Egy gyönyörű, új udvar készült el, amely oszlopaival félig még a kastélyban található, azonban egy része már a szabad ég alatt terül el. Belső udvarnak is lehetne nevezni, azonban ez több annál, mert ez a Fénylő Lelkek Udvara.
Egy kis boltíves ajtó nyílik erre a területre a folyosó végén, ki a rét egy részére. Ahogy átsétálsz a boltív alatt, egy szökőkutat pillanthatsz meg, melynek vize hihetetlenül tiszta, és az alján érmek találhatók. A szökőkút közepén egy bölcs varázslószobor üldögél, aki váratlan pillanatokban és helyzetekben szólal meg, végtelen tudásának igazságával árasztva el a diákokat, persze csupán a megsegítés szándékával.
Egy pad is található a fal mentén, ahová leülve egy esős napon hallgathatod az andalító kopogást anélkül, hogy megáznál. Az oszlopok, melyek a kis udvart díszítik végig vannak futtatva rúnákkal, melyekből szintén nagy bölcsességek olvashatók ki, amennyiben valaki ért hozzájuk, és a megfejtésükhöz.
Az egész helyiség nagyon impozáns, nyugtató hatású, még a víz is halkan csordogál csak a varázsló előre emelt pálcájából. A tégla mélybordó, ahogy mindenfelé, s a fedett rész alól kisétálva kis sövénykerítés vezet tovább a rétre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=786830#post786830][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2019.12.30. 00:44[/b][/url]

Csak és kizárólag a szerencsének tudhatom be, hogy éppen akkor volt az interjú, amikor az a csaj belibbent, hogy kérdezgessen a nőtől, aki éppen engem kérdezgetett. Bonyolult dolog ez, de engedjük el és menjünk a lényeg felé. Szóval emberként ültem a nővel szemben, tökéletesen, és magamhoz mérten válaszoltam a kérdésre, már amennyit értettem belőlük, amikor ez a csaj betoppant és megkérdezte Cath-et, hogy ez így megfelel-e neki? És bizony, amíg Cath olvasgatta a cikket, nekem is volt időm bele-beleolvasgatni, és egyáltalán nem tetszett. Az igazság az, hogy sokkal gyorsabban elolvastam az egészet, mint akinek adták, így az információk, amik megrohamozták az agyamat egyáltalán nem tetszettek. Ráncolt szemöldökkel meredtem a papírra, amíg az elmozdult, majd Cath visszaadta pár bólintás és szó után annak, akitől kapta. Nekem ennyi idő bőven elég ahhoz, hogy rendezzem vonásaimat és a továbbiakban egy halvány mosoly mellett, teljes kényelemben válaszoljak a további kérdésekre. Mire az interjú végére értünk, mondhatni, majdnem elfelejtettem a dolgot, csak aztán mégsem. Sajnos nem olyan vagyok, aki eltűri vagy elfelejti egy pillanatra is azt, hogyha hozzányúlnak ahhoz, ami az övé. Márpedig itt olyanról beszélünk, aki hozzám tartozik, még ha nem is hivatalosan, és én nem is érzek úgy iránta, ahogy ő irántam. Mert kimondta, elfogadtam, tehát az, ami a korcsolyapályán történt vagy nem történt, teljesmértékben rám is tartozik, nem csak a cuki kis tubicákra, akik művelték. Mivel a két tubica közül az egyiknek igenis csak hozzám van köze igazán. Pofátlan az egész. Alsó ajkamat szívogatva léptem ki az Edictumtól. Ideges nem voltam, csalódott sem, hiszen neki is elmondtam, hogy egyelőre hatalmas bóknak veszem az érzéseit, amit a vélaságom miatt táplál irántam, de nem kölcsönös. Tud róla. Lehet ezért?
