem is értem magam, mármint... nem az én dolgom, nem? - hátrál egy lépést, láthatóan kellemetlennek érezve magát. Mert hát azt mondták, nyíljon ki, de aztán hasonlót látva, mindig rájön, hogy ebből nem mindenki kér.

𝕊𝕫𝕜𝕚𝕝𝕝𝕒

Jó hogy nem tolja le magát vagy épp a nőt, mert akármi is lett. Sóhajt egyet, jobban kéne válogatnia a szavak között. Tehát akkor, alapok. Visszahúzza a barátságos ábrázatot, meg mindent. Nem azt akarta éreztetni, hogy a másik a hibás, vagy épp azért, mert nem akar segítséget vagy akár pillantásokat. Mivel nem ismeri, így neki nem ismert, mit és miért tesz, csak abból táplálkozik, amit lát.
- Kínos? Mármint? - emeli meg kissé a szemöldökét és valóban nem érti, mi kínos. Lehet az ajtós eset, meg minden más. Nem kell túlbonyolítani.
- Nem haragszom, én nem akartam kellemetlenkedve idetódulni bárhogy - szelídül meg, nem mintha eddig bármivel másabb lett volna.
- Persze, a gyorsétterem - emeli meg a kis zacsiját, amiben visz haza is, hiába evett már, nincs kedve vacsorát alkotni. Ha valami nagyon tetszik neki a faluban, akkor ez az étterem az, mert kicsit városban érzi magát, normál körülmények között. Kicsit biztos pont. De a pizzázóval sincs gondja, nem azért véli így.
- Tudod merre van, vagy elmondjam?

𝕊𝕫𝕜𝕚𝕝𝕝𝕒


- Ugyan, én tegnap az egyik utcában vágtam hasast cipőfűző miatt, nyugi, annyira nem voltál az - oldani kívánja a feszültséget, mert ugye neki ez elég válasz volt arra, hogy miért is érzi magát úgy, ahogy. Leengedi a kezét, amelyben a szatyor pihen és gyors lehajol a beálló csendben, hogy a csikket fel is vegye, majd egy közeli kukába eldobja, ha elindul, vagy épp indulnak, nem számít. Simán a zsebébe gyűri, nem akar taplóként agyonszemetelni egy helyet sem. Ja, valami jobbra változott.
- Ahh, semmiség. Akkor kérlek, gyere velem - fordul meg, aztán bevárva őt, lassan megindul arra, ahonnan érkezett.
- Amúgy Balázs vagyok - egyszerűsíti le most, aztán odanyújtja szabad kezét is, hátha a gesztust is kívánja hozzá.

𝕊𝕫𝕜𝕚𝕝𝕝𝕒

- Örvendek, Szkilla! Különleges név, nagyon szép - valóban, sosem hallott hasonlót, bár ő ezt kapja a középső nevére, ha említi és valaki vevő is rá. Nem gond neki az, ha kicsit megrökönyödnek, már megszokta, talán a nő is valahol. A kézre sem törik össze, visszaejti maga mellé, a másikból átveszi oda a szatyrot, hogy ne csapódjon se magának, se pedig a másik lábának, miközben visszakanyarodik a másik útra, amely a gyorsétteremhez vezet. Nem olyan nagy falu ez, mindent könnyen el lehet érni, de néha elgondolkodik, hogy beszerez egy biciklit, de nem tudja, hogy mennyire megy neki az, ha két keréken közlekedik, gyerek volt, mikor utolsónak száguldozott.
- Amúgy nincs messze és aránylag sokáig van nyitva, tökéletes mentőöv arra, ha valaki nem akar főzni. Az étterem is, de lehet, hogy pont kifogtad, amikor mégsem - nem nézett utána, most nem is foglalkozott vele, csak azzal, hogy szemetét - amely a csikk mellett papírok és apróságot, menet közben a kukába dobja.

