Remek, napsütéses verőfényes idő volt kinn, szóval egy percig sem akartam tovább a szobámban tartózkodni, hanem úgy döntöttem, hogy ellátogatok a rétre. Mindig is jobban szerettem a természetben lenni, mint a négy fal között, szóval ez most sem volt másképp. Egy rózsaszín egyberészes hosszabb, nyári ruhát vettem fel, hozzá egy lapos talpú szandált, volt egy szalmakalapom is, azt is magamra aggattam, aztán nekiindultam a rétnek. Egy kis kosárkába bepakoltam indulás előtt pár aprósüteményt, ha megéheznék és egy flakon ásványvizet, hogy ne száradjak ki a hőségben. Persze a plédről sem feledkeztem el, na meg a könyvemről is, amit nemrég kezdtem el olvasni. Minden tökéletesen adott volt egy egyszemélyes piknikhez. Viszonylag gyorsan odaértem a rétre, ahol az első dolgom az volt, hogy egy árnyékos helyet keressek, ahová leteríthetem a pokrócomat. Meg is találtam a tökéletes helyszínt egy árnyat adó hatalmas fa társaságában. Leterítettem a plédet, kivettem a könyvet a táskámból és elkezdtem olvasgatni. Nagyon élveztem a nyugalmat és azt is, hogy nem piszkál senki, bár sosem volt ellenemre a jó társaság, de a barátnőim most nem értek rá, hogy velem tartsanak. Annyira nem izgattam magam emiatt, egyedül is mindig feltaláltam magamat az intézetnek köszönhetően, és most is tudtam azt, hogy mi a legmegfelelőbb kikapcsolódás számomra, amire most éppen szükségem van. A réten elég sok piknikező diák volt, általában többen összeverődve ültek egy-egy pokrócon, de láttam néhány magányos embert is, akik szintén egy könyv társaságában ütötték el a szabad délutánjukat, bár volt olyan is, aki semmit sem vitt ki, csak azért jött ki, hogy nyugodtan elmélázhasson a természet lágy ölén.

Nem igazán szerettem a négy fal között lenni, nekem mindig börtön hatást keltett az, ha nem szabadulhattam ki a természetbe. Sokkal jobban éreztem magamat a levegőn, mint benn, a sötét szobában, ezért is látogattam el a rétre, hogy végre kiszabaduljak az iskola falai közül. Fehér nyári egyberészes ruhát viseltem, mert fülledt, meleg idő volt kinn, hajamat kiengedve hagytam és fehér balerinacipőt vettem fel a szerelésemhez. Nagyon élveztem a kinti levegőt, mindig is szerettem a természetet, szóval az első dolgom az volt, hogy leheveredjek egy fa alá. Mindig eszembe jutott Timi az itt létem alatt, hiszen számos dolgot neki köszönhettem az életemben, mint például azt is, hogy befogadott és azóta békességben élhetek. Az intézmény falai között sosem éreztem magam jól, mindig voltak rosszindulatú diákok, akik örömmel piszkálódtak és sosem volt nyugtom tőlük. A nevelőnők sem volt különbek kivéve Timit, aki egy áldott, jó lélek volt. Sajnos az életem nagy részét azzal töltöttem el, hogy vártam azt, aki eljön értem és végre örökbe fogad, de úgy tűnt mindhiába. Reméltem, hogy egyszer kiszabadulhatok ebből a rémálomból, de sajnos ez sokáig nem következett be, és amikor már majdnem feladtam, akkor jött a megmentőm egy új nevelőnő személyében. Timi befogadott és a szárnyai alá vett, önzetlenül nevelt fel és még a varázsvilágról is elhintett néhány fontosabb információt. Most meg kellett szoknom az új környezetemet, a szobatársaimon kívül pedig nemigen találkoztam olyan emberrel, akiben teljesen megbízhattam volna, úgyhogy egyelőre óvatosan közelítettem mások felé, nehogy rosszul jöjjek ki a dolgokból.