Mindezek okán vagyok éppen a szilveszteren, amit az én kedves házam szervezett az egész iskolának. Gondolom elég egyértelmű, hogy nem akartam eljönni, sőt, utálok itt lenni, de ha szerencsém van, akkor a lány is eljön, és így legalább egy hatalmas mosoly mellett bizony rá tudok kérdezni arra, hogy mi a faszom történt pontosan? Nem mentem be az udvarba, a bejárat mellett állok közvetlen, pontosan úgy, hogy mindenki jól észrevegyen. Pedig nincs rajtam kivételesen mit nézni. Hajam hátra simítva hagyja szabadon acélkék szemeimet, fekete farmerom és fehér pólóm pontosan úgy emel ki mindent rajtam, ahogy azt illik. Vagy kell inkább.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=786921#post786921][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2019.12.30. 20:30[/b][/url]

Karjaimat magam előtt fonom keresztbe, mintha ez segítene eltűnni a fürkésző és csodálattal teli tekintetek elől. Nyilván nem segít, de ha én elhiszem, akkor úgy is van, kicsit talán könnyít a lelkemen a tudat. Hosszabb időkre hunyom be szemeimet néhányszor, megereszek néhány mosolyt, akik köszöntenek, bár nem ismerős az arcuk, de nem vagyok ám akkora bunkó, hogy legalább ne reagáljam le a kedves gesztust. Pontosan egy ilyen társaság után robban be Dana a bulira, a testhez simuló rózsaszín ruhájában. Megemelkedett szemöldökkel döntöm hátra fejemet, amit a falon támasztok meg, majd halkan felnevetek az egész helyzeten. Én nem hívtam el, el sem akartam jönni, ő pedig úgy döntött egyedül, így felöltözve belibben a helyszínre? Érdekes fordulatok az életben. Már éppen fordulnék utána, amikor a semmiből terem előttem. Meglát, arca őszinte meglepődöttséget tükröz felém, nekem pedig egy halvány mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy kezeimet leengedem magam mellé, majd ellököm magam a faltól, hogy végül elé lépjek és meg is álljak előtte. Nem mérem végig, nem jegyzem meg mennyire jól néz ki, hogy mennyire jól áll neki a ruha, csak a kék íriszekbe fúrom sajátjaimat, el nem engedve azokat. Végül kezeim zsebem mélyére süllyednek, ahogy szkeptikusan nézek le a lányra.
- Úgy tudni, enyém lenni – arcomon semmilyen érzelem nem suhan át, tekintetemből nem olvashat ki semmit, mert olyannyira uralom mimikámat, néha én is meglepődök rajta, de ez most jól is jön. Köszönni felesleges, vágjunk bele a közepébe, mert sehova nem jutunk, ha elkezdjük leróni a felesleges köröket, maximum később szabadulok innen. – Nem szeretni, ha átbaszni engem Dana – hangom komoly és mély, arcom komor, pillantásom hideg lehet, mint az Északi-tenger. Hangulatomhoz megfelelő. Ki nem állhatom, ha átvernek, megint más, ha én teszem meg ezt másokkal, de most ugye nem is erről van szó. Velem ne tegyék meg, így is nehezebben viselem az ilyesfajta dolgokat, mint egy átlagember és ha kihoznak a sodromból, nem sok köszönet lesz benne.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=786967#post786967][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2019.12.30. 22:32[/b][/url]

Talán a helyzet iróniája az, hogy a srác, akivel lekapták Danát, rellonos. Mondhatjuk furcsának, hogy nem találkoztam még vele, mert a képről nem volt ismerős a srác, de nem az. Mert ha tehetem este mozgok, amúgy meg a szobámban vagyok és bújom a könyveimet, vagy rohanok Beliánhoz magyarázzon már el valamit, mert ha nem értem, akkor patthelyzet. Jobb szemöldököm csodálatosnak mondható ívbe hajlik, ahogy megemelkedik a visszakérdezésre. Szóval pontosítsak. Értem én, nem kell kétszer kérni.
- Akkor azért látni téged másik sráccal fetrengeni? – mosolyodom el szemtelenül, mert a helyzet egyre szórakoztatóbb. A pletykák mindig elindulnak valamiből, és ez valószínűleg most sincs másképp. Nem hiszem, hogyha alaptalan lenne a dolog, akkor a lány, aki betipegett és folyamatosan zavartan pillantgatott rám, csak úgy légből kapottan vette elő a srácot és Danát. Abszurd lenne, mert mindig kell lennie egy alapnak, hogy abból pletyka vagy egy történet kerekedjen ki. Minden indul valahonnan, és ez pontosan onnan indul, hogy nagy valószínűséggel megtörtént. Különben nem lenne leírva, és nagyon szépen levezetve, hogy mennyire ki voltak pirulva és milyen jól érezték magukat. Ami az enyém, az ne pirulásszon egy másik férfi társaságában, vagy éppen rajta, esetleg alatta. Fasz sem tudja már mi hogy volt, a lényeg, hogy ez így egyáltalán nem volt opció.
