Sosem jeleskedtem a testnevelés témájú dolgokban, így nem meglepő, hogy szorító és dobó erőm körülbelül egyenlő a nullával. A fiú megcélzásáig még megy a dolog, de mikor a burgonyát útjára engedem, az néhány centiméter után csúfosan a földbe fúródik. Nézem egy darabig az elténfergő gumós növényt, elmormolok néhány francia káromkodást az orrom alatt, majd kikötök az egyetlen és valószínűleg leghatásosabb módszer mellet; szuggerálni fogom a kis fürtöst. Kibukkanok a zsákok mögül, de épp csak annyira, hogy tejfel buksim a szemeimig látszódjon, majd barna íriszeimet a fiúra emelem. Nem telik el sok belé, hogy észrevegyen és bizonytalan lépésekkel a búvóhelyem irányába sétáljon. Eléggé be lehet tojva, hisz idáig érzem a félelem szagát, amelytől szinte bűzlik a másik. Vagy csak nem tud franciául, az is egy opció.
- Oh, ugyan! Ne légy már ennyire merev! – Biggyesztem le ajkaimat, majd hisztisen a zsákokra csapok. Nem hiszem el, itt mindenki ilyen bumfordi? Először az a Denis gyerek, most meg ez a kis taknyos… Ennyire merev lenni az egész kastély, hogy nem akar elvinni egy körre senki sem? Vagy egyszerűen csak nem vagyok az esetük. Áh, az kizárt, hol találhatnának nálam jobb partit? Gazdag, szép és okos is vagyok, kész főnyeremény! Vaaagy, az is lehet, hogy a kisfiú még tényleg kisfiú. Mármint nem vitte még el a maci a málnásba, vagy mi.
- Oh… - jutok el gondolatmenetem végére – Nehogy azt mondd, hogy te még szűz vagy? – Íriszeimben huncut láng villan fel, mely perverz mosolyban is kiül arcomra. Eddig csak kis ártatlan pulykatojásokkal hozott össze az élet. Fogadjunk, hogy ő is majd elpirosodik és elfut a helyszínről azt kiabálva, hogy ha nem hallja, nem igaz.

Tipikus reakció egy átlagos kiskölyöktől. Ennél egyértelműben még a húgom sem válaszolhatott volna erre a kérdésre. Még szép, hogy az! Mégis ki feküdne össze egy ilyen fickóval? Nem mondom, hogy undi a gyerek, de nem kifejezetten az esetem. Én az izmos, amolyan maszkulinabb férfiakat, vagy éppenséggel pont a kis tehetetleneket szeretem. Bár, ha másra nem is, egy kis szórakozásra mindenképp jó lehetne ez a Petya, vagy ki a fene.
Még utoljára körbenézek, hátha valamerre erre ólálkodik Vanessa bátyja, majd miután megbizonyosodtam, hogy sehol senki, tiszta a terep, kimászok búvóhelyemről. Úgy közelítem meg Petit, akár egy ragadozó áldozatát. Bal kezemmel végigsimítok arcán, miközben halk kuncogás hagyja el ajkaimat. Rettentően szerencsétlen a kicsike, de éppen ezért aranyos. Olyan, akár egy plüss maci, bumfordi, ám mégis ölelgetni való. Megkerülöm, kezeimet a vállára teszem, majd szorosan hozzá simulok hátulról.
- Szeretnéd, hogy segítsek? – Teszem fejem a vállára, majd mancsaimmal lejjebb szambázok testén. Nem teszek semmi korhatár besorolásos dolgot, egyszerűen csak érdeklődöm iránta. Bár lehet, hogy sértésnek veszi, hogy megszegtem a személyes tér fogalmát. Igaz, nekem ilyen sosem okozott gondot. Köszönjük szépen csak meg a Delacroix genetikának! Apám nemhiába szerzett meg magának minden nőt, akit csak kinézett magának. A pénz és a jó kozmetika mindenkinek bejön. Lehet nekem is így kéne viszonyulnom az emberekhez.

Nem véletlenül vagyok én a Rellon hivatalos éjjeli pillangója, értek a szakmához. Tudom mi kell az embereknek, legalább is az engem átlagosságban körülvevő bumfordi idiótáknak. Én pedig megadom nekik, hisz nincs rá okom, amiért ne tenném meg. Az élet unalmas e cselekedet nélkül, meg amúgy is, csak egyszer vagyunk ezen a földön, hát használjuk ki minden percét. Igen, elég szabad szellemű egyed vagyok, de szerintem erre Petya is rájött röpke találkozásunk során. Ő viszont a legbegyepesedettebb tizenéves, akivel valaha is összehozott az élet. Minden szavamra megrezzen, amikor pedig ujjaim érintik ruhával fedett bőrét, úgy ugrik el tőlem, minthogyha legalább ezer wattos áram zubogna ereimben. Élvezem  ahogy tart tőlem, tetszik, hogy ez alkalommal én vagyok a helyzet magaslatán. Ugyan keménykedni próbál azzal, hogy ellök magától, ám a próbálkozás olyan gyenge, hogy egy nevetésen kívül mást nem sikerül kicsikarnia belőlem. Kacajom harsány, ahogyan ujjaimmal eljátszadozom a fiú kitüremkedő csigolyáin. Egy… kettő… három, számolgatom a csontokat elmémben, minden egyes darabnál körkörös mozdulatot végzek. Végül elengedem Pétert. Meguntam őt. Én szeretem, ha szenvednek kezeim között, ő viszont nagylelkűségemet csúnyán visszautasította és további felhozatala sem áll másból, minthogy értelmetlenül vinnyog.  Szavaiban érezni lehet az elfojtott agresszió első jeleit, s bár tudom, hogy megverni nyilvánvalóan nem tudna, mégis visszább veszem kezeim közt azt a képzeletbeli gyeplőszárat.
- Amúgy sem vagy az esetem – arcom fintorba torzul, miközben vállamon rántok egyet. Hihetetlen milyen gyorsan tudja elrontani a kedvemet egy-egy papucsalak. A másodpercek töredéke alatt távozik testemből a játékosság minden cseppje, közömbösséget hagyva maga után. Ebből társam persze mit sem láthat, egyedül talán annyiban változhat meg kinézetem, hogy szememből kialszik a csintalanság lángja.  
- Hát itt vagy, Kis girnyó! – Mordul fel hátam mögött egy robusztus férfihang. Testemen azonnal felágaskodik az összes létező szőr, ám egyáltalán nem azért, mert megmozgatott bennem e pár szó valamit. Vagyis de,  viszont  egyáltalán nem jó értelemben. Robotikus mozgással fordulok meg, lábam a földbegyökerezett. Federico. A férfi nagy, izmoktól düledező teste vészesen magasodik fölém. A feszültség és a meleg hatására patakokból csorog a víz róla, persze az egész az én hófehér tincseimre.
- Federico, Drágám! De rég nem láttuk egymást! Talán tíz perce? – Bokszolok bele játékosan a pasas hatalmas vállaiba, azonban azonnal meg is bánom tettem, mert gyenge kis mancsaim fájdalmasan sajdulnak fel az ütés hatására. Kínosan elnevetem magam, mire ő vészjóslóan felmordul.
- Megbocsájtanál egy kicsit? – Tolom arrébb Petit a szabadulásomra alkalmas egyetlen út elől, majd mondhatni rakéta sebességbe kapcsolok, ugyanis az egyetlen dolog, amelyet a két alak észlelhet, az egy hatalmas porfelhő, amit pár perccel ezelőtti tartózkodási helyemen hagyok.