igent mondok
𝔻𝕖𝕟𝕚𝕤

Vannak bajok. Orrnyergét talán már túl simára dörzsölte, feje is napok óta sajog tompán, persze mindig van rosszabb, de mindegy is. Nem, az ünnepek közeledése kicsit sem zavarja, ő eltervezte, hogy dolgozik, aztán zabál egy nagyot és eldől aludni. Hogy is lehetne másképp? Lehetne, de nem akar senkire akaszkodni.
Most is hasonló tervekkel dőlt le a kanapéra, öregemberesen, de vendége akadt. Nem is akármilyen. Ha azt kellene mondania, már semmi nem lepi meg, hazudna, mert minden nap képes rá. Van, amikor hangosan, mint most is, de meg lehet nyugodni, nem a partvist ragadta meg, hogy kitessékelje, hanem a bakancsát, ha már ilyen szépen kérik. Egy gyors ajtózár, sebes léptei közbeni bagó, minden a megszokott. Odaérve is, de ez a megszokás, a másik alakja a kellemesebb dolog. Vigyort húz ajkaira.
- Nagyon elkéstem? - hülye kérdés.

igent mondok
𝔻𝕖𝕟𝕚𝕤

- A madár valami illúziódolog? - mert annak hiszi, hitte, mert hozzáérni.. nem, amióta olvasott átkokról, meg, hogy miket tudnak művelni, ő nem ér semmihez és az a biztos. És nyugalma megint a tudatlansága. Szereti, ha valami nem egyszerű és különleges, a madár maga is az, de hogy felfogta-e teljesen? Ez látszik, nagyon nem.
- Huh.. - azért jó, hogy nem toporog az idő miatt, viszont szemöldöke hamar a magasba szökken, megilletődött pillantása pedig több, mint ami illene. Hogy döntött. De miben? Ó, mint valami jó felvezető, olyan a dolog és csak feszültséget kelt, de nem spoilerez. Az ilyen mindig kicsit idegelő és izgalmas is.
- Döntöttél. Oké, nem tudom, hogy jól vagy rosszul hangzik-e - nem kertel, neki nem, úgyis tudná. Meg hogy benne van, akármiben. Mi?
- Tehát valamibe belekerültem, amiről nem tudok és nem mondhatok rá nemet. Jóóóó, hát utolsónak akkor voltam ilyen kíváncsi, amikor kamasz voltam és... na érted, de tűkön ülök. Mondd ki, mondd! - nem utasít, tényleg nagyon, lassan toporog.

igent mondok
𝔻𝕖𝕟𝕚𝕤

- Ójjj basszus, ne haragudj - szisszen fel, ezt benézte. Oké, tény, hogy felkiáltott mikor látta, de... A madár felé pillant, nem akarta ő leszólni, csak tudatlan. - Ha nem kell neki az ujjam cserébe csemegének, akkor értem a célzást - kicsit bátortalan, de nem mond nemet, odalépve, óvatosan cirógatja meg azokat a tollakat és nem kell tagadni, most aztán le lett nyűgözve.
- Amúgy nagyon szép, meg minden - hátha a madár sem fog haragudni, főleg, hogy engedelmesen hajtja végre azt, amit szeret. A megjegyzésre vigyorog egy sort.
- Kicsit újraélem, nincs ebben semmi gond - meg hát ha így adja elő, ne csodálkozzon. Ritka volt az életben eddig, bepótolja? Valami olyasmi. Már épp gratulálni akarna, hogy sikerült neki, vagy ámuldozni, mert házat venni olyan luxus, amit sose képzelt el magának, az utolsó mondat viszont... érdekes. Persze, lehetne szabadkozni, hogy majd ismer valakit és szól neki, de a felé repülő kulcs igen erős utalás, sőt mi több, hisz az előbb mondta, hogy döntött és nincs nem. Elkapja, megállnak ujjai a tollak rengetegében és leplezetlen lányos zavarával nézi az ujjai között pihenő bizonyítékot. Oooké.. Most fagyott le.
- Jézusom... hű - mert rettentő okosan nyilvánul most meg. - Hát ez most nagyon meglepett, jobban mint bármi... mármint.. Hogy rám gondoltál meg ilyenek. Fogalmam sincs mit mondjak. Ez túl gyors? Köszönöm? Mennyi a lakbér? Segíts.. - neveti el magát, de most aztán fröcsög a zavartól.