Másik szemöldököm is tökéletes ívben követi párját, ahogy Dana neki áll mondani. És mondja és mondja, nekem pedig a visszafogott mosoly egyre szélesebb lesz, míg nem betölti az egész arcomat. Ritkán láthatnak az emberek szélesen mosolyogni, általában csak a fotózásokkor engedem meg magamnak ezt a luxust. De most megérdemli a nő is és a helyzet is. Türelmesen hallgatom végig, igyekszem rendezni vonásaimat, nehogy idő előtt kitörjön belőlem a dolog, míg végre befejezi. Belőlem pedig kitör a nevetés. Az őszinte nevetés. Kezemmel takarom el szemeimet, igyekszem minél előbb moderálni magam, immár csak rázkódó vállaim árulhatnak el, hogy valójában mennyire jól szórakozom.
- Dana – sóhajtok még egy utolsó mélyet, de mosolyom nem lankad. – Te meg én nem járni. Köztünk nem lenni semmi, annyit beszélni meg, hogy megpróbálni – takarom el ismét szemeimet egy pillanat erejéig, majd tekintetemet visszaemelem az előttem állóra. – Próbálkozni, de attól még nem járni. Nem lenni összefüggés aközött, hogy az enyém lenni és aközött, hogy keresni-e téged vagy sem – lehet túl őszinte vagyok, de talán nem árt akkor ezeket az apróságokat még egyszer letisztázni, ha már ennyire félresiklott a dolog. Szerencsém van, hogy a fordítómat teljes kapacitással használom ma, különben rendesen hoppon maradnék a szavakkal, amiket nekem intéznek. – És talán az egész nem vezetni sehova. Előre mondani neked – vonom meg vállaimat kicsit, mert ez a kiakadás halálian aranyos volt. A naiv kislány, aki Tündérországban él a szőke – jelen esetben fehér – hajú herceggel. Idilli.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=787019#post787019][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2019.12.31. 12:32[/b][/url]

Aprókat biccentve hallgatom a lányt, aki megmagyarázza a helyzetet. Igen, én ezt értem, de nem lehet, hogy sokkal több ideig feküdt rajta, mint illendő lett volna?  Oh, hát megdobogtatja a szívemet még a végén, hogy meg is akarta csókolni, de nem hagyta neki. Mégis milyen romantikus az egész, korcsolya, egymásra esnek egy véletlen folytán, majd a rác bepróbálkozik, de a nő megakadályozza. Ez mindig szarkasztikus, ha valakinek nem lenne egyértelmű a dolog, de amikor Dana elér a lényeghez szemöldököm lejjebb ereszkedik és egy halvány mosoly mellett bólintok egy határozottabbat. Egyáltalán nem olyan, mint az elején azok a semmitérő apró mozdulatok, amik csak arra jók, hogy jelezd a másik felé, figyelsz. Szarkasztikus hangulatom természetesen ezek fényében tova száll, de azért a mosoly, ami hamarosan nevetéssé lesz, még ott pihen ajkaimon.
Féloldalas mosollyal ajkaimon hallgatom végig Dana monológját. Tudom, hogy szeret beszélni, és hatalmas mázlija van, hogy jó a memóriám, különben a harmadik mondat után elvesztettem volna a fonalat, de így... csak hagyom, hogy mondja, kiadja magából azokat, amik zavarják, és amiket nem ért, amiket nem akar megérteni, mert el lett neki mondva. Tekintetemben csalódottság csillan, ahogy lehunyom azokat, majd megrázom a fejemet egy szintén csalódott mosoly mellett. Azt mondta megérti, hogy rendben van, hogy nekem nem ugyanúgy mennek a dolgok, de nyilvánvalóan látszik, hogy annyira mégsem tiszta a dolog. Na, rendben, akkor kezdjük elölről az egészet, és mivel így, hogy a fordítóm maximumon pörög, sokkal egyszerűbb is a dolog. Közelebb lépek hozzá, hogy egy kósza tincset tűrhessek füle mögé, majd lemosolyogva rá állok neki beszélni.
