Minden RT játékra, ami a faluban vagy annak környékén játszódik.

Magányosan ücsörög a fülkében. Gurulós bőröndjét felszenvedte még az induláskor a csomagtartóra, teljesen megtömött hátizsákja pedig mellette pihen a széken. Egyik bakancsos lába a vonat fűtőtestén leledzik, de csak annyira amennyire még illő lehet. Hátradőlve, kifejezéstelen arccal figyeli az elsuhanó, zöld tájat, a dombokat, a hegyeket, a fákat és szántásokat...
A fülében jó hangosan szól a zene, annyira, hogy kicsit még ki is hallatszik. Kedve volna aludni, de valamiféle belsőfeszültség miatt nem tudna. Pedig valahol egészen megnyugodott, mintha egy hatalmas követ dobhatott volna le a hátáról végre.
Bármi is jön majd, az biztos, hogy annál csak sokkal jobb lehet, mint ami eddig volt.

Olívia békésen elvan magában, és egy ideig úgy gondolja, ez így is marad. Nincs ezzel semmi gond, ha néha kissé magányos is - szeret egyedül lenni, és már megszokta. Peter volt odahaza is egyedül, aki néha vele lógott, és megértette a furcsaságait is, de most ő is messze van, és csak egyre messzebb.
Ahogy gondolataiba mélyed, hirtelen oldalvást érzékeli, hogy kinyílik a fülke ajtaja. Szándékosan oda sem néz egy ideig, de ahogyan azt is érzékeli már, hogy valaki be is lép, és mintha valami hangot is hallana, csak odafordult. Egy lány, az alighanem idősebb nála. Habár Olívia sem néz ki éppen tizennégynek. Szénfekete haja annyira sötét, hogy nehezen hihető róla, hogy nem festi - habár tényleg nem - kék szemeit pedig korához nem illően sötéttel kihúzta. Elég rendesen.
Látja, hogy mozog a lány szája, és nagyot sóhajt. Nincs mit tenni. Kiveszi az egyik fülest a füléből.
- Bocs, nem hallottam. - szólal meg egy kissé színtelen hangon. De azért nem akar udvariatlan lenni, hogy meg se szólal. Majd a mutatott irányba pillant, és ha a lány megismétli a kérdést, csak vállat von.
- Hát úgy tűnik, igen. - válaszolja röviden.

A lány szemlátomást örül annak, hogy... minek is? Hát, hogy elvileg megengedte, hogy ide üljön. De hát ez nem volt igazán megengedés, hiszen egyedül van, van egy csomó hely, a vonat meg nem az övé. Úgyhogy csak az igazat mondta. Nem látott az üléseken névtáblát, de nem is tudta, hogyan megy ez varázslóéknál.
Már éppen arra készülne, hogy visszafordul az ablak felé, és visszateszi a fülest a fülébe, amikor a lány ismét megszólítja.
~Remek.~
Olívia mindig is nehezen barátkozott, és nem tudta elképzelni, hogy miért jó azoknak a lányoknak akik mindenkivel leállnak csacsorászni. Hát ő nem ilyen volt. De lehet, hogy ez a lány meg igen. A kijelentés viszont meglepi egy kissé. Fel is vonja a szemöldökét.
- Igen?
Ez csak úgy kicsúszik belőle, miközben tovább szorongatja a fél fülest a markában.
- Kösz.
Végig néz a lányon. Mondana neki ő is valamit, hogy mondjuk jó a cipője, vagy akármi, de semmi értelmes nem jut az eszébe, ami nem lenne tök gáz. A felé nyújtott kézre egy pillanatig meglepetten mered. Majd csak megfogja azt. Nme kéne túl rossznak lennie az első benyomásnak.
- Olívia.

Olívia kissé furcsálkodva nézi a lányt. Nem sűrűn fordul elő vele, hogy megdicsérik a külsejét. A lányok azért, mert lányok, a fiúk meg... mert fiúk. Olyankor kicsit egyiknek sem érzi magát.
- Oh... kösz.
Tényleg nem tudja mit mondjon erre a bóksorozatra. Kissé zavartan is néz a másikra. Neki is vannak sejtései arról, hogy nem fogják csípni a tanárok, amit látnak, de valóban nem nagyon érdekli a dolog.
Egyet zökken a vonat, mire megrovó huhogás zeng fel a csomagtérről. Egy kalitka van a gurulós bőrönd mellett, amiben egy bagoly pihen. Csak annyira a sarokban, hogy eddig nem is lehetett látni.
Olívia szeme megakad a lány holmiján, ahogyan az elkezd pakolászni. Egy ideig csak nézi, félszemmel, ahogyan elteszi a dolgait, aztán csak megszólal. A kíváncsiság nagy úr.
- Az mi? - mutat az íjtartóra.

