A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

- Egyetértek, jó döntés volna hazaengedni, otthoni körülmények között gyorsabban gyógyulna. Láttam, amikor a fia meglátogatta, biztosan figyelni fog rá - ejtek meg egy apró mosolyt Adam felé. Még mindig megbeszélek vele mindent és igyekszem leellenőrizni mindent, mielőtt még ténylegesen megcsinálná, de már nem kell árnyékként követnie és én sem járok utána folyamatosan. Kapott egy kis szabadságot és úgy tűnik, jól használja fel. Sokkal kevésbé haragszok azért, ha valami feleslegeset kérdeznek, mintha valami fontos kérdést mulasztanak és ez eddig nem volt rá jellemző.
- Én javasolnám, hogy két hét múlva jöjjön vissza kontrollra, megnézzük, leellenőrizzük még egyszer, egy kis rutin. Ha akkor sem látunk semmi rendelleneset, reménykedjen, hogy nem látja viszont - nyújtom át a kérdéses páciens papírjait neki, vissza az ő kezébe, hiszen most az ő páciense. Én pedig csak felügyelem, mit csinál vele pontosan. De már van rajta is némi felelősség, remélhetőleg érzi is a súlyát. Ideje lesz megtapasztalnia, milyen, amikor a stressz rá nehezedik, mert tényleg rajta múlnak a dolgok.
Éppen ezen kalandozom el, megmasszírozom a halántékom kicsit. Talán azért mosolygok ennyit, mert hihetetlenül fáradt vagyok. Szerintem látszik is rajtam, hogy csak arra vágyom, hogy befejezzek mindent és mehessen haza aludni egy hatalmasat.
A következő pillanatban nővérek rohannak el mellettem, meglökve a vállam. Kezdők. Tanulók. Jellemző, hogy ész nélkül rohannak mindenhez.
- Hova a nagy sietség? - kiáltok utánuk, amint visszanyertem az egyensúlyom.
- Súlyos esetet hoztak - mondja az egyik kislány, hátrapillantva.
- Horántzky bácsinak ismét rohama volt - mondja a másik, akit már régebb óta látok itt. Első pillanatban fel sem fogom, mit mondtak, hogy ki van itt. Kinek volt rohama. Kit hoztak be súlyos rohammal.
Sosem kötődök páciensekhez. Elvi kérdés és mindig ezt is tanítom a diákjaimnak. De Horántzky bácsi nevét hallva máris felszökik bennem az adrenalin szintje. Amint leesik az információ, máris elszáll minden fáradtságom, álmosságom és futásnak eredek, Adam mellett elslisszanva. Tudom, hogy nem én vagyok az ügyeletes és nem ez a feladatom. Azt is tudom, hogy nem kéne ott lennem, de ha tehetek érte bármit is... muszáj minél előbb odaérnem. Látom, hogy várnak a liftnél. Megállás nélkül rontok be a lépcsőházba és megyek ott. Minél gyorsabban oda kell érnem, hogy segíthessek és szinte nem is látok-hallok semmit ezen kívül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=549117#post549117][b]Lorelai K. Riviera - 2015.12.02. 22:06[/b][/url]