igent mondok
𝔻𝕖𝕟𝕚𝕤

- Én meg az élményt - mert kanárikat meg tyúkokat tapogatni unalmas, egzotikus madarat meg már bőven felső kategória, nem szenvedhet most hiányt ebben és nem is panaszkodik. Micsoda gyereknap hullám van vele mostanság, kár, hogy már nagyon nem az és ha most sikongatna, előbb hinné, hogy bevett valamit vagy elátkozták. De szerencsére ő a csendesen örülő típus, általában.
Vagy őrlődő. Mint kicsit most is.
- Nem, nem, nem is úgy értelmeztem. De én még mindig nem vagyok egyszerű eset - az egy dolog, hogy a havi egyszeri sétája az kint el van intézve, de azért vannak még apró bajok.
- Se előtte, se utána nem vagyok kellemes figura - ha érti mire céloz. - Ezért is volt nekem jó egyedül, nem zavartam a négy falat, még ha drága is így, de.. de.. - sóhajt fel, mintha ellenkezni akarna, pedig nem. Tényleg nem a legjobban megy neki, hogy fenntartsa a házat, amibe költözött, és mégis, nem akarja a hangulathullámokat sem a nyakába varrni, vagy mikor ereje nincs élni sem. Ehh. Megcsóválja végül a fejét és leül a szökőkút szélére.
- Az elemi állatod? Ő milyen? - ha már kérdések, felpillant rá, még mindig rakja rendben fejben a dolgokat. Nehezebb, utolsónak az egyetemi évek alatt volt lakótársa, magányos típus, meg minden. És erre jön ő. Ezzel. Hát komolyan.
- Én csak nem értem miért. Lehet rohadt klisés, de már-már túl jó vagy hozzám.

igent mondok
𝔻𝕖𝕟𝕚𝕤

- Azért ez még mindig emésztendő. De nem azért, mert rettegek tőle. Fura, de nem – elsőnek az, utána pedig elcsendesül és nincs ilyesmi fóbiája sem, szóval kész öröm, mondhatni, hogy nem kell előtte terápiára vinni, vagy lónyugtatót beszerezni, hogy kibírja a hétköznapokat. De már eleve a gondolat, még mindig hidegrázós. Tényleg kell az a pár nap, hogy feldolgozza. Vagy addig csipkedi magát, hogy nem alvajáró és nem képzelődik. A kulcsot szorongatja, se zsebre, se máshova nem tette azóta sem, a fém már rég kéz meleg, mégse ereszti. Jó, szedje már össze magát.
- Azt hiszem téged tartalak jelenleg a legkisebb gondnak az életemben – még amellett is, hogy most ilyenekkel sokkolja meg fogadja, bár tény, ha napokig húzza, kéri vagy bármi, kellemetlenebb lenne. Makacs is, szerény is, meg minden. - Ó – ez aztán az őszinte meglepettség még így a mai napra. Természetközeli, csendesen megbújva a végén. Nem központ, nem hatszáz hangos szomszéd. Kedve lenne örömében bőgni egyet, de olyat nem tud. - Véletlen sikerült, vagy már a vásárlási tervnél eszedbe jutottam? - nem önző vagy épp annyira fontosnak tartja magát, csak tényleg, direkt, véletlen vagy mert csak az volt szabad? Az, hogy nem lesz baj, már más kérdés, nem tud még mindig nagyon előre tervezni, ezzel a helyzettel is botrány, amit művel, majd eldől, mennyire nem lesz bajos. Vagyis. Hát már vélhetően eldőlt az, hogy megy, eldöntötték helyette és őrjönghetne is, de nem teszi. Csak ül és... pislog. Értelmes.
- Ááááh. Akkor egy macska, vagy hát úgy képzelem most csak el. Remélem bírja a farkas-szagot – nem mintha neki az lenne, bár ki tudja, hogy jobb orrok mit éreznek benne. Most próbál vicces lenni, oldani a feszültségét, de azt most könnyebb lenne savval. Lábait kinyújtva gyújt ő is rá végül, kell az idegeknek, mindig ezzel magyarázta és nagyot szusszanva zárja le a hebegős korszakot.
- Leköpném magam, ha azt mondanám, örülök, hogy tudod. Inkább.. így könnyebb, vagy mi. Valahogy a fejemben hat éve nem lett rendbe rakva rendesen minden és... Hogy én mennyire nem tudok erről beszélni, az valami bődület. Mindegy is... Nem tudom hányszor kéne azt mondanom, hogy köszi és közben ne tűnjek totál idiótának még jobban, mint ami. De tény, kihúztál a szarból, mert egyedül élni drága dolog, én meg még mindig nem nyertem lottót. Ingyen élni sem, de ezt majd... majd. Bár illedelmesen vissza kéne utasítanom, hogy biztos lesz jobb meg szebb, viszont azt mondtad, nincs beleszólásom – erre már nevet, karjait tárja szét, jöhet az elfogadás?