Emily úgy tűnik észre is veszi a méltatlankodó Ezüstszárnyat, aki a kis zökkenés után újra összeborzolja tollait, és megpróbál visszaaludni, már amennyire a vonat engedi.
- Aha.
Nincs túl sok saját dolga, vagyis eddig nem volt. Már ami a mugli dolgokat illeti. Álmában sem gondolta volna, hogy annyi varázslópénzt kap majd, amennyit még nem szégyell. Habár egyáltalán nem volt gazdag, de édesanyja legalább ennyit hagyott rá. Aminek nagy részét már gondolatban el is költötte, ezért nem szabad sokat vásárolni belőle, de úgy hallotta a baglyok elég fontosak a varázsló társadalomban, ezért rászánta magát egyre.
- Miért? - bukik ki belőle eztán a kérdés. - Ez olyan nagy szám?
Ezután a lány beszélni kezd, és annyi mindent mond, amit nem ért, hogy végül le sem lehet törölni Olívia arcáról az értetlenséget.
- Kvibli?
Ezt még nem hallotta. De az íj jobban érdekli.
- Szóval íjazol? - érdeklődik egy kissé. - Klassz. Meg a... zene is.
Ő gitározni tanult, és kapott is még régen egyet, de el kellett adnia, hogy be tudjon iratkozni az iskolába az utolsó évére, amit még muglik között töltött.

Szóval négy tesó. Ő nem tudja milyen lehet az. Mindig is egyke volt. Talán jobb is. Elég baja van magának is, nem kéne még egy kolonc is a nyakába, aki helyett meg kellene oldania a dolgokat. Habár ha idősebb lenne nála...
Nem reagál semmit a baglyos dologra, nem is nagyon tudna mit. A kérdésre viszont félrebillenti a fejét, és kiveszi a másik fülest is a füléből, majd egy mozdulattal kikapcsolja a zenét. Itt most nem nagyon lesz hallgatás, ahogyan jelenleg tűnik.
- Az anyám boszorkány volt. - válaszol végül. Nem mond többet, de már ennyiből is kitalálható, hogy az apja valószínűleg nem az, és ha tud is valamit, biztos nem annyit, mint mások.
Bólint a magyarázat végén. Így már érti. Mondhatni. Bár durva megkülönböztetésnek hangzik a dolog. És a kvibli szó hangzása is inkább egy káromkodásnak illik be.
- Egy ideig bennem se volt meg. - mond ennyit. Igaz is. Gyerekkorában már hamar elkezdődtek a furcsaságok körülötte, de mindez tízéves korában véget ért az anyjával együtt, és el sem jött egészen tavalyig. Talán ezért nem kapott levelet a Roxfortból. Pedig azt hitte, oda fog járni. Az anyja mesélt róla.
- Kviddics. - ismétli el a szót a lány után, lassan és halkan, ízlelgetve. - Az valami seprűs cucc, nem? - kérdezi, miközben zsebre vágja a zenelejátszót.
A kérdésekre csak megrázza a fejét.
- Kösz nem, jobb szeretek magam rájönni dolgokra. - válaszol, korához képest meglepő szókinccsel. Kedves a lány, és furcsamód barátkozónak tűnik, amihez nincs hozzászokva. Talán nem is kéne visszautasítania. Amúgy is már annyi mindent kérdezett most is.
- Na jó, mégis... - mondja kicsit halkan. - A varázslók... mikor lesznek nagykorúak?

- Még gyerekkoromban. - válaszol úgy, mintha már nem volna gyerek. Pedig egy tizennégy éves lány még eléggé annak számít. - De volt pár év, amikor eltűnt.
Nem magyarázza meg, és nem is nagyon akarná, de azért válaszol a kérdésre kicsit kifejtettebben.
A vonat megint zökken egyet, és Ezüstszárny durcásan felhuhog és verdes egyet a szárnyaival.
- Nem szeretem a focit. - mondja ki tárgyilagosan. - De ez tök érdekes lehet.
Látszik a szemében a kíváncsiság, még ha az arca továbbra sem tükröz valami nagy érzelmeket. - Hogyan játsszák?
Kicsit kiegyenesedik ültében, és leveszi lábát a fűtőtestről. Aprócska terpeszbe helyezkedik, és rákönyököl a térdeire, előrehajolva.
A választ hallva egy kicsit felsóhajt, mintha gondterhelt lenne, de nem ad hangot ennek. Csak egy biccentéssel köszöni meg a választ, majd az ismét felhuhogó bagoly szakítja félbe a beálló csendet.
- A baglyoknak van valami helyük ebben az... iskolában?