Gondolatmenetemet egy felém tartó srác szakította meg, aki nagyon határozott fellépésű volt így első blikkre. Kiderült, hogy egy fémdobozkát keres, amit valószínűleg elhagyhatott nemrégiben, aztán gondolta, hogy hátha én láttam valahol.
- Nem láttam. Ha gondolod segítek megkeresni - válaszoltam neki, mivel más dolgom jelenleg úgy sem volt és egyébként is szívesen segítettem másoknak, nekem ez természetes volt. A fiú be is mutatkozott, így megtudtam, hogy Adrian-nak hívják és még kezet is nyújtott.
- Alíz - viszonoztam a kézfogást, miután felálltam ülőhelyemből egy mosoly kíséretében. Erős fogása volt a srácnak, mely markáns jellemre utal, bár ezt már akkor észrevételeztem, amikor megpillantottam őt. Általában jó emberismerő voltam, hiszen volt szerencsém többféle jellemű emberrel is találkozni eddigi életem során, bár a legtöbbjük ezeknek vagy lelki sérült volt, vagy pont az ellenkezője túlzott önbizalommal megspékelve. Nem kérdeztem meg Adrian-tól, hogy merre keressem, mármint, hogy emlékszik-e arra, hogy merre hagyhatta el, mert hülye kérdés lett volna, szerintem ő se tudta ezt, hiszen akkor nem kérdezte meg volna tőlem, hogy találkoztam-e a fémdobozzal.
- Remélhetőleg meglesz, hacsak nem vitte el valaki - mondtam neki miközben szétnéztem a környéken, hátha rátalálok, bár ha díszes volt és stílusos, akkor esélyes, hogy valakinek megtetszett, de hátha szerencséje lesz. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű megtalálni a fűben, mert voltak olyan területek, amelyek már rég nem láttak fűnyírót, és azért sem gondolkodtam e téren varázslatban, mert elsősorban mindig mugli szemmel néztem a világot, és még mindig szokatlan volt számomra, hogy mennyi mindent el lehet intézni varázslattal.

- Értem. Hát, ha nem nyúlta le valaki, akkor itt kell valahol lennie! Csak meglesz! - válaszoltam neki magamat is biztatva, csak hogy jobban menjen a keresés. Közben a srác is bőszen kereste a dobozkát, azért két szem többet lát, úgyhogy biztosan előkerül idővel.
- Hát, ha minden jól megy, akkor nemsokára harmadikos. Legalábbis remélem, hogy nem kell évet ismételnem - válaszoltam neki, bár úgy éreztem, hogy egész jól mennek a tantárgyak és mindig igyekeztem megírni a házikat is, ez azért egész klassz teljesítmény, ha azt nézem, hogy nemrégiben még semmit sem tudtam a varázsvilágról. Pontosabban még a létezéséről sem tudtam.
- Te hányadikba jársz és melyik házba? - kérdeztem tőle, ha már egyszer ő is érdeklődött. Őt nálam egy kicsivel idősebbnek tippeltem, de fogalmam sem volt arról, hogy melyik házba oszthatták be, na nem mintha ez bármit is számítana.
Közben bőszen keresgéltem a fémdobozkát, amikor hirtelen valami megcsillant a fűben:
- Megvan! - mondtam félhangosan, nagy lelkesen, aztán egyből le is hervadt az arcomról a mosoly, amikor közelebb mentem a fénylő tárgyhoz és megállapítottam róla, hogy csupán egy eldobott fémkupakra bukkantam rá.
- Öhm... ez mégsem az! - hajtottam vissza rá a hosszú fűszálakat, aztán továbbálltam, hogy egy újabb területen kutakodhassak.
- Ne csodálkozz! - legyintettem vigyorogva, végül is elég nagy ez az épület, úgyhogy nem volt túl nagy lehetősége annak, hogy bármikor is összefussunk. Az is lehet, hogy látott már a suliban, de mivel nem beszéltünk egymással, így nem jegyzett meg. Azzal tisztában voltam, hogy én sose találkoztam még vele, még látásból se ismertem idáig. Biztosan megjegyeztem volna, ha láttam volna valahol. Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy milyen a srác, mivel egyáltalán nem ismertem, ebből a pár szavas beszélgetésből pedig nem tudtam leszűrni semmit. Amit idáig tapasztaltam vele kapcsolatosan, az az, hogy rendkívül határozott és biztos nincs gondja a csajozással, azt viszont nem tudtam, hogy őszinte típus vagy inkább az a füllentős fajta. Nem is az én dolgom volt eldönteni ezt, úgy voltam vele, hogy amíg rendes velem, addig én is segítek neki. Valahogy mindig bennem volt alapból, hogy segítsek másoknak, de tudtam, hogy nem mindenki érdemelte meg ezt.
Azt terveztem, hogy később, ha már nem lesz ilyen meleg, futok egy kört, hogy legalább kondiban legyek. Nem igazán volt lehetőség túl sok sportolásra, legalábbis még nem fedeztem fel, hogy hol van a konditerem, ha itt egyáltalán volt olyan, a kviddics pedig egyelőre nem vonzott.
- Van itt valami sportolási lehetőség, konditerem? Kicsit unom már a futkározást - kérdeztem Adrian-tól, hátha tud valamit erről, hiszen ő már nagy valószínűséggel régebb óta itt van.