igent, mondtam. a lakótársam
𝔻𝕖𝕟𝕚𝕤

Csak megforgatja a szemeit erre, de nem a bántó szándék, még a fejét is megcsóválja hozzá. Az ő reszortja saját magát lehúzni, vetélytársa akad még a végén. Nem mintha ez verseny lenne. Vagy bármelyik másik. Még mindig a kulcsot fogva, de két ujját felszabadítva keresi meg megint a madáron azt a pontot, amelyet szeret és amelyet ismét megcirógat, mint aki már meg is szokta a társaságát, a jelenlétét, meg főleg azt, ami. Néha egész könnyedén fogad dolgokat, máskor pedig annyit rágja és pörgeti, hogy fájdalmas. Nem is érti ezt, az egészet sem, most magát se. Mindegy is. Nem csak a madárnak jó a bizergálás.
- Nem szoktam – most, hogy vannak dolgokat, amiket nem tud, nem lényeges. Mindenkinek. Ha rossz jön, ha valami más, akkor az meg az akkori idő problémája, nem a máé. A jelené, és a személyé. Mindig van valami, ő meg egészen jól belejött abba, hogy megpróbáljon mindent a legjobban fogadni és cselekedni. Ide küldték, hogy ne legyen szem előtt és mégis körbe legyen véve és ez is egy olyan hely, mint az az átkozott táborhely, valami változás színtere. Csak be kellett vallania magának, meg majd azt, hogy egész jól élvezi. Mert a léleknek ez csak jól esik, a test tagad és szerénykedik.
- Ó, oké. Csak vicceltem amúgy is, dehogy gondolj rám te ilyeneknél – már a meglepett arc elég válasz lett volna, bár nem pontos. Vagy kikéri magának, vagy az, hogy ráhibádzott. Mindegy is, hiszen már készek a tények és praktikusak. Mindenkinek ezek szerint. Rohadt véletlenek, ebben kéne hinni már.
- De csak ha tényleg nem zavarok – dörzsöli át a saját arcát, most már valamelyest nem annyira ámuldozó képét, mint aki kezdi felfogni, mibe csöppent, úgy tényleg. Vissza a valóságba meg minden. Ez ezzel a pillanattal teszi zsebre a kulcsot, abba, amelyikből nem esik ki és talán vált véglegessé a formula.
- Én mindent túlaggódok, ha a kórság van a képben és én – szelíd mosoly, ezt műveli, túloz és hibázik, még ha nem is látja, mert nem tudja látni. Hogy megtörtént, hogy összetörött és amikor egyben volt, elmenekült az isten háta mögé, most pedig szabadkozik szinte, hogy felajánl neki egy lakrészt, ahol kényelmes lehet minden. - Csak tudod az a baj, hogy azt sose ismerem el, hogy kell más, mert úgy vagyok vele, hogy annak is van elég baja, kinek hiányzik még ez is. És mókás, mert tudom, hogy ez a szarabbik megoldás, de nincs pofám azt kérni, hogy veregesse meg valaki a vállam, vagy lökjön előre – ó nem, nem lelkizik vagy valami ilyesmi, csak folytatja. Vagy maga sem tudja. Most nincs érzékeny időszakban, csak a helyzet adja.
- Nem, valóban. Volt nekem is hasonló, mióta beütött a krach, most vagyok tényleges figyelő szemek nélkül először, igazából. Lehet ez zavar meg, meg a hülye megszokásaim. De akkor csomagolok meg minden és ööö... mikor menjek..? Nem azt mondtad, hogy ráér?