Érdeklődve, kicsit oldalra döntött fejjel hallgatja a lányt, ahogyan mesél neki. Emily. Próbálja memorizálni a nevét, nehogy elfelejtse. Elvégre tök jó fejnek tűnik eddig. Talán nem ártana, ha megpróbálna kissé kevésbé bizarr fejet vágni.
- Akkor Te is elsős leszel? - kérdezi a lányt. Habár nem tudja itt hogy mennek a dolgok. De ha eddig nem tudott varázsolni, biztos nagyon sok pótolnivalója lenne.
- Hm... ez a terelős dolog egész jól hangzik. - jegyzi meg a kviddiccsel kapcsolatos magyarázat végén. Habár vannak aggályai afelől, hogy sikerülne e fent maradnia egy seprű nyelén, és ha igen, akkor elég kényelmes lenne e egyáltalán bármiféle utazáshoz.
- Minek használnak a varázslók seprűt? Vagyis miért pont seprűt? - próbál bizalomgerjesztőbb fejet vágni. - Miért nem repülnek mondjuk.... fotelban? - próbál elsütni egy kis poén szerű valamit, hogy ne tűnjön nagyon besavanyodottnak, mert a végén még nem lesz vele ilyen jó fej ez a lány.
Aztán jön a baglyos téma.
- És ott be vannak zárva? Honnan tudom, hogy a baglyom vissza jön, ha elengedem?

- Hú... akkor necces éved lesz. - mondja a lánynak a választ hallva. Mindne iskolában elég sőt még sok is az a vizsga és dolgozatmennyiség, amit kapnak. Nem hogy ha még pluszban kellene ki tudja hány évnyi anyagot behozni.
Elismerően bólint arra, hogy Emily szerint is a terelők a legjobbak. Úgy látszik van bennük néhány közös dolog, még ha ez külsőre nem is látszik rajtuk.
Amikor a lány elneveti magát, Olívia arcán is végre megjelenik valami. Egy halovány, de vagány félmosoly. Csak bejött a poénja.
- Akkor jó. Nem örülnék neki, ha Ezüstszárny elrepülne, és nem jönne vissza többé, de annak sem, ha bezárva kéne tartanom. Szabadnak született. - pillant fel kissé elmélkedően az állatra, amely ismét próbálkozik az alvással.
- Hány éves vagy? - fordul vissza hirtelen Emily felé.

- Ez a beszéd. - nyom el ismét egy félmosolyt a kihívás dologra. Úgy tűnik ha eddig nem is volt valami jó kedve, mintha most kezdene az lenni.
- Eridon? - kérdezi eztán. Nem ismeri még ezt a dolgot. Bár mintha hallotta volna már valahol.
- Fúj. - fintorodik el a bagolypotyadékkal teli hely gondolatára. Nem lehet túl romantikus.
- Mázli. - reagál így a nagykorúságra. Szívesen cserélne a lánnyal. Inkább lenne kevés varázslattal megáldott nagykorú, mint valaki olyan, akinek ki tudja mennyi varázslata van, de még csak most lesz tizenöt. Nem tudja, hogy fog még kibírni több mint két évet.
- Van amúgy nálatok varázslóknál valami nagykorúsítási kérelem?
Talán túl sokat érdeklődik most erről. Nem szeretné felhívni a figyelmét erre a lánynak, de ha már így elbeszélgetnek, és ennyi mindent tud... jobb minél hamarabb rákérdeznie valakinél, és inkább egy diáknál, mint egy túl kíváncsi tanárnál.

- Aham. - hallgatja a lány válaszát a házakról. Most, hogy így mondja, mintha jobban rémlene neki a dolog. Az anyja mintha mesélt volna erről. De pontosan mit is? Nem emlékszik sajnos, pedig nagyon szeretne.
- Akkor remélem, hogy a rellonba kerülök. - vigyorodik el végre rendesen. Habár nem kifejezetten tervezne fiúzni. Inkább barátkozott velük eddig is. Jobban, mint a lányokkal, akiknek a többsége csak műkörömről meg szemfestékekről tud beszélni, meg csini rucikról. Ő sosem volt ilyen. De ez a lány se tűnik annak, aki az ilyen témákat kedveli leginkább, és ez tetszik neki. Az is menő, hogy íjazik.
- Hát férjhez nem fogok menni. Ha csak nem a rellonba kerülök tényleg. - dől hátra, még egy poént ellőve. Úgy tűnik kezd feloldódni egy kissé. Nem olyan gyorsan, de azért kezd.

