David.

Néhány nap. Néhány napja, hogy újra itt vagyok. Hihetetlen és mégis olyan, mintha nem is mentem volna el. Bár tény és való, hogy megváltoztam, és kissé újnak érzek még mindent, de attól még minden maradt a régiben. Örülök annak, hogy így döntöttem. Mert igen, a döntés csakis az én kezemben volt, nekem volt hozzá hatalmam, hogy végül válasszak: Maradok vagy megyek? És én készen álltam. Végre elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy visszajöjjek.
De mindez nem sikerült volna, ha ezalatt az egy év alatt nem lett volna mellettem Ő, akit mindenkinél jobban szeretek. Biztos nem lett volna elég erőm, hogy visszahozzam régi önmagamat és kitörjek a sötétségből. Csakis az Ő segítségével. Davidével. Kínszenvedés lett volna, elszigetelődtem volna még a társadalomtól is, ha Ő nincs velem. És ezért még jobban beleszerettem. Az igazság az, hogy annál mélyebben már nem szerethettem volna. Talán bűn, talán nem. Ez talán olyan, mint amikor belekóstolok a tiltott gyümölcsbe. Hiszen, semmi sem vonz jobban egy embert, a tiltott a dolgok, a kísértés édes íze.
Végül aztán megint elváltak útjaink. Legalábbis egy kis időre, hiszen Ő visszautazott, de nekem még maradnom kellett. Muszáj volt, hiszen a fejemben még mindig egy kis káosz uralkodott, amitől mindenképp meg kellett szabadulnom. De ennek most már vége. Újra itt vagyok, újra láthatom a fiút és újra érezhetem a szerelmet. Bár azóta, mióta visszajöttem, nem találkoztam vele. Hogy miért? Nem tudnék rá azonnal válaszolni. Először mindent rendbe kellett hoznom, hiszen csak úgy egy szó nélkül leléptem egy teljes évre. Sok elvarratlan szálam volt még, újra kellett mindent kezdenem, mintha csak most jöttem volna először az iskolába. Ráadásul bele kellett rázódnom a dolgokba, hogy minden úgy menjen, ahogy annak lennie kell.
És így érkeztünk kell a mai naphoz, amikor is újra láthatom Őt. Már vártam, mikor fog feltűnni a madárka a levelével és kopogtat be az ablakomon, ami végre megtörtént. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem vártam rá, mert bizony így volt. Hihetetlen örömmel töltött el, már vágytam erre a pillanatra.
Szívem hangos dobbanásainak ütemére lépkedve, végre eljutok a helyhez, ahol már vár rám a fiú. Széles mosolyra húzom számat és felgyorsítom lépteimet. Mivel nem vagyok a látóterébe, így mögé lopózom és befogom két kezemmel a szemeit.
- Maradj nyugton és nem esik bántódásod! – suttogom közel hajolva füleihez. Végre magamba szívhatom az illatát, hallhatom a hangját és láthatom a mosolyát, amit már egy ideje nem láttam. Ahogy Ő sem az enyémet, hiszen ez az egy év, nem éppen erről szólt, legalább is számomra. De attól még minden erőmmel és mindenemmel szerettem és szeretem Davidet.
- Hiányoztál! – elvéve kezeimet a szemeiről, elé állok és csókot nyomok ajkaira. Istenem, mennyire hiányzott már tényleg. Ő az én életem, Ő az én mindenem.

David.

„The rivers would stop flowing,
Winds would stop blowing…”