A gyanúm beigazolódott és Maja jogosan kérdezett újra rá erre a dologra. Hirtelen nem is tudtam, hogy mi lenne a helyes... igazából erről még Attilával sem beszélgettem bővebben, hogy ilyen esetben jobb-e hallgatni vagy sem. Bár jelen esetben már megadtam a kezdő löketet a lánynak, hiszen ugye, ha már belekezdtem valamibe, azt illett is végigvinnem...
- Nem tudom, Maja. Nem biztos, hogy jó ötlet, hogy elmondjam neked... tudod, nem száz százalék, hogy hallani akarnád... szóval veled kapcsolatos - bukott ki belőlem egy mély sóhaj kíséretében, majd elkezdetem a földet bámulni, mintha valami nagyon érdekes dolgot látnék ott. Titkon reménykedtem, hogy nem fog bekövetkezni az, amit megálmodtam, de a lelkem mélyén tudtam, hogy bizony úgy lesz minden, ami az álmomban megjelent.
~ Most már biztos nem fog addig leszállni a témáról, amíg nem mondom meg neki a frankót... de akkor vagy kiröhög vagy oltári rossz kedve lesz... jobb lett volna, ha inkább befogom a számat. Mit mondjak neki? Kitalálhatnék valami hülyeséget... de az meg vele szemben nem lenne fair. Ha legközelebb találkozom Attilával, akkor tuti, hogy megvitatom vele, hogy mit lehet tenni egy ilyen helyzetben... De ő most nincs itt... És lehet, hogy nincs is helyes válasz erre... A fene! ~
- Nem is tudom, biztosan tudni akarod? - tettem fel neki a kérdést. Tudtam, hogyha tényleg kíváncsi a válaszra, márpedig miért is ne lenne rá kíváncsi, akkor muszáj lesz neki megmondanom a frankót. Jobban örültem volna neki, ha más bajom lett volna, azt rögtön el is mondtam volna a barátnőmnek, de ez egy nagyon kényes téma volt.
- Ó, értem... még én sem tudom, hogy megyek-e... majd elválik - tettem hozzá a kirándulás kapcsán komoran.
- Igen, biztosan nem örülne neki - állapítottam meg leszegett fejjel. Máskor biztosan díjaztam volna Majácska humorát, de jelenleg nem tudtam kiverni a fejemből azt a negatív jóslatot, ami rá várt.

Fanni

Fanni

Fanni

Eliades Nesztor

Eliades Nesztor

Eliades Nesztor

Eliades Nesztor

Eliades Nesztor

Eliades Nesztor