- Megbeszélni, hogy megpróbálni Dana - kezem magam mellé ejtem, miután a tincs füle mögött marad. - Nálam ez máshogy menni, elmondani neked, hogy nehéz dolgod lenni majd, te erőltetni, hogy nem, jó lenni végül - tárom szét a karjaimat komoran. - Szólni neked előre, nem tudni mi lenni, lehet, hogy szomorú lenni végén - ejtem magam mellé ismét kezeimet, hogy végül zsebem mélyére csúsztassam őket. - Neked ez így nem megfelelni, amit megérteni, úgyhogy menni el, ha úgy dönteni - oldalra biccentett fejjel mosolygok a nőre, akinek bizony most adtam a döntési lehetőséget a kezébe, amivel ha minden igaz, és amennyire mérgesnek tűnik, élni fog. Na, akkor ez sem volt hosszú életű dolog, tekintettel csak arra is, hogy úgy vitatkozik velem, mintha minimum egy tíz éves házasságban lennénk, pedig még el sem indultunk egy úton sem. Nekem ez így nem megy, ahogy ő szeretné, neki úgy nem megy, ahogy én. Révbe értünk akkor. Legalább elmondhatjuk, hogy megpróbáltuk és ha ennyi időt sem bírt ki, akkor nincs miről beszélni.
- Ez így működni kapcsolatban, kedvesem - somolyodom el végül, amikor a nevetésem végül csillapodni látszik. - De mi nem lenni abban - mutatok először rá, végül magamra, hogy aztán acélkék tekintetemet fúrjam Danáéba. Vajon a mágia segítene abban, hogy megértse? Egy próbát megérhet a dolog. Csak egy kis mosolyka, ahogy a mágia szabadon áramolhat az ereimben, mintha erre várna egész végig..., nem. Aprót köhintek, ökölbe szorított kezemet teszem szám elé. Köhécselek még párat, amíg visszavezetem tekintetem Dana arcára. A kurva életbe bele!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=787056#post787056][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2019.12.31. 18:56[/b][/url]

Miközben Dana kiad magából mindent, ami benne van, meg kell valljam, hogy bár kívülről úgy nézhetek ki, mint aki egyszerűen csak figyel, de belül pörög ám az agyam ezerrel. Nekem ez így megfelel. Szóltam neki, elmondtam neki, hogy más vagyok, mint a többi srác, nehezebb eset. Úgy tűnt elfogadta. És igen, pontosan itt kezdődik a bibi. Mert elfogadta, de nem értette meg. Amikor hajkurásztam neki a magamét, nem véletlen tettem, igyekeztem úgy előadni, hogy megértse, nem lesz egyszerű. Nem úgy működik minden, ahogy ő azt elképzelte, ahogy elvárja tőlem, hogy működjön. Igen, megpróbáltam. Akkor és ott úgy is tűnt, mint akinek eljutott az agyáig és meg is értette, de most, ahogy előttem áll és csak ontja magából a szót, a sérelmeit, amik miatt neheztel rám, egyértelmű, hogy nem, egyáltalán nem értette meg. Akkor ez elég rövid dolog volt gondolom.
- Nekem ez nem így menni – vonom meg vállamat, miközben visszalépek eredeti helyemre, miután a tincs füle mögé kerül. – Másnak lehet igen, de nekem nem menni így, ilyen gyorsan – mosolyodom el szomorkásan. Lehet tényleg túl sok idő kellene ahhoz, hogy ebből bármi is legyen. Mondhatnám, hogy megértem Dana kiakadását, de akkor hazudnék. Elmondtam neki. Mégis mit akar még tőlem? Elmondtam neki mindent, ami velem jár, hogy feleslegesen kerget vágyálmokat, mert rohadtul az van benne leginkább abban a fránya pakliban, hogy nem lesz belőle semmi. És pontosan ezért nem; mert türelmetlen. Nálam ez egy sokkal bonyolultabb és hosszabb folyamat, még az is meglepő egyáltalán, hogy a csónakházba elmentem vele mindenféle kérdés nélkül. Bár nem gondoltam volna, hogy idáig fajul, és így jövünk el onnan végül, de megtörtént. Ezért tartunk most itt, mert olyat vár tőlem el, amire nem vagyok képes. Nem két találkozás után, és pár elejtett szia után a folyosón. Esetleg másnak tényleg így megy, mondjuk annak a srácnak, akivel korcsolyáztak, de az a srác nem én vagyok. Közöltem vele. Elfogadta. Nem tudok többet tenni.