- Tényleg?
Olívia olyan arcot vág a terhesség gondolatára, mintha valami nagyon ocsmány dolgot dugtak volna az orra alá.
- Várj csak... az előbb azt mondtad, hogy... a festmények mondtak neked valamit? - vonja fel egyik szemöldökét, ahogy lassan eljut a tudatáig az infó. Nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen ezen a gondolaton.
- Én sosem fogok férjhez menni. - jelenti ki úgy, mintha ez tényleg egy tökéletesen szilárd alapokon álló tény lenne.
Aztán a hobbiról kezdenek el beszélni.
- Hát... - vesz egy mély levegőt. - Rajz, ének, zene, meg ilyenek... meg olvasok... - darálja le végül a választ. - Neked az íjazáson kívül? Kíváncsi lennék rá, hogyan kell. Még sosem láttam íjat se közelről...

Átlagos napnak tűnt eddig az ami éppen volt. Már ha lehet bármennyire is átlagos egy nap a varázslók között, a varázslók életét élve. Olívia egészen biztos volt benne, hogy nem csak hetek, de hónapok, és talán - de csak talán - évek kellenek majd hozzá, hogy belerázódjon. Viszont, hogy megszokja? Ahhoz biztosan nem! Ezerszer klasszabbnak tartotta a boszorkánylétet a sima mugli életnél. Habár az internet azért hiányzott neki. Sőt, az első pár napban egyenesen meglőve érezte magát, és minden baja volt. De úgy tűnt, annyi érdekesség van ebben a furcsa másik világban, hogy teljesen le tudják kötni a figyelmét.
Ezeken gondolkodva, elmélyülten maga elé meredve sétálgat Bogolyfalva utcáin. Ez egy olyan nap, ami még nem teljesen hideg, télies, ezért elég csak a bőrdzsekije, meg alatta egy hosszú ujjú, és farmer meg bakancs. A szürke fekete csíkos sálat azért csak a nyakába biggyesztette, mert nem akar máris a tanév kezdetén metálosan hörögve és hangosan köhécselve beülni órára.
Hogy mit csinál Bogolyfalván? Igazából nincs túl sok célja jelenleg. Csak úgy van. Elvan. Nem akart a kastélyban maradni, és ki tudja milyen tél köszönt rájuk. Jobb kihasználni a kis pillanatnyi jó időt, amíg még van. És ezt úgy gondolta így, hogy egyébként nem szerette a meleg és napsütéses napokat, és inkább a tél híve volt mindig. Hiszen mi is lehetne szebb a narancsos éjjeli égboltnál, a fehéren kavargó, sűrű hófelhőknél, és a fehér, lassan táncoló hózápornál, amely porcukorként behinti majd a tájat? Olívia szerint bizony a válasz erre az volt, hogy semmi.

Ahogyan gondolataiba mélyedve sétálgat, szinte semminek sem sikerül behatolnia a tudatába a külvilágtól. Kissé talán zombi effektusban van ilyenkor. Persze ez nem azt jelenti, hogy annyira elbambul, hogy orra esik, azért az ilyesféle dolgokra csak odafigyel, de ráadásul még a füles is a fülében van, amiben szokás szerint bömböl a zene, így az életveszélyes helyzeteken kívül nem is igazán figyel oda semmire.
Szeret így magába zárkózni. Persze azért úgy, hogy közben figyelgeti a külvilágot. Mondjuk az embereke,t és kitalálja, hogy ki micsoda, mit fog csinálni, mit dolgozik, hová megy és milyen lehet az élete. Mint odahaza, Londonban. Csak ott Peterrel közösen is csinálhatták ezt. Rá kellett ébrednie, hogy sokkal jobban hiányzik neki a fiú, mint eddig bármikor.
Ezen a pontot siklik át kék pillantása a patika előtti részen. És hát van, ami azért még akkor is eljut az ember tudatáig, ha nagyon máshol jár. A kedvenc zenéje, mondjuk. A számára legfinomabbnak ítélt étel illata. Vagy az a valaki, akit egész nap látni szerettünk volna, de nem számítottunk rá, hogy fogjuk is.
Na hát ez is hasonló volt. Csak itt a középpontban nem más állt, mint egy motor.
Olívia önkéntelenül is megtorpant, és egy pillanatig még a csinosan öltözött nőt sem vette észre mellette, csak a járgányt bámulta. Talán még a szája is elnyílt egy pillanatra.
Aztán végre észre veszi a nőt, és kissé zavarba jőve pillant rá. Csinos, valóban, és vagánynak tűnik. Illik a motorhoz. Mindig is felnézett magában az ilyen nőkre, mert szabadabbnak, vadabbnak, és elérhetetlenebbnek tűntek számára az átlagnál. És ez neki sokat jelentett.
Bamba fejet vághatott az imént, ezért úgy dönt, jobb ha nem sétál csak el úgy, mint egy kuka, ha már itt bámulja egy ideje a csinos kis vasparipát. Kiveszi hát fülhallgatóit füléből, és az ismeretlen - eddig legalábbis - nőre pillant.
- Elnézést... ha kicsit furcsa vagyok... de ez egy király motor! - mondja, bár nem érzi, hogy nagyon magyarázkodnia kéne, de valami mégis erre készteti. Ki tudja, talán épp a motor látványa.