Emlékszem, anyukám mindig azt mondta nekem, hogy a szerelem nem csupán egy szó, hanem egy érzés. Szeretet és szerelem között van különbség. De csak akkor tudod megtapasztalni, ha megtalálod a számodra megfelelő személyt. Hiszen, mellette biztonságban érezheted magad, még akkor is, ha igazából veszélyben vagy. Nem számít ki vagy, a múlt elveszni látszik, mert már az sem számít, hiszen a jövő felé kacsingatsz, de mégis a jelenben élsz. Melletted áll és segít neked. De a legfontosabb, hogy nem érzed magad egyedül. Elfeledtet veled minden rosszat, megmosolyogtat és különféle érzelmeket hoz ki belőled, amiket eddig meg sem tapasztaltál. Ez új neked, ugyanakkor élvezed is. Legalábbis nekem ezt mondta akkor anya, és igaza is volt, nagyon is.
De ez a szerelemsokkal mélyebb, amit érzek iránta, mintha csak egy sima szerelemről beszélnénk. Szeretem. Minden egyes perccel jobban és jobban. Ha mellette vagyok, akkor a magány, ami eddig körbevett, egyszerűen eltűnik. Ismeri az igazi énemet, mellettem állt, amikor kellett, és áll is, mindig megmosolyogtat, ráadásul segített nekem abban, hogy ne veszítsem el végleg a fejem. Ha Ő akkor nem lett volna velem, tényleg megőrültem volna. Bár néha még most is gyötörnek a rémálmok, miszerint Davidet is örökre elveszítem, vagy a barátaim, úgy, ahogy anyáékat és a nagyit. Még mindig néha felbukkan az a férfi álmaimban, ahogy vicsorogva vigyorog, majd felém jön késével a kezében. De tudom, hogy nem kell tőlem tartanom, hiszen az a fickó már meghalt, és ha még egyszer történne ilyen, biztos, hogy meg tudnám védeni őket, hiszen megváltoztam. Már nem vagyok az a gyenge kislány, aki sírva végig nézte, hogyan ölik meg védelmező szüleit.
Ugyanakkor, még mindig a régi vagyok és mégsem. Nem tudnám elmondani hogyan is értem, hiszen elég bonyolult, de annyi biztos, hogy most már mosolyra áll a szám. És ezt bizony Neki köszönhetem, illetve a makacsságomnak és a kitartásomnak. De nem csak ezt köszönhetem, hiszen annyi mindent átéltem vele, jót és rosszat egyaránt, de mindig rájöttem végül a dolgok menetére. Ő az én életem, a fényem, a mindenem.
Ahogy ajkaink összeérnek, a fejem és a szívem együtt reagál. Szívem majdnem minden második dobbanásánál kihagy egyet, míg a fejemben nem észlelek mást csak azt, hogy mennyire szeretem ezt a fiút. Hideg ujjai szinte égetik a bőröm, ahogy épp csak félresimítja a hajam. Nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak bele a csókba. Egyre közelebb és közelebb merészkedik felém, mintha csak nem akarná, hogy hirtelen eltűnjek, vagy esetleg elmeneküljek. Hogy miért ilyen fontos nekem? Mert ezzel azt sugallja, hogy szüksége van rám, ahogy nekem is Rá és ez még nagyobb boldogsággal tölt el. Hihetetlenül hiányzott már ez.
- Sikerült, most már minden rendben van! – elmosolyodom, miközben kezeimmel megfogom az övéit. Annyira jó a hangját hallani, annyira jó újra érezni az érintését, pedig alig volt csak néhány hét, amit távol töltöttünk egymástól.
- Jó visszatérni ide, hiszen itt kezdődött el minden. – elveszem mindkét kezem és átölelem velük a fiú nyakát. – Ráadásul Ginnie is felkeresett, nem sokkal, miután te elmentél. Legalább megtudtam, mennyire kegyetlen vagyok, de ez ébresztett rá igazán arra, hogy tényleg az volta és mennyire hiányzott nekem Gin. De most már itt vagyok és minden rendben.
Bólintok egyet megnyugtatásképpen, majd ujjaimmal a haját kezdem piszkálni. Szereti, nem szereti, ez most jár nekem.
- És veled minden rendben? Remélem, jó fiú voltál, amíg nem találkoztunk! – nevetek. Persze, megbízom a fiúban, de most már nem lehet olyan könnyen átverni Úgyis átlátok minden és mindenkinek, és bizony a szemek is visszatükröznek mindent. Nem hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre. De ez most nem érdekes, csak az a lényeg, hogy itt vagyok és David is velem van. Újra.