- Nem tudni min menni keresztül – szűröm fogaim között a szavakat, kékjeimben villan valami. Fájdalom talán. – Falak azért lenni, mert szükség lenni rá, amit sokan nem érteni meg. Ahogy te sem, hiába mondani el neked többször; velem nehezebb lenni dolgok – mélyet sóhajtok, majd ismét a lány elé lépek, szomorú mosollyal ajkaimon nézek le rá. – Nem lenni baj. Nem érteni meg, nem baj – simítom tenyeremet arcára, hogy mindenképpen felnézzem rám. – Én hozzászokni már ezekhez, de remélni, hogy találni magad mellé mást hamarosan, aki… hogy is mondani? – ráncolt szemöldökkel gondolkodom el a helyes szóhasználaton, majd amikor bevillan, vonásaim kisimulnak. – Aki megérdemelni téged – egy fél lépéssel lépek közelebb hozzá, ajkaimat homlokának érintem, puha csókot hagyva a bőrfelületen, majd ellépek tőle, kezemet elveszem arcáról, zsebem mélyére süllyesztem azokat, majd kikerülve a lányt indulok vissza a szobámba. Melyik könyvet is kezdtem el nemrég? Félre is tettem, de nem emlékszem. Hamarosan kiderül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=787110#post787110][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.01.01. 02:49[/b][/url]

Lehet rám mondani, hogy egy bunkó vagyok, de túl sok mindenen mentem keresztül ahhoz, hogy nekem ennyi idő elég legyen bármire is. Sok az elvárás Dana részéről, nem mondom, hogy meg is erőltettem magam aziránt, hogy mindkettőnknek megfelelő legyen, de nálam ez akkor sem így megy. Nem tartozom az átlaghoz, ahogy eddig sem tettem, és ez bármennyire is egománul hangzik, akkor sem, már elég az, ha egy pillantást vetünk a családfámra, és nem arra gondolok, hogy finn vagyok vagy éppen walesi. Nem, itt a kurva vélaságról van szó. Szomorú és talán kissé csalódott mosoly játszik ajkaimon, miközben Danából megint ömlik a szó. Ő úgy érzi várt rám eleget, de miért nem lehet megérteni, hogy nekem ez nem elég? Talán, ha megtudná mi történt a múltban, máshogy látná, azonban még ahhoz sem telt elég idő, hogy bármit is mondjak neki. Patthelyzet.
- Nem én dönteni így, Dana – mosolyodom el talán még csalódottabban. Pedig egy pillanatig, ott a csónakban ülve, tényleg elhittem, hogy ő más és valóban meg fogja érteni mi a helyzet. Nos… tévedtem. Előfordul az ilyesmi. – Te dönteni így azzal, hogy ilyeneket mondani. Én csak jönni megkérdezni mi lenni ez az egész – nevetek fel hitetlenül, de reményeim szerint érezhető, hogy nem örömömben nevetgélek, mint egy baromarcú. Egyáltalán nincs jó kedvem, és nem azért, mert megviselne a dolog. Elég sokan elhagytak és bántottak ahhoz, hogy ezt ne essen nehezemre figyelmen kívül hagyni, egyszerűen az, hogy egy pillanatra is elhittem az egészet. Ahogy mondta, ahogy bizonygatta felém az ellenkezőjét, tényleg elhittem. Eddig tartott az a pillanat. Szar lehet, ha ugyanolyan vagy, mint a legtöbben.
Lezártnak tekintettem az egészet azzal, hogy elbúcsúztam tőle, óvatosan kikerültem, majd a szobám felé léptem. Igen, a hangsúly azon van, hogy én tekintettem lezártnak, de a lány nem. Nagyon nem. Hallom és értem is a kérdést, csak pár lépést megyek ugyanabban a tempóban, majd megtorpanok, ahogy meghallom az üvegtörést. Automatikusan kihúzom magam, kikerekedett tekintettel fordulok vissza Dana felé. Mi a fasz? A látványra valahogy nem számítottam. Ül a földön és zokog. Szó szerint zokog, nem csak sír, hanem úgy folynak a könnyei, mint egy kislánynak, aki éppen elesett és felsértette a térdét. Tekintetem visszafordítom a folyosóra, amerre a szobám van, majd vissza Danára, végül vonásaimat rendezve, lassan lépkedek vissza hozzá, hogy leguggoljak elé.