Nem is tudja, miért elegyedik szóba egy idegennel, de a motor valahogy megereszti a nyelvét. Ráadásul a nő is felé fordul, rá pillant, és egészen kedvesen szól vissza. Még egy apró félmosoly is felvillan Olívia arcán egy pillanatra a választ hallva.
- Ja, hát igen. - csúszik ki csak úgy a száján. A seprű. - Én nem nagyon ismerem még a kvi... kviddicset. - gondolja végig gyorsan a nevét a játéknak, aztán végül csak jól mondja.
- De a motorokat jobban. Hány lóerős? Honnan van? Nem látom a márkáját... - dönti oldalra a fejét, hogy úgy szemlélje, elsőre pedig nem ismerte fel. Nem megy közelebb, mert habár kissé furcsán közvetlen, azért nem akar tolakodó lenni.

- Tényleg? - képed el egészen látványosan a nő szavait hallva Olívia. - Az unokabátyád ilyen klassz dolgokat csinál? Elnézést... - kap észbe. - Báty... bátyja. - javítja ki magát.
- Bocsánat, mindig elfelejtem, hogy van ez a magázás dolog a magyar nyelvben, ami fura... persze tök jó, csak kicsit nehéz néha. - próbál mosolyogni egyet saját bénázásán. Aztán gyorsan ismét a motorra tereli vissza a szót, hogy kevésbé legyen égő, hogy csak így letegezett egy felnőttet, aki ki tudja, lehet, hogy pont valami tanár.
- De a motor... a motor az nagyon király! - ismétli kicsit önmagát zavarában. A magyarázatra aztán kissé jobban megszemléli még ismét a járgányt.
- Aha, tényleg... - mélázik el egy kicsit. - Ez... ez valami varázs motor? - pillant vissza a nőre, miközben hangot ad gondolatainak.

- Ó, sajnálom...
Az előbbi hibázásának zavara a tegeződést-magázódást illetően egy pillanat alatt eltűnik. Habár igazából valahol nem hibás ezért, hiszen őt csak az édesanyja taníthatta a nyelvre régen, és egymás között soha nem magázódtak, ahogyan Peterrel sem, amikor már a fiú is megtanulta. De azért az alapokat később elsajátította, csak nem olyan könnyű ezt itt most alkalmazni is.
Ám egy családtag elvesztésének gondolata mindig sokkal erősebb, mint egy apró nyelvi hibán való rágódás, így Olívia megpróbálva sajnálkozó arcot vágni fejezi ki szavakban is sajnálatát az unokabátyt illetően. Habár nem tudja mennyire állhattak közel egymáshoz a nővel, de szemlátomást egy motor az egyik hagyatéka, úgyhogy biztosan eléggé. Inkább meg is próbál kevésbé szomorú témára térni ezután.
- Charonus? - kérdez vissza a nevet hallva. - A motor neve? Klassz. - mosolyodik el haloványan. A válaszra, hogy nincs megbűvölve, magában kissé sajnálkozik. Érdekelte volna, milyen lehet az, de a járgány még önmagában is elég szuperül néz ki azon túl is.
Olívia ekkor észreveszi, hogy még mindig nagyjából az út közepén ácsorog, és rádöbben, hogy a motor imádata teljesen lekötötte itt, ráadásul egy vadidegennel, és kissé elfogja a kellemetlenség érzése.
- Öhm... elnézést, hogy eddig feltartott...tam. - sikerül végül a magázódást megtartania éppen időben észbe kapva. Időbe fog telni, amíg ezt megtanulja.
- Nem akartam zavarni, csak hát a motor... - mosolyog a nőre. Szívesen maradna még és beszélgetne, de lehet, hogy a motor gazdájának éppen fontos dolga lenne, ő meg itt trécselget vele, amit ráadásul nem is nagyon szokott csinálni másokkal.