igent, mondtam. a lakótársam
𝔻𝕖𝕟𝕚𝕤

Pedig tényleg túl gyors, neki nagyon. Ő az elhúzott, elnapolt és halasztgatott döntések mezején halad mindig, viszont ezt nem lehet elvárni a világtól, hogy ugyanígy tegyenek vele és viseljék is el. Vagy de? Mit tudja ő, hogyan kellene erre reagálni rendesen. De tényleg. Ezt megint meg kell tanulnia, ismét. Vagy azt, hogy minden más, mint amit fejben megszokott. Kicsit talán bele is szédül az egészbe, a sietségbe, mindenbe. Nagy levegő.
- Akkor jó – bólogat. Bár majdnem rávágja, hogy a saját életképtelensége igazán zavarhatná, mint ahogy saját magát, viszont lehet, hogy ezzel nem jönne ki jól. Meg eléggé úgy tűnne, mint aki rinyál meg minden.
- De ha tinédzser vagyok, akkor a nyakadba kéne ugranom! Mármint mikor a csitrik kocsit kapnak a tévében, mindig az jön meg a sírás – de meg nem moccan, dehogy tervez ilyet. Hálás kis pillantása meg mosolya pont elég, bár az még mindig bátortalan és félénk, de majd... elmúlik. Minden elmúlik, csak az nem, amit akar. Reméli, nem bánja meg Denis, hogy ezt a döntést meghozta, ő csak ettől fél.
- Nyakon vághatsz, ha nagyon elcseszem, de jó, így egész jól hangzik. Szoktam vicces is lenni, szóval tényleg nem fogsz unatkozni. És mivel nem halok éhen, még egy konzolt is veszek, azon is lehet mókázni. Tényleg, legalább villanyt tudok kapcsolni meg ilyenek? - mert hát az a jó kérdés, mennyire mugi-barát a hely. A mostanit megoldották, bár nem örültek neki, félő, ahogy kilép onnan, el is tüntetik ennek a nyomait. Nem baj, nincs ezzel gond, megold bármit, azt vágja, hogy a legtöbb dologra ott a mágia, csak zsebben nem hordható számára. Lehet, hogy ez a földhözragadt itteni verziója, de nincsenek nagyon bútorai sem, ami ott van, az a házhoz tartozik, ezért is szerény berendezés, hát talán a matracot elhozhatja. Fú. Most meg ezeken pörög.
- Elismerjelek akkor? - nevet fel, mert hát tényleg nem tudja elismerni, nem érzi a jelét, mert általában mindennel elvan csendben és kényelmesen, nem tudja realizálni, hogy olykor jó lenne leülni és kibeszélni. Tette ezt egy ideig az előző és első, normálisabb segítségével, de aztán meg azt érezte, túl nyílt és nyitott könyv lett, nem tetszett neki annyira. Így maradt a jelenlegi, hogy vagy belelöki más valamibe, vagy kihúzza belőle a választ valamely módon.
- Óóóó hogy te milyen cseles vagy, de komolyan. Kihasználod a sokkot és, hogy meg se értem a dolgokat csak rábólintok. Na erre vigyázok, mert ha egyszer így veszel rá egy pillangós tetoválásra, akkor lehet bajban leszek – nyomja el ő is a csikket és feltápászkodik. Mennyire most a most? Aludjon rá, vagy már húzzon is és keresse meg a táskáját? - Öhh, akkor menjek vagy jössz, vagy mi?