- Egyetértek, jó döntés volna hazaengedni, otthoni körülmények között gyorsabban gyógyulna. Láttam, amikor a fia meglátogatta, biztosan figyelni fog rá - ejtek meg egy apró mosolyt Adam felé. Még mindig megbeszélek vele mindent és igyekszem leellenőrizni mindent, mielőtt még ténylegesen megcsinálná, de már nem kell árnyékként követnie és én sem járok utána folyamatosan. Kapott egy kis szabadságot és úgy tűnik, jól használja fel. Sokkal kevésbé haragszok azért, ha valami feleslegeset kérdeznek, mintha valami fontos kérdést mulasztanak és ez eddig nem volt rá jellemző.
- Én javasolnám, hogy két hét múlva jöjjön vissza kontrollra, megnézzük, leellenőrizzük még egyszer, egy kis rutin. Ha akkor sem látunk semmi rendelleneset, reménykedjen, hogy nem látja viszont - nyújtom át a kérdéses páciens papírjait neki, vissza az ő kezébe, hiszen most az ő páciense. Én pedig csak felügyelem, mit csinál vele pontosan. De már van rajta is némi felelősség, remélhetőleg érzi is a súlyát. Ideje lesz megtapasztalnia, milyen, amikor a stressz rá nehezedik, mert tényleg rajta múlnak a dolgok.
Éppen ezen kalandozom el, megmasszírozom a halántékom kicsit. Talán azért mosolygok ennyit, mert hihetetlenül fáradt vagyok. Szerintem látszik is rajtam, hogy csak arra vágyom, hogy befejezzek mindent és mehessen haza aludni egy hatalmasat.
A következő pillanatban nővérek rohannak el mellettem, meglökve a vállam. Kezdők. Tanulók. Jellemző, hogy ész nélkül rohannak mindenhez.
- Hova a nagy sietség? - kiáltok utánuk, amint visszanyertem az egyensúlyom.
- Súlyos esetet hoztak - mondja az egyik kislány, hátrapillantva.
- Horántzky bácsinak ismét rohama volt - mondja a másik, akit már régebb óta látok itt. Első pillanatban fel sem fogom, mit mondtak, hogy ki van itt. Kinek volt rohama. Kit hoztak be súlyos rohammal.
Sosem kötődök páciensekhez. Elvi kérdés és mindig ezt is tanítom a diákjaimnak. De Horántzky bácsi nevét hallva máris felszökik bennem az adrenalin szintje. Amint leesik az információ, máris elszáll minden fáradtságom, álmosságom és futásnak eredek, Adam mellett elslisszanva. Tudom, hogy nem én vagyok az ügyeletes és nem ez a feladatom. Azt is tudom, hogy nem kéne ott lennem, de ha tehetek érte bármit is... muszáj minél előbb odaérnem. Látom, hogy várnak a liftnél. Megállás nélkül rontok be a lépcsőházba és megyek ott. Minél gyorsabban oda kell érnem, hogy segíthessek és szinte nem is látok-hallok semmit ezen kívül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=549913#post549913][b]Adam Kensington - 2015.12.05. 22:20[/b][/url]

Bólogatok csupán, miközben lepillantok a visszakapott papírokra. Azt hiszem, Lorelai már megszokta, hogy nem vagyok valami bőbeszédű. Kérdezek, ha kell, közlök, ha kell, ám nem kenyerem sem a terjengés, sem a felesleges szóáradat. Úgy látom rajta, nem gond a számára. Az emberek eleinte furcsán veszik ezt, ám végeredményben megnyugtatja őket. Biztosak lehetnek benne, hogy nem fogom untatni vagy traktálni őket, és tőlük sem várom el, hogy szórakoztassanak, fecsegjenek nekem. Csak amennyi jól esik, amennyi szükséges. A gyógyítóval való viszonyomban pedig mindez talán még jobban jön. Ő beszél hozzám, magyaráz, én pedig figyelmesen hallgatok, teszem a dolgom és tájékoztatom, egyeztetek vele, amiről kell. Ennyi. Tiszta sor. Gördülékeny és könnyed munkamenet.
Az a bizonyos stressz engem elkerül, és nem csak azért, mert nincsen még túl sok önálló esetem. Hanem egyrészt azért, mert elég régóta élek már ahhoz, hogy túlságosan zavarhatna bármi, másrészt pedig egyszerűen ilyen alkat vagyok. Teszem a dolgom a legjobb tudásom szerint. Ha mégis bármi balul sül el, én tisztában vagyok vele, hogy nem rajtam múlt. Persze, még ott lehetne ekkor az a tényező, hogy attól függetlenül, hogy nem én tehetek róla, még sajnálhatom az illetőt meg a hozzátartozóit. Nálam azonban erről nincsen igazán szó. Lelkiismeretesen végzem a munkám, de nem török össze, ha egy pácienssel jelentős gond akad. Nyilván nem esik jól, ám ennél nagyobb hatása nincs rám, bármilyen hidegen is hangozzék ez.
Elvileg az okítóm sem az a betegekkel lelkizős fajta, viszont előfordulnak kivételek. Vannak kötődések. Most pedig pont olyasvalakit hoznak be, akiről tudom, hogy fontos Lorelai számára. Még ha előzetes ismereteim és megfigyeléseim nem is volnának, ahogyan reagál a tovarohanók válaszára, már abból kikövetkeztethetném ezt. Egy hosszú pillanatig még nézek utána, ahogy faképnél hagy, majd félreteszem papírjaimat és a nyomába eredek. Valahogy az az érzésem, jobb lesz vele tartanom.