Olívia rossz érzéseit, hogy... mondjuk ki, talán kissé bunkó volt, amiért csak így leállt beszélgetni valakivel, akinek dolga is lehet, egy csapásra eloszlatja a nő.
Egy egészen hálás mosoly jelenik meg az arcán egy pillanatra, csak, hogy utána átvegye helyét ismét a rá annyira jellemző egyszínűség.
- Tényleg? Megnézhetem?
Persze ezek inkább csak költői kérdések voltak, mert már indul is, hogy közelebbről is megvizsgálhassa, és habár taperolni nem kezdi a járművet, azért elég közel sétál hozzá most már, hogy nyíltan megbámulhassa minden kis szegletét. Csodálatos motor.
- Áh, nekem nincs... - válaszol közben a kérdésekre, amik elhangzanak. - De már egészen kicsi koromban is szerettem őket... nem biztos, hogy meg tudnám tartani, mert elég nehezek, de egyszer talán kipróbálom... majd ha lesz pénzem, meg ilyenek... meg van ami előtte fontosabb... de tök jó lenne...
Olívia egész kerek mondatokban beszél. Ilyen sincs minden nap. Úgy tűnik jót tehet neki az iskola valamennyire. Ha még itt is röhögnek rajta néhányan a külseje miatt. De azt már megszokta.

- Hát, én még sosem ültem motoron... - vallja be a lány, ahogyan hirtelen jött beszélgető partnere elmeséli, hogy először ő is csak utas volt, aztán lett csak sofőr. - Vagyis... egyszer talán, félig... nagyon régen.
Hogy milyen lehet az a félig motoron ülés, azt talán csak az isten tudja.
És ekkor jön egy kijelentés, amire már Olívia is felkapja a fejét, és felcsillannak kék szemei is.
- Tényleg? Komolyan?
El sem akarja hinni. És ugyanakkor balgaság egy idegen motorjára felülni... de a megérzései nem súgnak semmi rosszat, és ez egy kihagyhatatlan lehetőségnek hangzik, amire aztán tényleg nem számított.
- Ó, jaj, igen... Olívia. - esik le neki a döbbenete és öröme közben a célzás, és nyújtja is a kezét a motoros nő felé.
- Levita ház, első évfolyam. - darálja is utána szinte automatikusan. Annyit kellett mostanában ezt elmondani, na meg leírnia a házi dolgozatokra, hogy szinte ez a három dolog, hogy név, ház, évfolyam, már eggyé forrtak össze a fejében.
- Nagyon örvendek!
Talán idén még nem is volt ennyire diplomatikusan kedves.

- Azta! Köszönöm! - vigyorog OLívia olyan szélesen, ahogyan idén még talán nem is tette. És ráadásul egy számára idegen - legalábbis eddig - embernek köszönhetően lett ilyen jó kedve. Ki hitte volna?
Az instrukcióknak megfelelően felmászik a motorra, majd elhelyezkedik. Látszik rajta, hogy el sem hiszi, hogy ez történik.
- Hú, de király!
Aztán valami történik a pálcával. Mármint a nő varázspálcájával. A nevét még egyelőre nem tudhatta meg.
- Ez mi volt? Vagy mi történt? Valami védő varázs? - érdeklődik, és hát a gondolatai azért csak szülnek valami megállapítást, ha ne is tudja mi volt ez.
- Wah, oké! - lelkendezik ezután, és jól megkapaszkodik. - Mehet!