igent, mondtam. a lakótársam
𝔻𝕖𝕟𝕚𝕤

- Nem tudok én sírni, szóval ugrani fogok. Háááárom... kettőőő... - még meg is emeli magát, de végül csak ő is röhög. Persze, kapjon még sérvet is amellett, hogy ilyen szép ajánlatot hozott neki. A legrövidebb lakótársi mese lenne, az biztos. Ő is a madárra néz megint, hát tényleg ritka jó dolog ez, meg már a tollak érzete is, nem olyan, mint valami bundát vagy pikkelyest tapogatni, bár egyikből sem került keze alá olyan sok, de azt már ki lehet húzni, hogy bármelyiktől is fél. Se a pókok, se férgek, bár ha a kutya harapni akar, annak nagyon nem tud örülni, az egész más dolog, amolyan ösztönös védekezés. De se kutya, se harapás.
- Ó várj azt vágom. Vannak aaa... öhm. Tiszta vérűek, ahol mindenki varázsló, meg ahol csak páran. Jól mondom? - mintha csak fel kéne mondani a leckét, de azt levágta már, hogy valaki erre nagyon kényes, és van, aki olyan közegből jött, mint az övé, csak tud varázsolni. Kavarcos, de az angoloknál is ott a felső réteg, meg a csórók, meg az ilyenek. Bár neki mindegy, lehetne negyed, vagy egyhatod, nem ezt nézi senkiben, de ha valaki az orra alá nyomja, legalább nem vág hülye képet.
- Oké, akkor rendben leszünk. Esti híradó, olyan öregesen, meg telenovellák és minden. Jó, akkor már nincs is több kérdésem, azt hiszem – vagyis lenne, de az már tényleg nagyon pattogó és kukacoskodó lenne, hát majd meglátja, nem? Tud mikrózni, porszívózni akkor, megetetni a telefonját, mindenki boldog lesz, nem kell vinnyognia, hogy sötét van és hiába tapsol, nem kap fényt. Meg hát ugye a kávét is meg kell főzni valahogy. Micsoda problémák. Határozottan csapong most, ezt elismeri magában, talán elméje is hangosabb és el-el kaphatott onnan valamit. Húh.
- Ennyire látszik? - húzza el kezét végül a madártól, figyeli őket, kicsit akkor tényleg rendet is rak a fejében. Legalábbis tényleg felfogja, hogy mibe csöppent. - Ez már luxus. Jó, akkor komolyan. Valamennyit illik fizetnem, mennyi a lakbér? - húzza el a témát, ha akarja, ha nem. Ahogy a tollat kihúzza, ő odanyúl és kicsórja az ujjai közül, aztán immáron sajátjaiban tanulmányozza tovább. Még így is menő. Legalább van mivel babrálni.
- Szerintem megleszek két körrel, vagy három, ha nem akarom leszaggatni a vállam. Vagy hát szerzek valami kiskocsit és odahúzom, ezen ne múljon. Biztos menő lennék vele az utcákon, szóval ezzel nem akarlak feltartani, hacsak épp nem unatkozol – nem a kihasználós típus, persze mókásabb társasággal, majd benyom valami kretén zenét még búcsúzónak. Aztán persze mehet beszélni a főbérlővel, hogy kimászik onnan. Csodás, az legalább rövid beszélgetés lesz.

igent, mondtam. a lakótársam
𝔻𝕖𝕟𝕚𝕤

Ahahah. Már megérte a pillantás, ahogy egy kicsit megriad, elhiszi, hogy menten ugrik, el kell kapnia meg miegymás. Hát, mintha amúgy olyan ölelkezős fajta lenne. Bár biztos jót tenne néha a lelkének, csak ő maga annyira zárt rendszer, hogy nemigen kéri és várja el, sőt, talán maga is meg lenne lepve, ha megtörténne. Nagyon. Oké, veregessük hátba meg vállon egymást, fogjunk kezet, pacsi, na de ölelés, az furcsa. De jó vicc, csak a saját röhögése, ahogy tovább marad és onnan les fel, jó kis frász mi? Főleg, ha nem vele csinálják, az egész más.
- Arany! Vágom. Én meg az értelmes bestia. Jó kis sor ez – mert valóban az, van valami hivatalos neve ennek, amelyet sose jegyzett meg, neki fejben ember, utána csak az a mocsok, de ezek csak a formalitások. A varázslótól meg bőven messze áll. - Valami néha megragad a fejemben, na. Velük járok egy iskolába, illik tudnom – költői túlzás, de a vér dolgaiba valóban nem ment bele jobban, mint kellene. Kényes téma néhol ezt érzi és tudja kapcsolni, így mint most is, lefele. Tekintete követi, ahogy a madár elindul, most megint kicsit ámuldozik egy sort, ahogy a szárnyak szétnyílnak, miután eltáncolt mellőle. És már fel is reppen. Bámulatos, neki főleg az, fejét dönti hátra, ahogy az utat is követi, ameddig csak látja.
- Hát még mindig nagyon menő. Meg szép is – biztos nem egyszerű vele, de ebbe neki semmi belátása, háziállat téren is hadilábas, nemhogy még engedélyekben is. Biztos van oka is, története, de ez másik idő, másik mese, nem is biztos, hogy az orrára kell kötnie, ő pedig nem húzza kifele. Így emeli előre a fejét, pillant rá és bólogat. Nyugodtabb egy sorral, kényelmi szint már meg is van, meg valahol... mekkora mák ez, hiszen nem kell elmagyarázni semmit, vagy épp kikérni, hogy tűrje már meg az ilyet. Ha jól vágja, valaki nem is ismeri és utálja is. Kész nyeremény ez, tipikusan úgy is reagál, mint a lottónyertesek, utólag meg csak el, mikor már elhiszi és tényleg.
- Nanana, ilyet nem tudni – ragaszkodik, megint, ismét. És fog is. Hát komolyan. - Öööö házimunkáért? Hjó, ezeket eddig is csináltam, egyedül élek de kicsit akkor is olcsó – mondjuk nem árulja el, mennyire, lehet hat heti szennyese van és mikrós melegszendvicsig jutott, lehet, nem... Most nem is ez a fontos. Sóhajt. Látja, hogy elmereng, így nem feszíti túl a témát, neki is kell idő, vagy épp az ég, amit bámulhat.
- Ööö... jó, oké, persze – meg hát, de hogy hogyan, jó kérdés. Majdnem. Aztán csak felpillant rá, eddig cipőjét bámulta.
- Nem tartalak fel, persze. Menj csak – mosolyodik el ő is, az otthon dolog pedig... elsiklik füle mellett, ez az, amit nem tud egyenlőre felkapni, mert idegen. Tényleg, neki is kell beszélnie, jó hogy említi! Visszaint, és még egy bagót biztos eltol ott, helyben. Mint aki most, egyedül kicsit összeszakad, de csak szellőzik. Felkel végül, és hát elindul... pakolni. Fura, hisz nem is olyan rég jött és már a harmadik helyre megy. Először Shay, aztán a lakás, most meg ő. Vagy egy sorozat, vagy a vége? Nem tudja. Talán kicsit ezért is késik meg, de maga mögött hagyja a kutat és utolsónak indul meg a megszokott kis úton, hogy lezárjon egy ajtót. Ismét.