- Felfázni – fogom meg óvatosan kezeit, majd ha nem lök el, komor arccal segítem fel, kezem derekára csúszik, hogyha lehetséges, akkor ne essen össze a nagy érzelmi hullámok közepette, így szorítom magamhoz, hogy meg tudjam tartani. Fogalmam sincs mi történt pár másodperc alatt, de attól még nem hagyom itt. Nem vagyok rá képes.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=787254#post787254][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.01.02. 13:32[/b][/url]

Szemöldökeimet ráncolva hallgatom, ahogy Dana kérdéseket tesz fel, kérdések után,  de a csalódott mosoly nem lankad. Nem érti. Ő sem érti, pedig ennél világosabb aligha lehetnék, még akkor is, ha a közös nyelv nemigen megy még annyira, amennyire szeretném. De igyekszem. Legalábbis igyekeztem.
- Elmondani neked, hogy adni egy esélyt, de nem vonzódni – vonom meg vállaimat, mielőtt búcsúzkodni kezdenék, majd el is lépnék mellette. Nem jutottam sokáig, tekintettel arra, hogy rögtön dobálózni kezd, mint valami hisztis kamaszlány, aki nem kapta meg a legújabb telefont, ráadásul földhöz is vágja magát, én meg csak pár pillanatig hitetlen tekintettel nézem őt, hogy aztán szusszanjak egyet és elé guggolva segítsem fel. Kérdésére megemelkedik a szemem, miközben igyekszem arrébb vonszolni a szilánkoktól, majd valami gyökér összetakarítja. A szilánkok ropognak cipőm talpa alatt, ahogy egyszerűen hagyom figyelmen kívül az ismételten nekem szegezett kérdést. Hogy mit érdekel engem? Nos, lehet rám sok mindent mondani, de nem vagyok hajlandó és képes sem arra, hogy így hagyjak magam mögött egy embert. Nem vagyok mindenki kedvence, de akik megérdemlik, azokkal nyilvánvalóan nem fogok faszkodni, még akkor sem, ha a karjaim között lévő nőtől ezt pont nem vártam volna. Magamhoz szorítva, erősen tartva vonszolom arrébb, majd a fal mellett állok meg végül, hogy elengedjem és ellépjek tőle. Ismét egy kérdés, amire halványan elmosolyodom felé, miközben mutatóujjammal simítom végig arcát.
- Megértést – megy ám a nyelv, ha megerőltetem magam. Automatikusan húzom vissza kezemet, ahogy felém hajol, majd karjai nyakam köré fonódnak. Kezem derekára csúszik, ahogy közelebb vonom magamhoz amennyire még lehetséges, majd ajkaiba suttogom szavaimat. – Nem csókolni meg azért téged, hogy elhinni nekem bármit is. Nem én lenni, ha megtenni – kissé eltávolodva tőle lehelek lágy csókot szája sarkára, majd ellépek tőle, pontosan egyidőben azzal, amikor ő is ezt teszi. Bólintok egyet, karjaimat összefonom magam előtt, hiszen nem tudok mást mondani. Azt csinál, amit szeretne.
- Már találni – vonom meg vállamat óvatosan, ellenállhatatlan mosoly mellett ajkaimon, ahogy Dana tekintetébe fúrom kékjeimet. – Csak ő türelmetlen lenni – fejezem be mondandómat, majd ellépek a faltól, ismét homlokon csókolom a lányt, hogy aztán homlokának motyogjam szavaimat. – Sok sikert – végül ismét ellépek mellette, de most már nem fordulok vissza, bármi is történjék. Döntött, nekem pedig nem hagyott más választást azzal, hogy alapvetően elutasítja azt, ami én vagyok, amire nekem van szükségem az idővel. Vállam felett pillantok vissza még felé, intek egyet halvány mosollyal ajkaimon, majd lassan lépkedve, zsebeimbe süllyesztett kézzel hagyom el a helyszínt. Boldog új évet!