[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=786913#post786913][b]Warren Mina - 2019.12.30. 19:55[/b][/url]
Ombozi úr? Nahát bizony!
Ajkaim szélesebb mosolyra húzódnak, és kissé megrezzen a fejem, ahogy nemet intek a félig kérdéssé, félig vággyá formált válaszára. Hazudni nem szép dolog, de az élet, sosem csak a jóról szól nem? És mi jó van abban, ha valakit szeretsz, abban reménykedik, hogy nem kívánod őt? Semmi. Mégis, emelt fővel kell viselni a kudarcokat is, hiszen, ahogy mindig is életem, mióta csak ismerem, én Dwayne Warren lánya vagyok. Nem illő, hogy az érzelmeim kimutatkozzanak. Apa nem lenne büszke, és bár meg sem kell tudnia soha, mégis, úgy érzem, hogy kimondatlanul is tudja, mit jelent nekem a kút másik felén álló, férfivá érett Ombozi Noel.
Hogy is szokás mondani? Örüljünk az élet apró dolgainak, hogy megkaphassuk a nagyokat. A nagy dolog pedig egy barátság. Barátok vagyunk. Hiszen technikailag, ő az egyetlen ember, akiről maximálisan és teljes bizonyossággal ki merem jelenteni, hogy a barátom. Ő ott van mindig, mikor az életem egy-egy kritikus pontja elérkezik, mikor kell egy váll, egy fenékbe rúgás, hogy aztán elinduljak az úton. Az úton, melyen teljes bizonyossággal tudom, hogy vele nem találkozom. Ez a mi közös életünk. Folytonos útelágazás, melynél az ellenkező irányba indulunk.
Nézem őt, lankadatlan mosolyogva, elmémben megannyi emlékképpel és gondolattal. Mi is ő tulajdonképpen? Mi is Ombozi Noel? Egy vonzó, de sebzett vad, kit oly sok minden űz, mellyel egyetlen ember sem veheti fel a harcot. Egy férfi, aki harcol, önnön démonjaival, és tudom, hogy milyen ez, hiszen nem áll távol tőlem, tudom milyen, mikor azt hiszed győzhetsz, de életedben egy újabb árny jelenik meg, egy újabb harc kezdődik el. Az összes démonom közül, bármennyire is fáj bevallani, de Noel a legnagyobb. Az egyetlen, aki felett sosem győzedelmeskedhetek.
- Miért kívánnék olyat, Noel, amit sosem kaphatok meg?
Az égre tekintek, majd vissza rá, és ismét megrázom a fejem. Nem mozdulok a helyemről, még nem. Még a tisztes távolság tartását találom célravezetőnek.
- Szeretek úgy tekinteni magamra, mint egy hídra. Mikor érzed, hogy életed egy szakasza lezárásra kerül, rálépsz a hídra, és addig a hídon vagy, mígnem el nem érkezik az új szakasz. Addig, fogom a kezed. Aztán vége. Nincs rám szükséged a szakasz végéig, akkor újra megtalálsz. Ez vagyok én Noel. Az út, és nem a megérkezés. Én sosem lehetek a boldog befejezésed.
Mert vak vagy Noel, és mert nem elégszel meg azzal, ha valaki a szívét adná neked. Neked több kell, az elérhetetlen. Ami távol van, ami láthatatlan, ami megnyerhetetlen. Én sosem voltam távol, sosem voltam láthatatlan, sosem voltam legyőzhetetlen. Én nem vagyok Michelle, sem Annalie. Én csak Mina vagyok. Hiszen életünkben mindig csak ennyi voltam. Mina. Minabella. Elnevetem magam a gondolatra, őszinte kacagásom egy pillanatig visszaverődik a falakról.
- Micsoda egoista kijelentés nem? Hídnak lenni Ombozi Noel életében.
A szemem megforgatva, arcomon vidámsággal lépek hozzá közelebb. Sosem engedtem, hogy szomorúnak lásson, és nem most fogom elkezdeni. Ahogy sétálok, lassan lépegetve hozzá közelebb, ujjaim között forgatom a fogadalmam, ám még azelőtt, hogy odaérnék hozzá, a vízbe ejtem.
- Megfogadtam, hogy jobban vigyázok majd a kesztyűimre.
Húzom elő az kipirosodott kezeimet a kabátomból, miközben a papír, melyre talán ezt írtam, talán azt, hogy ne legyek többé szerelmes, mélyre úszik a víz fenekén. Hogy erős fogadalom? Talán. De aki ismer, aki ismeri az anyám, az tudja, hogy nem az, hogy óvom magam. Hogy óvom a világomat. Egy embert beengedtem, de nem tartom bent. Hiszen ő egy sebzett vad, mindent akar, csak maradni nem. Én pedig tisztelem őt. Ez egy szép újrakezdés lenne, nem? Tíz év, Noel. Egy házasságban sincs ennyire kitartó szerelem.
- Na és te? Mit kívánsz, Ombozi Noel?
//Fogadalmat dobtam a kútba.//