.segíthetek?. meglepi vendég.
𝕄𝕚𝕙𝕒𝕚𝕝

.segíthetek?. meglepi vendég.
𝕄𝕚𝕙𝕒𝕚𝕝

Na már most az tudott, hogy neki birkatürelme van, ha jó a holdjárás, erre pedig valahogy még lapáttal rátesz, hogy ha szembe kerül vele és netalántán még tényleg hasznos is tud lenni. És nem érti, honnan, de... van. Akad. Most is szinte már-már bocsánatkérően pillant a türelmetlenségre, onnan megy a konyhába át maga is, és egy széket kihúzva ül le vele szembe.
- Én figyelek, mint mindig - ül le ő is, arca valóban kíváncsi, várja, most mi a gond. Nem olyan rég mászott bele ebbe a diákönkormányzat dologba, igazából sok mindent ő maga nem ért és mégis, most kis önzetlen gyerekként várja a szavait, kerül abba a bűvkörbe, amiről fogalma sincs és olyan jól elvan tudatlanul.
- Öööö... - akad meg egy pillanatra, gyorsan kutat az agyában. - Ne ébresztgesd az alvó oroszlánt? Így hallottad? - türelmes és könnyed kis hangneme kérdez, mint valami kisdiákot, ajkai szegletében apró mosoly ül. Ez valahol vicces, valahol viszont nem nevet.
- Ssssh. Nyugodj meg, semmilyen állat nem kell.

.segíthetek?. meglepi vendég.
𝕄𝕚𝕙𝕒𝕚𝕝

Ez olyasmi dolog, amit meg kell érteni. Muszáj. Vagyis ő érzi annak, hogy ez olyasmi dolog, amit el kell fogadni és nem fennakadva elhajtani, hogy boldogítson mást. Meg most se.
- Kávét vagy valamit? - mert illik ilyet is, meg is várja türelmesen. Majd aztán aprót szusszan.
- Ez a mondás. Ne ébreszd fel az alvó oroszlánt, ezt mondták neked? - kérdez ismét, hangja mit sem változik.
- Nincs oroszlán, nem, nem. Ezek csak szavak, senki nem tart ilyesmit. Vagyis remélem.. Szóval lényegében csak annyi, hogy ne idegeld fel, az indulat az oroszlán. Semmi nagy vad és hasonlók.