Olívia pedig már azt is élvezi, amikor még csak harminccal megyegetnek a faluban. Neki már ez is tök jó, és még mindig el sem hiszi, hogy ez történik. Amikor kilépett ma a kastély kapuján, gondolta ugyan, hogy valami biztosan lesz, hiszen mióta a varázsvilágban van, valami mindig lett. Legalább olyasmi, hogy talált valami öníró pennát, vagy furcsa állatokat látott, vagy pedig egyszerűen csak hallgatta, hogyan angolnaszemekről és denevérszárnyakról beszélgetnek nagy komolyan emberek a gyógyfüves előtt.
Most viszont egy motoron ül! Erre végképp nem számított! A szél belekap a hajába, és az sem számít, hogy kicsit csípős már így a levegő. Teljesen szabadnak érzi magát, és az előtte ülő nőt egy kissé ezáltal a szívébe is zárta, még ha még mindig ismeretlenek is egymásnak.
Ha begyorsítanak, talán még "huhú"-zik is egyet, ami nála szintén ritka. Úgy tűnik ez a nap több mint jó fordulatot vett hirtelen, méghozzá a lehető legváratlanabbat. Ennél már csak az lett volna durvább, ha valami sárkányháton repülhetne az égen.

Olívia úgy érzi magát, mintha megint csak ötéves lenne. Na jó, talán hat. Legalább annyira örül, mintha csak ő kapott volna egy motort. Nem ijed meg a gyorsaságtól sem, sőt, még az eddigieknél is szabadabbnak érzi magát.
Végül amikor végeznek, és visszatérnek, nem győz hálálkodni, és most már a mosolya sem hervad le az arcáról. Újdonsült ismerőse talán nem is sejti, hogy ez tőle mennyire nem gyakori, és hogy ezzel az úgymond "aprósággal" bearanyozta a láyny napját, és bizony, legalább egy fél órát nem tudja majd levakarni a vigyort az arcáról.
Dícséri még egy kicsit a motort, na meg azért a vezetőjét is, hogy mennyire jó fej meg ilyenek, de nem akarja tovább feltartani, ezért inkább elköszön tőle, felvetve egy ötletet, hogy szívesen meghívná egy vajsörre ezért cserébe valamikor, ha megint összefutnak. Habár furcsa dolog ez egy felnőtt nő és egy gyakorlatilag még kislány között, de Olívia emlékszik még azért rá, hogy mit tanított az édesanyja. Ha adnak fogadd el, ha ütnek szaladj el, de azért viszonozd a kedvességet.
Végül úgy sétál vissza a kastély felé Bogolyfalvából, hogy szinte el is felejti, hogy valaha is voltak gondjai. Egyvalamiben pedig már most holtbiztos: idővel biztosan venni fog egy motort.

//Én is nagyon köszönöm //

Eljött a hétvége is végre, így maradt annyi szabadideje, hogy lemehessen Bogolyfalvára egy kicsit lazítani. Eredetileg Peterrel szeretett volna menni, ha már barátja ilyen szerencsés szerencsétlen módon idekerült az ő iskolájába, de nem találta meg a fiút, ezért végül egyedül kerekedett fel, gondolván, hátha esetleg épp a faluban majd megtalálja.
Hűvösre fordult már az idő, így lassan az év utolsó hónapja felé közeledve, ezért bőrdzsekije alá is egy pulcsit vett, a lábára pedig egy bakancsot. Jó félórát sétálgatott így kint a falucska utcáin, elcsodálkozva a látottakon, és magában mosolyogva az utóbbi motoros élményen, amikor megpillantja a cukorvarázst. A múltkor volt bent, és nagyon finom volt a joghurtos gyümölcsös sütijük. Hirtelen meg is kívánja, és megpaskolva zsebét elégedetten konstatálja, hogy van még ott galleon, ahonnan a múltkor is jött.
Kissé fázni is kezd már, így úgy gondolja bemegy, és eszik egy kicsit, na meg felmelegszik. Be is lép hát az üzletbe, hogy ennek megfelelően járjon el.

Beáll hát a sorba, hogy kikérjen valamit, és az első amit észre vesz, az az előtte álló lány. Nem látja az arcát, de ami szó így eszébe jut róla az a: pöttyös. Méghozzá a nagyon pöttyös. Olíviának már túl pöttyös. Meg még cuki két copfja is van.
Mindegy, nem is foglalkozik vele inkább, csak, hogy a lány hirtelen rápillant, ő pedig meglepetten pislog a neve hallatára. Jól értesült ez a lány. Neki fogalma sincs a másik nevéről.
- Öhm. Igen.
Bőbeszédű mint mindig. A lány pedig látszólag sokat tud. Szóval a nővére. Így már kezdi érteni a dolgot. Őt pedig Lilinek hívják. Mielőtt még kettőt pisloghatna, már kap is egy asztal meghívást. Nem szokott ő az ilyenekhez. Főleg nem cuki lányoktól.
- Nem jöttem... - válaszol tétován. - Biztos? - kérdezi rezzenetlen arccal, de azért lehet érezni a hangjában a kétkedést és a gyanakvást.

Úgy tűnik biztos a meghívás. Olívia magában meglepődik ezen, olyannyira, hogy fel sem fogja, hogy mozogni kezd a szája és hang jön ki a torkán.
- Hát jó.
Lili ekkor rendelni kezd, ő pedig felvonja a szemöldökét.
- Azta. Nem aprózod el. - ez csak úgy érkezik tőle bónuszként. Majd ha ő kerül sorra, akkor valamivel rövidebb rendelést ad le.
- Egy sima forrócsokit szeretnék tejszínhabbal, és egy nagy szelet gyümölcsdarabos joghurtos... valamit.
Végül, amikor ő is megkapja és kifizeti a dolgait, kérdőn pillant Lilire. Ha már meghívta az asztalához akkor... jöjjön aminek jönnie kell.

Nem is gondolná az ember, hogy egy ilyen törékeny lány ennyit eszik. Mondjuk Olívia is képes rá, csak nem túl édességes, hogy most azonnal halálra egye itt magát. Később meg ki tudja. Lehet megjön a kedve hozzá.
Követni kezdi Lilit egy érdekes boxhoz, hátán a táskával, két kezébe pedig a forró csokival és a sütis tányérral, majd meglepetten néz hirtelen a lányra.
- Tényleg? Szoktad nézni az embereket? Miért? - lepődik meg, és leül közben. Leteszi az asztalra a tányért és a forrócsokit, és maga mellé teszi a táskáját.
- Jah, klassz. Te hanyad éves vagy? - kérdezi, csak, hogy ő is mondjon már valamit.

A "perverz" szón azért elnyom egy félmosolyt.
- Nem, nem azért kérdeztem. Csak én is. - mondja őszintén meglepetten. Nem nagyon találkozott eddig olyannal Peteren kívül, aki csinált volna ilyet. Peterről sem tudja, hogy egyedül szokta e, vagy csak vele.
- Ah. Én elsős.
Pedig Olívia sem néz ki tizennégynek. Vagyis hát mindjárt tizenöt. A furcsa szokásra csak vállat von.
- Azt mondják vannak. Meg eleve furcsának tartanak engem mások.
Csodálkozik is, hogy csak így szóba állt vele egy pöttyös lány. - iszik bele a forrócsokiba, majd maga elé húzza a sütijét.

Olívia csak bólint a kérdésre, aztán a másik lány lelkesedése egy kicsit rá is átragad, így újra elmosolyodik.
- Igen, csinálhatjuk.
Lili következő szavain viszont már felhorkan, ami egészen nevetésszerűnek tűnik.
- Jah. - nyugtázza, hogy vén csontok, majd eszik egy falatot a sütiből. Nagyon finom, akárcsak a múltkor.
- Hát igen... főképp. De megszoktam már.
Tetszik neki, hogy a lány ostobának nevezi őket.

Olívia elmosolyodik a fiúk dinkázására.
- Azok. Korcsolyázol? - kérdez vissza. - Én sose tudtam. - eszik még ő is a sütiből. Elég nagy falatokat. Ha így folytatja nem marad sokáig a tányérján.
- Engem deszkának szoktak hívni. Meg pandának a szemem miatt. Néha girnyónak meg ilyenek. De csak a nálam nagyobbak. - villannak ki fogai ahogyan kicsit elvigyorodik.
- Zenét hallgatni, olvasni, rajzolni, ilyenek. - válaszol aztán a kérdésre. Fura, hogy megint egy számára idegen emberrel kommunikál. - És Te?

- Hát nem tudom. Nem voltam valami fényes vele sosem. Meg egyszer láttam, ahogyan egy lány elesett és átmentek a kezén... - húzza el a száját bizonytalanul. Ki is ment a mentő a lányért meg minden.
A kérdésen viszont most már tényleg elvigyorodik.
- Hát úgy tűnik. - mondja. Furcsa, hogy egészen jó fej emberekkel találkozik itt. Pedig ebből a pöttyös ruhás cuki copfos lányból ki se nézte volna. Azt sem, hogy egyáltalán hozzászól. Ez is egy jó példa arra, hogy ne ítéljünk elsőre.
- Én nem nagyon tudok szépen színezni. Inkább sötéttel rajzolok. Szénnel meg ilyenek. De azzal nagyon szeretek.
Kezd egészen kommunikatív lenni. Még magát is meglepi.
- Vannak itt amúgy a varázsvilágban mozik meg ilyenek?